Nagy Otília kiállítása megtekinthető:
2020. július 23-tól augusztus 22-ig a Polgár Centrum – Újpest Galériában
♦♦♦
A művész elmúlt tizenöt esztendejének alkotásaiból láthatunk átfogó, reprezentatívnak tekinthető kiállítást. Nagy Otília eklektikus festő. Nem műfaji meghatározásként és pejoratív értelemben mondom ezt, sokkal inkább az őt ért hatások és legfőbb metodikája miatt. Hatott rá az impresszionizmus, az expresszionizmus, a fauvizmus, a naiv valamint a középkori és a reneszánsz festészet. Ezek egyes elemeit tudatosan felvállalva és visszaadva valósítja meg saját, önálló művészetét. Az említett stílusok, irányzatok egyike-másika gyakran egyetlen festményen belül jelenik meg. Például: egy fa expresszionista módon kerül ábrázolásra (ez elég gyakori nála: Tettye II–III–IV, 2010; Szentiván-éj, 2015), míg az aljnövényzet stilizált, olykor népi motívumai (Kerekerdő, 2010) egyaránt tükrözik a naiv festészet és a reneszánsz művészet egyes aspektusait, az összhatás pedig sokszor impresszionista (Valaki jár a fák hegyén… I–II, 2017). Mindez nem is annyira eklektikus, mint inkább szintetizáló módon valósul meg, spontán, szuverén stílust teremtve. Tudom, nem nagyon illik manapság ilyen megkülönböztetést tenni, mégis megjegyzem: ráadásul egy jellegzetesen nőies művészet benyomását keltő szintézisben – naiv női szépség- és harmóniafelfogás, expresszív elnagyoltság vagy éppen részletgazdagság révén.
Nagy Otília festményeinek szinte kizárólagos témája a természet. Almafák, akácos. Ritkábban vizek, olykor tájképek (Kápolna rét I, 2009; Gernic, 2011; Tanuköz, 2015). Kecskemét vagy Pécs környéke. Mindig a helyszínen, természeti környezetben fest. Különösen aktuális tartalmakat nyújt a környezeti válság és klímaszorongás korában…
Azért beszéltem mégis „szinte kizárólagos” természeti témáról, mert minden egyes művének titkos címe, láthatatlan története is van. Ezek mindennemű didaktikusság és ideológia nélkül szövődnek a természet főtémájába: egy független élmény festés közben (például egy átsuhanó róka látványa); egy-egy kedvelt zenemű; egy akkoriban hallgatott előadás; vagy akkortájt őt foglalkoztató eszmék. Valamiképpen mind-mind benne vannak a képekben, függetlenül attól, hogy nem kerülnek a vászonra.
De nem csak az utóbbiak, vagy a korábban említett stílusgazdagság és stílusszintézis miatt többek e jelenleg kiállított képek természetfestészetnél. A stilizált motívumok, az expresszív vázlatosság és más spontán keletkező tartalmi-formai elemek ebben az esetben lehetővé tesznek bizonyos értelmi magyarázatokat is – ugyanakkor a művész nem terheli túl ilyenekkel az alkotásait. A klasszicizáló kerti kút mellett ábrázolt, alulról megtámogatott öreg fában (Fontaine, 2018) kritikus áthallásokra lelhetünk, de mindkettőben egyre magasabbra vezető létrát is láthatunk. A festészet esztétikai élményeihez nem szükségesek gondolati, archetipikus vagy idealista asszociációk, mégis jó, ha a művész lehetőséget biztosít ilyen átélésekre. Én például egyes fák törzseiben és az apró növényzet bizonyos száraiban felfelé törekvő vertikálisokat, tengelyeket (Nyíri erdő, 2008; Almafa tavasszal, 2015) látok, másként fogalmazva alászálló nap- vagy fénysugarakat. A megsokszorozódott, realista értelemben „lehetetlen” árnyékokban (Ragyogás, 2007; Almafáknál IV, 2017) szubjektivitást és autonóm szemlélődést. A vizek ábrázolásaiban (Hátsó tó, 2010; Karapancsa, 2014; Tőserdő 2019) koncentrációt a vizek felett lebegő szellemre. Belemagyarázás mindez? A festő mindenesetre lehetőséget nyújt ilyetén gondolati értelmezésekre, ami – ha nem szájbarágó – mindig a művészet fontos perspektívája volt.
E sajátos természetábrázolás, különösen a bátor – és nőies – színkezelés (Tettye V, 2010; Akácvirágzás, 2014; Exhousia, 2015) azt mutatja, ahogyan a természeti környezet az alkotóban keletkezik és él. Ezzel, persze, nem sok újat mondok: ez a festők és a festészet szubjektív története – legalább az impresszionizmus, de inkább régebbi idők óta. Mégis, Nagy Otília úgy kezdhet egy festményéhez, hogy felvázol, megfest formákat és színeket oly módon, ahogyan a választott természeti téma benne magában él (mindazon gondolati hátterekkel és titkos címekkel együtt, melyekre utaltam), majd e lényegi vázlatot az úgynevezett valósághoz igazítja, alkotását a látható természethez is hűbbé téve.
A jelen kiállítás címéül ezt a Theodor Roethke-versrészletet választotta: „Fény volt, belül?” Roethkénél ez kérdés, itt állítás és cél. Ha komolyan vesszük a művész címadását, akkor számára a természet fény, amely benne magában lakozik. Tehát azt mondja, finoman azt sugallja nekünk: az egész természet bent, nem pedig kívül van.
A teljes ökológiai válságot megoldaná, sőt, nem hagyta volna kibontakozni, ha így tekintenénk a környezetre: nem kívül, hanem belül, bennem van. Így lehetne, lehet a természetet a legjobban, a legszebben, a legmélyebben, a legtisztábban megélni is. Minden más lesz, ha bennem levőként élem meg. A legkevesebb, hogy nem ártok neki: a természet ekkor üdvözülhet, megszabadulhat – amennyiben az Énem része. Nem a kicsiny, látható, individuális énem része, hanem a valódi, teljes Énemé, elválaszthatatlan egységben azzal. Így érdemes e kiállítás képeire tekinteni. Majd hazatérve, minden másra is.
