Fekete István rajongói makacsul ragaszkodnak kedvencük legendáihoz:[1] a megveretéshez, üldöztetéshez és betiltáshoz, valamint ahhoz, hogy mindig hibátlanul alkotott. Emiatt az irodalmárokat viszont arról nehéz meggyőzni, hogy legalább kezdetben tekintsenek el a kultikus beszédmód riasztó elfogultságaitól, és az életművet a dokumentálható életrajz meg az újraolvasott szövegek szintéziseként vizsgálják. Azonban a laikus és a kritikus nézőpontok évtizedekkel az író halála után is olyan távoliak – még inkább: annyira szemben állnak egymással –, hogy lehetetlen köztük a párbeszéd…
A dilemma ezúttal is középen látszik feloldhatónak. Irodalomtörténészként nem érdemes csupán hisztérikusan tiltakozni a rajongás terméketlen zsákutcája ellen, az olvasóknak pedig ígéretes lenne azokon az ösvényeken elindulni, amelyek a korábbiakhoz képest új, netán szokatlan értelmezési horizontok felé vezetnek. E kettős szándék nélkül a Fekete István-jelenség marad, aminek most látszik: helyben járás.
Pedig a változtatás lehetősége adott. A közönség még mindig jelentős írónak tekinti Fekete Istvánt, akit jobb híján mond ifjúsági szerzőnek, a fanyalgó kritika pedig tud az íróról, nem felejtette el – és ez cseppet sem alábecsülendő –, csak még idegenkedik tőle.
I.
Ha valakiről, akkor Fekete Istvánról igazán találó megállapítás, hogy ismeretlen ismerős. Csaknem fél évszázaddal a halála után a fiatalabb nemzedékek előtt még ismerősen cseng a neve. Bár írásai ma már csupán elvétve kötelező iskolai olvasmányok, mindenekelőtt a Vukról és a Tüskevárról változatlanul sokan tudják, hogy ezek egy korán elárvult rókafi felcseperedésének meg egy kamasz fiú kalandos nyaralásának regényei. Mindezzel akár elégedettek is lehetnénk, csakhogy… Csakhogy a még olvasók többsége ma már ezeket a műveket sem irodalomként, hanem a televízió és a mozi közvetítésével ismerték meg. Nem olvasták, hanem látták őket! Márpedig e filmes adaptációk magától értetődően csupán többé-kevésbé azonosak Fekete István elképzeléseivel. Persze a látottak – hiszen kitűnő alkotók remek munkái – emlékeztetnek ugyan az eredeti szövegekre, erre azonban csak azok figyelnek fel, akik a könyveket is kézbe veszik… Ám az olvasók újabb generációi ezt vajon miért tennék meg?! Bár a neve elhangzik az iskolai oktatásban, de Fekete István életműve nem része a magyar irodalmi kánonnak. Ezért aztán valójában a még olvasó idősebbek közül is manapság egyre kevesebben ismerik, annak ellenére, hogy lényegében mindenki hallott róla. Ifjúsági íróként él ugyanis többségük emlékezetében, és ezt folyamatosan nyomatékosítja, hogy Fekete István munkái – az író halála óta – szinte kizárólag a Móra Ferenc Könyvkiadó gondozásában látnak napvilágot. Márpedig ez a kiadó a kezdetek óta tizenéveseknek szánt könyvekkel jelentkezik. Tehát az olvasók számára egyértelműnek tűnhet, hogy Fekete István a kamaszok írója, és melyik az a felnőtt, aki egy ifjúsági könyvet elolvas?! A kör ezzel bezárult.
II.
Kicsoda tehát Fekete István? Ismétlem: az ismeretlen ismerős. Látszólag egészen olyan, mint a laikus és kritikus olvasók bármelyike, ugyanakkor besorol(hat)atlan kívülálló, és e kettősséggel a kanonizáló irodalomtörténet-írás egyelőre nem tud mit kezdeni. Feltűnése szokatlan jelenségnek számított, és még ennél is különösebbnek bizonyult írói pályájának alakulástörténete, illetve szerzői utóélete.
Vidékről érkezett, ráadásul sosem volt bölcsész. Mindez bárkinek leküzdhetetlen hátrányt jelenthet a fővárosi humán értelmiségi környezetben. Élete tudatosan alakított évtizedeit ugyan városi, sőt nagyvárosi környezetben élte le, szemlélet- és gondolkodásmódját, valamint értékrendszerét tekintve voltaképpen mindvégig kívülálló maradt; különösen a szerkesztőségek irodalmár világától idegenkedett. Családos emberként a nyugdíjazásáig ragaszkodott a civil munkahelyeihez, azonban semmi másnak, csupán írónak tartotta magát, és egyedül a vadászatot meg a horgászatot tekintette eszményeihez méltó elfoglaltságnak. Következetes elszántsággal, folyamatosan alkotott: a regények, elbeszélések és publicisztikák mellett filmforgatókönyveket, verseket és színdarabokat is írt. Figyelme idővel egyre inkább a szépirodalom felé fordult, miközben mindvégig tartózkodóan viselkedett az őt műkedvelőnek, jobb esetben csodabogárnak tekintő irodalmárokkal. Sokat olvasott, és nem csak természettudományos szakirodalmat, azonban elmélyült, rendszerezett humán műveltséggel bizonyosan nem rendelkezett. Mikszáthot, Gárdonyit, Tömörkényt és Bársony Istvánt gyakorta emlegette, csakhogy éppen akkor, amikor már nem a népies, hanem a népi irodalom számított modernnek. Mellettük Krúdy Gyulát tekintette példaképének, ám sajnálatos módon még a leveleiben is csak közvetve utalt arra, hogy miért csodálta a nyírségi pályatársát.
Tehát lényegre mutat rá az oximoron: Fekete István egyértelmű ellentmondás.
Első novellisztikus írásai a harmincas évek közepén jelentek meg, amikor harmincnégy esztendős volt. Korábban bizonyíthatóan csupán verseket írt, a többi családi legenda. Vagyis irodalmi értelemben a fiatalkora dokumentálatlan, legalábbis a próbálkozásaiból alig valamit ismerünk. Középkorú családos férfiként lépett a közönség elé, miközben egy ajkai uradalom mezőgazdaságát irányította. Irodalmi indulásában semmi tudatos elképzelés nem fedezhető fel. Már kezdetben is éppen az történt vele, mint később annyiszor: látszólag a nyerő lóra tett, és csupán utólag vált nyilvánvalóvá, hogy a megnyíló pálya tévútra vezette.
A vadászati szakirodalomban tájékozott Fekete István „természetesen” a Nimródnak küldte el korai publicisztikáit, és a főszerkesztő, Kittenberger Kálmán gyorsan felismerte benne a jó tollú, nyitott és szorgalmas leendő munkatársat. Ráadásul első személyes találkozásuktól kezdve fiaként ragaszkodott az édesapját éppen elvesztő, Mester után vágyakozó Fekete Istvánhoz. Folyamatosan publikálási lehetőséget biztosított neki, és a környezete vadászó íróival szintén összeismertette. Mindenekelőtt Csathó Kálmánnal, a keresztény úri középosztály neves szerzőjével és színpadi rendezőjével.
Ez a találkozás is szerencsésnek látszott. Új barátja figyelmét Csathó szinte azonnal az állatregények felé irányította, éppen akkor, amikor a megszólalással kísérletező Fekete István a Nimród hasábjain az alig néhány évvel korábban elhunyt Bársony István írói örökébe próbált lépni. Tehát a szerzőként is becsült Csathó Kálmán biztatása igazolta számára addigi pályakezdő próbálkozásainak helyességét. Akkor még nem vette – nem vehette – észre, hogy a vidéki elszántság kevés a fővárosi tájékozódáshoz; máris irányt tévesztett. A vadászújság közönsége természetesen örömmel üdvözölte a Bársony-i legendás hagyományt folytató új szerzőt, és ezzel Fekete István kezdetben elfogadott egy címkét, amely az ismertséghez és a beskatulyázáshoz egyaránt elegendőnek bizonyult.
A segítőkész Csathó Kálmán, értelemszerűen, a saját budapesti ismerőseinek ugyancsak bemutatta. Ez pedig ígéretes lehetőség volt Fekete István számára, mivel az Új Idők a korszak legnagyobb példányszámban megjelenő szépirodalmi hetilapja volt. A fővárosban és vidéken a középosztály családtagjainak lényegében mindegyike belelapozott. Ráadásul a Fekete István számára annyira fontos néhai és kortárs szerzők kivétel nélkül publikáltak benne. Vagyis érthetően örömmel fogadta, amikor ez a szerkesztőség ugyancsak érdeklődni kezdett iránta. A negyvenes évek elejére a termékeny Fekete István már ünnepelt – azaz sokat publikáló és gyakran megszólaltatott – törzsszerzője a folyóiratnak. Regényei itt jelentek meg folytatásokban, és aztán könyv alakban is az Új Idők kiadójának gondozásában láttak napvilágot. Mindez egészen 1945-ig ígéretesen emelkedő pályaívnek látszott, azonban az addigi világ a háború után gyökeresen megváltozott. Az őt foglalkoztató lapokat, a Nimródot meg az Új Időket felszámolták, és szerzőikkel a formálódó új értékrend – vagyis a már emlegetett kánon – akkor sem számolt, amikor 1956 után ezt már megtehette volna. E tartózkodó, beszédes némaság azonban nem kifejezetten Fekete István ellen irányult! Az akkori irodalomtörténet-írás sokkal inkább a korszak egészével nem akart, később pedig már nem is tudott mit kezdeni, amelynek Fekete István az egyik rangos szerzője volt. A kör ismét bezárult.
Ráadásul kiútkeresései az irodalmi közéletben tájékozatlan írót ismét olyan rengetegbe vitték, ahol magától értetődően eltévedt. 1947-től a katolikus kiadványokban, az Új Emberben és a Vigiliában kezdett el publikálni, 1955 után pedig az Ifjúsági – illetve jogutóda, a Móra – Könyvkiadó állandó szerzője lett. A részben ezekkel magyarázható újabb bélyegek miatt más irányú próbálkozásai egészen a haláláig, 1970 nyaráig sikertelennek bizonyultak.
III.
Fekete István irodalmi pályája tehát későn, ám látszólag biztatóan indult. Már első regényével, A koppányi aga testamentumával pályázatot nyert, és a sikerét szemlélteti, hogy 1937-ben két kiadása jelent meg. Csakhogy ezeket a korszak ifjúsági könyvkiadója gondozta, és a csekély szakmai érdeklődés miatt lényegében visszhangtalanok maradtak. Vagyis a kritika nem vette észre, hogy a regény nem kamaszolvasmány! Benne egyértelműen azok a császári (tehát „német”) zsoldosok a valódi ellenségek, akiknek éppenséggel segíteniük kellett volna megvédeni az országot a fenyegető keleti hódítóktól. Olvasható mindez, ismétlem, egy 1937-ben megjelent magyar regényben. Korai nyilatkozataiban Fekete István ugyan bátran hangsúlyozta, hogy e historizáló művét inkább a felnőtteknek szánta, ez azonban az ifjúsági Dante kiadó reklámozási lehetőségeivel szemben eredménytelen erőfeszítés volt. E csatározás miatt az ígéretesen induló kapcsolat természetesen azonnal megszakadt. (Csupán zárójelben: a regény korai és a későbbi kiadásai figyelmes olvasójának feltűnhet, hogy kétféle szövegváltozatot tart a kezében. Az 1959-ben megjelent módosításokkal Fekete István javította és pontosította az irodalmi pályakezdés amúgy is figyelemre méltó szövegét.)
Első regénye, valamint a növekvő számú publikációinak zajos sikeréből önbizalmat merítő író figyelme azonnal újabb pályázat felé fordult, és megint eredménnyel! Ezúttal a szintén budapesti Királyi Magyar Egyetemi Nyomda kiadóvállalata – csaknem kétszáz jeligés jelentkező közül – éppen az ő kéziratát találta legjobbnak. Az 1939-ben boltokba kerülő Zsellérek felé aztán a korábbinál is nagyobb olvasói, és immáron jelentős szakmai érdeklődés irányult. Az ajkai gazdatisztet ez a műve avatta íróvá. A harmincas évek végén, a népi irodalom virágkorában a Zsellérek cím ugyanis azt sejttette, hogy benne a magyarországi paraszti társadalom nincstelenjeiről lesz szó. Ezután a regény csak csalódást okozhatott, mivel benne Zsellér Péter és barátja – vagyis Zsellérék – hazatalálásának történetét részletezi az író. A nagyszámú kritika tanácstalansága nyilvánvaló, ahogyan a kiadások és a példányszámok alapján az is világos, hogy az olvasók többségét mindez nem zavarta…
Fekete István irodalmi pályáján ez volt az első igazán komoly csapda, amelyet akár el is kerülhetett volna. A Zsellérek megjelenési körülményeinek részletes ismerete hiányában megmagyarázhatatlan, hogy miért ragaszkodott – egészen pontosan: hogyan ragaszkodhatott – éppen ehhez a regénycímhez?! Még akkor is, ha ezzel nyerte meg a pályázatot, a megjelentetésére vállalkozó neves kiadó irodalmár szerkesztői miért nem figyelmeztették a cím és a tartalom indokolatlan ellentmondásosságára?! Ez azonban nem kiadói, hanem szerzői dilettantizmusként maradt meg a kánonformáló kritikusok, illetve az irodalomtörténészek emlékezetében.
A gazdatiszti munkájával különösen elfoglalt, vidéki Fekete István számára a laikus és szakmai visszajelzések özönéből ekkoriban főként a biztatók voltak értelmezhetők. A szerkesztőségek világában amúgy is járatlan íróban Budapesttől távol nyilvánvalóan nem tudatosult, hogy a fanyalgó véleményekre is célszerű odafigyelni. Nem kell elfogadni valamennyit, de elengedhetetlen tudni róluk, mivel a bírálatok között megfontolandók is lehetnek. Ajkáról nézve azonban mindez nem tűnt, nem tűnhetett fontosnak. Egészen más jellegű foglalkozásának kényszerei között az olvasói elismerések lendületet, míg a kritikák inkább koloncot jelentettek a szárnyalni kívánó Fekete István számára. Közvetlen környezetében senki, a távoli fővárosiban pedig érdemben legfeljebb csupán az a Csathó Kálmán segítette, akinek irodalom-felfogása már akkor is távol állt mindattól, amit a kortársak modernnek neveztek. Ezzel együtt múlhatatlan érdeme, hogy Fekete István figyelmét az állatregények felé irányította, és a feléje bizalommal forduló pályakezdőnek fontos tanácsokat adott.
Csathó felvetése nyomán született meg például a fecsketörténet. A Csi és három másik állatos szöveg 1940-ben, az Új Idők című folyóiratot megjelentető Singer és Wolfner gondozásában látott napvilágot. Ettől kezdve egészen az államosításig Fekete István is e kiadó neves csapatához tartozott. Műveiről elismerő bírálatok születtek, fényképes szerkesztőségi interjúk készültek vele és a könyvnapokon is rendszeresen szerepelt. A negyvenes években ezeknek köszönhette széles körben ismert jelenlétét az irodalmi közéletben. Pályája diadalmenetnek látszott, amely azonban rövidesen tévútnak bizonyult, és ismét csupán utólag vette észre: folyamatosan csapdákba lépett.
A harmincas évek végén ajkai munkaadói és Fekete István viszonya ellehetetlenült, amiből budapesti tekintélyes barátai segítették ki. Bár egy ideig könyvtári és/vagy szerkesztőségi állásokban reménykedett, végül minisztériumi tisztviselő lett. Az egzisztenciális biztonság miatt ezt váratlan szerencsének tekintette, miközben élete legnagyobb lehetőségét mulasztotta el. Soha nem volt ugyanis ennyire közel ahhoz, hogy az irodalmi érvényesülés kezdeteihez feltétlenül szükséges bölcsész körökhöz közelebb kerülhessen. Felesége azonban kimondhatatlanul örült a budai villalakásnak, ő pedig változatlanul idegenkedett a szerkesztőségek világától. Ezért – ha korábban szükségesnek is tartotta azok megismerését – a továbbiakban megkönnyebbülten áltatta önmagát azzal, hogy a Sashegyen változatlanul vidéki maradhat. A kétféle (minisztériumi és irodalmi) pályán önpusztítóan sokat dolgozott. Sorban jelentek meg a kötetei, és már csak ezért is szüksége lett volna irodalmi bizalmasokra, akik olyan részletekre hívhatták volna fel a figyelmét, amelyek számára mindaddig nem látszottak fontosnak.
Írói magánya ellenére is érthetetlen a következő kötet, a Csi néhány ellenmondása. Rejtély például, hogy Fekete István miért nem döntötte el – illetve a kiadó szerkesztője miért nem késztette erre –, hogy pontosan mi is ez a négy írás: elbeszélés és/vagy kisregény? Ráadásul miért nem tűnt fel senkinek, hogy a Csi című kötetnek nem Csi, hanem a párja, Vit a főszereplője? Nyilván mindenkinek tetszettek ezek a hangutánzó állatnevek – Csi és Vit, azaz csivit –, ezzel együtt csupán fel kellett volna cserélni a fecskepár nevét meg a nemét, és azonnal megszűnik a szembetűnő zavar. Csakhogy nem cserélték fel… (Ezúttal is csupán zárójelben, de most sem mellékesen: a kötet másik kisregénye, a Vuk címe is problémás, mivel ez a szerb kifejezés nem „rókát”, hanem „farkast” jelent. Fekete István talán a feleségétől hallotta az elnevezést, aki élete első évtizedét egy délvidéki bányásztelepülésen töltötte. Nos, a gyermekkori nyelvtudás idővel bizonyosan elhalványodhatott, és erről sem világosította fel senki az írót…)
A következő évben, 1941-ben jelent meg Fekete István vadászírásainak emblematikus gyűjteménye, az Öreg utakon. Zajos szakmai elismerés fogadta, ám a hozsannázó kritikusok most már egybehangzóan „új Bársony Istvánként” ünnepelték a szerzőt. Ebből aztán az egyébként elégedett Fekete István hamar rájöhetett – vagy a barátai szembesítették vele –, ha nem akarja, hogy levakarhatatlanul rátapadjon a címke, célszerű azonnal elhatárolódni ettől a vadászkörökben amúgy ígéretes meghatározástól. A kellemesnek látszó dagonya ugyanis valójában kiúttalan ingovány, amelyhez Fekete István már sem fiatal nem volt, sem pedig pályakezdő. Megtorpanása és visszahúzódása ezúttal tehát magától értetődő.
Az 1942-ben először folytatásokban közölt Hajnal Badányban az író harmadik regénye. A malom, a szerelem és a betyárkaland hármas romantikája már a megjelenésekor népszerűvé tette a kötetet. Esetében is – akárcsak A koppányi aga testamentumánál – a kiadások közötti eltérések okozzák az életmű egészére figyelők tanácstalanságát. 1965-ben ugyanis a Hajnal Badányban szintén kisebb, de annál lényegesebb szerzői változtatásokkal jelent meg. A stilisztikai módosítások, valamint a bővítések – különösen a cselekmény bűnügyi fordulatait motiváló kiegészítések – ezúttal ugyancsak indokoltak. Ennek ellenére ehhez a regényhez is kapcsolódik zavar, és az irodalomtörténész ettől sem tekinthet el, amikor az életmű egészét vizsgálja, illetve értékeli.
Az 1944-ben közölt Emberek között méltatlanul ritkán emlegetett regény. A közönség és az irodalomtörténet-írás egyaránt alig ismeri, pedig ez Fekete István első terjedelmesebb állatos története. Nem állatregény, de a fogságban tartott és rendszerint rosszkor megszólaló beszédes szajkó története a sorozat későbbi darabjait idéző, figyelemre méltó alkotás. Csakhogy ezúttal is szembetűnő néhány egyértelmű ellentmondás. Vagyis olyan csapda, amelybe az óvatlan író belelépett. Mindenekelőtt: az Emberek között című regény a késő-népies és a népi irodalom esztétizáló és moralizáló erényeit egyaránt felsorakoztatja. Voltaképpen tehát egyik irányzathoz sem tartozik. A szó szoros értelmében sem nem modern, sem nem aktuális; az ezekre figyelő kritikusok számára már-már érdektelen. A főhős nevének (Retek János) és a regény címének (Emberek között) jelentéktelensége ráadásul még a szerző rajongóit is megtéveszti. (Az utóbbival később csak fokozódott a zavar, mivel jóval Fekete István halála után a regény egy ideig Derengő hajnal címmel jelent meg…)
A regény fogadtatása már csak azért sem lehetett számottevő, mert 1944 végén beborult az égbolt, és a második világháború utolsó viharos hónapjai csaknem maradéktalanul elsöpörték a világot, amelyben Fekete István a közismert magyarországi írók egyike volt.
IV.
A Fekete család a budai Sion-zárda (a mai Arany János Gimnázium és Általános Iskola) alagsorában vészelte át a főváros ostromát. Fekete István mindvégig naplót vezetett, amelynek töredékét előbb az Új Idők közölte, majd a szerző Tíz szál gyertya című kötetében szintén megjelentette. A szeretet és a hit megtartó erejére emlékeztető elbeszélésfüzér nyolcadik darabja az ostromnapló, amely személyességével tűnik ki a gyertyasorozatból. Azonban most is csikorog a szerzői-kiadói gépezet: a kötetben csak kilenc gyertya lobban lángra! Az első és az utolsó elbeszélésben ugyanazt a gyertyát gyújtják meg! Ez különösen figyelemre méltóvá tehetné a Tíz szál gyertyát, ha a kötetcím és a tematikusan ismétlődő gyertyagyújtás, valamint a keretes szerkezet nem mondana ellent egymásnak. Érthetetlen, hogy minderre hogyan nem figyelt fel sem Fekete István, sem a környezete, sem pedig a Singer és Wolfner könyvkiadó szerkesztője.
Az író a második világháborút tehát szerencsésen átvészelte, ám 1946 áprilisában maradandóan megsérült a bal szeme. Ezt az eseményt a kultuszának ápolói folyamatosan emlegetik, unásig ismételve, hogy az író belügyi bántalmazás áldozata lett. Lehet, hogy valóban ez történt, ám semmi sem bizonyítja. Látóidegei károsodását Fekete István autóbalesettel magyarázta, és a barátai mindvégig így tudták. A széles körben elterjedt hiedelmet a felesége és a fiuk alapozták meg, amikor a rendszerváltás pillanataiban előbb rablótámadásról, majd részeg szovjet katonáról, végül ávós pribékekről beszéltek…
Az egyelőre még mindig megjelenő Új Idők című folyóirat a lábadozása idején kezdte folytatásokban közölni Fekete István ötödik regényét. A Gyeplő nélkül önéletrajzi olvasata nyilvánvaló: főszereplőjét és a vele történteket mindenekelőtt a saját gazdatiszti élményei alapján formálta meg az író, mégpedig a számvetés szándékával. Inteni és emlékeztetni akart vele; emlékeztetni a korábbi évtizedek hibáira, és óvni azok megismétlődésétől. A helyenként szociográfus alapossággal megírt regény kétségtelenül immáron a népi irodalom fontos alkotása – lehetett volna, ha Fekete István korábban, mondjuk Budapestre kerülésekor, vagyis a negyvenes évek első felében jelentkezik vele. Azonban a gyökeresen megváltozott politikai viszonyok idején, 1946-ban a belőle kihallható, elkeseredett hang már nem verhetett visszhangot a nála lényegesen markánsabb kortárs magyar regények között. Fekete István elkésett vele.
A koalíciós években változatlanul nagyon sokat és – utólag már nyilvánvaló, hogy – kapkodva dolgozott. Az Új Időkben közölt újabb folytatásos regénye 1948 legelején azzal indul, amivel az előző zárul: a gyökerek elszakíthatatlanságával. A Végtelen út a végnapjait élő folyóirat egyik centenáriumi különlegessége volt. Nemzedék regény, a francia eredetű de Bartay család elmagyarosodásának története. A franciaországi forradalom idején kezdődő cselekmény a magyar szabadságharccal ér véget. Az életmű szokatlan, ígéretesen historizáló újdonsága lehetett volna, ha a magánélet és a közélet kérlelhetetlenül egymásba fonódó problémái miatt a folytatásokat hétről hétre alkotó Fekete István nem csúszik ki a határidőből, és ezért nem kényszerül összecsapni a befejezést. Ezt hatásosan érzékelteti, hogy a regény második részének terjedelme alig egyharmada az elsőnek! (Az utolsó fejezetek már csak tollal írva kerültek nyomdába, és ezeket a kéziratoldalakat nem vette észre, aki 1990-ben a gépiratból, és nem a folyóirat közleményei alapján szerkesztette elsőként könyvvé a szöveget. A hányatott sorsú nemzedékregény teljes megjelenésére ezért egészen 2004-ig kellett várni.)
A negyvenes évek második felében Fekete Istvánt továbbra is foglalkoztatta a Gyeplő nélkül és a Végtelen út – vagyis a föld megtartó erejének és az újrakezdésnek – kettős dilemmája. A kezdetben inkább tétova, aztán pedig egyre sürgetőbb töprengéseinek remek szintézise, az Éjfél után… című kisregény 1948 júniusában látott napvilágot. Főszereplője, egy fiatal katona rokkantan és reménytelenül tér haza a háborúból, a kezdeti tehetetlen kétségbeesést azonban hamarosan a munkába és önmagába vetett bizalom váltja fel. Az Éjfél után… az újrakezdés emlékezetes regénye, és tisztelgés a példamutatás előtt. A legjobb Fekete István-alkotások egyike! A Kisgazdapárt Regényújság című füzetes kiadványában jelent meg, és ebből következően csak szűk körben terjesztették; kevesen vehették kézbe. (A közlést ezúttal szedői tévedés késleltette, amelyet dokumentáló hibás kefelenyomatot a szerző eltette. Felesége 1974-ben e korrektúra, és nem a gépirat alapján rendeztette sajtó alá a kisregényt, ráadásul a kiadó további részleteket is kihúzatott belőle. Az Éjfél után… aztán egészen 2004-ig újra és újra így, vagyis alaposan megcsonkítva jelent meg. Tehát ezúttal is elmondható, hogy mindebben Fekete István csak részben hibás, ám a következményeket mégis ő, azaz az életműve szenvedi el.)
Az Éjfél után… keletkezése körüli állapotokat jellemzi, hogy publikálását követően az író valamennyi naplóját és a levelezése egy részét elégette. Mindez azonban inkább óvatossággal, mintsem konkrét fenyegetettséggel magyarázható. Még megjelent a Tíz szál gyertya második és a Csi harmadik kiadása, még megírta a maradás és kényszerű alkalmazkodás gólyaregényét, a kiadó elfogadta, de a Kele már nem láthatott napvilágot. A Nimródot és az Új Időket pedig egyaránt felszámolták, ahogyan minisztériumi állása is megszűnt.
A hét szűk esztendő következett.
Első pályaszakaszának mérlege: ha ekkor, vagyis 1950 táján Fekete István örökre elnémul, ma senki sem mondaná ifjúsági szerzőnek. Természettudományos műveltségű íróként tartanánk számon, aki jobbára a középosztály népszerű kiadványaiban és a vadászújságokban publikált, könyveit pedig többnyire az Új Idők kiadója, a Singer és Wolfner jelentette meg. Kanonizációja ezért feltehetően így is elmarad, ám újrafelfedezése és értékelése talán megtörtént volna a legutóbbi évtizedekben.
Különösen, ha az irodalomtörténészek felfigyelnek arra, hogy a negyvenes évek elején önmagával kapcsolatban az író a tündéri realizmust emlegette.
V.
Fekete István azonban nem némult el, csupán – sokakhoz hasonlóan – hallgatott, és mint a sérült gólya: figyelte az alkalmat, amikor ismét repülhet.
Az ötvenes évek elején kezdetben alkalmi munkákból tartotta el a családját, 1952 őszétől pedig a kunszentmártoni halászmesterképző oktatója volt. Közben azért a csend sem teljes, hiszen a hazai katolikus lapok alkalmanként közölték az elbeszéléseit. Társszerzőként – természetesen csak „feketén” – egy ismeretterjesztő könyvön is dolgozott; az 1953-ban kiadott Erdő, mező madarai című kötet nagyobbik hányadának Fekete István a szerzője. A körülményekből következően ez utóbbinak természetesen nincs írásos nyoma. A csokorba gyűjtött közvetett szerzői utalások és a kortárs visszaemlékezések ismételt felmutatása pedig egyelőre még mindig nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy az életmű e látens darabjára kellő figyelem irányuljon.
A fordulatot Fekete István esetében is Sztálin halála, valamint a Halászat című kötet jelentette. Akkori minisztériumi barátai 1954-ben elérték, hogy kunszentmártoni előadásainak anyagát a Mezőgazdasági Könyvkiadó felvállalja, és az ettől felbátorodó Ifjúsági Könyvkiadó megbízta a Lutrával, a Magvető pedig elfogadta a már évek óta kész Kelét. Vagyis a fejlemények igazolták Fekete István reményeit, és – mint a rab gólya – kivárta, amíg a körülményekhez képest szabadon (egészen pontosan: szabadabban) repülhet.
1955-ben egyszerre három regénye jelent meg, mégpedig három kiadónál. Ezzel látszólag három különböző irányban nyílt meg számára az újrainduló irodalmi pálya, és a hatodik évtizedében járó, egyre többet betegeskedő író megint rosszul választott. Ezért azonban ismét csak részben hibáztatható a kényszerítő körülmények közötti kínálkozó lehetőségeket elmulasztani nem akaró Fekete István. Az irodalmi közéletben – konkrétabban: a szerkesztőségek világában – korábban sem ismerte ki magát, a gyökeresen megváltozott viszonyok között most aztán ismét azt a lehetőséget fogadta el, amelyet az adott pillanatban ésszerűnek gondolt. A Mezőgazdasági Könyvkiadó figyelme alkalminak látszott, bár ígéretet kapott tőlük a szarvasi arborétum történetének majdani megjelentetésére. A frissen alakult Magvető tele volt kézirattal, így magától értetődőnek tűnt, hogy az Ifjúsági Könyvkiadó érdeklődésére mondott igent. Ráadásul ez utóbbi szerkesztőiben, mindenekelőtt a fiatal Janikovszky Évában ragaszkodó munkatársra talált, és Fekete István számára különösen sokat jelentett a hűség.
A hallgatás évei nagyon megviselték, az egzisztenciális bizonytalanság éppen úgy, mint a kétség abban, hogy valaha is újrakezdődhet, ami olyan biztatóan indult. És akkor Sztálin halála után ismét felfénylett az égbolt, az író pedig azonnal megragadta az első kínálkozó lehetőséget. Ettől kezdve ismét legalább akkora elszántsággal dolgozott, mint húsz évvel korábban. Mindezt a Lutra túlírtsága látványosan érzékelteti. Az Ifjúsági Könyvkiadó a Halászathoz hasonló szépirodalmi művet várt tőle, és javaslatukat Fekete István szó szerint értette. A magyarországi vizekben és vízpartokon élő valamennyi állat szerepel a regényében, amelyben a viselkedésükről, valamint a különböző halászati módszerekről egyaránt részletes leírások olvashatók. Emiatt a Lutra helyenként kifejezetten aprólékos, és ezek az epizódok próbára teszik a laikus – tehát nem biológus és halász – olvasók türelmét. Nyilvánvaló, hogy a kényszerű csend évei után a szorgalmas Fekete István mindent bele akart írni, amit csak tudott a vizek világáról. A kiadó pedig elfogadta a kéziratot, és azt sem kifogásolta, hogy a Lutra nem csak „egy vidra regénye”, ahogyan az alcím ígéri, ugyanis egy róka legalább ennyire hőse a történetnek… (Ezek tehát megint olyan egyértelmű ellentmondások, amelyekre magyarázatot kell találnia annak, aki az életmű bemutatására vállalkozik.)
Még meg sem jelent a három 1955-ös kötet, Fekete István máris egy kutyaregényen, a Bogáncson dolgozott. A következő évben aztán két budapesti kamaszról kezdett el írni, akik a kis-balatoni nádi világban töltik a nyári szünidőt. Eredetileg Matula iskolája volt a címe, ám ezt végül a szerző megváltoztatta. Döntése részben érthető, hiszen az ifjúsági kiadó vakációs regénye borítóján és címlapján hogyan szerepelhetne az „iskola” kifejezés?! Sőt akkor még az sem volt közismert, hogy ki is az a „Matula”… Mindezzel együtt ugyanakkor sajnálatos, hogy ezt a cselekmény értelmezését segítő címet Fekete István elvetette, mégpedig olyan változatért, amelyből viszont korántsem nyilvánvaló, hogy még a korábbinál is pontosabban mutat rá az írói szándékra. Tüskevár ugyanis létező település Veszprém megyében, de a Tüskevár nem ott játszódik! Ráadásul a kis-balatoni nádasban található várromot csak emlegetik a regényben, de végül semmi lényeges nem kötődik hozzá. Kizárólag a nyelvészeti érdeklődéssel is rendelkező elemző figyelhet fel arra – miközben ebben még közvetett szerzői utalások sem segítik –, hogy a Tüskevár cím csupán leírva összetett szó, kimondva viszont egyszerű mondat is lehet. Mit állítunk? Vár. Mi vár? Tüske… A regény tehát úgy is értelmezhető, hogy a kamasz Tutajos ezen a különös nyáron arra csodálkozik rá, hogy valójában milyen is a felnőtt élet. Mindenfelé tüske vár, de ezekkel szemben felvérteződhet (mint a tüskevári vitézek) a humánum olyan maradandó értékeivel, mint a barátság, a szeretet, az idősek tisztelete, illetve a mester és tanítvány kapcsolata, valamint a személyes tapasztalat és a könyvekből megszerezhető tudás. Ezek segítségével – üzeni 1956 reményteljes nyarán-őszén Fekete István – igenis élhetővé tehető a gyakran ijesztő világ!
Csakhogy az esztendő késő őszén, éppen akkor, amikor elkészült a kézirattal, vége szakadt annak az ígéretes politikai-közéleti változásnak, ami a Tüskevár történetét inspirálta. 1957-ben a regényt már a Móra Ferenc Könyvkiadóvá átalakult ifjúsági könyvkiadó jelentette meg. A módosult viszonyok között látszólag érvénytelen a Tüskevár enigmatikus üzenete, és a többszörösen áttételes rejtvényt a kortársak nem is próbálták megfejteni. Tehát ismét homok került az éppen csak újrainduló életmű gépezetébe.
Fekete István azonban különösen fontosnak gondolhatta hitvallását, mivel a következő esztendőben még egyszer megkísérelte elmondani, hogy mik azok az emberi értékek, amelyek elviselhetővé teszik a létezést, és amelyeket akkor – 1958 hideg nyarán – a korábbinál is fontosabbnak gondolt. Tehát az 1959-ben megjelent Téli berekben megint a Kis-Balaton mellé küldi a fiúkat. Szembetűnő, hogy bár az előző vakációs regény cselekménye szeptember elején ér véget, a folytatásé pedig alig két hónap múlva indul, Tutajos nyilvánvalóan szétszórtabb, mint a nyár elején volt. A kamaszok természetesen mindenféle értelemben nagyon gyorsan változnak, de alig néhány hét alatt azért ennyire mégsem fejlődik vissza egy-egy fiatalember. Az író – az ellentmondást ezúttal tudatosan felvállalva – inkább „lerombolja” hőse korábban meggyőzően felépített személyiségét, csakhogy a téli szünetben ismét a nádi világba vihesse, hogy aztán ott a korábbiakhoz kísértetiesen hasonló kalandok részese lehessen. Fekete István bizonyosan az 1956 második felében gondoltakat kívánta az ismétléssel nyomatékosítani; az akkoriban múlhatatlannak gondolt humanista értékek most, az egyelőre kilátástalanul dermedt világban talán még fontosabbak, mint egykor. Ezért nem kerekítette utóbb trilógiává a történetet. Az írót nem Tutajosék sorsa érdekelte, vagyis nem az, ami velük kapcsolatban, hanem ami általuk elmondható! (Nincs nyoma, hogy mindezt akkoriban az olvasók felismerték volna. Ellenben tucatnyi levél bizonyítja, hogy a tizenévesektől a nyugdíjas tanárokig mennyien könyörögtek a folytatásért. Nyilvánvalóan még az idősebb olvasók többsége sem értette meg, hogy ezeket a fiúkat Fekete István nem küldheti többé a berekbe! Ha megtenné, a saját, ezúttal kétszer is tudatosan kidolgozott írói szándékát érvénytelenítené.)
Ezután előbb gyorsan befejezte a szarvasi arborétum történetét, amellyel már évek óta nyűglődött. A Pepi-kert 1960-ban jelent meg, ugyanabban az esztendőben, mint amikor a régebbi vadászírásainak gyűjteménye, a Köd szintén napvilágot látott. (Élete utolsó évtizedében főleg Szigligeten írt; rendszerint heteket töltött a magyar írók alkotóházában.) A következő években Fekete István az általa csak „nagy mesekönyvként” emlegetett kötet kéziratán dolgozott. Hasonló volt az elképzelése, mint évtizedekkel korábban az első állatos írások papírra vetésekor. A műfajelnevezést ezúttal sem pontosította, ahogyan azt sem döntötte el, hogy kié bennük a főszerep: állatoké és/vagy az embereké? Az első kötetkiadások aztán a szerzői koncepciót meg kompozíciót ezúttal is összekuszálták, és a könyvkiadók a szövegek olvasatát máig meghatározzák. Az eredendően sorozatként eltervezett egyes művek ugyanis végül két kiadó három különböző kötetében láttak napvilágot. A tölgy a Magvető 1962-es Őszi vásár című gyűjteményes kötetének záródarabja lett. 1965-ben Huszonegy nap címmel a 21 napot, a Hút, a Ci-Nyit és a Cöndét ugyancsak a Magvető adta közre. Míg a „nagy mesekönyv” leghosszabb írását – a Magánútonból kiadói kérésre átkeresztelt Csendet – ugyanebben az évben a Móra Ferenc Könyvkiadó jelentette meg. Tehát ez utóbbival a közönség eredendően ifjúsági könyvként, a másik kettő kötettel viszont felnőtteknek szánt olvasmányként találkozott. (A szövegek olvasatát – ezekben az évtizedekben különösen! – a kiadójuk döntően meghatározta. Fekete István művei esetében fokozta a zűrzavart, hogy ezekben az években a Szépirodalmi Könyvkiadó is megjelentette korábbi regényeit, A koppányi aga testamentumát 1964-ben, a Bogáncsot pedig 1965-ben…)
A címek egyértelműségével Fekete István mintha továbbra sem foglalkozott volna, a kiadók munkatársai pedig bizonyosan nem hívták fel a figyelmét arra, hogy a címváltozatok nemcsak a könyvtárosokat és a könyvesboltok eladóit zavarják. Huszonegy nap vagy 21 nap? Előbbi a Magvető könyvének, utóbbi pedig a címadó hosszabb elbeszélésnek a címe… 1962 májusában az író azt is feljegyezte naplójába, hogy éppen a Hún dolgozik, amely „elődje lesz a »nagy« Hunak”. Vagyis a kisregény terjedelmű Hú után ugyancsak Hu címmel újabb állatregényt tervezett, amelynek szintén egy nagy bagoly, az uhu lesz a címszereplője. (Mégpedig úgy, hogy a negyedszázaddal korábban kiadott Csi egyik írásának is ugyanez a címe.) Ez szintén egyértelmű ellentmondás, és érthetetlen, hogy mindezzel – akárcsak a hasonlóképpen megismételt Kele, valamint számtalan elbeszélés esetében – miért nem törődött az író. Ahogyan az sem világos, hogy a könyvkiadók szerkesztői hogyan fogadhatták el, illetve miért nem szembesítették ezúttal sem a címzavar maradandó következményeivel.
VI.
Fekete István a hatvanas évek elejétől egyre több időt töltött kórházban, és lábadozásait fokozódó memóriazavar késleltette. Úgy érezte: az idő sürgeti, pedig még sok mindenről szeretne beszélni. Mivel a természeti jelenségek mellett kezdetektől leginkább a vele történtek érdekelték, az ötvenes évek végétől folyamatosan önéletrajzi jegyzeteket is írt. Tematikus kötetekbe (Köd és Őszi vásár) szerkesztette vadászelbeszéléseit és a göllei történeteket, miközben regényes életrajzban feldolgozta atyai jóbarátja és Mestere életét. Azonban már ez a Kittenberger Kálmánnak emléket állító munka, aztán a Cönde, majd a szintén göllei Csend rámutat a biografikus vállalkozásainak felold(hat)atlan dilemmáira. Fekete István egyszerűen nem tudta-merte-akarta eldönteni, hogy mennyire lehet őszinte! A hatvanas évek folyton változó körülményei között neki, a hívő katolikusnak éppen a konfesszió okozott problémát. Mit és milyen részletesen vallhat meg a vele történtekről, és mennyire célszerű tekintettel lennie a róla széles körben terjedő képre?
A Cönde alapján egyértelmű, hogy felismerte: származása bemutatását alapvetően behatárolja, hogy csak ő és a testvérei születtek Göllében, és amikor tízéves korában a család elköltözött onnan, nem hagytak rokonságot a faluban. A Csend pedig élete utolsó önfeledt nyarának története, mivel azután, a harmadik elemitől a pálcával tanító Fekete Árpád már nemcsak az édesapja, hanem a tanára is volt. Az író számára pedig változatlanul nem egyértelmű, hogy a pedagógus szülője iránti erősen ellentmondásos érzelmekről hogyan lehet (kell és szabad) beszélnie.
Végül az 1966-tól írni kezdett Ballagó idő szintén hatásos dokumentuma azoknak az életrajzi töprengéseknek, amelyekre Fekete István nem talált megnyugtató választ. Betegségei miatt ekkoriban már csak hosszabb-rövidebb szünetekkel volt képes íróasztalhoz ülni, és ilyenkor aztán kapkodva, nagyon sokat dolgozott. Egészen addig, amíg ismét elhallgatásra nem kényszerítette egy-egy újabb infarktus. Ráadásul ezúttal nem úgy írt regényt, mint korábban: nem fogalmazott meg szinopszist, vagyis előzetesen éppen az önéletrajzánál nem tudta pontosan, hogy majd mi mindenről fog írni. A Ballagó időben Fekete István rendszeresen irányt és arányt tévesztett. Ezért sok benne az önismétlés, és ezért nem azonos a göllei és a kaposvári évtized bemutatásának és magyarázatának mértéke. Minderre a Móra Könyvkiadó ezúttal sem hívta fel a figyelmét. Janikovszky Éváék minden bizonnyal neves szerzőjük egészségügyi állapotára voltak tekintettel; nagyvonalúságuknak azonban most is messzemenő következményei lettek. Mindenekelőtt: az író halála évében megjelent – még általa is korrektúrázott, de könyv alakban már nem látott – Ballagó idő poétikai értelemben a szerző legvitathatóbb regénye. Egyúttal a legfontosabb is, hiszen nélküle alig tudnánk biztosat Fekete Istvánról, a további életrajzi kutatásokat pedig lényegesen kevesebb kiindulási pont segítené…
Vagyis az életművet záró önéletrajzi regény is egyértelmű ellentmondás.
Végezetül összegzésként megvonható a Fekete István-jelenség mérlege: az írót valóban üldözték. Azonban sem az 1945 utáni politikai rendőrség, és a hasonlóan kíméletlen irodalomtörténészi közöny sem árthatott sokat neki. Pályáján a személyes mulasztások, a csak látszólag ígéretesen alakuló körülmények és a folyton változó politikai-irodalmi környezet útvesztői keresztezték követhetetlenül egymást. Csapdából csapdába lépett, pedig a kezdetektől azt remélte, hogy öreg utakon, azaz kitaposott ösvényeken jár, miközben egy kiismerhetetlen dzsungelben botladozott… Mindaddig, amíg olvasói a róla eddig mondottakat refrénként ismételik, lépéseinek jelentőségét nem tudják érdemben magyarázni. A továbbiakban nem kellene folyton az üldözöttséget emlegetni, ahogyan az „ifjúsági irodalom” címkéjét is célszerű lenne elfelejteni, hogy az írót kihúzhassuk végre abból a skatulyából, amelybe részben önmaga és körülményei, részben a könyvkiadók miatt, részben pedig a terméketlen rajongás következtében került.
Mindenekelőtt időszerű ismét elővenni Fekete István valamennyi írását – ahogyan az író nevezte: ezeket „a megtörtént meséket” –, és újraolvasni valamennyit. Például az általa emlegetett tündéri realizmus nagyítójával, amely egyszerre mutatja olyannak a világot, amilyen, és amilyennek kellene lennie.
Jegyzet
[1] A Kaposvári Egyetem Senior Oktatási Programjában 2015. október 29-én elhangzott előadás írott változata. – A szerk.
