Megbolydul fölöttem az ég.
Vibrál a levegőelem.
Benne ezernyi rejtelem:
minden hűtlenség, minden hűség,
minden szabadság-gyönyörűség
– és elszakadás-gyötrelem…
Mintha ezer meg ezer lélek
riadalma, reménye, álma
egyszerre kapna fecskeszárnyra,
valami régit elsiratva,
s valami újat ünnepelve,
vívódva, verdesve, cikázva,
surrogva, ujjongva, félve, fájva,
és szállna,
szállna,
szállna,
szállna…!
Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!
Ezer meg ezer füsti fecske
felhőzi a fényt odafenn…
Övék minden szabadság-gyönyörűség
és elszakadás-gyötrelem…
Csapongó szárnyuk sötétkékje
egy furcsa dalt kottáz az égre:
Ki tudja, volt-e nyár?
Ki tudja, lesz-e még…?!
Ha volt is, veszve már,
ha lesz is, messze még!
Bennünket visszavár
a titkos messzeség…
Van másik táj, van másik élet,
és a szárnyunk ura a térnek.
Ide veletek, Magasságok!
Ide veletek! Messzeségek!!
Túl… túl a hetedhét határon,
vár ránk az álom-fecskefészek…
S a fészekben
egy másik élet…
Nézek a búcsúzó fecske-seregre,
gyönyörködve és keseregve.
Velük vagyok és velük érzek,
akárha egy lennék közülük…
Bennem is verdes egy fecske-lélek.
Nekem is fáj nyaramnak veszte…
Nekem is itt kell hagyni mindent,
nekem is el kell majd mennem innen – – –!
– egy remélt öröknyár-hazába
– messze…! messze…!!!
De nem vagyok fecske, c s a k e m b e r,
telidestele élet-szerelemmel – – –
túlontúl szép volt ez a nyár…
túl messze az a messzi ég…
Engem itt még valaki vár…
én nem szeretnék menni még – – –
– – – mert úgy szeretnék LENNI MÉG…!!!
Én jövőre is itt leszek,
és búcsúztatlak titeket,
s majd aztán is, a másik őszön,
amíg életerővel győzöm,
– – – s míg engedik az égiek…
Most hát – – – jó utat, fecskenép!
Kívánok ezer szerencsét,
hogy másutt is szeressenek,
és óvjanak és védjenek
más fecske-lelkű emberek – – –
– – – s tavasszal mind-mind visszajöjjetek!!!
