Út a Fekete-szélen
A város hangyabolyként nyüzsgő rohanása elrejti szemünk elől a valóság legfontosabb szegletét. De a városi rohanás nemcsak egy fátyol, hanem egy százezerfejű szörnyeteg is, melynek százezer feje gyűlöl, százezer feje vádol, és melynek vádjait éljük. Százezer vak szempár, mely elől magunkat elrejtjük. Százezer nyűg, százezer bíró, százezer maszk, melyet felveszünk.
A város határain túl kanyargós kis poros utak rejtik a másik valóságot. A világot, melyet akácok öveznek és szántóföldek szabdalnak, ahol a semlyékek nyugalma járja át elménket, hogy aztán gubancos szőrű fekete kutyák ugatása riasszon fel túlzott tespedtségünkből, majd bamba tekintetű kíváncsi rackajuhok bámuljanak meg értetlen tekintettel. Ott, délnyugaton, egy akácfa tövében a Fekete-széli kereszt jelzi ezt a határt. Onnan indultam útnak a fákkal és bokrokkal szegélyezett út mentén. Eső illatát éreztem, és éledezett a természet. Az alvó fák rügyeket eresztettek, és ágaikon a vízcseppeket a laposan sütő Nap aranyló fénye világította meg. Szépen lassan tavaszodott és narancsszínű ragyogás járta át a tájat.
Találkozás a széllel
A város forgatagát magam mögött hagyva belevetettem hát magam a régről ismerős tanyavilágba és fáradhatatlanul róttam a kilométereket a kanyargós utakon, ahol egykoron a régi kisvasút haladt. A kisvasút, melyről nagyszüleim emlékezéseiből hallottam sokat, miközben tatám sárkányt eregetni tanított a kis tanyájukon a nagy, mocsaras nádassal szemben. Ahogy elhaladtam az egykori kunhalmi megálló mellett, hallottam a régi idők szerelvényeinek zakatolását, láttam magam előtt az egykori tanyasi vasút életét. Mások, a régiek emlékeit éltem. Ennél a megállónál vált szét a sín a múlt század elején. Az Északi-vonal Pusztamérgesig haladt, míg a Déli-vonal Ásotthalomig.
Engedtem a nosztalgia hívásának, felszálltam hát erre az emlékvasútra, és elindultam vele képzeletben újra látni a régi tanyánkat. Elhaladtunk a Balog-iskola mellett, majd pár megálló múlva megláttam az ismerős akácokat és a barackost. Így tehát leszálltam, miközben a sínek eltűntek mögöttem, mintha soha nem is léteztek volna. Megálltam a régi nyomvonal poros útján, és a kavicsok közül egy talpfacsavart rúgtam arrébb, miközben felsejlettek előttem a régi idők, amikor is unokatestvéremmel gyerekként valamilyen ismeretlen elgondolás által vezérelve gyűjtöttük ezeket a csavarokat. Igen, képzeletben már akkor is sokat utaztam ezen a tájon a régi vonattal. Ott álltam a Nagyszéksós felé vezető úton, balról a régi tanyánk, jobbról pedig a hatalmas semlyék, melyben rengetegszer tévedtünk el, olykor beleragadva a mocsárba. Leereszkedtem hát a semlyékbe és átkeltem a nádas maradványain, át az akácokkal körbevett orgonabokrok közé, ahol egy furcsa, ismerős érzés érintett meg, mintha egy régi baráttal találkoztam volna, és mintha egy hang szólt volna hozzám:
– Isten hozott újra itt!
Körbenéztem, de nem láttam senkit. Kérdőn néztem magam elé.
– Én vagyok a semlyék, az akácok között az orgonabokor, az éjszakában a mese. Nádasomban róka talál menedékre. Talán emlékszel a régi időkre, mikor én varázsoltalak el minden nap, lelkedbe én ültettem békét, én tanítottalak keresni, felfedezni, lelkesedni, eggyé válni a tájjal. Rég nem láttalak már, mióta eltűntél a szemem elől. Mi lett veled azóta, kivé lettél, ki vagy most te?
Elmeséltem neki, hogy a városban élek, rendes ember vagyok, tisztes életet élek. De jólesik olykor kicsit kimozdulni, elfordulni a világ zajától. Némi hallgatás után – csodálkozásomra – csak ennyit mondott:
– Érdekes bemutatkozás… Ez lennél most te? Kérlek, tarts velem a régi idők emlékére.
Felkeltem a földről és ott álltam útra készen. Bár szerettem volna még a tanya környékén maradni, de mégis kíváncsivá tett, mit szeretne mutatni nekem a hang. Szerettem volna tovább vándorolni, keresni, kutatni a tájat, felfedezni és messzire jutni. Közben a hang folytatta:
– Én vagyok a forró homok, ami a talpadat égeti, és én vagyok a kopár szik. De én vagyok a szél is poros úton, és most elviszlek nyugatnak a tavakhoz.
Hagytam, hogy magával ragadjon és elvigyen nyugatnak a tavakhoz.
Szárnyakon a Nagyszéksós fölött
Éppen egy kereszteződést hagytam el, és már alacsonyan állt a Nap, mikor a madarakkal teli Nagyszéksós-tóhoz értem. A tóparti lápban hatalmas bivalyok legeltek mélységes nyugalommal, mit sem törődve a mellettük hömpölygő, nyugtalanul zakatoló országúttal. Nyugalmuk magával ragadott, bár akár én is a nyugtalan zűrzavar része lehettem volna. Lehettem volna egy városból ideszabadult, helyét nem találó lélek, ki megszokásból jött enyhíteni kusza gondolatait, emlékei közé lopva a tájnak csupán felületes képét, rohanva, annak lelkületében való elmélyülés nélkül. Egy messzire a tó fölé nyúló kilátót láttam magam előtt, melyen lassan besétáltam a víz fölé, és onnan néztem szerteszéjjel. Hideg fuvallat érintett meg a nyári melegben, és az ismerős hangot hallottam:
– Én vagyok a szél, felemellek a tó fölé, de én vagyok a nyugati égbolton lenyugvó nap sugara is, narancssárga fényemmel aranyló varázsmezővé változtatom a tájat, adok neked erőt, hogy láss, hitet, hogy érezz. A magasból húzd meg a határt varázsceruzával, ahová mást nem engedsz be. Ez a világ a tiéd, a te birtokod, senki sem láthatja a te szemeiddel. A nyugalom falának fundamentumai itt húzódnak a nap irányában, hogy aztán a világ zajától lerombolt építményt itt legyen erőd újra és újra felépíteni lankadatlan. Ó, mondd, kivé lettél, ki vagy most te?
Az újra feltett kérdés inamba vágott, és mélyen megérintett. Kétségekkel teli gondolataimba merültem és valamiféle furcsa magyarázkodásba kezdtem a tisztességes városi életről, gondokról, küzdelmekről és eredményekről, de a hang közbevágott:
– Az emberek a város forgatagában elveszítenek valamit: egy kis darabot a lelkükből, az éleslátást a csodák iránt a szemükből, és egy darabot a szívükből. A látást csakis a lenyugvó Nap fénye tudja visszaadni, mely nem vakít fájóan, de megvilágítja neked a tájat, mely valahol a szívedet rejti. Lelkedet pedig én fújom a magasba, egyre feljebb az ég felé. Gyere velem tovább, keressük meg együtt ezeket. Délnyugatra húzódik a madarak tava, a bölcsesség forrása, indulj el, hogy még az este leszállta ellőtt odaérj.
Magam mögött hagytam tehát a Széksós csillogó víztükrét, és elindultam délnek a tanyák közt.
Tűz és víz a Madarász mellett
Homokos utakon baktattam ismét, majd erdők közt tévedtem el, nem találva a helyes utat. Olykor az ég leszakadt, hogy bőrig ázzak, majd a hirtelen jött zápor tovatűntével ismét átsütött a Nap a felhők között, hogy új utat mutasson nekem. Volt, hogy kutyák kergettek, és előfordult, hogy riadt őzek menekültek előlem. A Nap már lebukni készült a horizonton, mikor újra zivatarfelhők kezdtek sorakozni az égen, és felsejlett előttem a Madarász-tó keleti partján húzódó erdősáv. Megnyugodtam, hogy még az éj beköszönte előtt szállást találok a tó mentén, és meghúzhatom valahol magam az eső és a hideg elől a régen nyüzsgő, ma már csendes és elhagyott vidéken. Learatott nádkupacok mellett haladtam el, és átkeltem az erdősávon, hogy meglessem a tó titkát: lássam a túloldalon húzódó nyárfasort, a nádirigók röptét, és a békés, magányos hattyúkat a tó vizén. Estébe hajlott már, mikor a szállásomra értem. Tüzet raktam, hogy süssek valamit magamnak vacsorára, és hogy a párás estében megmelegítsem ázott tagjaimat. Ekkor ismét megszólított a hang:
– Én vagyok a lassan ereszkedő este. Nézd: színekkel rajzolok az égre, vérrel húzom meg a horizontot, aztán fölötte haragos kékkel és feketével festem meg a viharfelhőket, melyek aztán lassan elvonulnak a tavaszi napnyugtában. Aztán én leszek a nádas melletti tanya udvarán kortyolgatott bor mámora, és egy megbölcsült téma a világban jelenlévő gonoszságról, és annak megváltására tett gyorsan tovaröppenő ígéret.
Szélként emellek tovább a tó felé, ahol én leszek a nádihegedű. Az elfeledett csárda mellett elmesélem a Madarász meséjét.
Újabb gallyat tettem a tábortűzre, melyet szépen lassan elnyeltek a lángok. Figyeltem egy darabig az elmúlást, majd belemélyedtem a véget érő nappal hangulatába, mely megszólított:
- Újra esteledik és ezernyi csillagként tündöklök az égen. A Tejút mögül Isten tekint rajtam át a part menti világra. Aljnövényzetben a baljós surranás, a bölömbika éjjeli huhogása, hirtelen kélt sötét, hideg fuvallat keltette borzongás vagyok. Én vagyok a parton töltött éjszaka rejtélye és izgalma.
Körbenéztem a tűz fényénél, majd kisétáltam az út szélére, ahol a csillagokba bámultam, majd a végtelen horizontot néztem, és éreztem, hogy a végtelenségig barangolhatnék a Homokhátság útjain a mezők és szántások között, tovább messzi tájakra, messzi országokba, messzi világokba. Ezer életet élhetnék, ezer tájat felfedezhetnék, hisz a világ oly végtelen. De ami most körülvesz, az az én végtelenségem és az én tájam. Eközben megszólalt mögöttem a hang a pirosló fényből:
– Én vagyok a tűz, mely lelkedet hajtja, és vágyakat, kíváncsiságot plántál beléd. Nyugatra én vagyok a végtelen határ, de én vagyok a föld is, mely ideköt, és az elmúlt eső illata. Az esőé, mely a levegőt és lelkedet lehűti, józansággal, mérséklettel ajándékoz meg.
Elgondolkodtam, miközben kétségek fészkelték magukat gondolataim közé, félelmek a város káosza iránt. Nem akartam visszamenni, nem akartam, hogy úrrá legyen rajtam újra a hamis világ. Menekülni szerettem volna, menekülni minél messzebb, de a hang folytatta.
– Utazhatsz távolba, keresheted örökké a kincseket, melyeket úgy hiszed, elvesztettél, de míg a tájban a szívet és a lelket itt meg nem leled, addig menekülés lesz minden út, és rohanás minden utazás. Lépj ki a zajból, de csak egy lépést, és állj meg ott. Nem kell messzire menni, hanem csak egyetlen lépéssel arrébb. Nem távoli világokat kell keresned, hanem csak egy meleg helyet, ahonnan nem futnál el, és melyre azt mondhatod: „otthon”. Nem a távolság nyújt békét, hanem a helyed meglelése. Nézz vissza a hosszú útra, amit idáig megtettél, míg a tó partjára elértél. Merre mennél most még tovább?
Gondolataim kavarogtak, és kétségeim csak egyre gyűltek. A keresés, a vándorlás, a menekülés, a nyugalom és a zajtól, a nyüzsgéstől való félelem érzései keveredtek bennem. Szerettem volna folytatni utamat, de közben valami mégis visszahúzott. Úgy éreztem, ideje nyugovóra térni, és az éjszaka majd kitisztít mindent, kitisztítja a világot és gondolataimat is. Majd a reggel megadja a választ, hogy továbbmegyek-e. Még megvártam, amíg a tűz lassan kialszik és a parázs fehér hamuvá változik, aztán nyugovóra tértem.
Az éjszaka az eső tovább esett, így párás, de napsütéses reggelre ébredtem. Szerettem volna még továbbmenni, szerettem volna látni a Csodarétet és a fenyőerdőket, de úgy éreztem, ennek az Útnak itt vége, összepakolok hát, felveszem a hátizsákom és elindulok visszafelé a kacskaringós utakon, vissza a tavak mellett, vissza a tanyavilág mélyére, hiszen ideje megmetszeni a barackfákat.
Miközben pakoltam, a reggeli napfény bekacsintott az ablakon:
– Ó, mondd, kivé lettél, ki vagy most te? – kérdezte újra.
– Kertész vagyok, csodakertem van, ahová régen gondolatokat vetettem, melyekből örökké virágzó almafák nőttek. Ha kihajolok az ablakon, akkor most újra hallom a hívásukat a távolból, hogy ágaikra másszak fel, és onnan nézzem az életet, a múló időt, az örömöt, de olykor a csalódást és a bukást is, hogy aztán onnan kovácsoljak erőt a reményhez. Ha fúj a szél, én a jegenyefa vagyok, és fentről vigyázom a tájat. Én leszek az örök bizalom, az eső illata és a lemenő Nap sugara.
A reggeli napfény ekkor elégedetten visszahúzódott, és én szállásomat magam mögött hagyva belevetettem magam a reggeli tájba és elindultam a tó mentén, visszafelé az ismerős utakon. Hét éven és hét hónapon át vándoroltam, mire egy éjjelen újra megleltem az ismerős semlyéket az orgonabokorral.
Föld egy lépésre a zajtól
A hosszú út után visszatértem hát a homokdűnék mélyére, a semlyékkel szemben a tanyára, hogy megmetsszem a barackfáimat. Az éjszakai felhők lassan elkezdtek felszakadozni, és a felkelő Hold lassan utat talált a felhők között, hogy megmutassa magát. Ilyenkor varázslatos fény járja át a tájat, hogy az éjszakából egy olyan napszakot varázsoljon, mely sem nem nappal, sem nem sötét éjszaka. Az éjféli Nap fényében az út kanyarulatából néztem az akácokat, az almafákat és a barackost, és tudtam: itt dolgom, sorsom van. Új életet kell lehelnem a hagyományba, és én kell, hogy legyek a legmélyebb gyökér, melyet soha többé egyetlen vihar sem téphet ki. Ekkor mellettem termett a kukoricaföldet megborzongató szellő, és így szólt hozzám, bár már mondania sem kellett volna:
– Hazaértél...
