A koncepció, miszerint a katolicizmus mint hitigazság és világnézet lényegileg képes minden körülmény közt a (sokszor csak rejtett, benső, de annál igazabb) virágzásra, és a kultúra, tudomány megszentelésére, felemelésére (amelyre hivatott is lenne), a 16. század végi Angliában a maga nemében az egyik legemblematikusabb módon Sir Thomas Tresham építészeti örökségében jelenik meg, különösen is az úgynevezett rushtoni háromszög(let)ű ház esetében (Rushton Triangular Lodge).
A fájdalom elevenségével jelentkezik a kérdés: mi az, ami oly végzetesen elválasztja a várost szülőanyjától, a vidéktől? Mást felel a művész, a nevelő, a demográfus, a nyelvbúvár, a szociográfus és lelkipásztor; persze, mindezen válaszoknak együttese a reális, igazi magyarázat.
A hagyományos szemléletben, amely az embert egy abszolút, isteni középpontból eredezteti, és legfőbb feladatának tekinti, hogy eme valóságba saját földi lényének átalakításán keresztül visszatérjen, a természeti környezet megóvása és gondozása e centrális életfeladat egyik fontos elemeként és részterületeként jelenik meg. E felfogásban a környezetet érintő emberi aktivitás elválaszthatatlanul összefonódik a személyes önkorrekció benső lépéseivel, illetve a természeti jelenségek tudati átélésének elmélyítésével.
Az integrális tradíció szellemében fogant templomot, akár Egyiptomban, akár Görögországban, akár a középkori keresztény Európában emelték, mintha sohasem emberi gondolat és emberi kéz hozta volna létre, hanem mintha egyenesen Isten alkotta volna. Pontosabban: mintha az ő parancsoló hívása – az Ige teremtő ereje – nyomán jött volna létre. A szent épület valódi alkotója nem a kőfaragómester, nem a művész, nem ezek valamely csoportja, nem egy „céh” vagy „páholy”, hanem maga a mindenség mérnöke (...).
Akkor hát mi a szépség, mi a rasza, és mi jogosít fel minket arra, hogy különféle műveket szépnek, raszavantnak nevezzünk? Mi ez az egyedüli minőség, ami a leginkább eltérő műalkotások közös vonása?
A koncepció, miszerint a katolicizmus mint hitigazság és világnézet lényegileg képes minden körülmény közt a (sokszor csak rejtett, benső, de annál igazabb) virágzásra, és a kultúra, tudomány megszentelésére, felemelésére (amelyre hivatott is lenne), a 16. század végi Angliában a maga nemében az egyik legemblematikusabb módon Sir Thomas Tresham építészeti örökségében jelenik meg, különösen is az úgynevezett rushtoni háromszög(let)ű ház esetében (Rushton Triangular Lodge).
Az integrális tradíció szellemében fogant templomot, akár Egyiptomban, akár Görögországban, akár a középkori keresztény Európában emelték, mintha sohasem emberi gondolat és emberi kéz hozta volna létre, hanem mintha egyenesen Isten alkotta volna. Pontosabban: mintha az ő parancsoló hívása – az Ige teremtő ereje – nyomán jött volna létre. A szent épület valódi alkotója nem a kőfaragómester, nem a művész, nem ezek valamely csoportja, nem egy „céh” vagy „páholy”, hanem maga a mindenség mérnöke (...).
A fájdalom elevenségével jelentkezik a kérdés: mi az, ami oly végzetesen elválasztja a várost szülőanyjától, a vidéktől? Mást felel a művész, a nevelő, a demográfus, a nyelvbúvár, a szociográfus és lelkipásztor; persze, mindezen válaszoknak együttese a reális, igazi magyarázat.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). Elsősorban eszme- és kultúrtörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai összefüggéseiben közelíti meg a humánökológia, a környezetfilozófia, a környezeti etika alapkérdéseit.
A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.
A legnagyobb fölvilágosodottságot, igazi szabadságot és a legfőbb haladást semmi sem szerzi meg az emberiségnek, csak Isten malasztja, melyet Krisztus hozott e világra.
A modern pszichológiából teljes mértékben hiányzik az a kritérium, amely lehetővé teszi, hogy a lélek aspektusait vagy tendenciáit kozmikus környezetükbe helyezzük. A tradicionális pszichológiában ezek a kritériumok két alapvető „dimenzióval” összhangban adottak: egyrészt a kozmológiával összeegyeztetve, mely „elhelyezi a lelket” és modalitásait a létállapotok hierarchiájában, másrészt egy spirituális cél felé irányított erkölcsi felfogással összhangban.
Akkor hát mi a szépség, mi a rasza, és mi jogosít fel minket arra, hogy különféle műveket szépnek, raszavantnak nevezzünk? Mi ez az egyedüli minőség, ami a leginkább eltérő műalkotások közös vonása?
„Munkák és napok” – Hésziodosz, az idős földműves költő e kifejezése minden másnál jobban felidézi életünk valódi szövedékét. A mezőgazdasági munka – mely nemes, minthogy összhangban áll a természet törvényeivel és ritmusaival – csodálatra méltóan alkalmas rá, hogy a világban jelenlévő isteni aktivitás felismerésében segítsen bennünket. A búza és a szőlő művelése, a kenyér és a bor erőteljes szimbólumok, melyek tiszteletére és a róluk való elmélkedésre Isten ösztökél minket, mikoron szemléljük, hogy Ő tette azokat közöttünk való titokzatos jelenlétének támasztékaivá.
A koncepció, miszerint a katolicizmus mint hitigazság és világnézet lényegileg képes minden körülmény közt a (sokszor csak rejtett, benső, de annál igazabb) virágzásra, és a kultúra, tudomány megszentelésére, felemelésére (amelyre hivatott is lenne), a 16. század végi Angliában a maga nemében az egyik legemblematikusabb módon Sir Thomas Tresham építészeti örökségében jelenik meg, különösen is az úgynevezett rushtoni háromszög(let)ű ház esetében (Rushton Triangular Lodge).
A fájdalom elevenségével jelentkezik a kérdés: mi az, ami oly végzetesen elválasztja a várost szülőanyjától, a vidéktől? Mást felel a művész, a nevelő, a demográfus, a nyelvbúvár, a szociográfus és lelkipásztor; persze, mindezen válaszoknak együttese a reális, igazi magyarázat.
A hagyományos szemléletben, amely az embert egy abszolút, isteni középpontból eredezteti, és legfőbb feladatának tekinti, hogy eme valóságba saját földi lényének átalakításán keresztül visszatérjen, a természeti környezet megóvása és gondozása e centrális életfeladat egyik fontos elemeként és részterületeként jelenik meg. E felfogásban a környezetet érintő emberi aktivitás elválaszthatatlanul összefonódik a személyes önkorrekció benső lépéseivel, illetve a természeti jelenségek tudati átélésének elmélyítésével.
Az integrális tradíció szellemében fogant templomot, akár Egyiptomban, akár Görögországban, akár a középkori keresztény Európában emelték, mintha sohasem emberi gondolat és emberi kéz hozta volna létre, hanem mintha egyenesen Isten alkotta volna. Pontosabban: mintha az ő parancsoló hívása – az Ige teremtő ereje – nyomán jött volna létre. A szent épület valódi alkotója nem a kőfaragómester, nem a művész, nem ezek valamely csoportja, nem egy „céh” vagy „páholy”, hanem maga a mindenség mérnöke (...).
A mérgező hulladékok telepei és minden ehhez hasonló visszaélés a természettel szemben az emberi lélek állapotának tükre, e lélek minőségi állapota az, ami elkerülhetetlenül visszhangra lel az emberiség természeti környezetében; a természet ugyanis ama teremtmény kiterjesztése és függvénye, aki e világ középpontja és köldöke.
A legmélyebb élményben, amit egy műalkotás (vagy más emlékeztető) kiválthat, egész lényünk megrázkódik (szamvidzsita), gyökerekig hatóan. „Ízlelni ezt az ízt”, mely többé már nem íz, „az ikertestvére annak, amikor Istent ízleljük meg”, ahogy a Száhitja-darpana mondja; az „egyéni elfogultságtól mentes” kifejezés pedig már sejtetni engedi, hogy mindezzel együtt jár egyfajta ön-megsemmisítés – a semetipsa liquescere [’önmagától eloldódás’ – A ford.] –, és pontosan emiatt nevezhetjük „félelmetesnek”, ha nem is akarjuk elkerülni.
– Vidék és helyi kultúra
– A dél-balatoni tájról
– Imaginális ökológia
– Mesterségek és szakralitás
– Az érzékelés teológiája
– Oktatás, tudás, megismerés tradicionális perspektívában
– Anyag és szellem a művészetben
– Telepy Károly festészetéről
– Az időről, az öregkorról és a fájdalomról
A valóság, amelyet a virágok szimbolizmusán keresztül megláthatunk, olyasmi, ami csak közvetlenül érzékelhető s fogható fel, miként a szépségük is; nem érhető el egyedül az elme analitikus vagy imaginatív képességei révén, nem foglalható semmilyen képletbe. A szimbolika megértése és a róla való gondolkodás egyáltalán nem haszontalan, de önmagában nem helyettesítheti és nem is idézheti elő a valóság közvetlen megragadását, amely elővételezetten megmutatkozik abban, ahogy az ember természetes és őszinte módon örömét leli és gyönyörködik a virágokban.
A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.
Jelen írásban amellett érvelek, hogy a Dél-Ázsiában kibontakozott gazdag védánta-hagyomány, különösen a gaudíja vaisnava védánta tradíció természetszemlélete termékeny talajt jelent egy ökozófia megfogalmazásához. A primordiális természet (prakriti) koncepciójára összpontosítom figyelmemet, illetve ennek a transzcendens valósághoz (brahman) való viszonyára.
Amennyiben a korai buddhizmus természethez való viszonyulását akarjuk meghatározni, figyelemmel a jelenkori embert sújtó környezeti válságra és annak megoldására, a buddhizmus centrális tanításaiból, ezen belül elsősorban a szanszárai léttapasztalat ama mélyreható analíziséből kell kiindulnunk, amely az aktuális emberi léthelyzetet annak minden külső (társadalmi és környezeti) és belső (mentális és pszichikai) vonatkozásával együtt feltárja számunkra.
Ha valaki meg akarja közelíteni Hamvas Bélát, szintén számolnia kell többek között a természet hatalmával. Gondolkodó óriásokat fogadott az otthonába és addig társalkodott velük, amíg le nem bukott a Nap. Isteneknek vetette meg az ágyat, hogy közösen mondhassák el az esti imát. A csípős hajnali szélben időtlen szépségeknek adott randevút.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Wakan nagyon sok dolgot jelent. A lakota azokból a dolgokból érti meg jelentését, melyeket wakannak tekint; mégis az értelmét olykor el kell magyarázni neki. Ez olyasvalami, ami nehezen felfogható. Ekképpen wasica wakan fehér gyógyító embert jelent; de egy lakota gyógyító elnevezése pejuta wacasa. Wicasa wakan a régi vallás lakota papjára használatos kifejezés.
Bingeni Szent Hildegard, a Rajna Szibillája, „népének és korának fénye”[15] kitüntetett helyet foglal el a teremtett világ és benne az ember, valamint az isteni szféra kapcsolatainak szellemtörténetében.
Hálát adok neked, hogy tennen hasonlatosságodra teremtettél engem, lelkemet értelemmel és szabadakarattal felékesítéd, énérettem az eget földet, ezekben való állatokat teremtéd, engem a földnek, vadaknak és madaraknak urává tettél, és azt akarád, hogy egek forgásai, a Nap, és az égben tündöklő csillagok, a tél és nyár, az éj és nap, a fák, mezők és folyóvizek nekem szolgáljanak; sőt az égben lakozó boldog angyaloknak seregét is szolgálatunkra rendeléd.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Hálát adok neked, hogy tennen hasonlatosságodra teremtettél engem, lelkemet értelemmel és szabadakarattal felékesítéd, énérettem az eget földet, ezekben való állatokat teremtéd, engem a földnek, vadaknak és madaraknak urává tettél, és azt akarád, hogy egek forgásai, a Nap, és az égben tündöklő csillagok, a tél és nyár, az éj és nap, a fák, mezők és folyóvizek nekem szolgáljanak; sőt az égben lakozó boldog angyaloknak seregét is szolgálatunkra rendeléd.
Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik?