Ez az ország – mint mindnyájan jól tudjuk dalokból, filmből, személyes tapasztalatból – a déli Alföld, mégpedig a Dunának és Tiszának a jelenlegi jugoszláviai országhatárhoz legközelebb eső mintegy hatvan kilométeres mindkét oldali melléke. Szeged, Kalocsa – legújabban azonban Érsekújvár is – a paprikaország fővárosai, és ezeknek a központoknak a vidéke hordja magán a jellegzetes ismertetőt: a pirosló füzéreket a házak eresze alatt.

A Kelet mára nem kevésbé méltatlanná vált legmagasabb eszményeihez, mint a Nyugat. De nyilvánvaló az is, hogy az ökológiai válság nagyon nagy részben a Nyugaton létrejött technológia, valamint e technológiát alátámasztó és tápláló metafizikai és axiológiai állásfoglalások következménye. Nem helytelen tehát, ha a metafizikát és axiológiát illetően Kelettől merítünk ihletet.

A tudatökológiai érzékenység felébresztésére az egyik legalkalmasabb gyakorlat a fénnyel mint jelenséggel és – egy későbbi fázisban – mint szimbólummal való foglalatoskodás. A fénynek, materiális létünk legszubtilisabb entitásának vizsgálata átjárási lehetőséget nyújthat egy anyagilag már nem megnyilvánuló, de ökológiai akciót ugyanúgy megkövetelő terepre. (…). A modern technikai vívmányok által megszentségtelenített természet megtisztításának igénye, és ezen igény komolysága az embernél a fényhez való viszonyában világossá válik.

Az Aranykorról szóló beszámolókat sokféleképpen lehet megközelíteni, ma különösen szeretik azokat a fantáziák és a képzelet világába száműzni. Ha valaki azonban szemügyre veszi az archaikus tanítások megfogalmazási módjait és azok eredeti célkitűzéseit, akkor érdemes e leírásokat is egy olyan benső állapot kifejeződéseiként, szimbólumaiként felfogni, amelyeket nem pusztán egy történetileg csak nehezen behatárolható időszak emberei tekinthettek magukénak.

Az individuum egy bioszférán belüli szerveződés, avagy Nietzschével szólva, egy hatalmi képződmény. Elkülönültség nélkül önmagába zárt, és saját ritmusa szerint él, felemelkedve, virulva és romlásnak indulva, önmagát fenntartva és gyarapítva rendszerének kimerüléséig.

A modern-posztmodern világ kialakulásához vezető változásokat vizsgáljuk a logika tudományának szerep- és értékcsökkenésén keresztül. Az elemző értelem lényege abban áll, hogy képes elvonatkoztatni a felszíntől, a látszattól, és a természeti jelenségek, a műalkotások, az ember és a társadalmi viszonyok mélyszerkezetét veszi szemügyre. Ehhez az elemzéshez elengedhetetlen a logika alkalmazása.

A keresztény tanítás radikális eltorzítása, melyre Teilhard annak érdekében kényszerül, hogy azt az evolúciós elmélethez hozzáillessze, végső soron semmi másra nem jó, mint hogy rámutasson az alapvető tévedésre, amely a vallás és tudomány kibékítésére irányuló kísérletében rejlik.

Krisztus maga mondta: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem” (Mt 5,37); „Aki nincs velem, ellenem van” (Lk 11,23); „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Mt 6,24). Valójában, mivel az Abszolútum a létezés egészét áthatja, miként az életnedv átjárja a fát, a nagy választás mindig és mindenütt jelen van az ember életében, amint az emberiség minden korszakában is.

Míg tradicionalista és perenniális perspektívából kiindulva a darwinizmus elutasítása, és annak megfogalmazása, amit Titus Burckhardt egy híressé vált cikkében „transzformista illúziónak” nevezett, rutinszerű, ritkán tudatosítják, hogy az evolucionista doktrína egy tradicionális tanítás rontott változata, legalábbis részben. Semmi új nincs a Nap alatt, ahogy a Prédikátor mondja, a modernitás újdonságai és „felfedezései” egyszerre félreértelmezései vagy tagadásai a tradicionális eszméknek és formáknak.

Ha ugyanis a dolgok lényegét tekintjük, akkor az új tudományos világnézet nemcsak olyan neves embereket juttat eszünkbe, mint Goethe, Cuvier, Linne, Vico, Leibniz, Paracelsus, Cusanus és Arisztotelész, hanem sokkal régebbre visszavezet minket a múlt kultúráiban, szilárdan visszakapcsolódva a kozmosz avagy a systema naturæ tradicionális szemléletéhez, amely szerint e kozmosz egy statikus, szervezett és harmonikus egész.

Azzal, hogy lemondott a tervezettségről, a tudomány túlságosan sokáig dolgozott a fogalmi kategóriák ki nem elégítő készletével. Ez a valóság beszűkített látásmódjához vezetett, és eltorzította azt, hogy a tudomány hogyan érti meg nemcsak a világot, hanem saját magunkat is. A tervezettségnek a tudománytól való elzárása eltorzítja a tudományt, és a materializmus szócsövévé teszi, ahelyett, hogy az igazságot keresné.

Talán itt van a helye, hogy megemlékezzünk két olasz kutató munkásságáról. Még Denton könyve előtt, 1980-ban megjelent a genetikus, Giuseppe Sermonti (sz. 1925) és a paleontológus, Roberto Fondi (sz. 1943) Dopo Darwin. Critica all’evoluzionismo [Darwin után. Az evolucionizmus kritikája] című munkája.

Az evolúció darwini elmélete sajátos vonásai következtében különös helyet foglal el a tudományos elméletek történetében. Egyik sajátos vonása az, hogy nem a tudományos elméletek megszületésének szokásos útján jött létre, vagyis nem a tapasztalati tények racionális általánosítása révén, hanem mintegy „fordítva”: előbb született meg az elmélet és utána kísérelték meg – inkább kevesebb, mint több sikerrel – megtalálni azokat a tapasztalati tényeket, amelyek alátámasztották volna.

Kevés kérdéskör van manapság, mely annyira megvitatásra érdemes és következményeiben annyira alattomos, mint az evolúciós elmélet. (…). Az evolúció elmélete a modernizmus sátrának oszlopa. És ha ledőlne, az egész sátor a modernisták fejére borulna. Ezért fenntartják mint ideológiát, nem pedig mint bizonyított tudományos elméletet.

A remény nélkülözhetetlen az ember egészségéhez – a pszichológiai egészséghez a legközvetlenebbül, ám mivel az ember pszichoszomatikus egész, a fizikaihoz éppúgy. Minthogy itt helyezkedünk el a középső (ebből fakadóan középszerű) világban, a viszontagságok részét képezik az emberi sorsnak: a külső hányattatások (nehéz idők) és a belső nehézségek (…). Az efféle bajok ellen a remény az elsőleges menedékünk.

A város határain túl kanyargós kis poros utak rejtik a másik valóságot. A világot, melyet akácok öveznek és szántóföldek szabdalnak, ahol a semlyékek nyugalma járja át elménket, hogy aztán gubancos szőrű fekete kutyák ugatása riasszon fel túlzott tespedtségünkből, majd bamba tekintetű kíváncsi rackajuhok bámuljanak meg értetlen tekintettel. Ott, délnyugaton egy akácfa tövében a Fekete-széli kereszt jelzi ezt a határt.

A kikelet felfoghatatlan varázslat, amely alól senki nem vonhatja ki magát; a nagy ébredés ideje ez.

A nap szétragyog a határban, a cseresznyefák beletartják virágaikat az énekszóba, mely áldást kér a négy világtáj felé fordulva minden népek vetésére.

A jelen kötetben található két esszé kulcsmondata is lehetne a következő: „Nem az ember kiváltságos szerepének túlhangsúlyozása, hanem tökéletes félreértése sodorta válságba civilizációnkat.”

A hagyományos szemlélet középpontjában az áll, hogy a világot, benne minden élőlénnyel, az örökkévaló Igazság tartja fenn. A természet csodálatraméltó törvényei, rendje és harmóniája révén szüntelenül erről beszél, ezáltal tanít és egész működésével feléje vezérel, még akkor is, amikor hatalmas erejével látszólag igazságtalanul sújt le az emberre. A természet – lényegében – mindig Isten Szavát követi, és az univerzum részeként ez alól az ember sem bújhat ki.