Brahmá és Visnu Siva előtt

Kúrma-purána I. 9.[1]

 

Az első kalpa-kor végén homályba borult a világ.
Egy nagy víz volt a mindenség, és nem léteztek istenek.
A vízben a Világkígyó hátán magánosan pihent
Visnu, a legnagyobb lélek, s csöndes álomba szenderült.
Ezerfejű, ezerszemű, ezerlábú, ezerkarú
alakot öltve fel, feküdt a legszentebb mindentudó.
Testét sárga köntös fedte, viharfelhő-kék színe volt,
Magában testesítette meg a jóga-varázserőt.

Alvása közben egyszer a köldökéből csodálatos,
három világon tündöklő lótuszinda sarjadt elő.
Száz mérföld magasságra nyúlt, fénye mint a kelő napé,
égi illatot árasztott bimbójával-szirmaival.
Végtelen hosszú ideig pihent ott így Nárájana,
és az Aranytojásból kelt Brahmá egy ízben arra járt.
Felébresztette álmából keze érintése Harit,
s káprázata alatt állva, nyájasan szólította meg:
„Mondd, kiváló személy, ki vagy, aki magánosan heversz
e néptelen, határtalan, sötétségbe borult vizen?”
Szavára mély felhőmoraj hangján barátsággal felelt
a Garuda-zászlós isten, elmosolyodva nyájasan:
„Istenség, tudd meg, a világ kezdete s vége én vagyok,
legmagasságosabb lélek, jóga ura, Nárájana.
Teremtő ősatya, látod, bennem van az egész világ,
a hét tenger övezte föl, hegyeivel-vizeivel.”
Majd ezután a nagy jógi, a mindenség lelke, Hari,
Brahmát kérdezte: „Te ki vagy?”, noha jól tudta, hogy ki ő.
Brahmá, a Véda kincstára, szelíden elmosolyodott,
s a lótusz-szemű istennek barátságosan válaszolt:
„Az Önmagamtól Létező, teremtő ősatya vagyok;
Brahmá vagyok, a négy arcú; bennem áll az egész világ.”
Ekkor Brahmá engedelmét kérte a hatalmas Hari,
s varázslatos erejével annak testébe behatolt.
A teljes Három Világot, istent, embert és szellemet
a Brahmá gyomrában látva, az isten elcsodálkozott.
Ezután száján át kibújt a kígyókirály-fekhelyű,
és most ő szólította fel ugyanerre az ősatyát:
„Most pedig te is ugyanígy hatolj az én gyomromba be,
s lásd benne a mindenséget, minden élő legfőbbike!”
Meghallva Laksmí férjének nyájasan buzdító szavát,
eleget tett készségesen, s Visnu testébe behatolt.
Most a világot ugyanúgy Visnu gyomrában látta meg.
Bejárta, ámde Harinak végét nem találta sehol
Most teste minden nyílását elzárta magasztos Hari,
és Brahmá egyetlen nyílást csak köldöke táján talált.
Jógája erejével a nyíláson keresztülhatolt
a négy-orcájú istenség, és a lótuszban tűnt elő.

A lótusz közepén ülő, világteremtő ősatya,
az önmagától lett Brahmá fénylett, mint a lótuszvirág.
A világ fő hatalmának önmagát tartva dölyfösen,
mennydörgés erejű hangon szólt rá magasztos Visnura:
„Mi ez, amit most műveltél, azért, hogy a győztes te légy?
Én vagyok a fő hatalom, engem nem győzhet senki le.”
Brahmá büszke szavát hallva, az örökké éber Hari
békítőleg, szelíd szóval, barátságosan válaszolt:
„Te vagy az örök ősatya, a Teremtő, a sors ura.
Nem gyűlölségből zártam el előled a nyílásokat,
csupán varázsos játékból, nem azért, hogy megbántsalak.
Ki akarná megbántani az Önmagától Létezőt?
Ne bántódjál meg emiatt; megillet minden tisztelet.
Bocsásd meg, mert jószándékból tettem; nem, hogy megsértselek.
Ezért most arra kérlek, hogy tekintsd fiamnak magadat,
Lótuszból Született néven, szeretetednek jeleként.”
A Visnu-kívánta kegyet megadta a Magasztos Úr,
és végtelenül örvendve, a Diadémosznak felelt:
„Benned él minden élőlény, mindenség végtelen ura;
te rejlesz minden élőben; az örök brahman csak te vagy.
És én vagyok egész világ létét átható örök úr;
belőlem áll, mint brahmanból, a mindenség, a lélek is.
Nem létezik mi kettőnkön kívül más, felsőbb hatalom;
Mi ketten, Visnu és Brahmá, két alakban egy lény vagyunk.”
Így beszélt Brahmá, ám ekkor Vászudéva ekként felelt:
„Ebből a kijelentésből pusztulásod származhatik.
Nem ismered fel jógáddal a brahman örökös urát,
anyag és lélek mesterét, az isteneknek istenét,
kezdet és vég nélküli brahmant, akit jóga és szánkhja sem
képes felfogni? őhozzá folyamodjál oltalomért!”
A lótusz-szeműnek Brahmá haragra gyúlva így felelt:
„Szentség, én magamat tudom legfelső, örökkévaló
brahmannak, világ lelkének, aki fölött nincs senki más.
Kettőnkön kívül más nincs a világon fő uralkodó.
Hagyd félbe hosszú alvásod, s tekints magadra, hogy ki vagy!”
Haragtól fűtött szavait hallva, Visnu úr így beszélt:
„Ne becsméreld sértő szóval Mahádévát, világ urát.
Én mindezt jól tudom, Brahmá, de amit mondtam, az igaz.
De látszatot idéz fel a káprázat, a legfőbb erő,
az átmanból fakadólag minden különbség fő oka.”
Ennyit mondott a magasztos Visnu, aztán elhallgatott,
ismerve a benne rejlő örök lelket, saját magát.
Ekkor a mindent átható, mérhetetlen lélek, Siva,
kegyes volt Brahmához, s ezért kettőjük előtt megjelent.

Homlokán harmadik szeme, fején csimbókba font haja,
kezében hegyes szigonya, egész teste fény-áradat,
nyakában lábáig csüngő, csodálatos nagy koszorú,
belészőve a Nap, a Hold, s az ég öt bolygó csillaga.
Az istenek urát látva, Brahmá, az örök ősatya,
varázslatától elkábult, s a Sárga-köntösűhöz szólt:
„Mondd, Nárájana, ki ez a kék színű testű, szigonyos,
Három szemű, fénylő alak, aki most felénk közeleg?”
A démonleverő Visnu felismerte a nagy urat,
a csillogó légtengerben közeledő magasztosat.
Látva, hogy az Örök Lélek, a legfelső parancsoló
áll előttük, felállt, és a Teremtőhöz eképp beszélt:
„Mahádéva, a Nagy Isten, az önfényében ragyogó,
kezdet s vég nélküli, örök, lét felfoghatatlan ura,
Sankara, Sambhu, Rudra és Hara néven ismeretes,
a nagy jógi, kegyes Siva, egész mindenség lelke ő.
Teremtő és sorsintéző, az anyag és a lélek is;
felé irányul brahmanba merült jógik tekintete.
A világot megalkotja, fenntartja, semmisíti meg,
mert ő az Idő, végtelen, osztatlan, egyedülvaló.
Ő alkotott meg téged is, Brahmá, az örökkévaló;
ő bízta rád a Védákat; most ő közeleg, Sankara.
Értsd meg: én Visnu néven az ő másik alakja vagyok;
szerepem: hogy a mindenség örök bölcsője én legyek.
Nem látod-e, hogy a jóga elnemmúló, legfőbb ura
áll itt? Nézz égi látással, és akkor majd felismered.”

Visnuról égi látásra tett szert ekkor az ősatya,
és meglátta, hogy ott áll a testet öltött, legfőbb tudás.
Így isteni, igaz látást nyert Siváról az ősatya,
s aki neki is atyja volt: Sankarához fordult kegyért.
Ekkor magába mélyedve, a szent Óm szóra gondolva,
Atharvasirasz-igékkel dicsérte, összetett kézzel.
Elégedetten hallgatta imáját a Magasztos Úr,
s örömmel, nyájas mosollyal, barátságosan így beszélt:
„Gyermekem, velem egyenlő vagy, mint áhítatos hívem.
Én bíztalak meg azzal, hogy a világ teremtője légy.
Az én testemből származol, Brahmá, s az ősi Lélek vagy;
kérj tőlem bármilyen kegyet; teljesítem kérésedet.”
A lótuszból-született úr reátekintett Visnura,
s főt hajtva a tisztelettudón, Mahádévának így felelt:
„Szentség, múlt és jövő ura, Ambiká úrnő hitvese,
szüless fiamként vagy te, vagy hozzád hasonló valaki.
Mahádéva, tévedésbe ejtett csodás káprázatod,
s nem ismertem valójában a te legfelsőbb lényedet.
Híveidnek te vagy atyjuk, anyjuk, testvérük, társai;
Lótusz-lábadhoz borulva, segedelmedért esdek én.”
Brahmá kérését meghallva, a bika-zászlós Sankara
Visnura nézett, s Brahmának, mint gyermekének, így felelt:
„Fiam, ahogy óhajtottad, teljesítem kérésedet.
Megvilágosodik benned az istenség ismerete.
Te nyerted feladatul, hogy az élők teremtője légy:
teremts az élők számára káprázatot, világ ura!
Visnu is tőlem származik, ő a legfelső alkalom;
minden dologban ő lesz a biztosítékod, támaszod.”
Így szólt, és megérintette kezével Brahmát kegyesen,
majd Harihoz fordult, és így beszélt hozzá a lét ura:
„Világ lelke, mint hívemmel, elégedett vagyok veled.
Kérj kegyet te is tőlem, bár te és én, ketten egy vagyunk.”
A mindenséget átható Visnu Siva szavaira
az isten arcára nézett, és boldogan így válaszolt:
„Mi volna ennél drágább kegy, mint hogy téged, legfőbb urat,
saját szememmel láthatlak, s imádhatlak híved gyanánt?”
„Úgy legyen!” – szólt Mahádéva, majd így folytatta szavait:
„Minden tett tevője te vagy, felvigyázójuk én vagyok.
Belőled és belőlem áll a teljes világegyetem.
Te vagy a Hold és én a Nap; te vagy az éj, a nappal én;
te a Természet, az anyag, én pedig a lélek vagyok.
Te a tudás, én a tudó; te a Káprázat, én az Úr.
Te a tudás ereje vagy, én az erő ura vagyok;
én oszthatatlan isten, s te Nárájanaként ugyanaz.
A brahmant-kereső jógik a minden-egyet hirdetik;
ha nem fordul tehozzád a jógi, énhozzám sem jut el.
Te légy a világ őrzője, isten-ember-démon ura!”

Így szólt a kezdet s vég nélküli isten,
káprázatával mindent rabul ejtő,
és eltávozott örökös lakába,
mely láthatatlan, soha el nem múló.

 

Jegyzet

[1] Forrás: Puránák. A hindu legendairodalom gyöngyszemei. Budapest, 2008, Corvina Kiadó /Fontes Orientales/, 9–14. o. Vekerdi József fordítása. (A közlés a jogtulajdonos engedélyével történt.)