„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

Zsoltár és látomás

A Teremtő Művész dicsérete hangokban és képekben

„Harmatozzatok egek reánk
és ti fellegek hullassátok az igazat:
nyíljék meg a föld és teremje meg az Üdvözítőt.
Az egek beszélik Isten dicsőségét
s kezének hatalmát hirdeti az égboltozat.”

„Megindul Atyja székitől,
s Atyjához ismét visszatér,
bejárva poklok mélyeit,
föl, az isteni trónusig.”

„»Kijön a magas mennyből, és a mennyeknek magasába visszatér, és az ő melege mindenkihez elér.« A himnusz a Nap pályáját Krisztusra konkretizálja. Ő azonban a teremtett Nappal éppen ellentétesen: a magasból kel föl (vö. Benedictus: »meglátogatott minket a magasságból Támadó«), a magasba tér vissza. Útjának kezdőpontja: Atyjának széke. Útjának végpontja: Atyjának trónusa. Mélypontja: a megaláztatás, a szolga-volt, a szenvedés, a halál, s ahol »fordul« az útpálya: a poklok mélye (»szálla alá poklokra«). De »harmadnapra feltámada, fölméne a mennyekbe«, s ezért megy továbbá a himnusz szerint is »fel, az isteni trónusig«. Karácsony pillanata nem szakítható el a teljes Krisztus-misztériumtól, karácsony Krisztus kettős természetének ünnepe, de benne értődően, egyben a húsvéti misztériumé is.” (Dobszay László)

„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«. (…) Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” (Pilinszky János)

„Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,
Újra jönne az Úr s gyermekként megszületne.
Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben,
Elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.”

(Angelus Silesius)

A „zene az isteni kegyelem egyik forrása lehet – kielégítve az elveszett és szomjúhozó lelkeket; menedékhely, amely megóv az idők negatív befolyásaitól, és – legalábbis némelyek számára – a csodás, ám időbe vetett szépségekből utat nyit az Abszolút szépségéhez. Minthogy e zene az örök világ dala az idő és tér világában, nem  érintheti sem elfajulás, sem romlás. Mint a hajnali napfény, üzenete mindig friss és életteli. Világunkban azért van jelen, hogy felnyissa szemünket és fülünket, s dallamainak segítségével – természetesen isteni segédlettel – megszabadulhassunk a haláltól, amit helytelenül neveznek életnek, és elérjük a valódi életet, amelyre semmi sem vet árnyékot.”

„Hogy mennyire összhangban áll egymással lelkünk és a zene – leghatalmasabb királyom –, nincs senki, aki ne tudná. Ugyanis bárki sajátmagán tapasztalhatja: semmi nem befolyásolja és gyönyörködteti lelkünket inkább, mint a zene. Ez ugyanis annyira elragadja a lelket, s arra hajlítja, amerre csak akarod: – hogy a kivételes bölcsességű régiek azt egyenesen az öröm forrásának és szerzőjének tartották – az örömnek, amely csaknem egész életünket, de mindenesetre annak jobbik részét alkotja. Így mondta a súlyosszavú Szókratész, az isteni Platón és a bölcs Püthagorasz – akik is a zenét olyannyira dicsőítették, hogy azt az isteni dolgok ismeretéhez mérték és azt tanították róla, hogy az a legmagasabbrendű műveltség, minthogy az idegeknek és a hangoknak az összhangjából fakad. Olyannyira, hogy azt mondták: a zene isteni ereje egyszerre járja át értelmünket és jellemünket s ezért azt az isteni bölcsesség ragyogása sugározza át. (…).

Minthogy pedig tapasztalták, hogy a zene ereje lelkünket közelebb ragadja Istenhez, a mindenség alkotójához és a jóság forrásához; s hogy erejénél fogva dicséreteink, himnuszaink és énekeink hálateltebbé válnak, s hogy ezek így a lelket is serényebbé teszik – ez okból lépett gyakorlatba az isteni szentségnek a dicséret e nemével való ünneplése. (…). A legyőzhetetlen király, Dávid is bevezette Istennek dicsérő énekekkel történő magasztalását, amelyeket sokféle, választékos hangszer hangjával kísért – hogy a dicséret így fokozottan hasson az énekesek és a zenészek szívére, s ezáltal azok mélyebbre hatolhassanak Isten természetébe.”

Veni, Sancte Spiritus,
et emitte caelitus
lucis tuae radium.

„A tavasz: a hajnalnak, a születésnek, a gyermekkornak a szimbólumát juttatja kifejezésre. E szimbólum: samāna szimbóluma, a tűzé, a ragyogásé. Samāna a belehelődés, a tűz, az égés, amely életet támaszt a természetben. A tavasz: a megnyilvánulás határvonalán való áthaladás a lét és az anyagvilág felé, az élet kezdete, az újjászületés valóra válása; a napfény, amely aláárad és betölti az élet terét.”

Ha beszélsz az állatokhoz, ők válaszolni fognak,
és többet tudsz majd, mint annakelőtte.”

Den George indián főnök