„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

„Jelenleg az emberi nem bőséggel rendelkezésre álló energiái és jó szándékai szétszóródnak és meghiúsulnak, mivel nélkülözik a helyes célt. Nem tudjuk, hova tekintsünk vezetésért – mintha a változhatatlan szellem korábbi önkinyilatkoztatásai által kínált vezetés megváltozna! Ami megváltozott, az a szentiratokra és a tradíciókra alapított néhány értelmezés, melyeket abszurd kísérletek keretében olyan modernizáló kinyilatkoztatásokhoz társítottak, amelyek megpróbálják ezeket »aktuálissá tenni«, vagyis összhangba akarják hozni a kor otromba vallás- és tradícióellenes áramlataival – a lényeg azonban az marad, ami mindig is volt. Az ajtó annak, aki zörget, megnyittatik, s ez mindig is így lesz, mindenesetre, aki manapság zörget, nagyon magányosan teszi, mivel kevés segítséget kap a környezetéből. Az ember egy kinyilatkoztatott vallás vezetésének elfogadásakor nem teheti meg, hogy szépítgetve elkendőzi annak szigorú aspektusát, s el kell fogadnia az egyetemes szentírási és tradicionális próféciák utalásait arra vonatkozólag, hogy elkerülhetetlen a vég, amelyet egy új kezdet követ. Ez az ember meg fogja érteni, hogy egyedül a változhatatlan szellem közvetlen beavatkozása állíthat helyre mindent, és ez magában foglalja azt, hogy bárminek, ami nem egyeztethető össze a szellem jelenlétével, előbb el kell pusztulnia. Végig készen áll majd – ez minden, ami lehetséges számára, és ez minden, ami tőle elvárt.

 

Caspar David Friedrich: Neubrandenburg lángokban (1835 körül)
 

Erőink jóval kevesebbek, mint gondolnánk. Nem válhatunk mássá, mint amik vagyunk, nem tudunk kibújni az »itt és most« alól, amelyben találjuk magunkat, nem tudjuk megjövendölni, és még kevésbé kieszelni a jövőt. Nem tudjuk egy nagyon rövid időnél tovább megőrizni azt, ami természete szerint mulandó, márpedig mind civilizációnk, mind pedig mi magunk természetünk szerint mulandók vagyunk. Különösképpen pedig egyvalami az, amire semmilyen eszközzel sem vagyunk képesek, bármennyire is próbálkozzunk: hogy elmeneküljünk a szellem elől, vagy leromboljuk azt, ami egyedül elmúlhatatlan.

Miközben a Természet fölé emeljük a saját erőinket, lekicsinyítjük magunkat, mivel lehetőségeink teljességének megvalósítása nem ezen erők földi előnyeinkre szolgáló kifejlesztésétől és gyakorlásától függ, hanem teljességgel saját spirituális funkciónk beteljesítésétől. Csak ez az egy tarthat érintkezésben minket az el-nem-múlóval és vezethet végül egységre azzal. Ily módon meghatározott a rendeltetésünk. Ember és ember, ember és Természet között csak olyan mértékben lehetséges a harmónia, amilyen mértékben e rendeltetést a saját kedvéért, hátsó szándék nélkül követjük. Egy civilizáció csak e harmónia által válhat méltóvá a nevére, és ezzel egyidejűleg minden romlással és feloldódással szemben olyannyira védetté, amennyire emberi szerveződés egyáltalán védett lehet.”

 

 Lord Northbourne: A civilizáció fennmaradása

(Ars Naturae I. évf. 1–2. sz.)

 

Elolvasom az írást >>>

Megnézem az 1–2. szám Tartalomjegyzékét >>>

Vissza az Útjelzők rovathoz >>>