„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

 

„Az embernek, ahhoz, hogy a természettel egyáltalán kapcsolatba kerüljön, a természet feltétlen alapját képező szellemszerű (geistähnlich), a dolgok immateriális gyökerei felé kell fordulnia! (…)

Ősi tanítás szerint csak a hasonló ismeri fel a hasonlót. A lélek, a szellemi csak szellemszerűvel (geistartig), az immateriális csak immateriálissal léphet közvetlen kapcsolatba. A szellem csupán önmagával, csupán vele hasonlóval (gleichartig) érintkezik. Magával a térbeli anyaggal nem érintkezhet közvetlen módon.

Most pedig lépjünk tovább: minden érzékszervi érzékelés, úgy az ingerekhez kötött, mint a rendkívüli, a léleknek a dolgok immateriális gyökereivel való közvetlen kapcsolataként nem egyéb, mint az embernek a természet bensőségével való társas együttélése (Mitleben, Gemeinleben). Ezt az együttélést, minthogy itt a szellem a fölérendelt, magasabb fél, a természet bensőjének az ember szellemébe való »visszakapcsoltságának« is nevezhetjük.

A természet emberi szellembe való »visszakapcsoltsága«, azaz »benne­foglaltsá­ga«­ mint fogalom révén döntő lépést teszünk az ember és természet viszonyának a megismerésében: alapjaiban csak ebből kiindulva érthetjük meg az ember és a természet együttélését (Miteinanderleben, Gemeinleben).

Ha a természet valóban semmit sem foglalna magába szellemünk tükröződéséből, ha ellenkezőleg nem alkotna vele egy távolabbi rendű közösséget, vagyis, ha semmi immateriálisat nem tartalmazna, akkor – ismételjük meg még egyszer – érzékelhetetlen, érinthetetlen volna, legjobb esetben is olyan káoszt képezne, melyben nem lennénk képesek eligazodni.

Ha meg akarjuk érteni az ember és természet viszonyát, ezt nem lehet elégszer megfontolás tárgyává tenni.

Mindazonáltal az újkori embernek egyfajta benső emelkedettségre, az elsajátított materialisztikus–pozitivisztikus beállítottságokon való teremtő felülemelkedésre van szüksége ahhoz, hogy az ember és a természet valódi közösségi viszonyát megértse. Aki a mai szellemben nevelkedett, annak számára egy benső megtérés szükséges ahhoz, hogy a természetet képes legyen immateriális lényegi princípiumok által hordozottként, ezen lényegi okokat pedig szellemünkkel érintkezőként, sőt hozzátartozóként elgondolni!

A természet igaz szemlélése így vezet vissza bennünket az ember nagyságához. Az ember legfőbb lénye szerint szellem. Szellem, aki képes önmagát gondolni, aki az egész világot magában foglalja, aki képes a természetet észlelni, továbbá megismerni.”

 

Othmar Spann: Az ember együttélése a természettel

(Ars Naturae I. évf. 1–2. sz.)

 

Elolvasom az írást >>>

Megnézem az 1–2. szám Tartalomjegyzékét >>>

Vissza az Útjelzők rovathoz >>>