„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

„A természeti rendnek nem csupán szentként, hanem szimbolikus nyelvként való elgondolása a modern felfogás számára furcsának, esetleg holmi »költői hóbortnak« tűnhet. Valójában éppen a modern szemléletmód az, ami szokatlan. Mircea Eliade jegyezte meg, hogy a homo religiosus számára a természetben minden alkalmas lehet »kozmikus szentségként«, hierofániaként mutatkozni. Azt is megállapítja, hogy szekuláris korunk számára a kozmosz »néma és áttekinthetetlen, cél és jelentés nélküli élettelen valami«. A tradicionális gondolkodásmód ezzel szemben a természet világát hierofániaként, teofániaként, kinyilatkoztatásként fogja fel – röviden, az isteni rendről szóló tanításként. Mégpedig azért, mert analógiák révén részesül az isteni kvalitásokban, ami annyit tesz, hogy a természeti jelenségek maguk is magasabb valóságok szimbólumai. Egy szimbólum, a helyes definíció szerint, olyan alacsonyabb rendű valóság, amely analógia alapján részesül a létezés magasabb rendjének valóságából. Ebből következően egy gondosan kialakított szimbolizmus a jelenségekben benne rejlő, objektív minőségeken, illetve ezeknek a szellemi valósághoz kapcsolódó összefüggésein alapszik. A szimbolizmus tudománya az anyagok, színek, formák és térbeli viszonyok minőségi jelentőségének elkülönítésén keresztül érvényesül. (…).

A természet tehát egyfajta tanítás, egy primordiális Szentírás. Hogy »elolvashassuk« és szívünkbe fogadhassuk ezt a szentírást, »Istent kell látni mindenütt«, ébernek kell lennünk arra a transzcendens dimenzióra, amely minden kozmikus helyzetben jelen van, látnunk kell »az Örökkévaló áttetszőségét közvetlenül és a mulandóban« (Coleridge).”

Harry Oldmeadow: „Keze művét hirdeti az égbolt”
– A természeti rend vallásos érzékelésének újraébresztése

(Ars Naturae I. évf. 1–2. sz.)

 

Elolvasom az írást >>>

Megnézem az 1–2. szám Tartalomjegyzékét >>>

Vissza az Útjelzők rovathoz >>>