A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

 

 

Horváth Róbert

 

Bevezetés a tudatökológiába

 

Egy új ökológiai irányvonal alapjai*

 

 

 

Az ökológia kifejezés, mint ismeretes, a görög oikosz és logosz szavak összekapcsolásából származik. Ez az egyszerű és világos etimológiai ­eredet fontos, hiszen az ökológiával foglalkozók többsége nem, vagy csak igen kevés­sé kapcsolódik Ernst Haeckel értelmezéséhez, aki – a jelenlegi ismeretek ­szerint – először használta a fogalmat a tizenkilencedik század utolsó harmadának ele­jén. A logikus, mondhatni természetes szótan olykor meghatározóbb egy ki­­fejezés használatában, mint a tudománytörténeti specifikumok.

Ugyancsak nem igényel részletes kifejtést, hogy a logosz isteni igét és beszé­det jelent, és minden jelentésárnyalata a tudás kifejeződésével, kifejezésre juttatásával kapcsolatos. Ebből következett megjelenése a különböző tudományágak elnevezéseiben (-logia, -logie, -logy stb. formákban), noha az idők folyamán – és ez fontos – a tudománynak egyre kevesebb köze lett egy átfogó és ugyanakkor lényegi tudás megnyilvánításához.

Az oikosz szó jelentése a logoszénál is szerteágazóbb. Györkösy–Kapitánffy–Tegyey nagyszótára (1990) szerint házat, lakóhelyet, otthont, szobát, termet, ebédlőt, templomot, székhelyet, háztartást, gazdaságot, vagyont, javakat, családot, háznépet és nemzetséget jelent. Soltész és Szinyei szótára (1875) mindezekhez hozzávette még a haza, hon, istálló, fészek, tanya, kalitka és épület értelmeket. Mi az a közös, egy-két szóval nem visszaadható gyökérértelem, amely összekapcsolja e szerteágazó jelentéseket? Mi tette lehetővé, hogy eltérő dolgokra ugyanazt a kifejezést használják? Úgy tartjuk, egy szűk és tág értelemben egyaránt vett környezet eszméje, amely bensőséges; egy környezet ideája, melyet kiterjedésétől függetlenül bensőségessé tettek, sőt – olykor és talán – bensőként éltek meg.

Az ökológia változatainak, aldiszciplínáinak napjainkban tapasztalható megsokasodása – jóindulatú megközelítésben – az oikosz említett, eredetileg is széleskörű értelmével függ össze. Biológiai ökológia, társadalomökológia, humánökológia, ökopolitika, ökozófia, ökofenomenológia, sőt ökofeminizmus azért lehetséges, mert a környezet szinte bármekkora és bármi lehet: termőföld, állati vagy laboratóriumi környezet, társadalom, ember, politikai hatáskör, nemi viszonylat. Értelmezhető filozofikusan és metafizikailag is. Ami a leglényegesebb, bármilyen környezetről legyen szó, az oikosz mindenhogyan bensőséges. Minden ökológiai környezet ilyen, de legalább olyan környezet, amellyel kapcsolatban felmerül a bensőségessé-tétel igénye. Az ökológia – valamennyi formájában – a tudatosított, és így valamilyen fokon bensőségessé tett szűkebb vagy tágabb környezet tudománya.

Mindazonáltal nem lehetünk túlságosan naivak az ökológiaverziók növekvő számával kapcsolatban. Tudnunk kell, hogy a specializáció elterjedt jelenségével is kapcsolatosak, ami tudománytörténeti vonatkozásban az alapvető fontosságú kérdések, princípiumok és alapösszefüggések mellőzését jelöli. Sőt, ezek tagadását, vagy pedig helyettesítését a tudás vitathatatlanul sokadlagosabb jelentőségű vonatkozásaival.

Nem csak egy ökobiológus, még egy mélyökológus sem mindig gondol kellően arra, hogy lehet valami a természeten túl; vagy arra, hogy a környezet nem lehet a legvégső vonatkoztatási pont. Arra sem, hogy többfajta természet és anyag létezhet. Vitatják, hogy vannak princípiumok, amelyek az elméletek lényegét képezik; és hogy legalább egy ideig követni kellene a közülük megfelelőket. Azt is, hogy az alapvető fontosságú kérdések legalább részben megállapíthatók, és hogy ugyanennyire megválaszolhatók. A modern tudományok esetében a tudást mindig a szaktudás helyettesíti. És ami a legrosszabb: hallani sem akarnak arról, hogy a specializálódás egyedül akkor lehet jelentős, amennyiben alapelveket szolgál, csupán addig érvényes, ha korábban alapvető fontosságúnak tekintett összefüggések (természet–természetfeletti, anyag–szellem, megismert–megismerő stb.) szem előtt tartása mellett valósul meg. Máskülönben akkor is egy bitorlóval állunk szemben, ha a specializálódás teljes hiányakor érthetetlenek, hovatovább lehetetlenek lennének az egyedi jelenségek.

Van még egy negatívum, amely számottevő szerepet játszik az ökológiai diszciplínák megsokasodásában. Ezt megélhetési elaprózódásnak nevezzük. Arról van szó, hogy sok mindent kitalálnak, ami valójában vagy döntően nem mást, mint egyéni célokat és ambícióikat szolgál. Nem kapcsolódnak a gondolkozás régi kereteihez, mert ott „egyek lennének a sok közül”, behatárolhatók és talán ideológiailag megbélyegezhetők. Inkább kialakítanak egy új részterületet, ami – vélik – az övék, ami az ő találmányuk, amin kevesebbekkel kell osztozniuk, ahol szakértők lehetnek, és amiből – olyan világban, mint a mai – megélhetnek. E hozzáállás révén, amely gazdasági és piaci szempontoknak is kedvez, jönnek létre – némi leegyszerűsítéssel – a legújabb tudományágak, az intézetek, a szakirányok és a tanszékek. Mindenesetre tagadhatatlan, hogy létükben a specializáció jelensége mellett egy behatárolható egyéni pszichológiai faktor is nagy szerepet játszik.

Az ökológia fentebb említett, kellően átfogó és pontos meghatározása lehetővé teszi egy új fogalom, a tudatökológia bevezetését. Konkrétan az, hogy az oikosz bármilyen kiterjedésű lehet, de tudatosítottnak kell lennie. (Minden valódi tudatosítás bensőségessé és bensővé tétellel jár együtt.) Sajnos csak remélni tudjuk, hogy a fogalommal nem járulunk hozzá a specializálódás és a megélhetési elaprózódás jelenségéhez – az ökológiai diszciplínák felesleges sokasításához. Reményünk annyiban megalapozott, hogy a tudatökológia nem pusztán egy új ökológiai irányzat, nem egy tudományág, nem egy aldiszciplína. Inkább egy átfogó és markáns irányvonal, amelynek az ökológia minden verziója számára van mondanivalója. Elméletileg az ökológia valamennyi formája végezhető a tudatökológia elvei szerint.

Az elmélet és a gyakorlat viszonyának, elsőbbségének és arányának kérdése az ökológia minden változatában megjelenik (a természettudományos ökológiában is). Miként a modern tudományágakra, úgy az ökológiai diszciplínákra azt lehet mondani, hogy döntően gyakorlati irányultságúak. Érdekes viszont, hogy az egyén saját, benső, nem-társadalmi gyakorlati életét ugyanekkor kevéssé tudják megérinteni.

Az általánosságban vett modern tudomány büszke ­gyakorlatiasságára. Szin­te kérkedik azzal. Ebben a tekintetben bizonyos spiritualista ­irány­­vonalak­hoz hasonlítható, melyek közös sajátosságát „praxeomániának” nevezhet­nénk – beteges individuális „megvalósításizmusnak”. Mániákusnak, mert egyéni ér­­de­kek, és ugyanilyen szintű elgondolások mozgatják, melyek áttevődnek a gyakorlatra is.

Mindemellett megfigyelhető, hogy a mai tudományágak szélsőségesen gyakorlatias beállítottságuk ellenére számos elméleti előfeltevéssel, sőt elköteleződéssel bírnak. Ezek nem, vagy nem kellőképpen tudatosulnak a számukra (ami önmagában is fontos érv a részletesen kimunkált elmélet jelentősége mellett). Ilyen például a materializmus, a pozitivista realizmus és az objektivizmus. A számtalan gyakorlati kutatás szemléleti és elméleti alapja ezekkel kapcsolatos előfeltevések szintjén áll. És akár tudatosítottak, akár homályban maradók, akár kimondottak, akár nem, akár védelmezettek, akár eltitkoltak, az elméleti előfeltevések mindenhogyan meghatározzák a gyakorlati kutatások irányát. Még eredményeiket is behatárolják.

Talán látható mindebből, hogy a megfelelő elmélet kidolgozásának milyen óriási szerepe lenne. Az igazság az, hogy az elmélet és gyakorlat közötti – sokszor képzelt – szakadék csupán az elmélet tudatosítása felől hidalható át. A gyakorlat ehhez kevés, mivel tudatosított elmélet nélkül mindig lesznek nem tudatosított elméleti előfeltevések, amelyek előre nem látott irányokba viszik a gyakorlatot. Csak nagyon kevés számú (és még kisebb hatású) elméleti műről beszélhetünk, ahol meghaladták a szcientizmus nem kellően tudatosított elvi alapjait, főként megismeréselméleti vonatkozásban.

Figyelnünk kell tehát az elméletre, mert mindenképpen lesz és van. Ha másként nem, csökevényes és nem eléggé tudatosított formákban. A tudományágak elméleti nívója, a szakelméletet leszámítva, jelenleg színvonaltalan. Joggal mondhatjuk, hogy közhelyes „alapelvek” szintjén áll. Általában jópofasággal és emocionális megindulásokkal helyettesíthetőnek vélik. A szakelméletiség pedig a tudomány gyakorlatiasságának mítoszát erősíti, miközben elveit az egyén egyáltalán nem tudja követni saját életgyakorlatában. És az elméletek azon része, mely nem szakelmélet, mint elmélet is komolytalan. Nívótlan és mélység nélküli.

A tudatökológia megkísérli felszámolni ezt a helyzetet ökológiai tekintet­ben, vagyis az elmélet nélküli gyakorlat mítoszát, és a tudatosan nem-követ­hető, egyéni gyakorlatba nem-átültethető, színvonaltalan, perspektívátlan elméletet. Szerintünk véget kell vetni annak, hogy az ökológiában is minden csak beszéd és beszéd és beszéd legyen – anélkül, hogy volna mit követni és valóra váltani belőlük. Az a jó elmélet, ahol az alapelveket nem próbálják széplelkű mondatokkal, közhelyes általánosságokkal, stílussal és statisztikai adatokkal pótolni (melyek máskülönben fontosak); az, amely túl azon, hogy pontos és igényesen megfogalmazott, kristályos elveket, követésre és magunkévá-tételre alkalmas alapelveket mutat fel – legyőzve az elmélet és a gyakorlat közé húzott demarkációs vonalat, melyet az esetek többségében a gyakorlat hívei állítanak, homályos okokból.

A tudatökológia, az egyéni gyakorlati alkalmazhatóság elve mellett, tekintettel van a korábbi bölcseleti eredményekre és filozófiai mélységekre. Ettől még nem elavult és múltimádó, és semmit nem veszít eredetiségéből. Az igazság mellett éppen ezek szentesíthetik.

Ha nincs elmélet, nincs mit gyakorolni. És ha tudattalan, rossz vagy lapos az elmélet, akkor azt gyakorolják.

Miután, bízunk benne, láthatóvá vált a tudatökológia elmélethez és gyakorlathoz való viszonya – radikális elköteleződése a megfelelő elméleti alapelvek és keresésük iránt –, közelebbről be kell mutatnunk gyakorlati jelentőségét.

Egyaránt van külső és benső gyakorlati jelentősége, melyek benne egybeforrnak. Előbb lássunk példákat az úgymond külső vonatkozásokkal bíró gyakorlati életére.

„A lobogó tűz vagy az áramló víz figyelése nem pusztán egy külső jelenség megfigyelése, hanem az elmében lakozó lappangó, kvintesszenciális erő felébresztése is. […] a jóga pszichológiai rendszere szerint az elmében lakozó lényegi erő határozottan képes értelmezni vagy akár ki is vetíteni a külső tárgyakat.” (Szvámí Véda Bháratí: Mantra és meditáció. Budapest, 2007, Filosz /Jóga vidjá/, 73. o. Papp József fordítása)

Azt mondják – némileg szentimentálisan és közhelyesen, ám nem minden igazság nélkül –, hogy a környezettudatos magatartás akkor valósulhat meg (és érhet el eredményt az ökológiai válságok ellenében), ha mindenki elkezdi realizálni a saját életében. Az ellenvetések: mit számít, hogy nem dobok el egyetlen csikket sem, amikor mindenki eldobja; mit számít, ha újrahasznosítható csomagolású dolgokat vásárolok,[1] amikor más nem; mit számít, ha keveset fogyasztok, amikor mindenki sokat; mit számít, ha tekintettel vagyok a környezetemre, amikor mások nincsenek stb.

A tudatökológia szeretné feltárni, hogy majdnem teljesen mindegy, más mit tesz, és mit nem tesz; és hogy végül is mindegy. Az sem számít, realizálja-e majd „mindenki” a környezettudatosság pozitívumait. Ami számít, hogy én realizálom-e. Ott kell kezdeni – és számomra végezni is –, hogy én realizálom. Egyedül ez számít. Nem a hátsó gondolat miatt, hogy a képzelt tudatosságok, az elképzelt mások tudatosságai végül és talán majd összeadódnak az enyémmel, kell megtennem és nem megtennem dolgokat, hanem azért, mert én-magam szeretnék a környezet tekintetében (is) normális és teljes életet élni (s ettől az sem téríthet el, hogy mások nem szeretnének). Még csak a példamutatás gondolata sem vezérel. Szeretném ezt, és kész. A legfontosabb, hogy én megvalósítsam. Annyira ez számít, hogy azt sem kell mondanom, „legalább én megvalósítsam”. Nincs legalább. Számomra az én megvalósításom minden. Sőt, még azt sem kell hozzátennem, hogy „számomra”. Az én megvalósításom minden. Mindenki részesedik e hozzáállásból – amennyiben valós – és az eredményeiből, aki akar. Mindenki, aki így látja – aki így tudja látni.

Ugyanekkor a tudatökológia nem elnagyolt és egyéni szubjektivizmus. Körültekintő, mely a leegyszerűsítő szubjektivizmus számára is mondani szeretne dolgokat. Az objektivista és kollektivista ökológiáknak szintén tekintetbe kell venniük, hogy nem másutt, mint ezen a ponton kezdhetik a maguk megvalósításait. Vitathatatlan ugyanis, hogy a normalitás helyreállításának egyedüli közvetlen módja – ökológiai vonatkozásban is – az, hogy én mit teszek, vagy mit nem teszek. Hogy a saját ökológiai tudatosság megvalósul-e.

A tudatökológia gyakorlati jelentősége itt mutatkozik meg először.

Arne Næss, a mélyökológia alapítója és első számú teoretikusa egy 1987-es ta­nulmányában a következőket írta:

„A hagyományos felfogás az érett személyiség kifejlődésének három stádiumát különbözteti meg: az egóból kifejlődik a társadalmi én (amely magába foglalja az egót); a társadalmi énből pedig a metafizikai én (amely viszont a társadalmi ént foglalja magába).” (Arne Naess: Önmegvalósítás, avagy a világban-való-lét ökológiai megközelítése. In Környezet és etika. Szöveggyűjtemény. Szerk. Lányi András és Jávor Benedek. Budapest, 2005, L’Harmattan ­/Ökoetika/, 221. o. Puszta Dóra fordítása. [Kiemelések – H. R.])

Eltekintve a „kifejlődés” kifejezéstől (a fejlődés fogalmával mindig ­valami jóval komplexebb és nehezen kifejezhető folyamatot helyettesítenek), Næss arra gondolt, hogy amíg a testünkkel vagy a hétköznapi tapasztalatainknak megfelelő énünkkel azonosítjuk magunkat, mindaddig „alulbecsüljük magunkat” (uo.). Ezért olyan önátalakítási vagy máshonnan nézve önmegvalósítási folyamatot javasolt, amelynek három nagy állomásaként a fentieket jelölte meg.

Azzal semmiképpen nem érthetünk egyet, hogy a tradicionális felfogások mindegyikéből

„A Természet nagyjából kimarad, […] nem veszi[k] figyelembe közvetlen környezetünket, otthonunkat (azt a helyet, amelyhez gyermekként tartoztunk), sem azonosulásunkat a nem-emberi lényekkel.” (Uo.)

Az efféle kijelentések érthetetlenek, különösen az utóbbira nagyon is tekintettel voltak a szellemi hagyományok. Furcsa, hogy Næss, aki érdeklődést tanúsított bizonyos tradíciók iránt, nem talált példákat az iméntiekre.

Mindenesetre a folyamat harmadik állomására bevezette az ökológiai én fogalmát. Számára ebben teljesült be „az én kitágítása és elmélyítése” (mindket­tő egyszerre). Ebben látta minden ökológiai válság megoldásának alapját, a környezettudatosság és a környezeti nevelés legfőbb, morális előírásokat és érveléseket meghaladó alapelvét. Amennyiben az ökológiai én megvalósul, a környezettel kapcsolatos tudatosság magától értetődő lesz, hiszen immár önmagunkról van szó.

A tudatökológia nem mellőzi a metafizikai én fogalmát és nem helyette­síti az ökológiai énnel (mint Næss tette). Azonban elfogadja az utóbbit, a metafizikai énig tartó visszaemlékezési folyamat közbülső és jelentős (2/b) állomásaként. Úgy tartja, elméleti síkon tényleg az ökológiai én jelenti az ökológiai problémák megoldásának elsőleges princípiumát, gyakorlati síkon pedig a tényleges tapasztalása és megvalósítása. Ebből viszont nem következik, hogy az Ént, a valódi ént az ökológiai énre korlátozná, s kizárólag azzal azonosítaná.

Valójában nagyon kevés ember rendelkezik olyan elmélyített öntapasztalással, hogy az oikosz minden formáját énként, önmagaként tudná átélni. Nagyobb lehetőség mutatkozik arra, hogy belássa a környezet tudattermészetét; hogy a környezeti formákat saját tudatán belüliként, a tudatosság formáiként tapasztalja. Noha itt mutatkozik meg másodszor a tudatökológia gyakorlati jelentősége, mindez előfeltételez bizonyos műveleteket a tudat fogalmával és felfogásával kapcsolatban.

A tudatökológia leszögezi, hogy a tudat nem azonos az aggyal, nem azonos a fejjel (tapasztalati szempontból még csak nem is mindig lokalizálható abban), és kizárólagos módon nem azonosítható az elmével sem. A tudatosság több mint elmeműködés. Bármennyire elsöprő, magát kizárólagosító is tud lenni az utóbbi, és bármennyire nehéz ilyen esetekben megfigyelni: az elmeműködés mindig a tudatban és a tudatosság határain belül megy végbe.

A tudatökológia olyan tudatról beszél, amely nem egyszerűen visszatükrözi a világot. A világ nem pusztán tükröződik a tudatban. A tudat egyedüli, melyben a világ létezik. Mégpedig a tudatosságnak megfelelően.

Az elme (elmeműködés, ész, ratio) csupán része a tudatosságnak. Védántai hasonlatot használva, az elmeműködés olyan, mint nappali égen (tudat) a Hold. Az elme (a Hold) közvetíti ugyan a Nap fényét, de a tudat egéhez (melyben a Nap közvetlenül ragyog) képest csak annyira, mint a hasonlatban a Hold.

A tudat – végtelenbe nyúlóan – éppúgy magában foglalja az egyes világok szélső határait, mint az utcán előttem baktató nénikét. Nemcsak az eszemet és az agyamat, hanem a sétáló testemet és az utcát is. Nénikének, agynak, utcának, testnek csupán az elmém nevezi és tekinti a „dolgokat”.

Minden gondolat, imagináció, érzés és látvány tudaton belüli. De egy papírdarab „maga” is. Az erdő egésze, melyben sétálok, az asztal, melyen írok, az élő Gaia szintén a tudatban, a saját tudatomban van. Sehol másutt azon kívül.

Őrült és őrjítő szubjektivizmus mindez? A legkevésbé sem. Ez a közvet­­len tapasztalat.

Minden szennyezés, minden mérgezés, minden következménybeli vagy o­­ko­­­­­­zó történés egyedül a tudatomon belüliként tapasztalható. Még az is a tudatomon belül megy végbe, hogy a tudat kitalálja a tudaton kívülit, és (átmenetileg) ilyennek fogadja el, legyen szó bármiről. Kellően kifinomult tudatossággal megtapasztalható, hogy ezek is a legnagyobb horderejű, valódi tudatban vannak.

Mindezt a legkevésbé sem a dolgok eljelentéktelenítésének szándékával állapítjuk meg. Az ökológiai válságok, beleértve egy kert sarkában bekövetkezett mikroökológiai katasztrófát, éppen annyira szörnyűek a tudatban megtörténve, mintha azon kívül történnének.

Sőt, a válság így sokkal jobban átélhető. Hovatovább, a megoldás is közelebb.

Meg kell állapítani, hogy a dolgokat és a folyamatokat a tudat nem kacatosdoboz-szerűen foglalja magában. Mérhetetlen komplexitásának minden részlete tudatosságból áll, mintegy tudatból van szőve. Az újonnan felfedezett atomi részecskék – azokkal együtt, amelyeket még nem fedeztek fel – épp úgy tudatosságból vannak, mint előttem egy zsák krumpli. A tudatosság mindennek valódi alapanyaga.

A billentyűzet tudatosságból áll, ahogy a beton is (noha durva formájából), sőt a fájdalom sem csupán következménye a tudatosságnak.

Minden gond, és minden megoldás tudatosság-természetű. Az egyik alászálló, a másik felemelkedő tudatosság. (Ámbár ezek relatív fogalmak, hiszen a gond értelmezhető emelkedésből következőként, a megoldás pedig egy pozitívum alászállásaként.)

Egyedül a tudat az, ami van, és ami lehet. Akkor is, ha egy folyamatot vagy egy létmódot tekintek. A létezés tudatosság.

Mindennemű túlzás, elhamarkodottság és hazabeszélés nélkül állapíthatjuk meg, hogy az ember első számú kozmikus felelőssége a tudatosság.

Az eddigieknek megfelelően végül is egyet kell értenünk Næss-szel:

„azonosulnunk kell minden élőlénnyel, legyenek szépek vagy csúnyák, nagyok vagy kicsinyek, érzők vagy sem.” (I. m.)

Ez minden ökológiai válság megoldásának kezdete. Ám csupán kezdet. Az azonosság valójában már megvalósult: a világ kezdete óta fennáll, csak fel kellene ismernie az embernek. E belátás a kulcs hatékony megvalósításához. A népdalbeli felkiáltás – „Nem lehetek sem tulipán, sem rózsa” – tragédiája régen megszűnt.

Mindez azonban nem elég. Nem old meg minden problémát. Az azonosulás minden ökológiai válság kezdete is. (Erről bővebben később.)

Az élőlényekkel és tárgyakkal való egyedi azonosuláson túl – melynek, hangsúlyozzuk, meg kell valósulnia – van egy azonosulás, amely összetartja az egyedi azonosságokat, s legalább ennyiben mélyebb. Az egésszel való azonosulásnak nevezhető, a részekkel való azonosulás felett.

Az egyetemes azonosság – amennyiben egyetemes – bár túléli a partikularitások összeomlását és halálát, nem éli túl mindennek végét. (Erről is később.)

A tudat totalitásának tapasztalata nélkül az ember azonosnak vallaná magát ezzel és azzal, de az egésszel sohasem.[2] Az ilyen azonosulás nyilvánvalóan nem jelent megoldást az ökológiai összeomlásokkal szemben, mivel azokban egyedek és dolgok (viszonylagos) összessége érintett.

Az ember viszont rendelkezik intellektussal, amelynek saját lényege és ter­­mészete a teljesség. Nem a részlegesség, nem a csupán ezzel vagy azzal ­való ­azonosulás.

Ugyanez még inkább elmondható a tudatról, amely a tiszta tudatosság szintjén mindig totális, beleértve a nem-megnyilvánulást is.

Ökológiai szempontokból nagy előrelépés volna, ha az emberek saját tulajdonukként tudnának tekinteni a környezet formáira. Tulajdonként az általuk el­­­gondolható legnagyobb környezetre is, amely nem csupán a sajátjuk (vagyis nem csak magántulajdon). Belátva a nem kapitalisztikus tulajdonszemléletben rejlő lehetőségeket, gondoljunk most bele, mekkora pozitívum volna mindennek a – tulajdont meghaladó – saját tudat szerves részekénti felfogása.

A tudatökológia (és híve) túllép a tulajdon koncepcióin és önrészként tekint mindenre. Kifogások és kompromisszumok nélkül belátja mindennek tudati természetét. Azt mondjuk, megalkuvásoktól menten, melyek körébe olykor – noha ritkán – a „hierarchia” szempontjait vonják. Egy olyan hierarchiáét, amelyet nem igenlője teremt, és ezért figyelmen kívül hagyja az egység elvét, következésképpen nincs szó szent uralomról (a hierarchia szó eredeti értelméről).

Az alacsonyrendű és a magasrendű szempontjai, bizonyos esetekben, a tudat és a tudati lét egyetlenségének megtámadásait jelentik. Árulást és sajátos kompromisszumokat a tudat egyedülvalósága tekintetében. A tudatosság kizárólagos felelősségének tagadásait, amely normálisan nem azért szül alacsonyabb rendűeket, hogy megalkudjunk ezen a vonalon – tudaton kívüliként megélve őket –, hanem hogy belássuk a tudatosság nem morális, hanem kozmikus és még hatalmasabb felelősségét.

Minden embernek van környezete, melynek alakítása – eltérően például a társadalmi környezettől – közvetlenül vagy közvetlenebbül a hatalmában áll. Ez lehet kastély, kisebb földbirtok, egyszobás lakás, börtöncella. A kiterjedés ebből a szempontból ismételten mindegy. Itt ő maga dönthet arról, hogyan rendezi be, milyen tárgyak veszik körül, csak rajta múlik, hogy mekkora és milyen rend uralkodik benne. Száműzheti a műanyagot és – nagyobbrészt – a fémeket (melyek normalizált funkciója a vágással és a főzéssel kapcsolatos). Lehetőségeihez mérten megteheti, hogy e környezetében olyan tárgyakat tartson, amelyek a maguk mindennapi szintje ellenére szentséget sugároznak és valóságos istenemlékeztetők: szellemi valóságokkal kapcsolatosak, avagy – hogy verbálisan is a témánknál maradjunk – ténylegesen a tudatosságra, a saját tudat teljességére emlékeztetik. Manapság számos tárgyat meg kellene semmisíteni, betiltani a létrehozásukat, felállítani egy hivatalt, amely a semmitmondó és ronda tárgyak megalkotóit és terjesztőit megbírságolja. Most azonban nemcsak arról van szó, hogy „jó” és „szép” tárgyakkal vegyük körbe magunkat, hanem hogy olyanokkal, amelyek valóságosan a teljes tudatra emlékeztetnek. Ilyenek lehetnek az egyszerű, de szépen elkészített archetipikus tárgyak: egy kút, egy kémény, a fal, egy pohár, egy kancsó, egy kicsiny doboz és így tovább.

A civilizált környezetben tudatosan jelen kell lennie természeti minőségeknek, például a négy alapelemnek. A polgári szempontból „veszélyes” tűznek, a városokban egyébként megmérgeződött levegőnek, a különféle „tisztítások” által másutt megrontott víznek, az általában csak legdurvább formáiban megvalósult puha földnek. És különleges elemeknek is, amilyen például a füst, melyek máskülönben szintén romlott formákban jelentkeznek.

Mindezeket egy spirituális háztartás, bármily szerény legyen is, tudatosan magában foglalja. És megpróbálja kizárni azt, ami mesterkélt külvilági befolyást hordoz. Nem azért, mert az ilyen tárgyak nem a tudat részei, hanem önmagunk teljessége iránti felelősségből – ha tetszik, legitim önvédelemből. A rádió zenéi, a színészek, az autók, a turisztikai tájak egy merőben modern tudatosság, a kortudat tényezői, melyek hatékonyan próbálják elfeledtetni és ennyiben tagadják a teljesebb tudatot. Valóban semmi nem kényszerít bennünket arra, hogy a világ szuggesztióit közvetítő számítógépet (internet-kapcsolatot), televíziót meghagyjuk vagy minden áron használjuk közvetlen környezetünkben. Nagyvárosban élve még saját gépkocsira sincs szükség.

A normális – nem pusztán dogmatikus és merev – elvetés a tudatökológia része. Az adott és adódó dolgokról alakításukra, az átalakításra helyezi a hangsúlyt.

Tovább menve, amennyiben az ökológia különböző diszciplínáinak képviselői úgy végeznék a kutatásaikat saját területükön, hogy tekintettel lennének arra: mindaz, amit tapasztalnak és vizsgálnak, a saját tudaton belül megy végbe – méréseik eredményei nem lennének egészen mások, de új „dimenzióval” gazdagodnának, amely alkalomadtán eltérő mérési eredményeket is produkálna. Főként pedig körültekintőbben, pontosabban és jórészt másként interpretálnák azokat. Az össztudatosság magukat a mérési szempontokat és módszereket is megváltoztatná, legyen szó akár biológiai, társadalmi, filozófiai vagy fenomenológiai megközelítésről.

A valódi tudomány számunkra ott kezdődik, amikor felismerik:

„Mindig tökéletes megfelelés van egy világ és az emberek tudatállapota között” (René Guénon. Idézi Kilény Zsigmond: Oikosz és logosz. Online: http://www.irodalmijelen.hu/node/7670).

„[…] az igazi determináció nem kívülről jön, hanem magából a létezőből” (René Guénon: A nagy triád. Budapest, 2007, Arcticus /Libri religionis 5/, 87. o. Szilágyi Gyöngyi fordítása).

Az ilyen felismerések arra késztették a tudatökológiát, hogy kidolgozza a maga szigorúbban benső oldalát, amely kevésbé van tekintettel az ökológia általános szempontjaira. (Azt mondjuk, szigorúbban benső, hiszen tudati szempontból minden külső is benső: tudaton belüli.)

Amennyire megítélhetjük, e metódus annyiban helyes, hogy képtelenség elgondolni olyan fizikai szennyeződést, amelynek ne lennének meg a maga benső és mentális megfelelői, előzményei és gyökerei. Az alacsonyabb rendű nem származhat másból csak magasabb rendűből elve negatív tekintetekben is igaz:

„A konkrét hulladék növekvő mennyisége még több gondolati, mentális, érzelmi és lelki szemét meglétét feltételezi. Ha a számítógépünkön, a levelező programunkban és az interneten található maradványok nagyságára [és minőségére] gondolunk, mindez talán nyilvánvalóbbá válik. A tudati hulladékok tekintetében felidézhetjük a divatos könyvek, folyóiratok, filmek, zenék gondolati és hangulati maradványait [mindazt, ami utánuk marad]. A konkrét szemétmennyiség mindig egy kevésbé látható, ám jóval kiterjedtebb mentális és lelki elszennyeződés következménye.” (Horváth Róbert: Tradíció és ökológia. Ars naturæ [Szeged], 1–2. sz. [2010] 296. o.)

A tudatökológia megpróbálja megszüntetni azokat a benső negatívumokat, amelyek a környezeti válság külső tényének okai, benső eredői. E személyes munka fontosságának a hangsúlyozása, előmozdítása miatt is egyedülálló az ökológiában.

Van egy környezetünk, amelyen az otthonunknál is közvetlenebbül kezdhetjük meg az ökológiai munkát, és gyakrabban tehetünk benne rendet: ez a saját tudatunk éppen aktuális állapota (környezetként felfogva). Megállíthatjuk a gondolatok automatikus kavargását, annak révén, hogy valamit hosszan és tudatosan végiggondolunk. Elméleti tematikumokkal foglalkozva, feloldhatjuk azon görcseinket, amelyek a világi problémákhoz való tapadásaink miatt jöttek létre. Miként arra László András gyakran rámutatott, az általános és közvetlenül elérhető emberi tudatnak és tudatosságnak ma ez a két fő ellensége: az automatikus elmeműködés és a ránk törő gondok (az ezekkel kapcsolatos tétlenségünk és önmegadásunk). A gondolkozás az első nagy ökológiai rendező. Képes lecserélni, felváltani nemcsak rossz és kavargó gondolatokat, hanem rossz érzéseket, érzületeket és hangulatokat is. Az aktív és tudatos gondolkozás képes a bennünk működő állapotok, sőt valóságok cseréjére, átalakítására. Bensőbb tekintetben is emlékezzünk rá: a tudatökológia az adott és adódó dolgok helyett alakításukra, az átalakításra helyezi a hangsúlyt.

A tudat szorosabban benső vagy egyéni ökológiájában természetesen szerepe van látszólag külső tényezőknek is (ezért beszéltünk például a tárgyak szerepéről). Ahogyan egy indiai tanító mondta:

„Amikor valaki tehetetlenné válik a dühtől, gyakran azt javaslom neki, hogy üljön folyóvíz mellé, és egyszerűen csak figyelje az áramlást. Nem lehetséges, hogy valaki megfigyelje a hűsítő víz áramlását és környezetének békéjét anélkül, hogy le ne csendesítené az indulatát. Ha valaki depressziótól szenved, azt javasoljuk neki, hogy figyelje a lobogó tűz lángjait, mert ha valaki folytatja ezeknek a lángoknak a figyelését, a depressziónak enyhülnie kell.

Ha igaz, hogy egy érzelem egy természeti jelenség alkalmazásával ilyen egyszerűen megváltoztatható, mennyivel hatásosabb lehet, ha valaki hasonló benyomásokhoz jut, de az a benyomás a saját pszichológai szükséglete szerint kiválasztott és szakszerű vezetés mellett történik, ráadásul ismétlődően, hosszabb időszakon át végzi, mint ha valaki egyszerűen csak felidézi egy ilyen természeti jelenség emlékét?” (Szvámí Véda Bháratí: i. m. 72–73. o.)

A tudatökológiában kitüntetett szerepe van az esztétikumnak és a művé­szeteknek is, amiről egy másik alkalommal majd bővebben szólunk. Most csak annyit, hogy

„[Püthagorasz] Felfogása szerint a zene is sokban hozzájárul az egészséghez, ha valaki megfelelő módokon használja fel. Nem mellékesen szokta tudniillik használni az ilyen tisztítást – így nevezte ugyanis a zene révén történő gyógyítást. […] Voltak bizonyos dallamok, melyek a lélek indulatai ellen voltak alkotva, így elkedvetlenedés és a lélek mardosásai ellen – ezeket igen hatásos segítségnek tartották –, voltak mások harag, indulatok és az efféle állapotokban levő lélek mindenféle elváltozása ellen, de kitalálták a dallamok egy külön fajtáját a vágyak ellen is. A táncokat szintén felhasználták.” (Iamblikhosz V. 110–111. In Görög gondolkodók. 1. köt. Thalésztól Anaxagoraszig. H. n., 1992, Kossuth, 57–58. o. Ritoók Zsigmond fordítása)

Még fontosabb a könyvek szerepe. Ugyancsak Püthagorasz

„Felhasználta a lélek helyrehozása céljára Homérosz és Hésziodosz kiválasztott verseit is.” (Iamblikhosz V. 111. In uo.)

A tudat végtelenbe nyúló és gömbszerű teljességén innen, az ember bizonyos rátekintésnek megfelelően nem tesz mást, mint újra meg újra újabb és újabb világokba lép. Felelőssége ezen a fokon abban áll, hogy milyen világba lép; precízebben: el tud-e hagyni világokat azért, hogy jobb és szebb, vagyis teljesebb világokba lépjen.

Más szempontból, az ember létezése – ugyanezen a szinten – nem más, mint társulás. Ez fizikai társulásnál mélyebb, hiszen társul egy remete is, azzal, amire gondol, vagy amit tesz. A társulás-felfogás nem mond ellent az iméntinek, mert társulni valamivel annak világába lépést is jelent.

Hadd használjunk most egy szanszkrit kifejezést, minthogy ökológiai szempontból is jelentőséggel bír, a szatszangát. A szat egyebek mellett létet jelent, létezést meghaladó értelemben teljes létet, amely kapcsolatban áll az igazsággal is, és mindazzal, ami jó. A szangha közösséget jelent, szoros kapcsolatot (egy közös cél elérése érdekében). A szanga jelentése majdnem ehhez hasonló: érintkezés és társulás. A szatszanga értelme így az igazság társaságában levés, a léttel való érintkezés, a legfőbb jóhoz való kapcsolódás. Sankara és követői főként a „nagy szellemek társaságában lenni” értelmében használták a fogalmat (a Nyugaton is ismert „Keresd a bölcsek társaságát” értelmében). A bölcset és a nagy szellemet, a szatnak megfelelően, azonban kiterjeszthetjük mindenre, ami jó, igazsággal és teljességgel kapcsolatos. Lehet egy bölcs könyve is, egy fontos gondolatmenet, egy táj képe, egy tradíció, egy jó kisugárzású ember, egy megfelelő gondolatokat ébresztő tárgy. Vallásosan fogalmazva minden, ami ténylegesen Istenre emlékeztet.

A tudatökológiának egy ilyen értelemben vett társulás művészetének kell lennie, mindig tudva, hogy mikor, mivel, milyen világba lépünk.

Szeretnénk elejét venni egy lehetséges félreértésnek, miszerint a tudatökológia nem más volna, mint a tudat és a környezet harmóniába hozása, vagy pedig a tu­­­­­­­­­dat harmonizálása. Az előbbivel kapcsolatban már láttuk, hogy nincs tudat és kör­­­­­nyezet, hanem tudat van és benne környezet(ek). Ami az utóbbi tévedést illeti, a tudatökológia összetettebb tudatökonómiai gazdálkodást irányoz elő a tudati tényezőkkel annál, hogy csak a harmóniára legyen tekintettel. Más szavakkal: tudja, hogy a végső és teljes harmónia eléréséhez nem-harmonikus elemeknek is meg kell valósulniuk, azokat szintén meg kell ismernünk, és a helyükön kell kezelnünk.

A művészeti alkotások – legyen szó regényről, festményről, zeneműről vagy akár filmről – jelentősége éppen abban áll, hogy egyszerre elégítenek ki komplex, egymással gyakran ellentétes késztetéseket és igényeket. Különféle, eltérő minőségeket realizálnak a cselekmény, a téma, a mondanivaló megvalósítása közben. Máskülönben el sem tudnák érni e céljaikat. Ebből a szempontból általánosan furcsának, jelentéktelennek tartott vagy lebecsült jelenségeknek is fontos szerepük van a tudatökológiában.

Hadd említsünk egy példát. A hagyományos mesék operáltak horrorszerű elemekkel. Ezeket ma vagy elhagyják, vagy mesterséges és egyre gyakrabban beteges műfaji keretek között valósítják meg. Az utóbbi tényből és a vonatkozó értékítéletből viszont nem következik, hogy a félelemnek és bizonyos bizarr, de archetipikus képeknek semmilyen jelentősége nem lenne a tudatosság és a teljes tudat tekintetében. A koponya, a halál, a fekete szín, az árnyék, egy kopasz faág, egy átsuhanó fantom része a tudatökológiának, akkor is, ha semmi nem emlékeztet közülük harmonikusnak mondott fényképekre, melyek utazási magazinokban vagy a National Geographicben láthatók (noha megfelelően átélve az utóbbiak is fontosak lehetnek). Ugyanilyen tudatosságnövelő és teljessé tevő átmeneti szerepe lehet mindannak, ami az erotikát és a humort képviseli – akkor is, ha veszélyesek (mert olyan formákkal való érintkezést jelentenek, amelyek máskülönben romboló mentális környezetet teremtettek).

Hasonló gondolatkör, hogy a tudatökológia nem merül ki a takarékosságban. Az ökológiai megoldásoknak általában ez az egyik kulcsszava és javaslata. Kétségtelen, hogy mára oly mértékben tékozló és hedonisztikus életvitel az általános, amit korábban a királyok is visszautasítottak volna, mint túlzást, mint (ahogyan ma élik) nem megfelelő gazdagságot. Van azonban valami színvonaltalan, sőt hamis abban, hogy az elsőleges és gyakran egyetlen, amit az ökológiaváltozatok előírnak, a spórolás.

Bizonyos, hogy kerülnünk kell a fogyasztást – a pazarlás és a bőség manap­ság legitimált formáit (melyek csak a kényelemre és élvezetre irányulnak). Ehhez nem férhet kétség. Tudnunk kell azonban, hogy bármely ökológia, ahol a fő alapelv ez, gyanús. Miként egy közeli barátunk megfogalmazta, azoknak az unokái, akik évtizedekkel ezelőtt teleszórták a természetet mindannak többé--kevésbé veszélyes hulladékával, amiből meggazdagodtak, most előírják számunkra, hogy takarékoskodjunk. Környezetvédelmi és ökológiai pályázatokat írnak ki, programokat terjesztenek el, mert annyi környezetszennyezés után immár ez szolgálja fenntartható gazdagodásukat.

Miután a környezetvédelem jó ideig baloldali mozgalom volt, egy-két évtizede – ugyancsak manipuláltan – a „mérleg nyelvének” álságos szerepét játssza jobb- és baloldal között. Egy politikai játszmáktól valóban független, felelős ökológiai irányvonal bizonyosan nem közhelyes. Nem csak spórolásra szólít fel, ami mindig önérdek-gyanús, de legalábbis ökológiai koncepciótlanságra vall. Például: ne égessünk villanyt, ahol nem tartózkodunk; vagy ne folyassunk sok vizet fürdés közben. Igen, ám a fény soha nem csak fizikai fény, a teljesebb megtisztuláshoz pedig szükségünk van a folyó víz (a levegő és a víz együttes) tapasztalatára. Vajon az ökológia melyik mai formája hívja fel a figyelmünket ezekre az adott esetben fontos összefüggésekre?

A tudatökológiának sem nem egyedüli, sem nem fő szempontja a takarékosság. Mint már említettük, a tudati tényezők körültekintőbb és komplexebb ökonómiájával rendelkezik.

Fel kell tennünk a kérdést, hogy a tudatökológia számára pontosan mennyire és mennyiben fontos a környezet fogalma. Aki megértett bennünket, tudja, hogy páratlan mértékben, hiszen minden környezet a saját tudat része, nem más, mint tudati környezet.

A kérdés mégis fontos, mivel előző írásunkban azzal a váddal illettük a környezetfilozófusokat és az ökológiai szakembereket (semmiképpen nem durva formában), hogy a körülményekre terelik a tudatot, és mintegy a környezetbe oltják és oldják, a környezetre redukálják. Mindemellett: ugyanarról a szintről akarják orvosolni a környezeti problémákat, ahol keletkeznek; a természet síkján állva akarják meggyógyítani a természetet (ld. i. m. 300–301. o.). Fenntartjuk korábbi megállapításainkat.

A tudatökológia, a kortárs ökológiai formáktól eltérően, magában foglal olyan tudati szinteket is – figyelmet fordítva rájuk –, amelyek nem nyilvánulnak meg környezetként és látható természetként, de meghatározó szerepet játszanak azok létében és milyenségében.

„A jelenségeket különösnek és bámulatosnak találjuk – de nem ismerjük fel mind közül a legcsodálatosabbat, azaz azt, hogy egy és kizárólag egy határtalan erő felelős

          a) minden látott jelenségért és
          b) a látás aktusáért.

Figyelmünkkel ne időzzünk állandóan az élet, a halál és a jelenségek változó dolgain! Még a látásuk vagy észlelésük aktusára se gondoljunk, csak arra, ami lát és észlel mindent: arra, ami mindezért felelős.” (Frank H. Humphreys. Idézi Arthur Osborne: Az Önismeret ösvénye. Srí Ramana Maharsi élete és tanítása. Budapest, 2011, Filosz /Arunácsala Könyvek/, 153. o. Malik Tóth István fordítása. [Kiemelés – H. R.])

Itt felidézhetjük az álomtalan mélyalvás vagy akár az álom közvetett jelentőségét is: ébredés után gyakran oly élességgel tapasztaljuk a tárgyakat (sötétben is), mint soha máskor az ébrenlét során; reggel olyan színeket, még inkább szubtilis fényviszonyokat látunk, amilyeneket a legpompásabb naplementékkor sem. Ezek és a hasonló tapasztalatok a finomfizikai és a nem-megnyilvánult állapotok kutatására késztetik a tudatökológiát: olyan valóságok tudati vizsgálatára, amelyek jelentős, noha nem kellően ismert mértékben befolyásolják a tudati környezet minőségét, és amelyek – kellő és megfelelő tudatosítás esetében – jelentősebb mértékben hozzájárulnának a magasabb minőségű környezetek létrejöttéhez.

Mindezidáig nem, vagy kevéssé kutatták, hogy a szándékos nem-észlelésnek, az érzékelés tudatos korlátozásának, az érzékek aszkézisének szerepe van-e abban, hogy – később – az ember milyen környezetet tapasztal. A tudatökológiai kutatások egyértelművé tehetik ezt. Nem csupán azt mondhatjuk, hogy az érzékek (átmeneti) visszafogása hitünk szerint jótékony hatással van a környezettel szembeni érzékenységre s magának a környezettapasztalásnak a minőségére, hanem ez bizonyossággá válik a tudatökológiában. Megjegyezzük, nemcsak a környezet mentális formáira gyakorolt pozitív hatásról, hanem empirikus és fizikai valóságáig elmenő hatékonyságról van szó.

A tudatnak vannak szférái, koncentrált valóságai, amelyek soha nem társulnak, és nem lépnek semmilyen világba, mégsem állíthatjuk velük kapcsolatban, hogy egyáltalán ne lennének befolyással a társulásokra és a világokra. Igenlésük okán a tudatökológia elfogadja a centrum és periféria elnagyolt kettősét, és a centrum irányában tartja megtalálhatónak az említett valóságokat. Perifériának tekintjük a környezetet, és centrumot tételezünk a tudat tekintetében. Úgy valljuk, hogy az emberi létezőnek minden szempontból szüksége van arra a koncentráltságra, összpontosítottságra, egyhegyűségre és középpontiságra, amit a centrum kifejez.

Ugyanekkor elnagyolt kettőst említettünk, és koncentráltságot (vagyis együtt-középpontosulást). Ezért bevezetjük a mindenre kiterjedő és mindent felö­lelő centrum – látszólag különös – eszméjét, s hangsúlyozzuk, hogy ehhez képest minden más centrum álközéppont, akkor is, ha láthatónak, és akkor is, ha láthatatlannak tételezi magát.

A környezet – tehát a periféria – mindenekelőtti jelentőségét abban látjuk, hogy pótolhatatlan szerepe van az álközéppontok meghaladásában, az ál­centralitások legyőzésében.

Magának a mindent felölelő centrumnak a nézőpontjából a periféria nem más, mint középpont.[3] De összpontosulások, tagolódások a mindenre kiterjedő centrumban is mutatkoznak. Alább szállva szintek és minőségek is.

Az említett nem-megnyilvánuló valóságok felkutatása érdekében a tudat­ökológiának vannak benső szintjei és témái, melyek igen kevéssé „öko-lo­­­­gi­kusak” (ld. például a környezethez való viszony harmadik szintjének vagy dimenziójának elméletét, idézett írásunk 303–304. oldalán). Szokásos ökológiai logikával nem megközelíthetők. Mégsem mondhatjuk ezekre sem, hogy egyáltalán semmilyen, netalántán ellenséges viszonyban áll­ná­nak a ­környezettel.

A támasztékok nélküli tudat ideája, s az ahhoz vezető, bensőleg is egyre kevesebb tárgyi és környezeti támaszt használó tudatosság gondolata kétségtelenül a tudatökológia fontos szereplői.

Ennek oka a teljes függetlenség szándéka. Ha nem számolnánk ezekkel, nem ismernénk a tudat természetét. Azonosulni tudnánk dolgokkal, ám azok válságba kerülnek. Együtt tudnánk érezni a krízisbe került létezőkkel, de nem tudnánk a válság fölé emelkedni. Legfeljebb annak illúzióját éreznénk, hogy gyakorlatias módszerekkel elejét lehet venni a válságnak, vagy meg lehet oldani azt. A közvetlen fölemelkedéstől mégis messze lennénk. Márpedig, ha semennyire nincs bennünk felülemelkedettség, nem tudunk válságos helyzeteket megoldani. Ilyen a legjobb szándékú ökológusok esete: a krízisre irányítják a figyelmünket, azután bizonytalan, átmeneti, vagy egyenesen álságos megoldások közepette benne hagynak minket. Mindezt azért, mert nem tételeznek centrális, kiemelkedő, feltétlen, önmagának elég, mégis teljes valóságot.

Talán elég lesz ennyi egy új ökológiai irányvonal, a tudatökológia megalapozásaként. Mindez csupán bevezető, a további részleteket később kell kifejtenünk, amihez „mások” velünk együttműködő aktivitására is számítunk.

 

Jegyzetek

* [Megjelent az Ars Naturæ folyóirat 3–4. számában.]

[1] E példa egyszerű és látszólag köznapi volta ellenére van valami megrázó és elgondolkoztató abban, hogy az ember mennyi hulladékot termel pusztán azzal, hogy tejet iszik: amit ma többnyire műanyag zacskóba vagy dobozba csomagolnak. Ne féljünk belegondolni, hogy csupán ezzel milyen mennyiségű szemetet hagyunk magunk után. És: valósággal rejtélyes, hogy miért nem csak üveges tejet és más visszaváltható csomagolású dolgokat lehet vásárolni. Ismerjük az érveket, melyektől azonban nem kevésbé ördögi, hogy miért nem a visszaválthatóságnak (a gyártókra terhelt újrahasznosításnak) megfelelően szabályozzák és rendelik el a dolgokat.

[2] Néhányan felvetették, hogy egy élettelen tárggyal való egyedi azonosulás a szemlélő halálát, mint mondják „megsemmisülését” jelentené. Ez, valójában, csak akkor volna lehetséges, ha a szemlélő kizárólag azon a szinten állna, mint a tárgy, amellyel azonosul, ekkor viszont nem tudna vele azonosulni, továbbá, ha a tárggyal való azonosságot nem kísérnék más azonosságok, amelyek egyenként és összességükben is csak magasabb szintről lehetségesek. Számunkra úgy tűnik, hogy az egyetlen tárggyal való azonosulás következtében beálló „megsemmisülés” túlzottan spekulatív felvetés, és hogy nem az általános emberi tévedések, hanem az alsóbb mágia világába tartozik. Még ilyenként is csupán az adott tárgy alatti és feletti szinteket érintheti, hiszen éppen a tárgykénti továbbélést, nem pedig a „megsemmisülést” valósítja meg.

Némileg más téma, de az átmeneti kihunyásokból spontánnak tűnő újragenerálódások fakadnak, melyek annak függvényei, hogy a kihunyás milyen előzmények nyomán valósult meg.

Egyébként e kihunyások, akkor is, ha egy tárgyra való túlzott fókuszálás révén jönnek létre, indirekt feltételei annak, hogy a tudat ne csak állapotként, hanem dinamizmusként, folyamatként is átélje önmagát. Másfelől: annak is feltételei, hogy tárgyi világ egyáltalán létezzen.

[3] Az a tény, hogy például a korai buddhizmustól, ha nem is teljesen, de meglehetősen távol áll az ilyen azonosulás és önkiterjesztés, most nem számít. A vallások és a tudatökológia viszonyával majd más alkalommal foglalkozunk.