A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

 

 

Nüsszai Szent Gergely

 

„A természet Ura nem szolgája
a természet törvényeinek”

 

Részletek
Az Úr születésére
című homíliából [*]

 

 

Megint ismételjük, hogy: Ez az a nap, melyet az Úr alkotott, ujjongjunk és örvendjünk benne (Zsolt 117,24).

Ezen kezd csökkenni a sötétség, és a növekvő fény visszaszorítja az éjszaka határait. Nem véletlenül és nem esetlegesen kerül erre a napra az ünnep, amelyen az emberi életben kezd felragyogni az isteni élet. Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik? Gondolj arra, hogy a bűn gonosz éjszakája, elérte lehető legnagyobb mértékét, a gonoszság mindenféle leleményével elérte a bűn végső határát, ma van az a nap, amely elvágja további elharapódzásának útját, és ettől kezdve fogyatkozik és megsemmisül.

Látod-e a fény erősebb sugárzását, a megszokottnál is fenségesebb Napot? Akkor gondolj az igaz világosság eljövetelére, amely az evangélium fénysugaraival beragyogja a földkerekséget. (…).

Hallod, amikor Izajás próféta azt kiáltja, hogy gyermek született nekünk, és fiú adatott nekünk (Iz 9,6).

Tudd meg a prófétától, hogy miként született a gyermek, és hogyan adatott a fiú!

Talán a természet törvénye szerint?

Nem! ‒ mondja a próféta.

A természet Ura nem szolgája a természet törvényeinek.

Mondd meg hát, hogyan született a gyermek?

Így szól: Íme a szűz méhében fogan, és fiat szül, és Emmanuelnek fogják nevezni (Iz 7,14), ami annyit jelent: velünk az Isten.

Mekkora csoda!

A szűz anya lesz, és szűz marad.

Látod a természet újítását!

A többi asszony esetében úgy van, hogy amíg szűz, addig nem anya, de ha anya lett, akkor meg már nem marad szűz.

Itt viszont mindkét fogalom egybeesik. Mert ugyanaz a szűz és az anya, és a szüzesség sem akadályozta meg a szülést, és a szülés sem szüntette meg a szüzességet.

Úgy illett ugyanis, hogy az, aki mindenki romolhatatlansága érdekében lépett az emberi életbe, születésekor a neki szolgáló érintetlenségtől vegye kezdetét. Az emberi szokás romlatlannak nevezi azt, aki házasságot nem ízlelt.

Ahogyan én látom, az a nagy Mózes ezt ismerte fel előre a fény által végbement istenjelenésben, amikor a csipkebokor lángolt, de a tűz nem emésztette el, s mondta: Odamegyek, megnézem ezt a nagy jelenést (Kiv 3,3). A menéssel ‒ úgy vélem ‒ nem térbeli mozgást jelzett, hanem a közbeeső időn való átkelést. Mert ami akkor képileg megjelent a lángban és a csipkebokorban, miután átkelt a közbeeső időn, az világos kinyilatkoztatás lett a Szűz misztériumában. Ahogyan ott van a bokor, nyaldossa a tűz, és nem ég el, úgy van itt a Szűz, és megszüli a fényt, és romlatlan marad.

Ha pedig a csipkebokor előre ábrázolja a Szűz istenszülő testét, ne szégyenkezz a rejtély miatt. Mert minden test, mivel magába fogadta a bűnt, már önmagában azért mert test, bűn; a bűnt pedig a Szentírás átvitt értelemben tövisnek hívja. (…).

Az angyalok örömhíre azonban arra figyelmeztet, hogy beszédünk forduljon vissza Betlehembe, szemléljük azokat a misztériumokat, amelyek a barlangban történtek.

Mik ezek?

A pólyába csavart, és jászolba fektetett gyermek, a szülés után is Szűz, a gyermekét magához ölelő romlatlan Anya.

Mi, pásztorok, szintén ismételjük a próféta szavát, hogy ahogyan hallottuk, úgy láttuk is a seregek Urának városában, a mi Istenünk városában (Zsolt 47,9).

Talán nem csak úgy véletlenül, esetlegesen történt mindez, amit Krisztusról elbeszélnek, vagy a történetnek van valami jelentése?

Mit jelentsen az Úr leszállása a barlangba, jászolba fektetése?

Miért éppen a népszámlálás idején jön ebbe az életbe?

Avagy világos, hogy amint Ő kiváltott minket a törvény átka alól, Ő maga lett átokká értünk, a mi sebeinket magára vette, hogy mi az Ő sebei által gyógyuljunk meg (Gal 3, 13; Iz 53,9; 1Pét 2,22)?

Így kerül bele az adóösszeírásba is, hogy bennünket a súlyos bilincsektől kiszabadítson, amelyekben nyögött az emberi természet, amely a halál adófizetője volt?

Látva azt a barlangot, amelyben megszületett az Úr, gondolj a vaksi és vakondok emberi életre, amelybe eljött az, aki megjelent a sötétben és a halál árnyékában élőknek!

Be van pólyálva az, akit bűneink kötelékei kötöznek meg.

A jászol meg az állatok helye, ebben születik az Ige, hogy az ökör megismerje gazdáját, és a szamár urának jászolát (Iz 1,3).

Az ökör a törvény igájába van fogva, a szamár teherhordó állat, amelyet a bálványimádás bűne nyom.

Az állatoknak megfelelő takarmány és élet a széna, és Ő sarjaszt füvet az állatoknak a próféta szava szerint (Zsolt 103, 14).

Az értelmes teremtmény azonban kenyérrel táplálkozik. Ezért a jászolban, amely az állatok asztala, elénk kerül az élet mennyből alászállott kenyere (vö. Jn 6,48), aki az értelemben lett, hogy az értelemnélküliek is részesüljenek az értelmes táplálékból.

Az tehát, aki a jászolban van, mindkettőnek az ura, közvetít az ökör és a szamár között, a kettőt elválasztó válaszfalat lebontva, a kettőt önmagában egy új emberré teremtette, az egyikről levéve a törvény súlyos igáját, a másikat megszabadította a bálványimádás terhétől (vö. Ef. 2,14).

Tehát örüljünk és örvendjünk rajta (Zsolt 43,17), ne féljünk az emberek elmarasztalásától, amint a próféta int erre, ócsárlásuk se kényszerítsen meghátrálásra, akik kinevetik az üdvrend Igéjét, mint amelyhez nem illik, hogy alávesse magát a testi természetnek, és az sem, hogy a születés által egyesüljön az emberi élettel az Úr.

Amint látszik, nem ismerik ennek titkát, hogy miért rendelte el nekünk az üdvösséget így az Isten bölcsessége. Önként adtuk el magunkat a bűnnek, és a pénzen megvásároltak módján az ellenség szolgaságába hajtottuk életünket.

Szerinted mi lett volna a legkívánatosabb az Úr részéről?

Nem az, hogy a siralmas helyzetből kiszabadítson? (…).

Mivel hatalmas, nem uralkodott rajta az alvilág, teste sem látott romlást. Lehetetlen is lett volna, hogy az élet szerzőjét a romlás kerítse hatalmába. De szégyenletes az emberi életbe lépni, és kiállni a testi szenvedések próbáját? Csak a jótétemény túláradó mivoltáról beszélsz.

Mivel másként nem lehetett kiváltani az embert az oly nagy bajokból, vállalta ezt a teljes szenvedésmentesség Királya, hogy saját dicsőségét felcseréli a mi életünkkel.

Így jött el a mi mocskunkba a tisztaság, de a szenny a tisztaságot nem érintette, amint az evangélium mondja, hogy a világosság a sötétségben világított, a sötétség azonban azt nem fogta fel (vö. Jn 1,5). A fény megérkeztével ugyanis megsemmisül a homály, a Napot nem homályosítja el a sötétség. A halandót elnyeli az élet, amint az apostol mondja (2Kor 5,4), és nem a halál nyeli el az életet. A romlásnak indultat megmenti a romolhatatlan. A romlás nem érinti a romolhatatlanságot.

Ezek által jön létre az egész teremtés közös melódiája, mind egy hangon végzik a dicsőítést a teremtés Szerzőjének, minden nyelv, a mennyeieké, a földieké és a földalattiaké is azt kiáltja, hogy Úr Jézus Krisztus az Atya Isten dicsőségére (Fil 2,11), aki áldott mindörökkön örökké,

Ámen.

Vanyó László fordítása

 

Jegyzet

[*] Forrás: Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre. I. Karácsonyi ünnepkör. Budapest, 1995, Jel Kiadó /Ókeresztény örökségünk/, 60‒79. o.