A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

 

 

Othmar Spann

 

 „Közösség”, „együttlét”, „kapcsolat”
– Az ember társadalomhoz és természethez való viszonyáról

 

Idézetgyűjtemény

 

 

Kettőségtudat vagy szeretet

Az ember számára nehezebb feladat a szív gazdagságára szert tenni, mint a tudás bőségére. Amilyen könnyen az ember ölébe hull a kezdeti kettőség, mely a gyermek számára elengedhetetlen a szellem születéséhez, oly nehéz és csaknem elérhetetlen számára a tiszta együttérzés, az odaadás révén fogamzó mély szeretet. A szív géniusza épp oly kivételes, mint a tudományé és a művészeté. Minden ember mintegy elementáris szellemként születik, ahogyan azt Fouqué Undine-jében leírta. Csak a kettőségtudat fokozatos kiművelése szabadítja meg az embert önnön énje, személye nyomasztó ínségéből, önnön eredendő, szívtelen elemi lényként örökölt természetétől. A kettőségtudat kiművelése nem jelent kevesebbet, mint Undine emberré válásának útját. Csak benne teljesedik be a lelkület műve.

Sokan egész életükben többé-kevésbé megmaradnak Undine természeti fokán, megrekednek az elemi önzés körében. „A Másik is Én vagyok” – számukra ez távoli korok meséjének hangzik. Fouqué Undine-jében bemutatta, ahogyan a jégburok, melybe az ember önnön lénye (Selbst) van helyezve, lassanként összeroppan; ahogy gyarapodó kettőséggel felébred a bensőségesség és létrejön a lelkület. Aminek Fouqué szabad folyást enged az Undine-ben, mindenkivel megesik. Története a szellem benső történetének tükörképe.

Mivel csupán a másikkal való azonosság (Einerleiheit) élménye képes az énséget önmagán túlra vezetni, az ember állandó és legfőbb feladataként a kettőségre való önébresztés tűzetett ki. (…] csak az érzékfeletti tudat vezet még ezen is túl.

Fouqué egyúttal bemutatta, ahogy az ember kettőség felé vezető útja sokszor csak a legsúlyosabb megrázkódtatásokon halad keresztül. Ez annyit tesz, hogy mindazon emberek, akik természetüknél fogva nem hordoznak magukkal együttérző és nyílt szívet, oly mélyen elzártak önnön énségükben, hogy nem képesek felülemelkedni a legelemibb önzésen, mi több, azt még felismerni sem képesek. Ha valahol, akkor itt mutatkozik meg a fájdalom termékeny volta. Minden veszteség, csalódás és szakítás a kettőségi életben való elmélyüléshez vezet minket, visszavezet bennünket önmagunkra – de nem elszigeteltségünkben, hanem egybekapcsoltságunkban –, a lélek azon kincseire, amelyek a széttört kettőségekben odavesztek, és amelyeket elő kell teremtenünk. „Minden fájdalom emlékeztető önnön magas rangunkra” – mondja Novalis a Töredékekben.

De ha hozzá is fogtunk a kettőségre való ébresztéshez, ezzel még nem ment végbe a kettőségtudat teljes kibontakozása. Ez utóbbihoz a kínálkozó benső rezdülések megragadására és befogadására (acceptatio) van szükség (a későbbi összefüggésekben majd több szó esik a befogadásról); továbbá szükséges a tudatosult, a magunkba fogadott, a magunkban előteremtett feldolgozása az összes többi tudattartalom – hit, tudás, alakítás, cselekvés, érzéki élet – fényében. Következésképpen e feldolgozás – amely egyébként folytonosságon, a kettőség benső lelki élményének megtartásán alapul – csak a következő fokozatok, kiváltképpen a tudás körébe tartozó szellemi erők segítségével megy végbe.

Az első fokozat, amelyen a szellem önmagában meghatározott benső tapasztalatra tesz szert, így konkretizált megvalósulásra talál önmagában – a szellemi közösség vagy kettőség (Gezweiung). (…)

Eredetét tekintve a kettőség a tudat csúcsán áll. A belső ember ébredése nem érzékszervi benyomásokkal – miként az empirisztikus tan véli –, hanem sokkal inkább a szellemi közösségképzéssel, a kettőséggel adatott meg! A többi embertől elszakított gyermek szelleme nem képes kibontakozni, akkor sem, ha kellő érzékszervi benyomással bírna, aminek Kaspar Hauser – akit ifjúkoráig magányosan táplálva inkább állatként, mintsem emberként ragadnak ki a zárkából – csupán egyetlen bizonyságát képezi.

Ahhoz, hogy a kettőség jelentőségét az újszülött gyermek szempontjából helyesen mérjük fel, tekintetbe kell vennünk, hogy már az érzékszervi benyomások puszta felfogásához is – tehát például a piros szín megragadásához – magasabb rendű szellemi tevékenységeknek kell működésbe lépniük. E magasabb szellemi tevékenységek maguk nem vezethetők vissza érzékszervi benyomásokra, így semmi esetre sem származhatnak érzéki benyomások puszta „halmozásából”, miként azt a szenzualizmus állítja. Az érzéki benyomások egymagukban üresek, minthogy megfejtetlenek, szellemileg formálatlanok! A tudatnak – eredetét tekintve is – sokkal inkább egy szellemi tettel kell kezdődnie. Eme eredendő szellemi tett pedig nem más, mint a másik ember szellemi állapotának közvetlen tudatosulása (Innewerden), a kettőség.

A kettőségben megy végbe a gyermek első szellemi tette. Amikor az anya rámosolyog gyermekére, dédelgeti és vigasztalja, a gyermek konkrét benső tapasztalásra tesz szert. Ekkor hatolnak tudatába az első fénysugarak. E mosoly, dédelgetés és vigasztalás az, ami felkelti az emberben az első benső szellemi rezdüléseket, s ily módon kiindulópontot nyújt minden további kibontakozáshoz. Az újszülött ember ezen felébresztett szellemi állapota a másik emberre irányul. Ilyen értelemben nem más, mint szeretet vagy annak visszfénye.

Csak a bensőségesség (Innigkeit) képes felébreszteni a szellem mélyét, semmi más; csak a szeretet képes véghezvinni a szellemi kezdet hatalmas tettét.

Így hát a szellem eredettel kapcsolatos útja – ezt nem lehet elég nyomatékosan hangsúlyozni – nem érzékszervi benyomások felvételét jelenti, hanem kettőségben való felébresztetést. A szenzualisztikus alaptévedés, miszerint az érzékszervi benyomás vezet az emberi szellem felébresztéséhez, abból táplálkozik, hogy a mosolyt és a dédelgető szavakat úgyszintén érzékszervi benyomások közvetítik. Csakhogy nem az anyai arc piros színhatása vagy a gyöngéd szavak hangingere ébreszt fel; sokkal inkább valami tisztán-szellemi, ami önmagában közvetlenséggel bír és specifikusan saját benső tapasztalást képez: a szellem ráébred a szellem tudatára (Geist wird des Geistes inne). Ama közvetlenségben, melyben a gyermek az anya mosolyát megérti (akkor is, ha még nem képes viszonozni), az anyában és a gyermekben rejlő létesülési erők hatolnak egymásba. Itt nem az áthatolhatatlanság, hanem a kölcsönös áthatolhatóság törvénye uralkodik.

A kettőség élményének – jóllehet érzékszervi előfeltételhez kötött – önmagában vett közvetlensége képezi okát annak, hogy bővebben nem leírható. Ez éppenséggel tanfogalmunk igazságának jele. Miként a vak ember számára sem tudjuk elmagyarázni a piros színt, mivel közvetlen érzéki tapasztalatra kell visszanyúlnunk, a kettőségen kívüli (Ungezweite) ember számára – ha létezne ilyen – sem lehetne elmagyarázni a másik ember élményét, a közösségi élményt. A közösségben, az együttlétben egymás mellett ragyognak fel a lelkek. S eme fény őseredeti, nem törött, semmilyen más forrásból nem származtatott.

Ez az a közvetlenség, amit a kettőségtudat, s leginkább annak alapformája, a szeretet vonatkozásában a német nyelv oly mélyértelműen bensőségességnek nevez.

Itt pedig ismét más oldalról a kettőségtudat alapvető jelentőségére bukkannunk. Egyedül a kettőségtudatban keletkezik bensőségesség. Egyedül benne tapasztalunk bensőségességet. (A hit bensőségessége magasabb rendű, önmagában viszont nem konkretizálható.) (…)

A bensőségesség foglalata a lelkület (Gemüt). Csak a kettőségi életben van a lelkület tűzhelye. Az ember sem a tudásban, még csak a művészi alakításban sem, sem pedig a cselekvésben nem képes kiművelni magának a lelkületet. Az ember számára semmi sem pótolhatja a barát meleg szívét. Egyedül benne lobog felénk a szellem lángja. Egyedül a kettőségben törnek szét az én nehéz bilincsei. Csak a kettőségben képes az ember a szív gazdagságára szert tenni.

Amennyiben csakis a kettőség az, ami szívet és lelkületet kölcsönöz, úgy szintén csak a kettőség, ami „lelket” ad az embernek, ez teszi őt – ahogy mondani szokás – „mélyérzésű emberré”. E tapasztalati ténnyel szemben az eddigi lélektan tehetetlennek bizonyult (mert hát miféle „gyönyört nyújtó ingerek” vagy „komplexkvalitások” tennék az embert mélyérzésűvé?). Ha azonban felismerjük a kettőség lényegét és az emberi szellemben elfoglalt helyét, akkor máris feltárult előttünk a lelkület tűzhelye és a mélyérzésű ember fundamentuma. Egyedül a szeretet bensőségessége ­kölcsönöz ­teljességet a szívnek.

(Forrás: „Szeretet, tudás, emlékezet” – Válogatott részletek a spanni pneumatológiából. Ars Naturae [Szeged], 3–4. sz. [2011])

 


Caspar David Friedrich: Holdat szemlélő férfi és nő (1830–1835)

 

A természettel való kapcsolatról

Az ember kapcsolatban áll a természettel, érzékeli, megismeri, eszközszerűen és életének alapjaként hasznosítja azt – ez miként magyarázható? (…)

Van valami a természetben, amit a saját életének (Eigenleben), bensőségének (Innerlichkeit) nevezhetünk. A természet él, az érző ember pedig bizonyos értelemben vele együtt él, és osztozik bensőségében.

Az érző lélek eme titokzatos részvételét az ember és a természet együttélésének (Gemeinleben) nevezzük, amely ugyanakkor nem fajilag azonosak (Artgleiches) közössége, hanem egy (korábbi elnevezéssel élve) „távolabbi, magasabb rendű kettőség” (Gezweiung ferner, höherer Ordnung) vagy közösség ember és természet között.

Nos, amivel az érző lélek érintkezik, az valójában tényleg valami anyagtalan: a dolgok intelligibilis, lényegi oka, princípiuma (Wesensgrund), amelyet egy igazi, a fizikára módszertanilag rárótt egyszerűsítéseket meghaladó természetszemléletnek el kell ismernie: létezik valami immateriális, ami a természeti dolgok alapjául szolgál! Azt állítjuk (és ezt másutt alaposan megindokoltuk), hogy minden anyagi természeti dolog – például egy kristály – alapjában egy immateriális gyökér, valami térelőtti és térfölötti, intelligibilis fekszik. A dolgok ezen immateriális gyökerei abban különböznek az emberi szellemtől, hogy nem gondolkoznak, viszont teret öltenek (verräumlichen)!

Valójában egy immateriális fejeződik ki az anyagi természeti dolgokban, például egy kristályban, egy térelőtti és térfeletti, amely csak bennük ölt teret. Az emberi szellem gondolkozik, a természeti létezők térbelivé válnak!

Ha mármost maga a lélek az, amelynek érzékelnie kell, hogyan történhetne ez másként, mint közvetlen kapcsolatban az érzékelt természeti dolgok immateriális gyökereivel, intelligibilis lényegi okaival? Éspedig közönséges módon azon indítékokhoz mérten, amelyek az ingerekből és a belőlük eredő kölcsönhatásokból származnak.

De hisz ember és ember, szellem és szellem kapcsolatában is ugyanerre a tényállásra bukkanunk! Közönséges módon nélkülözhetetlenek azok az impulzusok és indítékok, amelyeket az ingerek a másik ember benső állapotáról számot adva nyújtanak számunkra. Tudniillik, amikor a másik elpirul vagy elsápad, nem érzünk késztetést arra, hogy „következtetéseket” vonjunk le annak benső folyamataira vonatkozólag, arra sem, hogy ezeket a folyamatokat magunkban is felébresszük, „reprodukáljuk”. Nem, ezek arra sarkallnak bennünket, hogy – miként a német nyelv is éleslátóan mondja – „belehelyezkedjünk” a másikba – ez pedig nem jelent mást, mint közvetlen kapcsolatba kerülni a másik lelki lényével (amit például a hipnotikus–magnetikus, úgyszólván alvajáró állapothoz vagy akár a „telepátiához” hasonlóan is elképzelhetünk). Ez a társadalmi élet egészének, minden benső „közösségnek”, „kettőségnek” az alapja! A szellem szellemmel való kapcsolata lényegében egy kölcsönös felébresztés, és hogyan mehet ez végbe másként, mint a részvét, az összekapcsoltság, úgyszólván a másik szellemébe való beillesztettség közvetlenségében?

Most pedig lépjünk tovább: minden érzékszervi érzékelés, úgy az ingerekhez kötött, mint a rendkívüli, a léleknek a dolgok immateriális gyökereivel való közvetlen kapcsolataként nem egyéb, mint az embernek a természet bensőségével való társas együttélése (Mitleben, Gemeinleben). Ezt az együttélést, minthogy itt a szellem a fölérendelt, magasabb fél, a természet bensőjének az ember szellemébe való „visszakapcsoltságának” is nevezhetjük.

A természet emberi szellembe való „visszakapcsoltsága”, azaz „benne­foglaltsá­ga”­ mint fogalom révén döntő lépést teszünk az ember és természet viszonyának a megismerésében: alapjaiban csak ebből kiindulva érthetjük meg az ember és a természet együttélését (Miteinanderleben, Gemeinleben).

„A szellem a szellemmel együtt létesül” – ezt fejezi ki az emberek közötti fajazonos közösség vagy kettőség; „a szellem az immateriálissal, a természet bensőjével együtt jön létre” – ezt fejezi ki az ember és a természet közötti távolabbi, magasabb rendű közösség vagy kettőség, az embernek a természettel való együttélése! Mindenekelőtt az érzékszervi érzékelés az, amelyben a szellem természettel együtt való létesülése mint társas együttélés végbemegy.

Az, ahogyan az érzékelést mint a lélek természettel való benső kapcsolatának és ilyen értelemben az embernek a természet bensőségével való együttélésének bizonyítékát felfogjuk, láthatólag élesen ellenkezik a természetszemlélet manapság uralkodó szkepticizmusával és külsőlegességével – amint az kiváltképp a parallelisztikus, lényegében materialisztikus érzékeléstanban kifejezésre jut –, azonban eleget tesz lényünk és gondolkozásunk legmélyebb követelményeinek! Ezért is aztán a régi korok embere, aki még nem ismerte a természettudományos fiziológia és a matematikai fizika eme materialisztikusan felfogott elemzéseit, az ember és természet társas együttéléséről szóló feltevést teljesen magától értődőnek tekintette! Ezen korok embere számára érthetetlen lett volna, hogy a természet élettelen, hogy sem fényt, sem hangot, sem meleget nem rejt magában. És Platón, Arisztotelész, Plótinosz, a skolasztika és a misztika, valamint később Schelling, Hegel, Baader, Goethe természetfilozófiája – hát végül is valamilyen módon nem arra irányult-e, hogy az ember a természet immateriális idea- és formavilágát, vagyis mindazt, amit általánosabban, immateriális gyökereinek, bensőségének neveztünk, magában hordozza; s hogy az érzékszervi érzékelésben csupán aktualizálja ezt a látens birtokot? „Nem a kő van a lélekben, hanem a kő formája”, így hangzanak Arisztotelész híres szavai. Egyúttal e szavak voltaképpen platonikusak. Amire a fentiekben kísérletet tettünk, azt nyugodtan nevezhetjük ilyesfajta platonikus–arisztoteliánus gondolatok és utalások puszta közvetítésének is. Hozzátesszük, ebbe a sorba illeszkedik Platón Menónban kifejtett mélyértelmű „anamnézistana” (az ideák világára való visszaemlékezés), amely mindazonáltal csak szimbolikus–mitikus értelemben fogható fel! Hasonlóképpen közismertek Goethe Plótinosszal egybehangzó szavai, amelyek az ingert, az érzékszervet és az érzékelést egymással megfelelésbe állítják:

„Ha a szem nem lenne napszerű,
Nem láthatnánk a Napot,
Ha Isten önnön ereje nem élne bennünk,
Miként ragadtathatna el bennünket az Isteni?”

Ehhez vegyük elő a magasabb lelki élet tekintetében Meister Eckhart szavait: „Istent Isten ismeri meg a lélekben”.

Eszerint Arisztotelész, Plótinosz, Meister Eckehart, Goethe, Schelling, Baader alapjában véve úgy gondolták el az embert, mint aki állandó érintkezésben van a természet bensőségével. Még ha ismerték is volna ennek a kapcsolatnak a külső oldalát, miként azt napjainkban a természettudományok feltárták és tanítják – soha sem lettek volna képesek arra, hogy feladják a benső oldalt mint mélyebb igazságot.

Az emberi Én csak a másik Énnel együtt jön létre, ebben nyilatkozik meg az egyes szellem közösségben való tagszerű bennefoglaltsága, és e tagszerűség újfent a lelki élet egészleges alkatát igazolja, amely szükségképp megköveteli a legmagasabb Egész feletti Egészben, Istenben való bennefoglaltságot, visszakapcsoltságot (a misztikusok „lélek-alapja”). (…) A pozitivizmus által elszegényített jelenkori gondolkozás számára mindez idegenül hangzik; és kiváltképp minden metafizikai egyenesen kínosnak számít. Mi viszont azzal a kérdéssel felelünk: Lehetséges-e egyáltalán magasabb kultúra metafizika nélkül?

Bennünket az a felfogás érdekel itt különösképpen, amely az érzékszervi érzékelésben az embernek a természet bensőjében, a dolgok immateriális gyökereiben vagy intelligibilis lényegi princípiumaiban (ideáiban, formáiban) való részvételét látja.

A természet igaz szemlélése így vezet vissza bennünket az ember nagyságához. Az ember legfőbb lénye szerint szellem. Szellem, aki képes önmagát gondolni, aki az egész világot magában foglalja, aki képes a természetet észlelni, továbbá megismerni.

Végül külön nyereségnek tekinthetjük, hogy az érzékelés mibenlétéről alkotott felfogásunkkal a természet önértéke is magától adódik, amelynek megléte olyan követelmény, amiről lényünk legmélyebb szintjén nem tudunk lemondani (ezt még a szigorú aszkézis is csak nagyon korlátozottan teheti meg). S vajon miért idézik folyton Goethe nagyszerű mondását: „A természet magva – nem szívében az ember?”, ha nem éppen a lélek és a természet közötti rokonság érzése miatt? Ez utóbbit viszont csak a természet immateriális általi hordozottságával magyarázhatjuk. Ha így teszünk, azok a szánalmas filozófusok is elhallgatnak, akik a költő isteni szavaiban „panteizmust” akarnak szimatolni.

Végül jobban megértjük az anyag immateriális gyökereire vonatkozó tant, amennyiben letisztult szemléletként fogjuk fel, amely mindazon korok sajátja volt, ahol a természeti jelenségekben valami lélekszerűt láttak, és amely mellett ugyanakkor a platóni ideatan és az ariszotelészi formatan is csupán ennek meghatározott fogalmi megragadásához szolgálnak példaként.

Ekkor lényegében már nem ütközünk meg azon, hogy e lélekszerű lény az emberi szellemmel (úgyszólván a színfalak mögött) érintkezik.

Csupán a természet ilyen szemlélete által válik érthetővé az ösztön és az érzékelés, általa halad a megértés az Egész felől a tagok irányába, egyedül általa válik érthetővé úgy az ember, mint minden szerves lény együttélése a természettel, és az ember mint az ideák vezére (Ideenführer) csak általa nyeri vissza a méltóságát, amelynek értelmében közvetett módon a természet ura.

(Forrás: „Az ember együttélése a természettel”. Ars Naturæ [Szeged], I. évf. 1–2. sz. [2010])

 


Moritz von Schwind: A zenész és a remete (1845)

 

A gazdaság magasabb rendeltetéséről

A jelenkor számára idegen az a gondolat, hogy a gazdaság magasztos értelemmel is bírhat a lét tervében, s hogy másképpen is rátekinthetünk, mint elkerülhetetlen szükségszerűség – akár a szó mechanikus értelmében, akár a szellemiből részesülő és a szellemit szolgáló eszköz értelmében. Mindazonáltal a gazdaságban benne rejlik egy magasabb rendű, amelynek révén a gazdaság még saját magán is felülkerekedik, amely úgyszólván gazdaságtalanítja, és amely képes az átkot áldássá, a tragédiát megbékéléssé fordítani.

Az ember végül leginkább csak akkor érheti el a szellemi kibontakozás magasabb fokát, ha a hosszú munka során kifejlesztette képességeit, s ezzel együtt a természet tárgyi tartalmát is megismerte. A szellemnek úgyszólván eggyé kell válnia az érzéki világgal, mielőtt még fölé emelkedhetne.

A szellem magasabb kibontakozási módjai (vallás, tudomány, művészet, erkölcs) mellett a gazdaság az, amely életünk eszközszerű részeként könyörtelenül, szigorúan és állandóan működik, és nemcsak abban segédkezik, hogy alsóbb rendű képességeinket valamint a külső természetre vonatkozó tárgyi tudásunkat kibontakoztassuk, hanem egyszersmind felkészít bennünket egy nagy műveletre, a természet titokzatos, leírhatatlan mélységében való részvételre, a természettel való benső együttélésre – egy állapotra, amelyet az univerzalisztikus társadalomtan az „elszakadás” formájaként ismer.

A természet nem csak Isten lábnyoma, nem csak – miként a misztikusok mondják – az Istenhez vezető út. A külső természet egy olyan út, amely önnön bensejébe is elvezet. Aki érzi, amint a színméz megégeti nyelvét, az megízlelt valamit titokzatos mélységéből. Ám az oda vezető út még hosszú. Erre a célra utal Angelus Silesius:

„Nem a kenyér táplál, mert ami benne éltet:
Isten örök Szava, a szellem és az élet.”

Ugyanakkor a gazdaság mindig ezen út irányába mutat, azáltal, hogy a külső természettel való érintkezésre késztet. Testiségünk pedig már maga az út, ahogy egyszersmind a cél képe is, tekintettel arra, hogy önnön érzéki mivoltában magában hordja ezt a mélységet.

Itt azonban egy fordulat megy végbe. Az ember csak azután, hogy a természet felszínéről eljutott annak bensejébe, éri el a szellemi kibontakozás ama fokát, hogy képes – legalábbis bizonyos mértékben – a külső természetet lerázni magáról, így tehát az eszközök világán, a gazdaságon felülemelkedni. Csupán ekkor érjük el ama paradicsomi állapotot, amelyről előzőleg megállapítottuk, hogy nem embernek való. Csakhogy azáltal, hogy az ember ezt az utolsó lépcsőfokot is megmássza, az igénytelenség, az aszkézis is alkalmassá válik számára! Az aszkézist rendszerint félreértik, amikor puszta világellenességként értelmezik. Valójában nem ezt jelenti. Nem jelent mást, mint hogy a természet mélyébe, annak metafizikai alapjába hatolva felülemelkedünk külsőségén. Aki ellenben buja, dőzsölő életének rabja, az még mélyen el van merülve az érzékiségben. Számára a gazdasági nevelés még nem zárult le, amely a képességek kifejlesztésén és a tárgyszerűségen keresztül magasabb fokra képes vezetni.

A természet külsőségében való alámerülés ellentéte az elszakadás, amely többé vagy kevésbé – az élet korstílusától függően – igénytelenséggé és aszkézissé válik. Az ellentéte – de nem pontos és tökéletes ellentéte. Tudniillik egy szent, egy bölcs sem képes a testét oly mértékben átszellemíteni, hogy fel legyen mentve az étel, a természeti anyagok bekebelezése és a külső természettel való érintkezés alól. A leghatalmasabb szellem, még a szent sem képes megszabadulni a testi–érzéki szükségleteitől. A földi ember rendeltetése, hogy megtapasztalja és élvezze a természet bensőségességét. Ily módon követi az ember Isten nyomait.

A gazdaság legbensőbb lényében is ilyen bensőségesség rejlik, mely végső soron elősegíti, hogy a természettel való benső kapcsolat, az úgyszólván vele való kommunikáció létrejöjjön.

Ám ennek nem épp akadálya-e a gazdaság? Csakugyan az, azonban egy magasabb értelemben véve.

Úgy látszik, mintha a gazdaság rendeltetése az volna, hogy az embert meg­­akadályozza abban, hogy túl hamar odaadja magát egy magasabb világnak, amelynek ezen földi világ háttérében álló tüzét és teremtőerejét érzi. Az anyagi eszközök segítségével, melyekhez szellemi és testi kibontakozása során kötődik, még el kell foglalnia helyét a földi világban, képességeit minden irányban ki kell fejlesztenie. Ősi bölcsesség, miszerint a természet mindig a kegyelem előfeltétele. Az ember képtelen arra, hogy a természetet átugorja. Ahhoz, hogy eljusson a természetfelettihez, előbb keresztül kell hatolnia a természeten.

Itt nincs helye annak, hogy azokról a veszélyekről is szóljunk, amelyekkel ennek során az ember szembekerül, a természet daimóniájáról, a Föld sötét éjszakai oldaláról, a természettől való borzongásról, valamint az érzéki vágy és minden ilyesfajta befolyás alapján létrejövő borzongásról. Ám a gazdaság és a természet közötti kapcsolat révén életének ezen oldalát is képesek vagyunk megérinteni. Ez nem teljesen ismeretlen a mai technika elevenül érző embere számára. Elég gondolnunk a bányászathoz kapcsolódó munkák ősi költészetére, törpéire, fényes és sötét hatalmaira. A technika tevékeny embere minden tekintetben képes arra, hogy felülemelkedjen a fizika holt természetfelfogásán.

Immár világossá válik, hogy miért jelent a magasrendű szellemi ember számára a gazdaság egyre inkább merő korlátot és akadályt (habár sohasem teljes mértékben, hiszen a kerti munka elvégzése még a szellemi élet magasabb fokán álló szerzetes számára is hasznos, ahogy bizonyos fokú külső munka még a remete számára is jótétemény); hogy ellenben miért válik a szellemileg kevésbé kibontakozott ember számára a kemény kötelesség, a szigorú munka olykor ingatag életének végső támaszává, egyetlen szilárd alapjává. Nyilván akkor, amikor a gazdasági tevékenység – ahogy manapság rendszerint történik – mindenfajta bőséget és lelkiséget nélkülöz, és néhány fogás elfajzott egyformaságában kimerül, amikor egyenesen a tartós közösségből való kizárással, a rendtől, a státusztól való megfosztottsággal áll kapcsolatban, akkor az egyszerű ember számára sem jelentheti azt, amit feltétlenül kell és kellene, hogy jelentsen. Nem válhat támasszá és áldássá.

Bármilyen szellemi fokon is álljon az ember, ahhoz, hogy megragadjon valami bensőt, keresztül kell hatolnia a külsőn. Megvilágosodás csak a halálon keresztül lehetséges; ami fel akar támadni, annak meg kell halnia. A lét ezen törvénye oly egyetemes érvényű, hogy még a társadalmi élet legalsóbb rétege, a gazdaság is – külsőségéből, anyagiságából és szolgálatkészségéből adódó fáradtságával és kényszerével – osztozik ebben a megnemesítő halálban és fájdalomban.

Amennyiben viszont elvétik a célt, amennyiben nem a természet bensőségébe vezetik az embert, hanem az anyagihoz rántják le, úgy ez nem a dolog lényegéből, hanem az ember gyengeségéből illetve intézményeinek elégtelen voltából fakad. Ám amennyiben teljesül a munka feladata, amennyiben megfelelően helyezzük el a gazdaságot az élet rendjében, akkor fogalmat alkothatunk arról az értelemről, amellyel a gondviselés tervében rendelkezik, arról a magasabb rendűről, amely a hátterében rejtőzik. Ami átok volt, áldássá válik, ami szemmel látható és hétköznapi volt, titokká válik.

(Forrás: „A gazdaság átka és áldása”. Ars Naturæ [Szeged], I. évf. 1–2. sz. [2010])

 

Fordította: Berkó Dániel

Összeállította: Kocsi Lajos