A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

 

 

Philip Sherrard

 

A tradicionális és a modern ember világáról*

 

 

A tizenkilencedik század első felére társadalmunk már jócskán belebonyolódott abba a folyamatba, mely által keményfejű iparosok és bankárok – akiket elragadott egy rendíthetetlen rajongás a pénzcsinálás és a hatalmuk bonyolult gépek és egyéb eszközök termelése és használata révén történő kiterjesztése iránt – buzgó tevékenysége kezdte átváltoztatni Anglia zöld és kellemes földjét Charles Dickens fekete országává. Ezeknek az embereknek nem volt gyerekszobájuk, nyersek és tolakodók voltak, könyöklők, kapzsik és nagyravágyók, kitűnő spekulátorok és szervezők, a termelés és a könyvelés fenegyerekei, akiknek szinte semmi idejük és türelmük nem maradt a normális emberi szükségletekre, vagy az olyan ódivatú elfoglaltságokra, mint a vadászat, a szemlélődés és az ágy. A tizenkilencedik század során elért nagy eredményük a proletár nyomornegyedek bevezetése a városi élettér standard formájaként, valamint az emberi és természeti lepusztultság egy korábban soha nem látott szintre való fokozása. Nem érdemes időt szánni sikerük következményeinek bemutatására – az egymás hegyére-hátára zsúfolt munkáslakások négyzetkilométereire, ahol az emberek olyan bűzben és mocsokban tengették életüket, mely ismeretlen volt a középkor jobbágyhajlékaiban; a legelemibb áldásoktól, a napfénytől és a friss levegőtől való megfosztottságra, valamint a várost és az azt körülvevő vidéket összekapcsoló minden kötelék elvágására; magának a vidéknek módszeres elcsúfítására, betegségek terjedésére, a zaj eluralkodására, a csúnyaság legvulgárisabb fajtái iránt ­fogékony ízlés kialakítására, a legalapvetőbb életszükségletek nagyarányú ellehetetlenítésére. Mi, akik az úgynevezett környezeti válság vajúdásában élünk – amely sokkal inkább az ember válsága, mint a környezeté – túlságosan is jól ismerjük e következményeket; és egyébként is, e növekvő elszennyeződés fölötti siralom állhatatos, ám látnivalóan annál hatástalanabb gyakorlat volt legalább a romantikus költők kora óta. Mindössze annyit kell elmondanunk itt, hogy ezeknek az embereknek és huszadik századi utódaiknak tevékenysége nyomán egy új típusú világ valósult meg, a modern városi ipari berendezkedés világa.


Samsara (2011)

 

Ebben a világban – a mesterséges környezet, a gépek és technikák modern manipulációjának világában – az emberi tényező fokozatosan elsikkad. Amit e világ képvisel, az egy újfajta rend, egy inorganikus rend, nem Isten által teremtett, hanem az ember által kiagyalt – mely tulajdonképpen pontosan azon vágyának kivetülése, hogy Isten nélkül csinálja meg saját világát. A nyugati civilizáció tekintetében röviden azt lehet mondani, hogy amit ez az új rend kiszorított, az a középkori típusú társadalom. A középkor világának társadalma szerves egységbe rendezett volt. Egyfajta szakrális rend, melyet Isten szabott meg, és amelyben mindent, nemcsak az embert és az ember tárgyait, hanem az összes élőlényt – növényt, madarat vagy állatot –, a Napot, a Holdat és a csillagokat, a vizeket és a hegyeket, szakrális dolgok jeleinek (signa rei sacræ) láttak, egy isteni kozmológia kifejezőinek, a láthatót és a láthatatlant, a földet és a mennyet összekapcsoló szimbólumoknak. E társadalom olyan céloknak szentelődött, melyek végső soron földön- és időntúliak, túl vannak e világ határain. Csakugyan, a középkor világában óriási erőfeszítéseket fordítottak az olyan valóságok iránti érzék megtartására, előmozdítására és táplálására, melyeket ma természetfelettieknek nevezünk. E világ széltében-hosszában ilyen valóságok látható képmásait állították fel és tisztelték: ikonokban, keresztekben, templomokban, oltárokban, a közös rituáléban. Ez volt a kolostorok szüntelen törekvése, akárcsak azon szenteké és jámbor embereké, akik olyan természetességgel mozogtak a nép körében, mint madarak a fák levelei között. Akkor is, ha e szentek és jámbor emberek visszavonultak magányukba, minden egyes ember tudatában volt annak, hogy az otthonát körülvevő erdőket és dombokat, a pusztaságot és a barlangokat ilyen emberek népesítik be, készen arra, hogy útmutatást és áldást adjanak. A középkor világában a tevékenység legmagasabb formáinak semmi köze nem volt a gyakorlatiassághoz, termelékenységhez vagy hatékonysághoz, ahogyan ma értjük e szavakat. A tevékenység legmagasabb formája a kontempláció volt; és ha csúcsaira csak kevesen is jutottak fel, mégis, azok a valóságok, melyek között e kevesek éltek, vitán felül álló, centrális tényként köztudatban voltak. Ugyanakkor e tudat nem homályosította el az ember érzékét földi, teremtményi helyzete iránt, amely földből lett és oda tér vissza, mivel benső lényének egészét táplálta és gazdagította a szerves kapcsolat a természettel és a Szellem leheletével, mely a természet mesterműveként kimunkálta őt. Persze, a középkor világában is voltak igazságtalanságok és kegyetlenségek, volt nélkülözés és csúfság, volt szenvedés és betegség. Nem arról van szó, hogy idealizálnánk ezt a világot, még kevésbé, hogy az ehhez való visszatérést javasolnánk. Hanem csupán arról, hogy fel kívántuk mutatni e világ elsőrendűen spirituális irányulását és törekvéseit.


Andrea Bonaiuti: A [tradicionális] harcos Egyház (1356–1369, Santa Maria Novella),
melyet – többek között – „elsőrendű irányulásával és törekvéseivel együtt elpusztítottunk”

 

Ez az a világ, melyet elsőrendű irányulásával és törekvéseivel együtt elpusztítottunk. Társadalmunk ember által kreált, nem isteni rend. Tulajdonképpen nem más, mint kivetülése azon emberi elmének, mely elvágta kapcsolatait az istenivel és a földdel; és ha egyáltalán vannak ideáljai, akkor azok tisztán időbeliek és végesek, és a társadalom tagjainak puszta földi jólétére vonatkoznak. (…)

Nagy ára van azonban annak, ha az ember olyan művi és mechanizált társadalmat épít ki maga köré, mint a miénk; nevezetesen, hogy csak azzal a feltétellel létezhet benne, ha alkalmazkodik hozzá. Ez a büntetésünk. A társadalmi forma, melyet felvettünk, szükségleteinek megfelelően megnyirbálja tudatunkat, tapasztalásunkat ennek imperatívuszai fogják megszabni. A szervetlen, technológiai világ, melyet kiagyaltunk, megkaparintja benső lényünket, és arra törekszik, hogy egy vak, szervetlen, és mechanikus dologgá redukálja azt. Arra törekszik, hogy egész érzelmi területeket kapcsoljon ki életünkből, követelve, hogy új fajta lénnyé váljunk, amely már nem emberi, sem a vallásos, sem pedig a humanisztikus korok felfogása szerint – melynek nincs szíve, nincs benne szeretet, közvetlenség, és éppen olyan személytelen, mint azok a fémek vagy számítási folyamatok, amelyekkel foglalkozik. És nem csak érzelmi világunk sorvad el. Kreatív képzeletünk és értelmünk világa szintén elszegényedik. A legátlagosabban jellegtelen elmetípus is éppen elegendő a társadalmunk működtetéséhez szükséges különféle – tudományos és egyéb – készségek elsajátításához. Ugyanakkor a tárgyak, melyeket most készítünk vagy gyártunk, nem vagy csak alig kívánnak képzelőerőt részünkről; egytől-egyig racionális tervezés és kivitelezés eredményei, technikai képességé és hatékonyságé, és a lehető legkevesebb személyes igyekezettel és odaadással gyártjuk őket – gyártatják velünk őket –, így gyártásukon keresztül részesülünk objektív, személytelen, és kegyetlen természetükből, sőt részévé válunk annak. Mert e termékek – gépek, használati eszközök, szervezetek, rendezvények – maguk is tökéletesen híján vannak bármiféle imaginatív minőségnek: nem tükröznek semmi olyat, ami ne anyagi lenne, nem szimbolizálnak semmit, teljesen áthatja őket saját élettelen és szervetlen közömbösségük; és az ember, aki kénytelen közöttük tölteni napjait, hasonló állapotba süllyed. (…)

A jelenlegi tudományos-ipari struktúra leépítése – ha egyáltalán elképzelhető – természetesen jóval többet jelent, mint pusztán külső felépítményének lebontását, és nem vihető végbe sem egyszerűen a természethez való visszatéréssel, sem pedig azáltal, hogy az ember saját kertjét gondozza. Az egyik dolog, amit fel kell ismernünk – kénytelenek leszünk felismerni –, hogy a körülöttünk épített társadalmi forma saját benső világunk tükre; saját benső világunk kivetülése. Tudatállapotunk és az emberi létezés legalapvetőbb valóságai irányába tanúsított attitűdjeink öltenek alakot és nyernek külső formát benne. Egy társadalom lehet az egység, a szépség és az értelem képmása. És lehet a szétesés, a csúnyaság és az ostobaság képmása is. Tőlünk függ, hogy melyik lesz. Ha egy olyan társadalmat koholtunk, melynek formái most elembertelenítenek minket, az azért lehetséges, mert mielőtt ez a külső tartományban megtörtént volna, már teret adtunk olyan gondolati alakzatoknak, melyek tagadják emberségünket és bénítják kibontakozását. Ennek megfelelően, ha vissza kívánjuk alakítani társadalmunkat egy egységesült ember-mivolt képére, elsőként tisztában kell lennünk azzal, mit jelent embernek lenni. Az előttünk álló feladat első lépése a tisztázás. Ennek előzetes momentumaként pedig egyfajta nyomozást, posztmortem vizsgálatot vagy halottszemlét kell tartanunk, hogy felfedezzük, hol romlott el, mi történt tudati szféránkban, ami arra vitt minket, hogy felépítsük azt a szörnyű rémálmot magunk köré, melyben közülünk legtöbben ma élni kénytelenek. Vissza kell követnünk az állomásokat, melyeken keresztül a mentális és anyagi tartományt előkészítettük töredezett, embertelen társadalmunk kibontakoztatásához.

Fordította: Farkasfia V. András

 
Jegyzet

[*] Részlet Philip Sherrard: A modern tudomány és az ember dehumanizálódása (Ars Naturae [Szeged], II. évf. 3–4. sz.) című tanulmányából. (A szerk.)