A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

 

 

Jókai Mór

 

Tiszamenti élet

 

(Részlet) [*]

 

 

 

 

A Tiszai szigetek még a közelmúltban is egy darab érdekes ismeretlen világot képeztek az országban lakóikkal együtt. A tavaszi jeges áradattól az egyik végükön folyvást szaggatva, a másikon hozzá toldva, a Tiszameder változó folyása által majd az egyik, majd a másik vármegyéhez hozzáragasztva, többnyire a partmenti községeknek képezték kétes értékű tulajdonát. Fűzfa, topoly-jegenye, égerfa úttalan csalittá nőve a halmosabb részeiken, a lapályokon nádas, rekettyés sömlyék, belepve ánizzsal, vadköménnyel, gyülekező helye a halevő vízi madaraknak, melyek a terepélyfák körül egész guanotelepeket raknak le, amelyeken vígan tenyész a vadszeder; a fák odúi tele vadméhekkel; az ágakon óriási darázsfészkek gömbjei, a nyárfák sűrűn megrakva varjúfészkekkel meg fagyönggyel, a fiatal geszt ágain, mint csodagyümölcsök, lógnak a fügemadár fészkei, fűzfagyapotból remekül alakítva zacskóvá; a szakadékokban a parti fecskék sejtszerű odúi; a sziget farán sűrű csenkesz bozót, mely a harmatkását termi s megkívánja, hogy a gyökerét „élő-víz” áztassa. Repülő állaton kívül csak olyannak otthona a sziget, melynek „komája” a víz: vidrának, vízi patkánynak, tekenős békának, sőt itt-ott még hód-telepnek is látni nyomait, kígyó és kecskebéka pedig van özönnel.

Az egyik partját, mely a Tisza „járt” ágát követi, rövid látogatás végett meg-megszállják a tutajosok, akik ott hevenyészett sátorkunyhót raknak, amíg a szél alábbhagy, mely talpjaikat kiverte. Néha egy-egy merész vadász is áthozatja magát a túlpartról, akinek szenvedélye ritka vízi sasokat, barna íbiszeket lőni, vagy egy botanikába keveredett falusi tanító, aki keresi a ritka tátorján-gyökeret (Crambe Tataria), melynek egy darabjából húsz ember jól lakhatik (Diószegi szerint). De állandó lakóik is voltak ezeknek a szigeteknek. Csakhogy azoknak a minősítését nem találjuk fel a népszámítási rovatokban. Azok az emberek, akik a „semmiből” élnek, akik télen csíkot fognak, nyáron sulymot halásznak bundadarabbal, gyógyfüveket szednek, felkutatják a „szálepet”, meggyűjtik tavasszal a nyárfákról a „popiumot”, elkészítik a fagyöngyöt madárlépnek s madarásznak vele, furfangosan elszedik a bíbictől jól elrejtett tojásait; a fekete ürömből taplót csinálnak, ostorménfából pipaszárat fúrnak, a sziksót összeseprik, s a mi annál becsesebb, a salétromot fölkutatják; elárulja azt nekik a vörös levelű növényzet, a buja lórom (Rumex); azt kifőzik nagy bűzös földkatlanokban, a fiatal fáknak a héját lehántják, magyar csizmadiák számára sarokkéregnek, s még a harmatkását is zsákra tudják szedni. Aki köztük teknővájáshoz is ért, az már nagy mester.

Ezek között pedig a „pákász” már világlátott ember! Az egy darab fűzfából maga faragta lélekvesztőjén bejárja a Holt-Tiszát, a mocsarakat, a vízben álló erdőket, amelyeket bérlő halász nem pécéz ki tilalmasnak, s lesi horoggal, pendelyhálóval, meglepi tapogató kassal a halat; száraz nyáron kiássa a szikkadt vízfenékbe menekült csukát. Néha naphosszant eláll, mozdulatlanul, mint egy szobor, a csónakja orrán, az ötágú szigonyt magasra emelve, s ha nagy halat lát közelíteni, villámgyorsan belehajítja a harpúnáját. Beszélik, hogy egyszer egy pákászt a megszigonyozott két mázsás harcsa, a szigonyhoz kötött gúzsnál fogva két mérföldnyi messzeségre elvitt csónakostul, gyorsan, mintha torpedóhajó lett volna, a szembejövő tutajosok nagy bámulatára, akik még víz ellenében ladikot nem láttak így vágtatni magától. A pákászcsalád nőtagjainak sokkal keservesebb sport nemével van dolguk: ők szedik a piócákat, térden fölül a vízben állva és saját testüket adva csalétekül a vérszopó féregnek.

A pákásznak aztán állandó lakó helye is volt a szigeten: nádból épített palota a legvénebb fűzfa tövében, melynek odvas belseje éléstárul szolgált. A kunyhóban egész család elfér, s női kéz munkájáról tanúskodik a tövissel körül kerített darab föld, melyben káposzta terem; a nagy gyümölcsű úri tök (Cucurbita melopepo) turbános kobakjai a kunyhóra felfutott indákról lógnak alá; biztos télire való eledel. A kévéket összetartó patics-fáról avas szalonnaoldal lóg alá, melyről naponként levágnak egy darabot. Hogy ez a szalonnaoldal hogy került a halak birodalmába, azt megmagyarázza a sziget pagonyos oldalán turkáló disznócsürhe; a régi szalontai fajta, mely hajdan még a borsodi Bükkön is uralkodott; szőre kondor veres, lábai hosszúk, mint az őzé, feje nyúlt, fülei előre hegyzettek; vad, bátor állat, mely a farkast elveri a kondájától; kemény természetű, mely soha ólat nem lát, se élelmet vályúban nem kap; felnő magától; a kondás dolga fölkeresni, hol van az évszakban a feltúrni való gyökér, a földi giliszták Kaliforniája, s ha őszre a tölgyes talaj kiszárad, megtudni, hol termett elég makk. A túlparton, a távol helységben lakó gazdáinak csak a szaporulattal számol be, s azért szárt, bocskorbőrt kap konvencióba. A kondás itt éli világát, mocsárban, ligetben sertéseivel együtt, s ezeknek a malacaira épp olyan gyöngéd figyelme van, mint a saját gyermekeire, akik az apjuk mesterségében nőnek fel, s ha már hat-hét esztendősök, akkor a pákász szomszéd unszolására be is viszik őket a faluba megkereszteltetni, s akkor aztán a gyerek is kap nevet, meg egy ital bort (hogy a fogai megerősödjenek).

A pákásznak néha vendége is akad. Debreceni, pataki diákok el nem mulasztják, hogy vakáció alatt az ősvilági foltokat be ne barangolják. Úti társam nagy vígan beszélte el, hogy nem rég egy pákász kunyhójában pompás jóízű húslevest kapott gombával. Kíváncsi volt rá, honnan kerül ilyen ízletes marhahús ide a szigetre? A pákász aztán belenyúlt a nagy fakanállal a leveses fazékba s kihúzott belőle egy másfél singes „coluber najas”-t. Mért ne volna az jó? A pákásznak van ősi kovás puskája is, mellyel a lesből vadludat, kacsát lövöldöz, a rókát, farkast is leteríti, ha eléje kerül, s annak az irháját becseréli puskaporért. Kutya helyett néha egy szelídített róka a ház őrzője; majorsága fiók korában szedett vadlúd és vadkacsa, melyeket vásárra szokott vinni, ha megnőnek, vagy úri látogatóknak adja – ajándékba viszonajándékért, nem pénzért, – mit csinálna a bankóval? – puskaporért, golyóért, vas-szerszámokért, mint a tenger sziget lakója.

De sokkal rendesebb vendégei voltak a tiszai szigetnek a „szegénylegények”, a kik lopott lóval, tulokkal átúsztattak a Tiszán, s aztán meghúzódtak csendben a füzesek árnyékában, míg a vármegye pandúrjai nyomot vesztve szaladgáltak előre hátra az üldözésükben. Némelyiknek ez volt a leszálló helye, ha innen-amonnan a tömlöcből kikerült, néha nem is magasabb engedelemmel. Itt senki el nem árulta, senki nem kereste. Ha ügyes ember volt, még bankókat is csinálhatott; arra is volt eset. A dohánycsempészethez pedig épen a természet által legjobban előkészített hely volt ez a vízövezte magány, nagy odvas fáival.

Mikor aztán jött a tavaszi árvíz, s öles hullám alá temette az egész szigetet, akkor a pákász felköltözött a nagy fára családostul együtt, magával víve szárított halat, szalonnát és sült tököt, s onnan nézte nagy nyugalommal, hogyan fogy el a víz. Néha még egy kis préda is akadt: a sebes vízár az elöntött falvakból holmi bútorfélét úsztat alá; azt a pákász a lélekvesztőjével utolérte és kivontatta. Ezt az Isten adta.

Hanem hát mind ennek a szép idillnek véget vet apródonkint az új korszak megizmosuló rendszere. A Tisza-szabályozásssal, mint egy régi vívású erdősz mondá, „mind elrontották az urak a mi szép mocsarainkat”. A sulyom helyén búza terem már, a csík sem marad meg a lucernásban; a kivágott vízi erdő talaját „Amerikának” nevezik most s ott három méteres tengeri hányja a selymét; a bíbicterjesztő tóban ezrei a szelíd ludaknak úszkálnak jó őrizet alatt; maga a sziget területe kataszter alá van véve és osztályozva; birtokosa iparkodik jövedelmet húzni ki belőle: gyümölcsöst ültetnek, a fűzfavesszőkből kosarakat fonnak, s a kosár gyümölcsöstül elrepül vasúton Berlinig, Szentpétervárig; a gyógyfüveket megbuktatta a szalicil, a szabadon termő sziksót értéktelenné tették a szódagyárak; tapló, pipaszár nem kell már annyira, – mert mindenki szivart szí, s az erdőtörvény tiltja a kéreghántást. A fiúk sem folytathatják már a pákász mesterséget; gyerekkorukban tanyai iskolába kell járniok s geográfiát tanulni; legénykorukban besorozzák katonának, s ha egyszer „virtikli” lett, nem kívánkozik vissza többet a puszta szigetre disznókat őrizni. De maga az a hajdan híres szalontai veresszőrű sertésfaj is egészen eltűnt. Rájöttek, hogy két év alatt fejlődik ki annyira, mint a feketeszőrű vagy a szőke mangalica egy év alatt, s a jót megölte a jobb. Csakhogy ennek már ól kell, meg etető vályú. A híres szalontai sertésfajt most már csak a kisbéri állami birtokon tenyésztik ritkaságképen.

A szegény-legényeknek is letelt a világa, mikor a jámbor pandúr helyett a keményszívű csendőr vigyáz a más kezére. Az illavai és szamosújvári állami fegyházakban dolgozni tanítják a kalandor betyárt s ez által a rabló romantika elvesztette a varászát, s a „puszta” nem puszta többé.

Ezek a hajdan oly érdekes alakjai a Tisza vidékének bizony végképp elmúltak már; sőt még a különlegességeknek a legbecsülendőbb osztálya is fogyófélben van: a tiszai tutajosoké. A kincstár vasúton szállítja Máramarosból a sót, s a földolgozott épületfa is így óhajt gyorsabban végcéljához jutni. A tutajosok nagy része elszegődik a tiszai gabonás hajókra csajkásnak.

Így alakul át a tájjal együtt a nép!

 

Jegyzet

[*] Forrás: Az Osztrák–Magyar Monarchia Írásban és Képben. 1886–1901. Online: https://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/osztrak-magyar/ch14s02.html. – A szerk.