A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

 

 

Ernst Jünger

 

Látvány, mely
örökérvényű rendet tükröz

 

Aforizmák a természetről*

 

 

Amikor a természet arcába tekintünk, a pillanatok jelentéktelensége eltűnik, a gondolatok szabadabban szárnyalnak, és a különböző mozdulatok bősége révén előtörő ingerlékenységet lecsillapítja a környezet határtalansága és nyugalma.

Az élet geológiai beágyazottsága, a föld jelentősége, a legtöbb nagyszerű ajándékhoz hasonlóan csaknem észrevétlen marad.

A rendszer a zoológia királynője, és mindig is az marad. Rendelkezik a kiváltsággal, hogy megértse az akaratot, amellyel éppen maga a teremtés jut kifejezésre – hogy kialakítsa a rendet, mellyel elvégezte azt. A karakterek, a faragások, az álarcokon található mágikus rúnák – ezek a kulcsai ugyanennek az örökké fennálló életerőnek. A képek körtánca, az eredeti és teremtő gondolatok, a hieroglifák olyan magabiztosságot nyújtanak, amelyet e világon egyetlen másik színmű sem. Feltárul az a telítettség, amelyet eddig kincseskamrájában rejtegetett. Mert mindezek az élőlények csupán illanó sémák, váltópénzek, melyek egy maréknyi port érnek csupán. Mégis mindegyiken ott van a címer és az uralkodó képmása. S mindez megmagyarázza a mámort, a kábulatot, a hallatlan adomány benyomását, mely minden igazi botanikust és zoológust megrohan, mikor belép a képtermekbe.

Linné rendszere kiváló kulcs, ám, ahogy minden kulcs, nem szolgál sem többre, sem kevesebbre, mint nyitásra. A kategóriákban valami más, valami több nyugszik. A rovarok ismeretének mágikus oldala is van: ahogy a szem, mely sokáig pihen meg egy aprócska kristályon, megnyit egy kaput, amely mögött paloták, díszes sátrak, fényes parádék tűnnek fel, úgy képes a pillantás, e létezők egyikére irányítva, egy egész tájék rejtélyét feltárni.

A bogarak nem túlságos bájjal kínálják fel magukat a szemnek. Az anyaghoz kötöttek, keményebbek és a föld ékszereiként inkább a gyümölcsökkel, mint a virágokkal, inkább a kagylókkal és kristályokkal, mint a madarakkal állnak rokonságban. Szépségüket nem egycsapásra tárják fel, ám éppen ezért lehetséges, hogy imádóik jóval kitartóbbak, mint például a pillangóké.

Úgy találom, hogy még azon társainkat is, akik számára e birodalmak különösek, sőt, esetleg egyenesen kellemetlenek, még őket is megörvendezteti és megdöbbenti egy szkarabeuszpárocska munkálkodása, mikor útjuk elvezet mellettük. Valami ismerős és sajátos érinti meg őket, egy fénysugár, egy másik csúcspont, amely olyan, mint a sötétségből kiemelkedő testi kapcsolat.

A rovartan egyik gyönyörűsége abban áll, hogy egy új, élettel teli dimenziót gyarapít. Mint minden misztérium, ez is csak azokhoz szól, akik osztoznak a titokban, mások számára abszurd, sőt, egyenesen sértő lehet.

Nyilvánvalóan nem véletlen, hogy minden, ami időbeli aggodalmakhoz köt bennünket, oly erővel kezd feloldódni, ha pillantásunk a virágokra és fákra vetül, s varázsuk azonnal magával ragad.

A természet a lényege szerint, a művészet pedig hasonlatokban fejezi ki magát. Legbelül e különbség természetesen elenyészik.

Sok erdei ösvényen az a benyomásom, hogy ezek az átjárók csendesebbé válnak, noha korábban sem lehetett egyetlen hangot sem hallani. Ez egy különös, másfajta csend, mely roppant erővel bírhat. Olyan, mint amikor egy halottal vagyunk együtt.

Ha minden elcsendesül, a dolgok beszélni kezdenek, a kövek, állatok és növények testvérekké lesznek, és megosztják egymással a Titkot.

Hogyan lehetséges az, hogy csaknem minden vonzalom a vadászat, a halászat, a nyílt tűz iránt mágikus igézettel bír? Ekkor legkorábbi örökségünkből élünk. Ha elszakadunk a mindennapoktól, akkor lépünk be ebbe a birodalomba. Elhagyjuk a történelmi világot, és ismeretlen ősök ünneplik visszatértünk.

Egy növény minden állapotában tökéletes, legyen akár mag, virág avagy gyümölcs. E tökéletesség minőségi – álljon kapcsolatban akár a szépséggel, a hasznossággal vagy bármely más értékeléssel.

A természet mérhetetlen pazarlása a magokban és gyümölcsökben éppen azt jelzi, hogy kincseskamrája itt rejtőzik.

A föld szilárdan tartja a gyökereket, és a szél is elősegíti e szilárdságot. Egy teljességgel szélcsendes tájon az első vihar katasztrófálissá válna.

A virágok nem kevésbé, hanem kifinomultabban éreznek, mint az állatok, az emberek vonzalmát pedig hasonlóval viszonozzák.

Mint minden dolog a földön, a növények is beszélni kívánnak hozzánk, ám beszédük megértése tiszta fejet igényel.

Még mindig a növények lelke áll legközelebb az isteni világhoz. Példázatként győznek meg erről minket.

Amikor látom, hogy a virágok oly csendesek a szikrázó napfényben, megmutatkozik előttem élvezetük végtelen mélysége. Érzem, hogy édes és vigasztaló szavakkal és mondatokkal szólnak hozzám, s mindig fájdalommal tölt el, hogy egyetlen hangjuk sem jut el fülemig. Hívnak minket, mégsem tudjuk, merre induljunk.

A Földközi-tenger egyetlen szigetén sem, még a Baleár-szigeteken és Rodoszon sem láttam ily gazdag, ily sűrű bozótost. Számtalan virág, fehér és sárga százszorszépek, némelyik már-már fához hasonlatos, szeder, pipacs, kamilla, boróka, fehér és vörös szuhar, a teraszokat pedig rózsaszín muskátlik ragyogó vízesései övezik. Valamennyi kitárul és kibomlik a Nap felé fordulva, melynek képét kerek és koronás virágaikkal oly hűségesen másolják. A nagy égitest tükrei vagy jelképei ők? Az örömben vagy a szolgálatban rejlik ragaszkodásuk?

Amihez nagyítót és mikroszkópot használnak, ahhoz az igazi nagyítók maguk a virágok. Addig kell szemlélnünk őket, míg áttetsző lencsékké nem válnak, ezután pedig a sugárköteg fókuszpontjában látni fogjuk a mögöttük lévő izzást: annak a szellemi magszemnek a ragyogása ez, mely nem rendelkezik kiterjedéssel. Ez az igazi ősnövény. Mikor úgy tűnik, hogy a világ megrendült, egy virág látványa helyreállíthatja a rendet.

A sötét liliom kis pálmafaként hajt ki a krizantémágyás peremén. Keskeny levelei spirálisát merész fordulatba pörgeti, ahogyan egy táncosnő teszi ruhájával. E növényre pillantva élvezem az egészséget, mely átjárja gyökerétől egészen a csúcsáig, csakúgy, mint az erőt, mely csodálatosan koncentrálódik benne, s melyet úgy fog körbe, mint egy szobor. A sietség távol áll tőle. Tudja, hogy az érettséget úgyis időben éri el.

A szegélyekről. Egy gondolat a reggeli séta alatt a kertben, a harmatcseppekkel telehintett eperlevelek látványának hatására. Gyöngyszegélyként kapaszkodnak a szélekbe, ékszerként ragyogva, pompásan csillogva a napfényben. Ilyennek kell elképzelnünk a világ rendjét is, ám ott a levél láthatatlan, csupán az öltözetét látjuk.

A kristályok is szegélyt alkotnak egy láthatatlan mag körül. A gyönyörködtető harmóniák és mértékek ennek átfordításai a láthatóba.

Mindenekelőtt még egyszer fel akarom üdíteni magam az öreg fák látványával. Valamennyi előjel közül a legkomorabb, hogy a földről nekik is ki kell halniuk. Nem csupán az érintetlen föld erejének leghatalmasabb szimbólumai, hanem egyben az ősi szellem is, amely bölcsők, ágyak és koporsók fájába szövődik bele. Bennük lakozik, mint a szent élet oltáraiban, melyektől az ember bukásában elszakíttatik.

Aki fát ültet, gondol unokáira és dédunokáira is. Ehhez tartozik még egy tevékeny, gondoskodó hajlam, amely a mindennapi táplálkozás, a sietős felhasználás, továbbá a saját élet és halál felett áll. Továbbél, és érezzük a nyugalomban és békességben, melyet régi parkokban élvezhetünk. Az ősök gondoskodtak rólunk. Csatlakozunk hozzájuk, ahogy kiemelnek minket az üldöző és fenyegető idő köreiből. Nyugalomra találunk még a romlásban is.

A fa az élet egyik nagy szimbóluma, sőt, talán a legnagyobb. Az emberek és népek ezért minden időben csodálták, tisztelték és tisztelik mindmáig.

A fákban az őstípus hatalmát csodáljuk. Úgy hisszük, hogy nem csupán az élet, hanem maga a világmindenség nyúl át időn és téren e minta szerint. Bárhová is tekintünk, megismétli önmagát a legapróbb levél erezetétől a tenyér vonalaiig. Ezt követik a vízválasztó tenger felé rohanó folyói, a világos és sötét vénák vérárama, a barlangi kristályok és a zátonyok koralljai is.

Végigsimítjuk öreg testvérünk kérgét: lovagi viadalokat látott, s már akkor is büszkén állt, mikor Kolumbusz útra készítette karavelláit. Erősebb, álmodozó élet ez, a mi életünk pedig, a maga múlandó gondjaival, csak álomnak tűnik mellette.

Oka van annak, hogy idegenkedünk a fákban megnyilvánuló élettartamtól. Az erdők eltűnnek, az öreg törzsek kidőlnek, s ezt nem lehetséges csupán a gazdálkodással magyarázni. A gazdaság itt csupán járulékos és végrehajtó, mivel olyan időkben élünk, amikor példa nélküli mértékű pazarlás zajlik. Összhangban áll ez mindkét nagy tendenciájával, az elértéktelenítéssel és a felgyorsulással.

Az élet mély és bensőséges életre keltését, amelyet kultúraként ismerünk, annak jelenségeivel együtt, melyeket átjár a szeretet, művészet és tisztelet, a természet birodalmában semmi nem képviseli komolyabban, mint a madárvilág. Oly magasságokat elérő táncot és éneket találunk itt, amelyre csupán a kivételes tehetség, szabadság és utánzás együttműködése képes. A táncon, éneken és kibontakozáson keresztüli közlést értékes kincsnek találjuk, megfigyelhetjük a szerelmi játékok kialakulását és aprólékosságát, melyek a szerelmi házasság és a valódi állhatatosság közmondásos példáivá váltak. A fészek művészi kialakítása, a hímek tojók iránti gondoskodása, a fiókák közös felnevelése – mindezt az emberek mindig is önmagukhoz hasonlónak érezték, s életre keltek mítoszaikban, meséikben és metaforáikban. Csodálatos az is, ahogy a madarak tudják, miként lehetséges a dolgokat jól „összehordani”, ám nélkülözik a közösségalkotó állatok merevségét. Szeretik a magányos életet, a zavartalanságot, s mégis képesek igen szoros kötelékeket teremteni, melyekben szárazföldek és tengerek felett szállnak tova.

Amikor az állatokban, például egy kutyában, szellemi erőt fedezünk fel, ez nem annyira annak sajátságaitól függ, mint inkább attól, hogy miként érzékeljük és válik világossá számunkra a rokonság, melyben az egész élővilággal osztozunk.

Egy pillangó szárnyának szem-mintázatában semmivel sem rejlik kevesebb, mint a nápolyi avagy a riói öbölben, melyeknek szintén csupán a felszínét látjuk.

Miért is találom szebbnek a fenyőpintyet, mint az erdei pintyet, noha ez az ítélet aligha igazolható? Valószínűleg csupán azért, mert az előbbi ritkábban kerül a szemem elé. Mindig is túlságosan könnyedén tekintjük szebbnek a különlegest, amely önmagát nem jeleníti meg oly gyakran.

A levéltakaró mögött egy énekesmadár, egy szürke, ökörszem-méretű teremtmény rejtőzik. Onnan énekli teljes, csodálatos dalát. Csoda, hogy ekkora gazdagság miként származhat ily kicsiny testből – ám nem csoda-e önmagában a varázslatos ének is? A kétségek hóként olvadnak el amott, a hasadékokban is, mikor a tavaszi szél fújni kezd.

Éppen egy pillangósvirágú növény előtt torpantam meg, melyen oroszlánnyelv-formájú minta nyújtózott, mikor egy teremtmény jelent meg, amelyet először dongónak véltem, míg legnagyobb és legörömtelibb csodálatomra rá nem ébredtem, hogy madár, mégpedig egy kolibri. Az aprócska élőlény fahéjszín-vöröses volt, hosszú, barna csőröcskével. Mialatt a virág előtt zümmögött, a rövid farok elegáns legyezőként verdeste hasát, a csőre pedig enyhén hajlított tőrként döfte át a kelyhet. Ezután szikraként rebbent tova, s leült egy hatalmas fa elszáradt ágára, ahol alig volt immár látható, mint egy parányi hajtás vagy egy levél szára.

A látvány felvidított, már csak ezért is megérte a kirándulás. Ezek az apró teremtmények a teremtés intellektuális és művészi elemeinek benyomását hordozzák, míg annak óriásai, a mamutok és leviathánok a mindenhatóság eszméjét érzékeltetik.

A pillangók a madarakra emlékeztetnek, melyeket azonban könnyedségben mégis felülmúlnak. Ezért a legkifinomultabb megtestesülés képzeteit ébresztik fel. Egyik fajuk elnevezése „psziché”, a fehér pillangókat pedig a pásztorok Szardínián „spiritunak” hívják.

„Nagyon is érthető, hogy az Ön számára a kígyó a leginkább rémítő, hiszen legközvetlenebb szimbóluma a földnek s a tőle elválaszthatatlan erőknek, az életnek és a halálnak. Így tekintettek rá a népek és a kultuszok is, és egyszer egyik, másszor másik oldalát tapasztalták erősebbnek…”

Ősszel minden benyomás teltebbnek és megfoghatóbbnak tűnik. A tavasz festő, míg az ősz szobrász. Nem csupán a gyümölcsök kezdenek kikerekedni, hanem a lombozat is merevebbé, fémesebbé válik.

Mikor az aratást a mezőkön megkezdi a kasza, mikor az elszáradt levelek lebucskáznak a fákról, mikor a hideg novemberi záporba először keverednek hópelyhek, akkor hirtelen észrevesszük, hogy eljött az ősz vagy a tél – s e felismerésben benne rejlik az átélése annak is, hogy valami visszafordíthatatlanul elmúlt. Csupán a tavasz képez kivételt, mely maga az élet ragyogó szimbóluma, s benne nincs helye a tagadásnak.

A tél legyőzése a természet zseniális vonásai közé tartozik. Van valami váratlan, valami a huszár sakklépéséből abban a próbálkozásban, amit megkísérel a sötét novemberi talajban. A világ szíve új ritmusba kezd, és ütemét minden szív követi. A tulipánok, liliomok és császárkoronák csírái áttörik az őket ünnepi ajándékcsomagként körülvevő burkot. Ahogyan a kocsi kereke forog a tengely körül, függetlenül attól, merre vezet az út, úgy rendeződik el itt az élet, legbensőbb sejtje, anyagtalan magva körül. Önkéntelenül kering önmagában; a virág szépsége és a gyümölcs bősége nem cél, hanem vallomás. E törekvésben nem csupán nagy kockázat, hanem elővigyázatosság is rejlik. Megjelenik benne a tudás, hogy a Nap újra visszatér, és nem fogja cserbenhagyni az életet. Minket azonban a kétség lényegében soha nem hagy el; minden ősszel visszatér.            

Mi ragad meg bennünket e kristályvilágban, mely, úgy tűnik, egyszerre hidegebbé és melegebbé lesz? Hidegebbé és szebbé is, mivel a dolgok széle, pereme és körvonala újszerű módon lép be az öntudatba. A harmat beborítja, a jég ezüsttel, fémszínnel vonja be őket. Még pirosló eperleveleket szegélyez, nyilvánvalóvá téve szövőművészetét. Ezek mind feltárulkozások. A fátyol, amíg még látható, áttetszővé válik. A mindennapok „körülhatárolt karaktere” jelenik meg ezekben a támasztékokban, melyeket egyetlen lélegzetvétel elpusztíthatna. Ezért visszafojtjuk lélegzetünket.

Hogyan lehetséges, hogy a négy elem közül a víz tűnik a kőhöz leginkább hasonlónak, hozzá legközelebb állónak? Kettejüknek nincs olyan kapcsolata, mint a kőnek a földdel, távol esnek egymástól, egymást mégis sajátos módon egészítik ki. Az agyagkorsóban, márványszökőkútban, sziklás folyóágyban, szigeteknél és partoknál – e helyeken a kettő formában és tartalomban kölcsönösen támaszt nyújt a másiknak.

Amikor a földet ássuk, a talaj megváltoztatja kezeinket: szárazabbá, vékonyabbá és áttetszőbbé teszi. A kéz megtisztuláson megy keresztül a földben. Az ujjak mozgatása a porhanyós, fellazult talajban, melyet a Nap és az erjedés is melenget, nagyon kellemes érzés.

Az élet borzasztó erővel, egyfajta penészként terjed szét a bolygón. Azonban csupán kölcsönvett erő ez: a kibontakozás támadásokra, fogyatkozásra és sérülésekre ad választ.

Az elemek erejét már csupán a katasztrófákban ismerhetjük meg.

Ha a természetben elvétjük az utat, akkor pusztulás fenyeget. Az élet ekkor elhalványul vagy megbetegszik. A felismerés állapotában e hibát bűnnek érezzük. A bűntudat többé-kevésbé minden prométheuszi tett velejárója, s áldozattal kell vezekelni érte. E kérdés merül fel manapság a környezettel kapcsolatban is.

Válogatta: Katharina Ayen

Fordította: Németh Bálint

A képeket készítette és válogatta: Hegedűs Zoltán és Kocsi Lajos

 


* [Forrás: Katharina Ayen (szerk.): Tagseite-Nachtseite Maximen und Gedanken aus dem Werk Ernst Jüngers. Stuttgart, 1996, Klett-Cotta, 135–151. o. – A szerk.]