A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

 

 

René Guénon

 

Szakrális és profán tudomány

 


Francesco Pesellino: A hét szabad művészet

 

Az imént láttuk, hogy a tradicionális jellegű civilizációkban mindenek gyökerét az intellektuális intuíció képezi; más szavakkal, a tiszta metafizikai doktrína a lényeg, és minden más ehhez kapcsolódik, vagy konzekvenciálisan, vagy az esetleges valóság különböző szintjeire való alkalmazás gyanánt. [*] Ez nemcsak a társadalmi intézményekre igaz, hanem a tudományokra is, vagyis mondhatni a relatívum területére támaszkodó tudásra, arra a tudásra, amely az ilyen civilizációkban nem fogható fel másként, mint puszta függelékként, az abszolút vagy principiális tudás afféle meghosszabbításaként vagy tükröződéseként. Így egy igazi hierarchia mindig, mindenütt megőrződik: a relatívumot nem tekintik nemlétezőnek, ami abszurdum lenne; annyira veszik számításba, amennyire az megérdemli, ám a neki megfelelő helyre teszik, ami csakis másodrendű és alárendelt lehet; és még ezen a relatív területen is nagyon különböző valóságszintek vannak, attól függően, hogy a dolog közel vagy távol fekszik a princípiumok szférájától.

Ami tehát a tudományokat illeti, két gyökeresen eltérő és kölcsönösen összeegyeztethetetlen felfogás létezik, amelyeket elválasztva tradicionálisnak, illetve modernnek nevezhetünk. Gyakran volt alkalmunk a „tradicionális tudományokra” utalni, amelyek az ó- és a középkorban léteztek, és még mindig léteznek Keleten, miközben a jelenkori nyugatiak számára ennek még a fogalma is teljesen ismeretlen. Hozzá kell tenni, hogy minden civilizációnak megvoltak a maguk jellegzetes „tradicionális tudományai”; mivel itt már nem az egyetemes princípiumok szférájában vagyunk, amihez egyedül a tiszta metafizika tartozik, hanem az adaptációk területén; ezen a területen, pontosan a viszonylagos volta miatt, egy adott nép, helyesebben valamely nép adott egzisztenciális időszakának komplex mentális és egyéb feltételeinek összessége jön számításba, mert mint fentebb láttuk, vannak olyan időszakok, amikor a „readaptációk” elengedhetetlenné válnak. Ezek a „readaptációk” azonban csak formaváltoztatások, amelyek a tradíció lényegét nem érintik: egy metafizikai doktrína esetében csak a kifejezésmód változtatható, többé-kevésbé ahhoz hasonló módon, amit az egyik nyelvről a másikra való fordítás jelent; akármilyen is legyen a  kifejezési forma, ha egyáltalán lehetséges a kifejezés, akkor is kizárólag egyetlen metafizika létezik, ahogyan igazság is csak egy van. Természetesen más a helyzet, amikor áttérünk az alkalmazások területére: a tudományokkal, csakúgy mint a társadalmi intézményekkel a forma és a sokféleség világába lépünk; ezért joggal mondható, hogy a különböző formák különböző tudományokat alkotnak, még akkor is, ha e tudományoknak, legalábbis részben, ugyanaz a tárgyuk. A logicisták hajlamosak azt állítani, hogy egy tudományt teljes egészében tárgya definiál, ez azonban túlegyszerűsített nézet, és ezáltal félrevezető; egy tudomány definíciójánál a nézőpontot is figyelembe kell venni, amelyből a tárgyanyagot vizsgálja. Meghatározhatatlan számú tudomány lehetséges; megtörténhet, hogy több tudomány is vizsgálja ugyanazokat a dolgokat, csak éppen más nézőpontokból, és ebből kifolyólag annyira eltérő módszerekkel és célokkal, hogy ez valóban különböző tudományokká teszi azokat. Különösen vonatkozik ez az eltérő civilizációk tradicionális tudományaira, amelyek bár kölcsönösen összehasonlíthatók, mégsem olvaszthatók egymásba, és gyakorta még ugyanazokkal az elnevezésekkel sem illethetők. A különbség nyilvánvalóan sokkal nagyobb, ha az ugyanazon alapvető jellegű különböző tradicionális tudományok egymással való összehasonlítása helyett e tudományokat általában az úgynevezett modern tudománnyal vetjük össze; olykor első ránézésre tűnhet úgy, hogy a tanulmányozott tárgy mindkét esetben ugyanaz, azonban a kettejük által megszerezhető tudás olyannyira különbözik, hogy tüzetesebb vizsgálat után az ember belátja, ezek egyetlen parányi vonásban sem egyeznek meg.

Helyénvaló, ha mondandónkat egy-két példával világosabbá tesszük. Vegyük először az egyik legszerteágazóbb tudományt, nevezetesen a fizikát, külön-külön tradicionális és modern értelmezésben; itt a két koncepció közötti alapvető különbség anélkül látható, hogy elhagynánk a nyugati világot. A „fizika” kifejezés eredeti, etimológiai értelmében, mindenféle minősítés nélkül a „természet tudományát” jelenti; azt a tudományt, amely a „valamivé válás” legáltalánosabb törvényszerűségeivel foglalkozik, minthogy a „természet” és a „valamivé válás” tulajdonképpen szinonimák, és a görögök, kiváltképpen Arisztotelész így is értelmezték. Ha léteznek a valóság ugyanezen szintjével foglalkozó speciálisabb tudományok, azok csakis a fizika valamely meghatározott területtel közelebbről foglalkozó „specifikáció” lehetnek. Itt már jelentős mérvű az a deviáció, amelynek során a modern világ a „fizika” szót átértelmezte, kizárólag egy természettudományok közötti résztudomány jelölésére kezdve használni; és ez jó példa a töredékekre bontás folyamatának, amire mint a modern tudomány egyik jellegzetességére, már utaltunk: az analizáló szellemből származó „specializáció” azután odáig fokozódik, hogy a hatása alá kerülők képtelenek már elgondolni egy olyan tudományt, amely a természet egészével foglalkozik. E specializáció néhány kellemetlensége nem hagyható ismételt megjegyzés nélkül, amelyek között az első az elkerülhetetlen szűklátókörűség; azonban, akik a legvilágosabban érzékelik ezt, láthatóan még azok is lemondóan elfogadják, mint a részletfelhalmozó tudás szükségszerűen rossz velejáróját, és mint ilyet, senki nem remélheti, hogy egybefogja. Az ilyenek egyrészről nem képesek megérteni, hogy ez a részletező tudás önmagában értéktelen, és nem érdemes a szintetikus tudásért feláldozni, ami még amikor viszonylagosságokra szorítkozik, akkor is jóval magasabb rendű, mivel szintetikus. Másrészről nem sikerül megérteniük azt sem, hogy azért lehetetlen számukra e részletező tudás sokféleségének egyesítése, mert nem hajlandók egy magasabb princípiumhoz kapcsolódni, és ragaszkodnak az alsóból és a külsőből való származtatáshoz, holott az ellenkező módszerre lenne szüksége annak, aki valódi elméleti értéket akarna egy tudománynak adni.

Ha össze akarnánk hasonlítani az ősi fizikát, nem a modernek által így nevezettel, hanem – mivel ez a valódi ekvivalense – a mai természettudományok összességével, az első észreveendő különbség a sokféle, egymástól úgyszólván idegen „specialitáshoz” vezető szétoszlás lenne. Ez azonban csak a probléma legkülső oldala, és nem feltételezhető, hogy mindezen résztudományok összekapcsolása ugyanazt eredményezné, mint az ősi fizika. Az igazság az, hogy a két nézőpont teljesen más, és ebben rejlik a két szóban forgó koncepció közötti lényegi különbség. Mint mondottuk, a tradicionális felfogás a princípiumokhoz kapcsolja az összes tudományt, amelyeknek ezek partikuláris alkalmazásai, míg a modern felfogás számára ez a kapcsolat ismeretlen. Arisztotelész szemében a fizika csak „második” volt a metafizika mögött, vagyis a fizika mondhatni a metafizikától függött, és valójában csak a természet felett álló és a természet törvényeiben tükröződő princípiumoknak a természet területére való alkalmazását jelentette; és ugyanez mondható el a középkori kozmológiáról is. Ezzel szemben a modern felfogás megpróbálja a tudományokat függetleníteni, tagadva mindazt, ami ezeken túli, vagy legalábbis „megismerhetetlennek” nyilvánítva és elutasítva ezek számításba vételét, ami gyakorlatilag ugyanaz. Ez a tagadás már jóval azelőtt létezett, hogy olyan néven futó rendszerezett elméletként egyáltalán felmerült volna, mint a „pozitivizmus” vagy az „agnoszticizmus”, miáltal joggal mondható, hogy e tagadás az összes modern tudomány tulajdonképpeni kiindulási pontja. Mindazonáltal csak a tizenkilencedik században kezd az ember tudatlanságában megdicsőülni, felhőtlenül „agnosztikusnak” kiáltva ki magát, és minden más, számára hozzáférhetetlen tudás elvetését követelve; és ez jelzi a Nyugat intellektuális hanyatlásának következő állomását.

Keresve a módját a tudományok minden fensőbb princípiumtól való elvágásának, függetlenségük bizonygatásának örve alatt a modern koncepció elsikkasztotta a tudományok összes mélyebb értelmét, sőt a tudás szempontjából azok minden valódi érdekességét, zsákutcába hajtva őket és bebörtönözve egy reménytelenül korlátolt világba. [1] Továbbá az e területen belül végbement kibontakozás nem a tudás elmélyülése; ellenkezőleg, szigorúan felszíni dolog, és csupán a már jelzett részletekben és egy éppen annyira meddő, mint fáradságos analízisben való szétszóródásban áll, amely végeláthatatlanul folytatható anélkül, hogy az ember az igazi tudáshoz egy lépéssel is közelebb jutna. Azt is meg kell jegyezni, hogy ellentétben a hangoztatottakkal, a nyugatiak általában korántsem magáért a tudományért foglalkoznak a tudománnyal;  elsődleges céljuk nem a tudás, legyen az akár pusztán alsóbbrendű, hanem a gyakorlati alkalmazások, amiről meggyőződhetünk abból a könnyedségből, amellyel kortársaink zöme összekeveri a tudományt és az ipart, és azoknak a számából, akik szemében a tipikus tudóst a mérnök testesíti meg; ez azonban már egy másik kérdéssel áll összefüggésben, amellyel később kell foglalkozunk részletesebben.

Modern formájában a tudomány nemcsak mélységét veszítette el, hanem úgyszólván szilárdságát is, ugyanis egykor a princípiumokkal való kapcsolata tette képessé arra, hogy teljes mértékben részesedjen azok változhatatlanságból, amit tárgya is lehetővé tett. Most viszont, mivel teljesen a változás világára korlátozódik, abban nem találhat semmi állandót, sem fix pontot, amire magát alapozhatná; többé nem valamely abszolút bizonyosságból kiindulva, valószínűségekre, becslésekre kényszerül, és teljesen hipotetikus konstrukciókra, amelyek pusztán az egyéni fantázia termékei. Azonkívül, ha a modern tudománynak – hatalmas kerülő úton – esetleg alkalma is nyílik az ősi „tradicionális tudományok” egyes tanaival egyezni látszó következtetések levonására, teljesen hibás lenne ebben megerősítést látni, amire ezeknek a tanításoknak nincs szükségük; és felesleges időpocsékolás lenne megpróbálni összeegyeztetni ezeket a végletesen elütő nézőpontokat, netalán egyezésüket megállapítani a hipotetikus elméletekkel, amelyek már évekkel az eltűnésük előtt teljesen hitelüket veszthetik. [2] Ami az aktuális tudományt illeti, a szóban forgó következtetései kizárólag a hipotézisek világába tartozhatnak; viszont a „tradicionális tudományok” tanításai ettől nagyon eltérő jellegűek, mivel a metafizikai szinten intuitíve és ilyenformán biztosan felismert igazságok kétségtelen következményei. [3] A modern „experimentalizmus” is egy különös illúziót rejt, miszerint egy elméletet igazolhatnak tények, jóllehet a valóságban ugyanazok a tények számtalan eltérő elmélettel ugyanolyan jól magyarázhatók; és a kísérletező módszer egyes úttörői, mint amilyen Claude Bernard, maguk ismerték el, hogy tényeket kizárólag „előítéletek” révén képesek értelmezni, amelyek nélkül azok minden jelentőséget és tudományos értéket nélkülöző „nyers tények” maradnának.

Miután az „experimentalizmusig” jutottunk a tárgyalásban, megragadhatjuk a lehetőséget egy ebben az összefüggésben felmerülő kérdés megválaszolására: miért éppen a kísérleti tudományok nyertek kibontakozást a modern korban, amit más civilizációkban  sohasem tehettek meg? Nos azért, mert ezek a tudományok kapcsolatosak az érzékelhető világgal, ezek anyagiak, és gyakorlati alkalmazásra is ezek a legközvetlenebbül alkalmasak; kibontakozásuk kéz a kézben azzal, amit joggal a „tények babonájának” nevezhetünk, teljesen a speciálisan modern tendenciák szerint megy végbe, míg a régebbi korok nem találták őket érdemesnek arra, hogy a kedvükért egy magasabb rendű tudást feláldozzanak. Világosan kell látni, hogy ez a nézőpont nem valamiféle illegitim tudás pártfogását jelenti, akkor sem, ha az alsóbb rendű; törvénytelen csak a visszaélés, ami abból adódik, ha az efféle dolgok teljesen lekötik az emberi aktivitás egészét, miként manapság. Ebből azt is meg lehet érteni, hogy egy normális civilizációban a kísérleti módszerre épülő tudományok ugyanúgy kapcsolatban állnak a princípiumokkal, mint más tudományok, és így valódi elméleti értékre tehetnek szert. Valójában ha ez úgy tűnik, hogy nem történt meg, az azért van, mert inkább egy másik irányba fordították figyelmüket, illetve azért, mert még akkor is, amikor az esetleg érdekesnek minősülő érzékelhető világ tanulmányozásába fogtak, a tradicionális adatok más módszereknél előnyösebb és más nézőpontból történő tanulmányozást tettek lehetővé.

Fentebb jeleztük, hogy korunk egyik jellegzetessége azoknak a dolgoknak a kiaknázása, amelyeket mind ez ideig mellőztek, nem tartván őket érdemesnek arra, hogy rájuk az ember időt és energiát vesztegessen. Mindazonáltal ezeknek is ki kell bontakozniuk még a világciklus vége előtt, mivel ugyanúgy helyük van az ennek során megvalósulandó lehetőségek között, mint másoknak; a legutóbbi századokban világra jött kísérleti tudományokkal pontosan ez a helyzet. Vannak azután olyan modern tudományok, amelyek a többé már nem értett, ősi tudományok szó szerinti „reziduumait” képezik. Egy hanyatlási korszakban ezen tudományok legalsó részei leválnak a lényegről, és ez a durván materializálódott legalsó rész szolgál azután kiindulópontul egy teljesen eltérő irányú, a modern tendenciákhoz maradéktalanul alkalmazkodó kibontakozáshoz: ez eredményezi azokat a tudományformákat, amelyekben tulajdonképpen megszűnt minden közös elődeikkel. Ezek szerint téves például az az általános vélekedés, miszerint az asztrológia, illetve az alkímia vált külön-külön a modern csillagászattá, illetve a modern kémiává, még akkor is, ha mindez pusztán történelmi szempontból tartalmaz is némi igazságelemet; úgy értve, hogy ha a későbbi tudományok bizonyos értelemben az előbbiekből származnak is, nem „evolúció” vagy „haladás” útján, mint állítják, hanem ellenkezőleg, degenerálódás útján. Ez azonban valószínűleg további magyarázatot igényel.

Először is meg kell jegyezni, hogy az „asztrológia” és az „asztronómia” kifejezéseknek tulajdonított eltérő jelentés viszonylag új keletű; a görögök meg nem különböztetve használták a két szót annak az egésznek a jelölésére, amit ma a kettő fed. Rögtön fel kellene tehát tűnnie, hogy ez itt további példája a specializáció által elindított, az eredetileg egyetlen tudományt részei közötti megosztásnak. Ebben az esetben azonban nemcsak erről van szó, mert amíg az egyik oldal, a szóban forgó tudomány materiálisabb oldala korlátlan kibontakozásba kezdett, addig a másik teljesen elenyészett. Arra, hogy ez mennyire igaz, az a tény is utal, miszerint ma már nem ismert, mi lehetett az ősi asztrológia, és a rekonstrukciós kísérletek sem eredményeznek mást, mint paródiákat. Egyesek megkísérlik az asztrológiát egy modern kísérleti tudománnyal azonosítani egy, az ó- és középkortól messzemenőkig idegen módszer, a statisztika és a valószínűség-számítás felhasználásával; míg mások egy hajdan létező „jósművészet” helyreállítását szorgalmazzák, holott ez mindig is kizárólag az asztrológia kései deviációja volt, és a legjobb esetben is komolyabb vizsgálatra érdemtelen, alacsonyrendű alkalmazásnak tekintették, mint azt még mindig láthatjuk a keleti civilizációkban.

A kémia esete talán még ennél is világosabb és jellegzetesebb; a modern tudatlanság az alkímiát illetően semmivel sem kisebb, mint az asztrológia esetében. Az igazi alkímia lényegében kozmológiai tudomány volt, ugyanakkor a „makrokozmosz” és a „mikrokozmosz” közötti analógia révén az emberi szintre is vonatkoztatható volt; tudatosan úgy szerkesztették meg, hogy lehetővé tegyen egy tisztán spirituális szintű átértelmezést, és ez az, ami az egyik legjellegzetesebb, legtökéletesebb tradicionális tudománnyá téve szimbolikus értelmet és magasabb értéket adott tanításainak. Ám az alkímiából a kémiába nem származott át semmi, és kettejükben tulajdonképpen semmi közös nincs; a kémia egyszerűen megromlás, és a szó szoros értelmében deviáció az alkímiához képest, ami azoknak az embereknek az értetlenségéből jött létre, akik már talán a középkorban is képtelenek voltak behatolni a szimbólumok igazi értelmébe, és mindent szó szerint vettek. Úgy hívén, hogy mindössze anyagi operációkról van szó, többé-kevésbé zavaros kísérletezésbe kezdtek; ezeket a jelenkori kémikusok jellegzetes előfutárait képező embereket maguk az alkimisták ironikusan „fújtatóknak” vagy „szénégetőknek” nevezték. A modern tudományok tehát az ősi tudományok romjaiból keletkeztek, a kiselejtezett, a dilettánsoknak és „profánoknak” hátrahagyott anyagokból. Hozzá kell tenni, hogy az alkímia úgynevezett helyreállítói, akik között van néhány kortársunk is, merőben ugyanennek a deviációnak a folytatói, és búvárlásuk legalább annyira távol van a tradicionális alkímiától, mint az imént említett „asztrológusoké” az ősi asztrológiától. Joggal mondhatjuk tehát, hogy Nyugat tradicionális tudományai a modernek számára teljesen elvesztek.

Csak erre a néhány példára szorítkozunk, jóllehet könnyűszerrel hozhatnánk némileg eltérő területekről további példákat is, bemutatva másutt is ugyanezt a degenerálódást. Kimutathatnánk például, hogy a pszichológia mai értelmezésében úgyszólván a mentális jelenségek tanulmányozása, ami természetes következménye az angolszász empirizmusnak és a tizennyolcadik századi szellemnek, és az ezzel kapcsolatos szempont annyira elhanyagolható volt az ősi világ számára, hogy ha néha mellékesen figyelembe is vették, senki sem ábrándozott arról, hogy abból külön tudományt csináljon, mivel mindaz az érték, amit esetlegesen tartalmazhat, más, magasabb rendű szempontokban átalakult és felolvadt. Vagy teljesen más területen arra is rá lehetne mutatni, hogy a modern matematika sem képvisel többet, mint a pythagoreus matematika külső kérgét vagy úgyszólván „exoterikus” oldalát; a számok ősi ideája a modernek számára valójában teljesen felfoghatatlanná vált, mivel nagyon hasonlóan az asztrológia esetéhez, a matematika tradicionális jellegét, és ezáltal valódi intellektuális értékét adó felső részét maradéktalanul elveszítették. De a tudományok egyenkénti sorra vétele kissé unalmas lenne; úgy véljük, az elmondottak elegendőek megvilágítani annak a változásnak a természetét, amivel a modern tudományok tartoznak saját eredetüknek, és amely lévén a „haladás” szöges ellentéte, nagymérvű intellektuális hanyatlásként írható le. Most pedig térjünk vissza a tradicionális és a modern tudományok által külön-külön kitűzött célok általános vizsgálatára, ily módon mutatva be a kettejük tényleges rendeltetése közötti fundamentális különbséget.

A tradicionális felfogás szerint valamely tudomány érdekessége nem annyira önmagában áll, mint inkább abban, hogy annak a doktrínának a meghosszabbítása vagy másodhajtása, amelynek mint fent mondtuk, esszenciális része a tiszta metafizika. [4] Valójában bár addig minden tudománynak feltétlenül van létjogosultsága, amíg a saját természete folytán hozzá tartozó helyet foglalja el, azonban azt sem nehéz megérteni, hogy egy alacsonyabb rendű tudás egy egyre nagyobb tudású ember számára egyre kisebb jelentőséggel bír. Úgyszólván csak mint a principiális tudás működése marad érdekes, vagyis amennyiben képes egyfelől tükrözni e tudást valamely esetleges területen, másfelől ha képes magához e tudáshoz elvezetni, ami esetünkben sohasem veszítődhet szem elől vagy áldozódhat fel többé-kevésbé esetleges megfontolásoknak. A „tradicionális tudományok” két, egymást kiegészítő hivatása a következő: egyrészről mint doktrínaalkalmazások lehetővé teszik a valóság különböző szintjeinek összekapcsolását, egyetlen szintézis egységébe integrálva őket; másrészről, legalábbis az emberek zöme számára, összhangban egyéni hajlamaikkal, előkészületeket jelentenek egy magasabb tudásra és az ahhoz vezető útra. És az egzisztenciális szintekkel összefüggő és az azokra utaló hierarchikus felosztásuknál fogva, úgyszólván megannyi lépcsőfokot alkotnak, amelyeken keresztül fel lehet emelkedni a tiszta intellektualitás szintjére. [5] Teljesen világos, hogy a modern tudományok nem alkalmasak ezen célok egyikére sem: ez az, amiért nem lehetnek többek „profán tudományoknál”, míg a tradicionális tudományok a metafizikai princípiumokhoz való kapcsolódásuk révén ténylegesen „szakrális tudományként” testesültek meg.

Az említett két szerep egyidejű megléte, ellentétben a probléma felületes vizsgálóinak nézetével, sem ellentmondást, sem körben forgó okoskodást nem rejt; mindazonáltal e pont további vizsgálatot igényel. Magyarázatul szolgálhat annak kimondása, hogy két nézőpontról van szó, egy felülről lefelé és egy alulról felfelé tekintőről, ahol az egyik a princípiumokból származó tudás kibontásával függ össze, azokból kiindulva az egyre távolabbi alkalmazásokig eljutva, míg a másik egy alulról felfelé, vagy ha úgy tetszik, egy kívülről befelé haladás értelmében a tudás fokozatos megszerzését foglalja magában. A kérdés tehát nem úgy merül fel, hogy a tudományokat vajon alulról felfelé kell származtatni, vagy felülről lefelé, és hogy létüket igazolandó, vajon a princípiumok ismeretén kell alapulniuk, vagy az érzékelhető világén. Ez a kérdés csak a „profán” filozófia nézőpontjából vetődhet fel, és valóban úgy tűnik, hogy többé-kevésbé kifejezetten e területen is merült fel a görög antikvitásban, ám a kizárólag egyetemes princípiumokra alapozó „szakrális tudomány” számára nem létezhet. Az ok, amiért a kérdés ez utóbbi esetében értelmetlen az, hogy itt az elsődleges tényező az intellektuális intuíció, ami a tudás összes formája közül a legközvetlenebb, valamint a legmagasabb rendű, és minden érzékelő vagy éppen racionális szintű képesség működésétől tökéletesen független. Tudományt mint szakrális tudományt csak azok hozhatnak létre érvénnyel, akik mindenekelőtt tökéletesen ismerik a princípiumokat, s ebből kifolyólag képesek a legszigorúbb tradicionális ortodoxiával összhangban az idő és a tér szabta körülményekhez igazodó adaptációkat végrehajtani. Amikor azonban a tudományok alapjai ily módon letétettek, tanításaik követhetnek egy fordított rendet: ekkor annak a tiszta doktrínának úgymond „illusztrációul” szolgálnak, amelynek egy bizonyos szellem számára könnyebb megközelítéséről gondoskodnak. Az, hogy kapcsolatban állnak a sokféleség világával, szinte meghatározhatatlan számú különböző nézőpontot ad számukra, azoknak a nem kevésbé változatos egyéni hajlamaihoz alkalmazkodva, akiknek szellem még a világ ugyanazon sokféleségére korlátozódik. A tudáshoz vezető utak szélsőségesen különbözhetnek a legalsó szinten, azonban magasabb szinteket elérve, egymáshoz egyre jobban és jobban közelednek. Mindez nem azt jelenti, hogy ezek az előkészítő fokozatok abszolút szükségszerűek, mert mivel merőben esetleges módszerek, az elérendő céllal nincs közös mértékük; sőt, a főként szemlélődésre hajlamos személyek számára az is lehetséges, hogy ilyen eszközök segítsége nélkül, mintegy közvetlenül elérjék az intellektuális intuíciót. [6] Ez azonban meglehetősen kivételes eset, és általában az az elfogadott, hogy fokozatonként kell felfelé haladni. Az egész probléma illusztrálható a „kozmikus kerék” tradicionális képével; a kerület valójában csak a középpont folytán létezik, a kerületre szorult lényeknek azonban szükségképpen onnan kell elindulniuk, vagy még pontosabban arról a pontról, amelyen aktuálisan találják magukat, követve a középpontba vezető sugarat. Továbbá a valóság összes rendje közötti megfelelés értelmében egy alacsonyabb rend igazságai mindig vehetők magasabb rendű igazságok szimbólumainak, és ilyenformán „támasztékokként” szolgálhatnak, amelyek által ezek megértéséhez el lehet jutni. És egy az általa birtokoltnál magasabb vagy „anagógikusan” mélyebb jelentést adva neki, ez a tény teszi lehetővé egy tudomány számára, hogy „szakrális tudománnyá” váljon. [7]

Témájától függetlenül minden tudomány válhat szakrálissá, azzal a feltétellel, ha tradicionális szellemben épül fel, és erre mindig figyelemmel van; mindazonáltal a különböző tudományok jelentőségét az általuk vizsgált különböző valóságok hierarchikus szintje szerint kell meghatározni; de bármilyen helyet is foglaljanak el a különböző tudományok, jellegük és funkcióik a tradicionális felfogásban lényegileg hasonlók. Ami igaz a tudományokra, teljes mértékben igaz a művészetekre is, mert minden művészet rendelkezhet igazi szimbolikus értékkel, amely képessé teszi arra, hogy a meditáció támasztékául szolgáljon, és mert szabályai – a tudományok tanulmányozta törvényekhez hasonlóan – a fundamentális princípiumok tükröződései és alkalmazásai. Ily módon minden normális civilizációban vannak „tradicionális művészetek”, amelyek azonban legalább annyira ismeretlenek a modern Nyugat számára, mint a tradicionális tudományok. [8] Az igazság az, hogy valójában nincs „profán terület”, amely valamiféleképpen a „szakrális területtel” szemben állhatna; tudniillik csak „profán szempont” van, és ami valójában nem más, mint a tudatlanság szempontja. [9] Ennek megfelelően, mint már máshol is említettük, a „profán tudomány”, azaz a modernek tudománya joggal minősíthető „tudatlan tudásnak”: alacsony rendű tudásnak, amely kizárólag a valóság legalacsonyabb szintjére korlátozza önmagát, és tudatlan tudásnak mindannak kapcsán, ami rajta túl fekszik, és aminek az övénél emelkedettebb a célja, valamint minden olyan princípium kapcsán, ami neki bár szerény, de legalább legitim helyet biztosítana az egészében vett tudás különböző szintjei között. Orvosolhatatlanul egy relatív és szűk világba zárva, ahol igyekszik magát függetlennek kikiáltani, és ezáltal akaratlagosan szakít a transzcendens igazsággal és a szupremális tudással, csak egy hiábavaló és illuzórius tudomány, amely az igazat megvallva sehonnan se származik és sehova se vezet.

Ez az áttekintés elegendő lesz annak bemutatására, mekkora hiányosságai vannak a modern világnak a tudomány területén, és hogy az oly nagyra tartott tudománya semmi más, mint deviáció, és úgyszólván az igazi tudomány bukása, amely utóbbi számunkra tökéletesen egyet jelent azzal, amit „szakrális” vagy „tradicionális tudománynak” neveztünk. A tudás egy részleges és mindenek közül a legalacsonyabb, anyagi és érzékelhető szintjére való önkényes lehatárolásából kiindulva, a modern tudomány éppen e lehatárolás és az ezzel járó következmények miatt minden intellektuális értéket elveszített; már amennyiben valakit még érdekel az intellektualitás szó valódi jelentésének teljessége, és nem hajlandó osztozni a tiszta intelligenciát az ésszel azonosító, vagy ami ugyanaz, az intellektuális intuíciót tagadó „racionalista” tévedésben. Ennek, mint annyi más modern tévedésnek a gyökere, valamint a fent leírt tudományos deviáció kútfeje az úgynevezett „individualizmus”, ez az antitradicionális szellemtől oly elválaszthatatlan attitűd, amelynek minden területen megfigyelhető számtalan megnyilvánulása képezi a jelenkori zűrzavarban az egyik legfontosabb tényezőt; most ezért az „individualizmust” kell közelebbről megvizsgálnunk.

Fordította: Baranyi Tibor Imre

 

Jegyzetek

[*] Forrás: René Guénon: A modern világ válsága. 2. kiad. Debrecen, 2008, Kvintesszencia Kiadó. – A szerk.

[1] Megfigyelhető, hogy hasonló törés következett be a társadalmi rendben, ahol a modernek követelték az időbelinek a szellemitől való elválasztását. Nem azt akarjuk ezzel tagadni, hogy ezek ne különböznének, hiszen – hasonlóan a metafizika és a tudományok esetéhez – valóban különböző területekkel állnak összefüggésben; azonban az analizáló értelmi beállítottsággal járó hiba következtében azt szokták elfelejteni, hogy a különbség nem elválasztottságot jelent. Ennek az elválasztásnak a következtében vesztette el legitimitását az időbeli hatalom, és ugyanez mondható el az intellektuális renden belül a tudományok kapcsán.

[2] Ugyanez az észrevétel érvényes a vallási nézőpontból az úgynevezett „apologetikára”, ami a modern tudomány eredményeivel való összeegyeztetés végre-hajtását sürgeti. Végletesen illuzórius feladat ez, amely állandó újrakezdést igényel, és azt a felettébb súlyos veszélyt rejti, hogy hozzáköti a vallást azokhoz a  változó és kérészéletű elgondolásokhoz, amelyektől pedig tökéletesen függetlennek kellene maradnia.

[3] Erre könnyű lenne példákat hozni: mivel azonban ez az egyik legkézenfekvőbb, csak a hindu kozmológiában és a modern fizikában is megtalálható éterfelfogások teljesen eltérő természetét említenénk.

[4] Ez fejeződik ki például Indiában az egyes tradicionális tudományokra alkalmazott upaveda megjelölésben, mutatva ezek alárendeltségét a Vedának, a szakrális tudásnak.

[5] L’ Ésoterisme de Dante [Dante ezoterizmusa. Budapest, 1995, Stella Maris. – A szerk.] tanulmányunkban szóltunk a létra szimbolikájáról, amelynek fokai a különböző tradíciókban összefüggésben állnak – létállapotokkal egyidőben – bizonyos tudományokkal; ez szükségszerűen magában foglalja, hogy a tudományokat nem merőben „profán” módon kezelték, mint a modern világban, hanem lehetőséget adtak egy átértelmezésre, ami igazi „beavatási” jelentőséggel ruházta fel ezeket.

[6] Ezért kell a hindu doktrína szerint a brahmanának figyelmét állandóan a legfensőbb tudásra összpontosítania, míg egy ksatriyának inkább az egymást követő állapotokat kell tanulmányoznia, ami által fokozatosan éri el azt.

[7] Ez a célja például a különböző tradicionális tanításokban oly általánosan használt csillagászati szimbolikának; az, amiről itt szólunk, elképzelést nyújthat az ősi asztrológia valódi természetéről.

[8] A középkori építőművészet említhető különösen figyelemreméltó példájaként eme tradicionális művészeteknek, amelyek gyakorlata az összefüggő tudomány igen komoly tudását foglalta magában.

[9] Ennek igazát belátandó, elég figyelembe venni a következő tényeket: az kozmogónia mint az egyik leginkább szakrális tudomány, amelynek minden inspirált könyvben megvolt a maga helye, beleértve a héber Bibliát is, a modern világban elkezdett teljesen „profán” hipotézisek tárgya lenni; a tudomány területe mindkét esetben ugyanaz, de a szempont végletesen különbözik.