A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

Társadalom és gazdaság

Írásunkban a szellem és a társadalom viszonyával, kapcsolódásuk személyes és elsősorban benső feltételeivel foglalkozunk. Néhány olyan szempont felvetését, vagy inkább felidézését tűztük ki célul e tárgykört illetően, amelyek az emberi társadalmak hagyományhű kutatói számára mindig is alapvető jelentőséggel bírtak. (…) az első fejezetben a szellem társadalmi jelenlétének kérdéskörét vizsgáljuk, azon belül érintjük a tradicionális társadalmak emberi viszonyrendszerét meghatározó képességek jellegzetességeit, az önuralom doktrínáját, a cselekvés áldozati aspektusát és átszellemítésének feltételeit, továbbá vázlatszerű képet adunk a szellemi rend társadalmi leképezésének néhány módjáról. Ennek elmélyítéséhez a második fejezetben a szellemi tekintély és időbeli hatalom viszonyából kiindulva, a béke és az uralom hagyományos felfogásmódjának benső alapjait állítottuk a középpontba, elsősorban teológiai összefüggésekben. A harmadik fejezet a korábban kifejtett gondolatok alkalmazása a magyarság jelenlegi helyzetére. A negyedik és ötödik fejezetet pedig összefoglalásnak és a végkövetkeztetés megfogalmazásának szántuk.

Az itt vizsgált téma sokrétűsége és mélysége okán a felvetett kérdéseink sok tekintetben megválaszolatlanok maradhatnak, ezért a további kutatáshoz mindenekelőtt a hivatkozott művekhez szeretnénk irányítani az olvasót. Meg kell említenünk továbbá, hogy gondolataink megfogalmazásakor egy szintézisre, együttlátásra törekedtünk, hogy minél átfogóbban, de ugyanakkor árnyaltabban közelíthessünk meg bizonyos tradicionális ideákat. Ehhez vallási tekintetben különböző kinyilatkoztatásokból és eltérő korok tradicionális gondolkozóinak műveiből merítettünk idézeteket, amelyek azonban túl is mutatnak mondanivalónkon. Azzal a céllal szerepeltetjük e részleteket, hogy összpontosított tanulmányozásuk és továbbgondolásuk kiindulópontul szolgálhasson olyan belátásokhoz, amelyek a jelen írás mottóival összefüggésben „természetünk épségének helyreállításában” és azon „kényszerű fogyatékosságok enyhítésében” segíthetnek, melyeknek „a földi élet alá van vetve”. Bár e tanulmány töredékes és kivonatos jellegű, a bemutatott ideák részben talán azt is érzékeltetik, hogy hazájuk milyen szellemi elköteleződésre és annak alárendelt életmódra szólítja mindazokat, akik nem csupán fizikai (földrajzi) értelemben, hanem egész lényükkel a Regnum Marianumban vágynak élni. (…)

A tradicionális ember (…) sohasem politikai szempontból közelítette meg a szellemet, hanem fordítva, szellemi vonatkozások alá rendelte és azok szerint ítélte meg a politikát. Ez azt jelentette, hogy az általa felépített közösségben mindenki gondosan őrizte az adott szintű tudást, hogy a szellem minemű kvalitások révén válhat uralkodóvá az ember világában. Ebből adódóan számára nem volt kérdés, hogy – miként a rangok és értékek, úgy a társadalom hierarchiájában is – a magasabb pozíció elérése az önmaga tökéletesítésére törekvő élet folyománya kell, hogy legyen, mivel az ebben való kiválóság nemcsak az istenihez közelebb álló tudásbeli rangot és annak megtartásával járó kötelezettséget, nemcsak rendkívüli erőfeszítést és önállóságot jelent, de összehasonlíthatatlanul nagyobb terheket, felelősséget és vállalást is. Ezért az olyan civilizációkban, ahol tekintetbe vették és középpontba állították a természetfeletti rend elemeit, mindenkor arra törekedtek, hogy azokkal a kérdésekkel, amiket ma a politika- és társadalomtudományok körébe sorolunk, csak azok foglalkozzanak tevőlegesen is, akik lehetőleg minden helyzetben félre tudják tenni halandó lényük kívánságait és érdekeit; akik az emberi élet végső kérdéseivel maradéktalanul tisztában vannak és minden döntéshelyzetben azokhoz tartják magukat; s akik a feladatukkal járó rendkívüli felelősséget, fáradalmakat viselni és Isten mindent látó tekintete előtt vállalni tudják. Az ilyen, erényekben és tudásban kiváló emberek mindenkor követendőnek tartották azt a soha nem múló, a jelen történelmi pillanatban is érvényes igazságot, amelynek egy megfogalmazását Dante Az egyeduralom kezdősoraiban hagyta ránk örökül: 

„Mindazon emberek fő feladata, kiket a felsőbbrendű természet az igazság szeretetére ösztönöz – úgy tűnik –, abban áll, hogy miként maguk az ősök fáradozásai nyomán gyarapodtak, azonképpen ők is törekedjenek arra, hogy hasonló gazdagságot hagyhassanak az utánuk következőkre. Éppen ezért távol áll emberi kötelességének teljesítésétől az, aki – bár kellőképpen művelt a közösségre vonatkozó tudományokban – nem törekszik azokból semmiféle hasznot származtatni a közösségre. Nem oly fa az ilyen ember, amelyet, ha vízpartra ültetnek, kellő időben gyümölcsöt hoz, sokkal inkább pusztító örvény, mely csak elnyel, de soha vissza nem ad.”

„Életünk minden véletlenje nyersanyag, amivel azt kezdhetünk, amit a­­­­­­karunk. Ki szellemben gazdag, sokat kihoz életéből. A teljesen szellemi ember számára minden ismeretség, minden esemény egy végtelen sor első tagja, egy végtelen regény kezdete.” – Novalis

„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel

„Küldetésben vagyunk: a Föld művelésére hivatva.” – Novalis

„Minden ember veleszületett adománnyal, Isten által rászabott hivatásával, sajátos természetével jelenik meg a világban; csakis ez jelöli ki helyét, teremti meg hazáját, alapozza meg jogát.” – Henrich Steffens

Ahhoz, hogy a gazdaság és társadalom alá- és fölérendeltségének értelmét felfogjuk, szükség van a gazdaság társadalommal szembeni függő viszonyának pontosabb meghatározására. Ezt egy középkori fordulatot követve e szavakkal kívánom jellemezni: minden gazdaság arra törekszik, hogy társadalom legyen.

Az egyén „gazdasága”, „háztartása” nem önálló dolog, hanem csupán része élettartalmának. Nincs olyan ember – legyen az a legszárazabb, legmaterialistább –, akinél a gazdaság és az élet ugyanazt jelentené, akinek gazdasága nem valamilyen élettartalom, szellemi cél, politikai, vallási, társadalmi cél szolgálatában állna. A gazdaság olyan, mint a „Terülj, terülj asztalka!”, amely az embert végigkíséri életén, és jó vagy rossz szolgálatot teljesít az élet szellemi tartalmai és céljai számára.

Ugyanez áll a „közgazdaságra” a „társadalom” nagyobb keretében és egé­szé­ben. Nincs pusztán önmagában vett „gazdasági jelenség”, „gazdasági aktus”, hanem szükségképpen konkrét viszonyban áll egy másik, társadalmi aktussal. Ez annyit tesz: miképpen az egyén számára a háztartás, úgy az állam és társadalom számára a „közgazdaság” a „Terülj, terülj asztalka!”. Absztrakt kifejezéssel és pontosabb meghatározással élve: a közgazdaság a célokat szolgáló eszközök foglalata, eszköz mindazon szellemi tartalom számára, melyek a társadalmat képezik, vagyis az állam, a jog, a vallás, a tudomány, a művészet, a társas élet, a család és házasság, a nevelés, egyszóval mindahhoz, ami az életet érdemessé teszi számunkra élni, értelmet és tartalmat ad neki. Egy példa: célra való vonatkozás nélkül egyáltalán nem lehetséges „jószágtermelés”. Tegyük csak fel a kérdést: Mit állítunk elő? – például az építőiparban: templomot, színházat, iskolát, lakóházat? – vagy: ünneplőruhát, utazóruhát? – ezer termelési aktus feltétele ezer különböző cél, vagyis társadalmi, politikai jelentőséggel bíró szellemi tartalom!

A gazdaság társadalomhoz való eme viszonyát fordítja visszájára Marx materialista történelemfelfogása, melyet a következő módon tudnánk szavakba önteni: minden társadalom arra törekszik, hogy gazdaság legyen, mindahhoz, ami a társadalomban és történelemben végbemegy, a gazdaság szolgál indítékul (…).

A jelenlegi tudományos-ipari struktúra leépítése – ha egyáltalán elképzelhető – természetesen jóval többet jelent, mint pusztán külső felépítményének lebontását, és nem vihető végbe sem egyszerűen a természethez való visszatéréssel, sem pedig azáltal, hogy az ember saját kertjét gondozza. Az egyik dolog, amit fel kell ismernünk – kénytelenek leszünk felismerni –, hogy a körülöttünk épített társadalmi forma saját benső világunk tükre; saját benső világunk kivetülése. Tudatállapotunk és az emberi létezés legalapvetőbb valóságai irányába tanúsított attitűdjeink öltenek alakot és nyernek külső formát benne. Egy társadalom lehet az egység, a szépség és az értelem képmása. És lehet a szétesés, a csúnyaság és az ostobaság képmása is. Tőlünk függ, hogy melyik lesz. Ha egy olyan társadalmat koholtunk, melynek formái most elembertelenítenek minket, az azért lehetséges, mert mielőtt ez a külső tartományban megtörtént volna, már teret adtunk olyan gondolati alakzatoknak, melyek tagadják emberségünket és bénítják kibontakozását. Ennek megfelelően, ha vissza kívánjuk alakítani társadalmunkat egy egységesült ember-mivolt képére, elsőként tisztában kell lennünk azzal, mit jelent embernek lenni. Az előttünk álló feladat első lépése a tisztázás. Ennek előzetes momentumaként pedig egyfajta nyomozást, posztmortem vizsgálatot vagy halottszemlét kell tartanunk, hogy felfedezzük, hol romlott el, mi történt tudati szféránkban, ami arra vitt minket, hogy felépítsük azt a szörnyű rémálmot magunk köré, melyben közülünk legtöbben ma élni kénytelenek. Vissza kell követnünk az állomásokat, melyeken keresztül a mentális és anyagi tartományt előkészítettük töredezett, embertelen társadalmunk kibontakoztatásához.

Az ember számára nehezebb feladat a szív gazdagságára szert tenni, mint a tudás bőségére. Amilyen könnyen az ember ölébe hull a kezdeti kettőség, mely a gyermek számára elengedhetetlen a szellem születéséhez, oly nehéz és csaknem elérhetetlen számára a tiszta együttérzés, az odaadás révén fogamzó mély szeretet. A szív géniusza épp oly kivételes, mint a tudományé és a művészeté. Minden ember mintegy elementáris szellemként születik, ahogyan azt Fouqué Undine-jében leírta. Csak a kettőségtudat fokozatos kiművelése szabadítja meg az embert önnön énje, személye nyomasztó ínségéből, önnön eredendő, szívtelen elemi lényként örökölt természetétől. A kettőségtudat kiművelése nem jelent kevesebbet, mint Undine emberré válásának útját. Csak benne teljesedik be a lelkület műve.

Sokan egész életükben többé-kevésbé megmaradnak Undine természeti fokán, megrekednek az elemi önzés körében. „A Másik is Én vagyok” – számukra ez távoli korok meséjének hangzik. Fouqué Undine-jében bemutatta, ahogyan a jégburok, melybe az ember önnön lénye (Selbst) van helyezve, lassanként összeroppan; ahogy gyarapodó kettőséggel felébred a bensőségesség és létrejön a lelkület. Aminek Fouqué szabad folyást enged az Undine-ben, mindenkivel megesik. Története a szellem benső történetének tükörképe.


Adrian Ludwig Ritter: Esküvői menet tavaszi tájon (1847)

Mivel csupán a másikkal való azonosság (Einerleiheit) élménye képes az énséget önmagán túlra vezetni, az ember állandó és legfőbb feladataként a kettőségre való önébresztés tűzetett ki. (…) csak az érzékfeletti tudat vezet még ezen is túl.

Mennyiben foglalja magában az egyenlőség az „igazságosságot”? Egy ilyen különös, ellentmondásos fogalom, mint az egyenlőség, egyetlen pillanatig sem lett volna képes megőrizni tekintélyét és érvényét, ha a szívünk mélyén nem szólna valami mellette. „Egyenlősége mindannak, ami emberi arcot visel” – nem úgy tűnik-e, mintha csak ekkor mutatkozna meg egészében a tisztán emberi, mintha az emberi igazságosság követelményének tennénk ezzel eleget?


Platón, Kr. e. 427–Kr. e. 347 (bronz szobor, Nápoly)

És valóban! Mily hatalmas igazság rejlik e gondolatban – ám mily különös módon elegyedve a legszembetűnőbb tévedéssel! „Egyenlősége mindannak, ami emberi arcot visel” – ha közelebbről megvizsgáljuk, csupán annyit jelenthet: „végtére is mindannyian emberek vagyunk, emberek, akik egyenlő mértékben felelnek a legfőbb erkölcsi és isteni törvény előtt”. De mi is rejlik eme egyenlőségben, mely alacsonyabb és magasabb rendűre, szegényre és gazdagra, kicsire és nagyra egyaránt érvényes? Csupán annyi, hogy az emberi méltóság mindenkit megillet, bűnözőt és szentet, zsenit és egyszerűt egyaránt. Természetesen a bűnöző és a szent ugyanúgy magában hordozza az emberség végső minimumát, az „embert” mint sérthetetlen magot! Ez viszont semmiképpen sem jelentheti azt, hogy egyenlő emberek lennének, vagy akár csak azt, hogy egyenlő mértékben lennének emberek, hiszen a bűnöző a szenthez képest kisebb részben ember és nagyobb részben állat. A bűnözőben az embert is tisztelni jó és helyénvaló; azonban nem helyes ugyanolyan fokon tisztelni őt, mint a szentet. Hiszen egy ilyen egyenlőség épp az emberi méltóságot sértené! – Ama méltóságot, melyhez az egyénnek előbb be kell vetnie személyiségében rejlő értékét, és teljes erejével ki kell vívnia magának. Sohase feledkezzünk meg az emberről, ott sem, ahol jórészt nyoma veszett az emberi nemességnek (bűnözőkben és animális természetűekben), tehát e legkisebb fokon mindenkinek egyformán javára írjuk az elveszíthetetlen emberséget – ez bizonyára az igazságosság parancsa, humanitás a szó valódi értelmében; azonban nem jelenti azt, hogy mindenkit egyformán magas rangú és előkelő emberi méltóságban kell részesítenünk, egyszóval nem jelenthet egyenlőséget.


Platón, Kr. e 427–Kr. e. 347 (bronz szobor)

A tapasztalat is mindenütt a legnagyobb fokú egyenlőtlenséget mutatja: az emberek szellemi természetében, társadalmi szerepében, kibontakozásának minden szakaszában, akaratának és tehetségének színvonalában. Anya és gyermek, tanár és diák, mester és tanítvány, tudós és követő, alkotó és szemlélő, színész és közönség, bíró és elítélt, mérnök és dolgozó, jók és gonoszak, szent és világiak, bölcs és nyárspolgárok – mindezen egyenlőtlenségből fakadó ellentétek, fokozatok és funkciók építik és alkotják az emberi társadalmat, az államot, gazdaságot, művészetet, erkölcsöt és minden egyénfeletti élethatalmat. Mindenütt azt látjuk, hogy az emberi létformákat az egyenlőtlenség és annak feltételei – vezetés és utódlás, tagozódás és megfelelés – szabják meg.

A tapasztalat azt mutatja, hogy milliónyi árnyalatban létezik belső és külső egyenlőtlenség – ezt nyilván senki sem tagadja. Az egyenlőség hirdetőinek viszont ezzel kapcsolatban az a nyíltan vagy burkoltan kinyilvánított véleménye: hogy a jövőben a nevelés tökéletesítése révén és a magasfokú műveltség általánossá tételével az emberek irdatlan, mi több, ugyanazon szellemi és erkölcsi magasságba emelhetőek. Az „egyén határtalan tökéletesíthetőségével” kapcsolatos ilyesfajta vélemények – legyünk őszinték – csupán zavaros ábrándozások, amelyeket csak olyan emberek képesek komolyan venni, akik még soha egyetlen pillantást sem vetettek a halandó lélek mélységeibe, akik az emberi szívet sem törékenységben, sem nagyságában nem ismerik, s akik sovány üres levessel szeretnék kínálgatni az emberi sors vad farkasait; olyanok, akiknek sejtelmük sincs az ellentétekben megnyilatkozó lét alaptörvényéről.