A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

Ökofilozófia

„Kimentem a pusztinai nagy hegyre,
Letekinték
, letekinték a völgybe,
Ott látám a kicsi kertes házunkat,
Édesanyám szedi a virágokat.”
(Moldvai magyar népdal)

Egy ilyen egyszerű népdalban is felfedezhető azon bölcsesség, ami valaha sokkal általánosabban megélt tapasztalat lehetett, külső és belső értelemben egyaránt. Életünk mindennapjainak síkjáról vagy „völgyéből”, a megszokott „hétköznapok” horizontjáról ki kell mozdulnunk, kellő magasságba emelkednünk, s onnan visszanéznünk, letekintenünk minderre, sőt mindenre. Szellemi értelemben ez naponta megtehető, sőt, akár odáig fejleszthető, hogy bensőleg folytonosan és rendíthetetlenül egy magas kőszikla csúcsán állunk. Olykor viszont a testiség, a fizikalitás szintjén is meg kell tennünk, meg kell tapasztalnunk, át kell élnünk, mit is jelent mindez. Átélni, ahogy szinte minden porcikánkat megfeszítve, lépésről lépésre tudunk csak feljebb jutni, fokról fokra, erőnkkel és időnkkel is gazdálkodva győzni szusszal a tempót, merthogy a hegyen nem lehet „gatyázni”, menni kell, az időjárás gyorsan megváltozhat, vihar jöhet és bajba kerülhetünk. A „csúcsélmény” pedig: korlátainkat és a végességet leküzdve meglátni a végtelen távlatot. Végül a visszatérésnek, hazajutásnak is megvan a maga öröme.

„A derű nem erőtlen belenyugvás vagy közönyös elfogadás, hanem uralom. Uralom önmagam fölött, kétségeim, félelmeim és ellentmondásaim fölött: királyi magatartás, Nap-jelleg. »A harmónia nem erőtlenség vagy enyhültség. Ellenkezőleg: van. Csak az erőt nem látni, mert el van osztva –, elosztotta valaki, az erők nagy megfékezője: az arány és a mérték ura«. (Hamvas Béla) A zavartalan nyugalomhoz a legnagyobb akadályon keresztül vezet az út: önmagamon át. Csak az tud a világ tetejéről letekinteni és szenvtelenül szemlélni az élet játékait, aki már megvívta a legnehezebb csatát: a saját a harcot saját maga ellen. Aki megmártózik a mulandóság habjaiban, de végül újjászületve lép ki a lét örvényeiből, s utána felszabadult megnyugvás lesz úrrá rajta, mert már tudja, hogy ami időbe vetett, az mulandó, de ami fölötte áll, az múlhatatlan. Úgy él, mint egy virág: arcát a Nap felé fordítja, szívét kitárja s rábízza magát Teremtőjére. Tudja, hogy a halál nemcsak lezárás, hanem új kezdet is: a halhatatlanság küszöbe.”

Az utca pora és kövei oly becsesek voltak számomra, mintha csak aranyból lettek volna. Az ajtók eleinte a világ végét jelentették számomra; s amikor az egyik ajtón keresztül először pillantottam meg a zöld fákat, elbűvöltek és magukkal ragadtak, édességük és szokatlan szépségük hatására pedig szívem csaknem kiugrott helyéből, annyira különös és csodálatos lények voltak! És az emberek! Ó mennyire tiszteletre méltó teremtményeknek látszottak az idősebbek! Halhatatlan arkangyalok! A fiatalemberek ragyogó és szikrázó angyalok, a fiatal leányok meg az élet és a szépség különös, szeráfi példányai; az utcán bukfencező, játszó fiúk és a lányok pedig izgő-mozgó drágaköveknek látszottak: arról, hogy valaha is születtek, s egyszer majd meg kell halniuk, mit se tudtam. Minden örökösen megmaradt annak, ami a maga helyén volt. A nappal fényében az örökkévalóság nyilvánult meg, s mindazok mögött, amik szemem elé tűntek, valamiféle végtelenség sejlett, melyre egyfajta várakozással tekintettem, s amely minduntalan magához vonzotta figyelmemet. A város mintha csak az édenkertben állt vagy egyenesen a mennyben épült volna! Az utcák az enyémek voltak, a templom az enyém volt, az emberek az enyémek voltak, ruhájuk, ékszereik az enyémek voltak – akárcsak szikrázó szemeik, világos bőrük és pirospozsgás orcájuk. Enyém volt a bőrük, és enyém volt a Nap és a Hold és a csillagok – és az egész világ az enyém volt. S a körülöttem lévő világnak én voltam az egyetlen szemlélője, egyedül én gyönyörködtem mindebben. Fogalmam sem volt arról, hogy a dolgokat mások birtokolják, fogalmam sem volt a határokról és tulajdonról – hanem az összes javak és tulajdonok az én birtokomban voltak: minden kincs, tulajdonosával együtt, az enyém volt.

Az ember, aki elzárta önmaga elől a Mennybe vezető utat, és eredendő bűnbeesését számos alkalommal, egyre szűkebb és szűkebb korlátok között megismételte, végül eljutott oda, hogy elvesztette intuícióját mindarra vonatkozóan, ami meghaladja őt magát. Ily módon saját valódi természete alá süllyedt, hiszen az ember nem lehet teljesen ember, csak Istenen keresztül, és a föld csak a Mennyel való kapcsolatánál fogva lehet szép. Még ha az ember meg is őrzi hitét, egyre inkább elfelejti, hogy mik a vallás alapvető követelményei; megdöbbentik e világ elemi csapásai, de fel sem merül benne, hogy talán a kegyelem aktusai ezek, hiszen a halálhoz hasonlóan szétszakítják a földi illúzió fátylát, lehetővé téve az ember számára, hogy „még halála előtt meghaljon”, és így legyőzze a halált…

Nagyrészt maguk a hívők is túl közömbösek ahhoz, hogy ténylegesen átérezzék, Isten nemcsak „felettünk” van, a „mennyben”, de ugyanakkor „előttünk” is, a világ végén, vagy még egyszerűbben fogalmazva, saját életünk végén; hogy egy kérlelhetetlen erő von keresztül minket életünkön, melynek végén Isten vár ránk; hogy a világot egy napon elönti és elnyeli majd a tisztán természetfeletti felfoghatatlan kiáradása – felfoghatatlan, mert meghalad minden emberi tapasztalatot és mértéket. Az ember hiába kutat a múltjában, nem talál semmi ehhez foghatót, ugyanúgy, ahogy a tiszavirág sem tud semmit mondani az évszakok váltakozásáról; a napkelte semmiképp sem válhat megszokott tapasztalattá egy éjszaka született teremtmény számára, akinek az élete csupán egyetlen napig tart; a Napkorong hirtelen megjelenése, amelyet az éjszaka hosszú óráiban egyetlen hasonló jelenség bekövetkezte sem jelzett előre, az apokalipszis eladdig ismeretlen csodájának tűnhet. Isten így fog eljönni. Nem lesz más, csak ez az egy eljövetel, ez az egy jelenlét, amely alapjaiban rengeti meg a tapasztalati világot…

Az ember azért dolgozik, hogy minél több és nagyobb lehetőséget biztosítson olyan életre, amely tényleg élet. Ehelyett: amit tesz, a kellékekért teszi. A kellék nem lényegtelen, de mellékes. Az életnek csupán feltétele. A dolgok. Mindig a dolgok. A technika. A berendezkedés. A körülmények megteremtése. Azt hiszik, az élethez kell valami, vagyon, pénz, állás, rang, ruha, ház, hír, autó, hatalom, villa, mintha enélkül nem lenne élet, és hozzá se lehetne fogni. Először mindig fel kell öltözködni. Mintha nem lenne tiszta pillanat, amikor az ember a fa alatt ül, még az is fölösleges, hogy időnként szájába cseresznyét vegyen, vagy egy pohár bort, és az életen kívül nincsen semmi más, áttétel és vegyítés nélkül, nő és a rigó zenéje nélkül, és emlékek nélkül. (…)

A kellékeket nem összetéveszteni az élettel! Nem abban a hiszemben lenni, hogy a kellék megszerzése már életet jelent és hoz. A kellék nem lényegtelen, de mellékes. És a kellékből út és híd az életbe nem vezet. (…)

A kellék létezése nem törvényes. Volt idő, amikor minden dolgot az életbe külön bevezettek, és törvényesítették azzal, hogy helyét az életben egyszer s mindenkorra megjelölték. Az ember akkor még a dolgok ura volt. Ezt hívták kultusznak. A kultuszban az asztal, a szék, a szőnyeg, az ágy, a patkó, a kengyel, a fazék az embert szolgálta, és szolgálnia volt köteles. Most az élet szolgálja a dolgokat, amelyeknek létezése törvénytelen. Az új dolgok száza és ezre, ha nem is veszik fel azokat, betolakszik, engedély és kérdezés nélkül. Ez itt nem élet többé, hanem tévelygés a dolgok között – mint a hinduk mondják: szanszára, nem valóságos jelenlét, hanem káprázat.

Még nem régen a művész volt az egyetlen, aki nem a dolgokért élt, és akinek munkája nem a dolgok szolgálata volt. De aztán a művészi munka is dolog lett, és a művészet is kellék. Ha a művek felét ma elvennék, igazán nem hiányoznának. Margarin és frizsider. A munka sehol sem tiszta életpillanat. A dolgok, a gond. A kellékre szükség van, mert az ember szorong; e szorongásból a szétszóródásba szökik (szórakozás), ami a dolgok szolgálatának csak másik alakja. Egy millenniumot lehet szórakozni anélkül, hogy az ember ténylegesen egyetlen percet éljen. A tiszta pillanat, amit a dolgok nem zavarnak meg. Amikor az élet közvetlenül élet, és amiről nem lehet lemondani. Semmiről nem akarok tudni, csak ami fontos.

A természet puszta léte, formái, törvényei és az általa felmutatott, minden részletében tükrözött Isteni Bölcsesség által emlékeztet bennünket a kozmoszban elfoglalt helyünkre. Sajnos nem minden ember szeme és szíve nyitott eléggé ahhoz, hogy emlékeztessék a jelek (áját), amelyeket Isten helyezett el a természetben, éppen megsegítésünkre, hogy emlékezzünk Rá, Bölcsességére és Hatalmára. Ha szemünket és szívünket megnyitjuk, képesek leszünk látni e jeleket és összekapcsolódásunkat is minden más létezővel, nem csupán materiális szempontból, testünk elemei és a világ többi részének közös vonásai alapján, hanem szellemileg. A természet taníthat bennünket a Teremtés céljával és abban betöltött szerepünkkel kapcsolatban, s közvetetten segíthet szellemileg, jeleket biztosítva számunkra azon az ösvényen, amely valamennyi létező Eredetéhez vezet. A természet alázatra taníthat bennünket, amely hübriszünk leküzdésének eszköze, egy bűné, mely központi szerepet játszik a környezeti válság létrehozásában.

A természet (phüszisz) eredeti értelmében messzemenőkig többet jelentett, mint amit ma értenek ezen a kifejezésen. Ma többnyire a tájat, az égboltot, vagy a vadont jelöli, az állat-, növény- és ásványvilágot, azt, ami nem „civilizált” vagy ember által nem lakott, vagyis tulajdonképpen a korporális (’testi’) megnyilvánulás bizonyos területeit. A természet eredeti értelmében azonban nemcsak a korporális megnyilvánulás teljességét foglalta magában, hanem a szubtilis vagy pszichikus (’lelki’) világ jelenségeit is, beleértve mindazt, amit ma okkultnak neveznek, sőt a formanélküli világok összességét is. A természet, amely változó, változásnak kitett, valamint jelenségei és megnyilvánulásai viszonylagosak – létrejönnek, kiteljesednek és aláhanyatlanak –, az Abszolútumból származik, az Abszolútum önmegnyilvánítása, epifániája. A természet egyrészt elrejti, elvarázsolja (májá) a természetfeletti Abszolútumot a természeti létezők legtöbbje elől; másrészt mintegy modalitások és szimbólumok formájában megnyilvánítja azt, egészen odáig, hogy megfelelő rátekintésből azt lehet mondani: az egész természet csak magáról Istenről beszél.

Nature (physis), in its original meaning, meant way much more than what is understood by it nowadays. In our times, it mostly denotes the landscape, the firmament or the wilderness, the animal, vegetable and mineral world, that which is not „civilised” or not inhabited by men, that is, certain areas of the corporal (bodily) manifestation. In its original meaning, though, nature did not comprise only the entirety of the corporal ('bodily') manifestation but also the phenomena of the subtle or psychical ('of the soul') world, including all that is called occult, today, and the totality of the aformal worlds. Nature, which is changeable, subject to change and whose phenomena and manifestations are relative – they come into being, develop and decay –, stems from the Absolute, it is the self-manifestation, the epiphany of the Absolute. On the one hand, nature conceals, as by a magic spell (māyā), the supranatural Absolute from the sight of the majority of the natural beings, while on the other hand, it manifests It, as it were, in the forms of modalities and symbols, to the point that from an appropriate perspective one could say that the whole nature speaks only about God himself.

La natura (physis), nella sua accezione originale significava molto di più rispetto a com'è intesa oggi. Oggi significa, perlopiù, il paesaggio, il cielo, le lande selvagge, il mondo animale, vegetale e minerale, ciò che non è "civilizzato" o abitato dall'uomo, ossia certe aree della manifestazione corporea. La natura, però, nella sua accezione originale, non includeva soltanto la totalità della manifestazione corporea, bensì anche i fenomeni del mondo sottile o psichico ("dell'anima"), compreso non soltanto tutto ciò che oggi è chiamato occulto, ma anche l'insieme dei mondi aformali. La natura, che è mutevole e soggetta al cambiamento e i cui fenomeni e manifestazioni sono relativi —cioè nascono, si sviluppano e si degradano—, origina nell'Assoluto, è l'automanifestazione, l'epifania dell'Assoluto. La natura da una parte cela, come per incanto, (māyā) l'Assoluto sovranaturale agli occhi della maggioranza degli esseri naturali, mentre dall'altra parte quasi lo manifesta nella forma delle modalità e dei simboli fino al punto di poter affermare che, nella giusta ottica, tutta la natura parla soltanto di Dio stesso.

Ha minden elcsendesül, a dolgok beszélni kezdenek,
a kövek, állatok és növények testvérekké lesznek,
és megosztják egymással a Titkot.

Mint minden dolog a földön,
a növények is beszélni kívánnak hozzánk,
ám beszédük megértése tiszta fejet igényel.

Gerhard Wehr Theo-Sophia – Christlich-abendländische Theosophie. Eine vergessene Unterströmung című, olvasásra felettébb méltó könyvében egy igen érdekes szövegrészletnek szenteli figyelmét Karl von Eckartshausen (1752–1803) kapcsán, akinek filozófiai-ezoterikus írásaiban felbukkan a „regenerációˮ gondolata. Ennek szeretnék itt röviden utánajárni.

Krisztus áldozati halálának üdvtörténeti momentumát, kereszthalálát Eckartshausen transzformációként értelmezi: amikor Jézus meghalt és „kiontott vérének ereje átjárta a fizikai természet legbensejétˮ, a templom függönye – a Szentírás tanúsága szerint – kettéhasadt, a föld megrendült, sziklák repedtek szét és a holtak előjöttek sírjaikból. A világ eme megrázkódtatása, a Nap elsötétülése félreérthetetlen módon egy fordulópontot jeleznek: a halált és az abszolút sötétséget a feltámadás, a fény és az új élet követi. Erről a fordulatról írja Eckartshausen: „A kibontakozott fény-szubsztancia mindenható ereje a legbenső természetet átárasztotta, képessé téve azt a regenerációra, hogy az élet fája újra kizöldülhessen.”

Hamvas egész lényét és írásait áthatja a metafizikai távlat. Nincs miért csodálkozni ezen, hiszen számára a legintenzívebb kapcsolat a természettel metafizikai szinten valósul meg. „Az első a metafizikai, amely a természet minden porszemét fel akarja emelni és meg akarja nemesíteni.” A természet átszellemítése jól tetten érhető A magyar Hüperionban, A bor filozófiájában, az „Öt géniuszban”, a „Bakonyban”, az Arkhaiban és A babérligetkönyvben, hogy csak a legjelentősebbeket említsük. […]

Amikor egy virágos réten megy át és már kész rá, hogy leszakítsa a pipacsot, a szarkalábot, a búzavirágot, elárulja, hogy a virágszedés a lélek foglalatossága. „Május közepén a helyet meglátogatom, s ebben a látogatásban alig van valami földi. Szerelem, vallás, szépség, lélek együtt, mint a teljesülhetetlen vágy megvalósulása.” A virág több síkon van egyszerre jelen. Gyökerei az anyagiba marnak, a föld feletti része pedig a szellemibe kapaszkodik. Így képes a látható és a láthatatlan világ között átjárót képezni. „Amikor a virágot leszakítom, átmegyek a misztikus hídon. Hová? Nem tudom. De tudom, hogy megmagyarázhatatlan gyönyörűségben részesülők, s a lét eddigi titkos irányába megnyílok.”

A környezetfilozófia több szempontból a mai filozófia kiemelkedő irányvonala. Hadd emeljünk ki hármat. Egyrészt viszonylagos önállóságát és függetlenségét a modern és posztmodern filozófiai kurzusoktól és kánonoktól. Másrészt azt, hogy hosszú idő után az első nagyobb kísérletet és komolyabb erőfeszítést tette az elmélet és a gyakorlat egységének helyreállítása tekintetében (hogy a marxiz­musról ne beszéljünk). Végül, jelentős kritika alá vonta a modern filozófia egyik origójának tekinthető Descartes dualisztikus (test–elme) ­világké­pét és a mechanisztikus természetfelfogást.

A szemlélet, mely a materializmust előrevetítve tényleg hozzájárult korunk ökológiai válságának kibontakozásához, a természet lényegében holtként, mechanizmusként történő felfogása volt – egy viszonyulás, amely több mint háromszász évig uralta a „művelt” és „ésszerű” nyugati világot. Nem elméleti, hanem gyakorlati szinten az emberek nagy részének ma is ez a hozzáállása a természethez: többé-kevésbé élő szerkezet, amely működik – valahogyan. A modern tudományok feladata, hogy a működés mikéntjét megállapítsák, majd hasznos eszközzé, kezes báránnyá tegyék a gépezetet. […]

Mindeközben elképesztő dilettantizmus és leegyszerűsítések is megjelentek a kortárs környezetfilozófiában, főként, ha olyan irányzatok és gondolkodási irányvonalak környezethez való viszonyát értékelte, melyek érdeklődésének középpontjában vagy tengelyében nem a természet állt és áll. Számára ez szinte bűn. Elutasítottként tűnik fel Platón, az idealista irányzatok és a transzcendentalizmus is. A fő érv: nincsenek kellő tekintettel „a valóságra”, leértékelik a létezőket és a „reáliákat”.

Az, ahogyan az érzékelést mint a lélek természettel való benső kapcsolatának és ilyen értelemben az embernek a természet bensőségével való együttélésének bizonyítékát felfogjuk, láthatólag élesen ellenkezik a természetszemlélet manapság uralkodó szkepticizmusával és külsőlegességével – amint az kiváltképp a parallelisztikus, lényegében materialisztikus érzékeléstanban kifejezésre jut –, azonban eleget tesz lényünk és gondolkozásunk legmélyebb követelményeinek! Ezért is aztán a régi korok embere, aki még nem ismerte a természettudományos fiziológia és a matematikai fizika eme materialisztikusan felfogott elemzéseit, az ember és természet társas együttéléséről szóló feltevést teljesen magától értődőnek tekintette! Ezen korok embere számára érthetetlen lett volna, hogy a természet élettelen, hogy sem fényt, sem hangot, sem meleget nem rejt magában. És Platón, Arisztotelész, Plótinosz, a skolasztika és a misztika, valamint később Schelling, Hegel, Baader, Goethe természetfilozófiája – hát végül is valamilyen módon nem arra irányult-e, hogy az ember a természet immateriális idea- és formavilágát, vagyis mindazt, amit általánosabban, immateriális gyökereinek, bensőségének neveztünk, magában hordozza; s hogy az érzékszervi érzékelésben csupán aktualizálja ezt a látens birtokot? „Nem a kő van a lélekben, hanem a kő formája”, így hangzanak Arisztotelész híres szavai. Egyúttal e szavak voltaképpen platonikusak. Amire a fentiekben kísérletet tettünk, azt nyugodtan nevezhetjük ilyesfajta platonikus–arisztoteliánus gondolatok és utalások puszta közvetítésének is. Hozzátesszük, ebbe a sorba illeszkedik Platón Menónban kifejtett mélyértelmű „anamnézistana” (az ideák világára való visszaemlékezés), amely mindazonáltal csak szimbolikus–mitikus értelemben fogható fel! Hasonlóképpen közismertek Goethe Plótinosszal egybehangzó szavai, amelyek az ingert, az érzékszervet és az érzékelést egymással megfelelésbe állítják:

„Ha a szem nem lenne napszerű,
Nem láthatnánk a Napot,
Ha Isten önnön ereje nem élne bennünk,
Miként ragadtathatna el bennünket az Isteni?”


Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai

 

Ehhez vegyük elő a magasabb lelki élet tekintetében Meister Eckhart szavait: „Istent Isten ismeri meg a lélekben”.

Eszerint Arisztotelész, Plótinosz, Meister Eckehart, Goethe, Schelling, Baader alapjában véve úgy gondolták el az embert, mint aki állandó érintkezésben van a természet bensőségével. Még ha ismerték is volna ennek a kapcsolatnak a külső oldalát, miként azt napjainkban a természettudományok feltárták és tanítják – soha sem lettek volna képesek arra, hogy feladják a benső oldalt mint mélyebb igazságot.

[…] az érintetlen természet védelme a mohó és kapzsi, evilági célokhoz kötött ember támadásával szemben valóban spirituális kötelesség. Tulajdonképpen ez az, amiért sokan azok közül, akik keresték az emberiség szellemi örökségének újraélesztését – hogy a jelenkori ember számára meggyújtsák a tradíció fényét –, oly mélyen szerették a természetet és oly szimpátiával, megértéssel és éleslátással írtak róla. Az ilyen emberek fedték és fedik fel azon kozmikus hegység és azon fenséges csúcs ragyogását és szépségét, mely érintkezik az Ürességgel és amely visszaverődik az emberi élet célját és az emberi állapot igazi szubsztanciáját alkotó spirituális jelenlétben.

A modern mentalitás jellemző módon rossz helyen keresi a megoldásokat legsürgetőbb problémáinkra; a javasolt ellenszerek többnyire csak tovább súlyosbítják a bajokat. Az úgynevezett környezeti válságra adott különféle válaszok is ebbe a típusba tartoznak. Alighanem esztelenség volna bárki részéről is tagadni, hogy valami alapvetően nincs rendjén „világban lévőségünkkel”. A bizonyítékok még a „Haladás” legoptimistább apostolai számára is túlságosan elsöprő erejűek ahhoz, hogy figyelmen kívül merjék hagyni azokat. A „környezetről” (amely önmagában is elég problematikus kifejezés) szóló viták nagy része azonban továbbra is a szekularista-szientifista-racionalista-humanista ­világnézetből fakadó kifejezésmód körén belül zajlik, amely a középkor szemléletmódját felbomlasztó felfordulások – a reneszánsz és a reformáció, a tudományos forradalom, a felvilágosodás – sorozatának öröksége. Amint azt Seyyed Hossein Nasr megjegyezte,

„a legtöbb nyugati értelmiségi úgy gondol a környezettel kapcsolatos problémákra, mintha mindenki agnosztikus volna, egy Oxfordban, Cambridge­-ben vagy a Harvardon kiművelt szekuláris filozófia követője, és így egy agnoszticizmuson alapuló, racionalista környezeti etika kidolgozásával kísérletezik, mintha ennek bármiféle jelentős hatása lenne a környezeti válságra. [...] Éppen a vallási etika iránt érezhető igen erős előítélet az, ami a krízis megoldását gátló legnagyobb akadályok egyikét jelenti.”

Szándékom az tehát, hogy írásommal a figyelmet ráirányítsam néhány általános alapelvre, amelyek áthatották a természeti rendnek, illetve azon belül az ember helyének tradicionális-religiózus felfogását. Nem javaslok semmilyen „megoldást” a környezeti válságra. Az azonban tökéletesen nyilvánvaló mindazok számára, akiknek „van szeme a látásra és füle a hallásra”, hogy a természet megszentségtelenítése (céltudatosan használt szó) nem orvosolható anélkül, hogy ne fordulnánk azokhoz a princípiumokhoz, amelyek a természeti rend tradicionális felfogását vezérelték. Ezek nyújthatnak még némi reményt ott, ahol a modern szcientizmus (a modern tudomány ideológiája) oly látványosan csődöt mondott.

A jelen helyzet fényében mindenekelőtt képesnek kell lennünk különbséget tenni minden egyes vallás esetében a természeti rendre vonatkozó legmélyebb és legmaradandóbb, illetve a kevésbé lényegi tanítások között, valamint elemezni és bármilyen tömören is, de kifejteni ezeket. Másodsorban mélyére kell hatolnunk a nyugati filozófia és tudomány nézeteinek, valamint az ezek alapjául szolgáló humanizmusnak is, éppen a természeti rend felfogásával kapcsolatos komoly következményekkel járó hatásuk miatt, amely nyilvánvalóan nagyon eltér attól, amit az iszlám, a hindu, a buddhista vagy a taoista és konfucianista bölcseleti iskolák fejtettek ki a természet rendjére vonatkozóan azokban a civilizációkban, melyeket ezek a vallások formáltak és teremtettek meg. Ily módon talán némi fény vetülhet a különböző vallások eltérő és egymást kiegészítő nézeteire a természeti rendet illetőleg, és tehetünk egy lépést az egyetértés megteremtése felé a külső különbségeik ellenére is olyan korban, amikor a természet vallásos szemléletét, és magát a természetet is példa nélkül álló pusztítás fenyegeti a vallással teljesen szemben álló erők részéről, melyek ráadásul a vallást vádolják minden általuk okozott, a természeti rend szakrális alapjának tagadásából fakadó problémáért. Ez a gyakorlat segíthet abban is, hogy tisztázzuk, a nyugati kereszténység, legalábbis fő sodrát tekintve, miként szeparálta el magát az utóbbi évszázadok folyamán oly drasztikusan minden más vallástól a természeti rend felfogásának tekintetében, súlyos következményeket vonva magára, a globális vallási egyetértés és a természeti környezet megóvása tekintetében egyaránt.

A természeti rend tanulmányozása oly módon, ahogyan azt az Isteni Természet végtelen gazdagságáról bizonyságot tevő különféle vallások látták, figyelemre méltó egybeeséseket és hasonlóságokat tár elénk, különösképpen akkor, ha a tradicionális világon belül maradunk, melyet még nem rontottak meg a modernizmus különböző erői, amelyek Nyugaton a vallás területére is behatoltak és egyre inkább betörnek mindenhová. Legmélyebb tanításaiban minden vallás, a jelentős formális eltérések ellenére is az emberi lényeken belüli renddel kapcsolja össze a természet rendjét, és mindkét rendre az embernek és a természetnek egyaránt Eredetéül szolgáló Isteni Valóság lenyomatának hordozójaként tekint. Vannak vallások, melyekben a Föld sokkal fontosabb szerepet játszik, mint másokban, és amelyekben a természeti formák maguk töltik be a másutt emberek által megalkotott szakrális műalkotások funkcióit. A Nap és a Hold, a folyók és a hegyek nem ugyanazon a nyelven beszélnek és ékesszólásukat sem hallják meg ugyanúgy minden vallás szellemi környezetében, különösen amióta a vallások hanyatlásnak indultak, bizonyos tanításaik pedig elhomályosodtak vagy feledésbe merültek. Pizarro, aki oly sok inkát lemészárolt, bizonyosan nem ugyanúgy hallotta az Andok csúcsainak hívó szavát, mint azok az emberek, akiket leigázott, még ha térdre borult is a Kereszt előtt, amely az Ige megtestesülésének szimbóluma az idő folyamában és a létesülés világában.

Az olvasónak talán tudomása van arról, hogy Japán és Észak-Amerika nyugati partjai között, a Csendes-óceán északi–észak-nyugati medencéjében hatalmas kiterjedésű szemétsziget úszik. A különböző óceáni áramlatok itt mintegy összegyűjtik a nyolcvan százalékban partokról, húsz százalékban hajókról származó hulladékot. Nem ismerjük pontosan ennek az új „szigetnek” a nagyságát. A hézagos, nem teljesen egybefüggő felület egésze nem látszik a légi- és műholdfelvételeken, mivel a szemét jelentős része valamennyivel a vízfelszín alatt található. A főként műanyagból álló Great Pacific Garbage Patch – a Csendes-óceáni szemétfolt, szeméttakaró vagy szemétszőnyeg – becsült kiterjedése hétszázezer és tizenötmillió négyzetkilométer között mozog. Vagyis a legóvatosabb becslések szerint is hét és félszer akkora, mint szűkebb hazánk, Magyarország.

Mármost, korunk környezeti válsága tekintetében még az ilyen kiugró példák is csupán a jéghegy csúcsát képezik. Képzeljük magunk elé az egyre hatalmasodó hulladéklerakó telepek látványát, majd gondoljunk bele, hogy a durvafizikai szemét, bármennyi legyen is, mindig sokkal kevesebb a finomfizikainál. A konkrét hulladék növekvő mennyiségemég több gondolati, mentális, érzelmi és lelki szemét meglétét feltételezi. Ha a számítógépünkön, a levelező programunkban és az interneten található maradványok nagyságára gondolunk, mindez talán nyilvánvalóbbá válik. A tudati hulladékok tekintetében felidézhetjük a divatos könyvek, folyóiratok, filmek, zenék gondolati és hangulati maradványait. A konkrét szemétmennyiség tehát mindig egy kevésbé látható, ám jóval kiterjedtebb mentális és lelki elszennyeződés következménye. Alacsonyabb rendű – viszonyítva – csak magasabb rendűből származhat. Az anyag a szellemből eredt és ered ma is; a lélek szintjein át alászállva válik testté: így, vagy úgy.

Gyakran elfeledkezünk arról, hogy az emberek nagy többsége a világban még mindig a vallás törvényei szerint él. Mégis a legtöbb nyugati értelmiségi úgy gondol a környezettel kapcsolatos problémákra, mintha mindenki agnosztikus volna, egy Oxfordban, Cambridge-ben vagy a Harvardon kiművelt szekuláris filozófia követője, és így egy agnoszticizmuson alapuló, racionalista környezeti etika kidolgozásával kísérletezik, mintha ennek bármiféle jelentős hatása lenne a környezeti válságra. Fontos ténylegesen is szemügyre venni a világot, amiben élünk. Ha így teszünk, fel kell ismernünk, hogy a vallás valójában miért olyan jelentős a környezeti válság megértése és megoldása terén. Ne feledjük, ismétlem, hogy a világban az emberek nagy többsége vallásos elvek szerint él. A gyakran emlegetett statisztika, miszerint csak alig az emberiség fele él így, teljesen hamis, mert azt állítja, hogy a Nyugaton kívül van még egymilliárd-kétszázmillió ateista vagy nem vallásos kínai is. Ez egyáltalán nem igaz. A konfucianizmus nem filozófia, hanem egy rítuson alapuló vallás – erre még hamarosan visszatérünk. Az agnosztikusok és ateisták száma legfeljebb néhány száz millióra tehető, akik többnyire a nyugati világban szétszórtan élnek, hozzászámítva ehhez esetleg néhány ázsiai és afrikai nagyvárost is. De ez a csoport kisebbséget alkot a világon élő emberek viszonylatában. A más kontinenseken élők, továbbá Európában és Amerikában is elég sokan, lényegileg még mindig vallásos világban élnek. Jóllehet Nyugaton elveszett a természet vallásos szemlélete, még itt is létezik vallás, amit a legtöbb hétköznapi ember figyelembe vesz, és ilyen emberek a bolygó más részein sokkal nagyobb számban élnek.

"Zebegényi reggel" – Hegedűs Zoltán fotója

Ezért van az, hogy bármely szekuláris ideológia, amely megpróbálja helyettesíteni a vallást, egyúttal mindig megkísérli eljátszani a vallás szerepét. Ez történt a modern tudományosság ideológiájával Nyugaton, amelyet sokan „vallásként” fogadnak el. Ezért van az, hogy azok az emberek, akik tucatnyi árucikket próbálnak eladni a televíziókon keresztül, úgy tesznek, mintha „tudósok” – az „tekintély” ügynökei – volnának, akik mindig fehér köpenyt viselnek, nem pedig a tradicionális papok fekete palástját. Az új „papság” tagjaihoz hasonlónak akarnak látszani, és egy álvallás papságaként működnek. Egész vállalkozásukat úgy találták ki, hogy ne csupán szokványos tudománynak tűnjön, hanem olyasvalaminek, ami pótolja a vallást. Azon emberekkel, akik elfogadják ezt, valószínűleg elfogadtatható lesz egy tudományhoz kapcsolódó racionalista etika is, ám a világban az emberek nagy többsége még mindig figyel az autentikus vallásra. Következésképpen számukra semmiféle etika nem lesz hatásos, kivéve a vallási normákat.

Az őskori emberiség – miként a gyermek még ma is – a természetet titokzatosnak, csodálatosnak érezte és élte meg. Goethe – lévén nagy költő és természettudós – ezt ezen szavakkal juttatja kifejezésre: „Természet! Körülvesz, körülölel bennünket […]. Szüntelenül beszél hozzánk, mégsem árulja el titkát!” A természeten való eme csodálkozás a népek ősi mítoszaiban tükröződik vissza. A vallás nyelvén szólva azt mondhatnók, hogy a természeti ­csoda a szent, az isteni behatolása érzékileg tapasztalható világunk körébe. Ha mármost azzal a feltevéssel állnak elő egy későbbi korban– amikor ­„Isten” pusztán üres szó a tudós számára –,hogy a természet a merő véletlen szülötte, a természeti formák és fajok gazdagsága pedig véletlenszerűen jött létre, úgy ez nem még sokkal ámulatba ejtőbb-e, mint bármiféle isteni teremtésbe vetett hit? A természet megismerése szoros összefüggésben áll a ­természet iránti magatartással. Ahogy a természetet felfogjuk, úgy viszonyulunk hozzá és úgy bánunk vele. Ezt igyekszem feltárni egy futólagos áttekintésben – többről itt nem lehet szó –, az alábbi négy fejezetben: természetvallás, természet és kultúra, természet mint mechanizmus és a természet jelenkori problémája.