A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

 

Szerkesztői megjegyzés az emberközpontúság környezetfilozófiai értelmezései kapcsán

 

Az antropocentrikus szemlélet a világmindenség középpontjának és a világ teremtése végső céljának tekinti az embert. Kritikájának minél átfogóbb megfogalmazása több, a huszadik században létrejött ökológiai mozgalom egyik fő törekvése. Az antropocentrizmus hívei a középkor utáni emberközpontú, individualista és racionalista nyugati filozófia értékrendjére építkezve, továbbá a mai társadalmi keretek között, ugyan különböző strukturális és életmódbeli változtatásokkal, de megoldhatónak vélik a környezeti problémákat. E szemlélet különböző kritikusai (vagyis az ökocentrizmus hívei) a természet pusztításának és kirablásának egyik alapvető mozgatórugóját éppen az említett értékrendben látják, és sok tekintetben valóban pusztító irányulásokra hívják fel a figyelmet – elegendő, ha a humanizmus, a felvilágosodás megvalósult programjaira és azok beláthatatlan következményeire, ma is működő szuggesztióira gondolunk.

A régi hagyományos kultúrák emberközpontú szemléletének fényében (!) azonban nemcsak az „antropocentrikus reformizmus” hívei, hanem az antropocentrizmussal szemben alkalmazott kritikai szemlélet szószólói is hajmeresztő hiányosságokat mutatnak fel, különösen, amikor történeti illetve vallási, teológiai perspektívákban vizsgálják a jelenséget. Ezen hiányosságok közül néhányat a következőképpen vázolhatunk fel:

  • A mai antropocentrizmus hívei és kritikusai is csak humanista-racionalista módon tudják tételezni az emberközpontúságot.
  • A kritikák nem tudatosítják, hogy az embert mint létezőt csak az általuk kritizált keretek között képesek megragadni, illetve, hogy szemléletmódjukat, értelmezésüket, fogalomhasználatukat korábbi korszakokra (az antik és a középkori világra) is visszavetítik, valami olyannal vádolva az akkori gondolkozást, amely egyértelműen nem volt a sajátja.
  •  Az előbbiekből adódóan mindkét irányvonal vallás- és hagyományellenes megnyilatkozásoknak is helyet ad.

Oldalunkon időről időre foglalkozunk az emberközpontúság tradicionális értelmezésével, illetve az ennek megértését segítő modern megközelítésekkel, hogy ökológiai vonatkozásokban fény derüljön a hagyományos kultúrákkal és gondolkodásmóddal szembeni – azok emberközpontúságát is érintő – érvelésmódok megalapozatlanságára, továbbá, hogy a tradicionális ember természetfelfogását és természethez való viszonyát árnyaltabb összefüggésekben közelíthessük meg.

A szellemi hagyományok tanulmányozása ma is módot ad rá, hogy megértsük, az ember természetéből adódóan rendelkezik középponti funkcióval az univerzumban. Ez a funkció bizonyos értelemben mindig érvényesül, ám egyáltalán nem mindegy, hogy az emberi lény szellemi középpontja, vagy lényének perifériája, individuális vonatkozásai kerülnek centrális helyzetbe. Az ember önismerete és ennek alapján önmagáról alkotott képe a döntő ebben a kérdésben is. Amiképpen középponti funkcióját (amely tehát elsőlegesen szellemi) betölti, annak megfelelően gyakorol hatást saját világára és minden élőlényre.

Ezúttal Edwin Arthur Burtt The Metaphysical Foundations of Modern Physical Science (A modern tudomány metafizikai alapjai) című könyvének részletét mutatjuk be. A Szerző itt a középkori és a modern természetszemlélet döntő különbségeit vázolja fel Dante Alighieri és Bertrand Russel gondolatainak segítségével.

E. A. Burtt (1892–1989) a múlt század elejének elismert tudományfilozófusa és tudománytörténésze, teológus, élete második felében főként az összehasonlító vallástudomány művelője. The Metaphysical Foundations of Modern Physical Science című könyvében a modern tudományosság genezisét vizsgálja a modernitástól részben elemelkedett nézőpontból, a filozófiai metafizika, azon belül is elsősorban az ismeretelmélet szempontjából. Példaértékűen ragadja meg a modern tudományos mozgalom által okozott döntő filozófiai problémákat, melyek a modernitáson belül mindvégig megoldhatatlannak bizonyultak.

Burtt tudományfilozófiai és tudománytörténeti szempontból jelentős kötete 1924-es, első megjelenését követően több kiadást ért meg, és tudományos körökben ma is elismerés övezi. A Szerző doktori tézisét publikálta ebben a könyvében, figyelemreméltó áttekintést adva a 16–17. századi tudományos forradalomról és annak hatásairól. Az utóbbiakat illetően a tudományos világképet érintő átalakulás bemutatásával az ember tudati irányulásainak megváltozására és fontosságára irányítja a figyelmet. További művei: The Metaphysics of Sir Isaac Newton (1925), Religion In An Age Of Science (1930), Principles and Problems of Right Thinking (1931), The English Philosophers, from Bacon to Mill (1939), Types Of Religious Philosophy (1939), The Teachings of the Compassionate Buddha (1955), Man Seeks the Divine: A Study in the History and Comparison of Religions (1957), In Search Of Philosophic Understanding (1965), Light Love and Life (1986).

A közölt részletben Burtt egyik felfogásmód mellett sem foglal állást, mindazonáltal jó érzékkel mutatja be a középkori és a mai ember létszemléletének, beállítottságának és törekvéseinek eltéréseit. Meglátásai ugyanakkor segítséget nyújthatnak abban is, hogy az emberközpontúság eredeti értelméről valós fogalmat alkothassunk, felismerve azt, hogy lehetséges és mindenkor aktualizálható egy olyan környezettudatosság (s itt természetesen a szövegben megjelenő középkori szemléletre gondolunk), amely révén az ember mint centrális lény, a természetfeletti ideák prioritásának megőrzése mellett, az életet és a természetet illetően nem ellenséges, sokkal inkább bensőséges és felelősségteljes kapcsolat kialakítására törekedhet.

 

Edwin Arthur Burtt

 

Az ember és természetes környezete
a középkorban és ma

 

Részlet a Szerző A modern tudomány metafizikai alapjai című könyvéből*

 

 

Kíséreljük meg rögzíteni, előzetes jelleggel, ám a lehető legpontosabban a középkori és a modern gondolkozás közötti centrális metafizikai ellentétet, az ember és természetes környezete viszonyát érintő koncepciójuk vonatkozásában. A középkori gondolkozás uralkodó áramlata számára az ember jelentősebb és meghatározóbb helyet foglalt el az univerzumban, mint a fizikai természet birodalma, míg a modern gondolkozás uralkodó áramlata számára a természet függetlenebb, meghatározóbb és állandóbb szerepre tart számot, mint az ember. Érdemes eme ellentétet részletesebben elemezni. A középkor számára az ember minden tekintetben az univerzum középpontja volt. A középkori szintézisben egyesülő két hatalmas mozgalom, a görög filozófia és a judeo-keresztény teológia elkerülhetetlenül e meggyőződéshez vezetett. A korszak uralkodó világnézetét ama mély és megingathatatlan bizonyosság jellemezte, hogy az ember, reményeivel és ideáljaival együtt a mindennél fontosabb, sőt, irányító tényező az univerzumban.

Ez a nézet képezte a középkori fizika alapját. Az egész természeti világot nem egyszerűen az emberért létezőnek tekintették, hanem olyasvalaminek, ami közvetlenül érthetően jelenik meg az elméje számára. Így a kategóriák, amelyek mentén magyarázták, nem az idő, a tér, a tömeg, az energia és hasonlók kategóriái voltak; hanem szubsztancia, esszencia, anyag, forma, minőség, mennyiség – mely kategóriákat annak érdekében hozták létre, hogy tudományos formába öntsék az ember segédeszköz-nélküli érzékszervi világtapasztalatában megfigyelt tényeket és összefüggéseket, valamint a legfőbb alkalmazásokat, melyeknek szolgálatába állította azokat. A tudás megszerzése során az embert tartották aktívnak – a természetet passzívnak. Amikor távoli tárgyat figyelt meg, a szeméből indult ki valami ama tárgyhoz, nem pedig a tárgyból a szeméhez. És a tárgyakkal kapcsolatban természetesen az volt valóságos, amit az emberi érzékek közvetlenül észleltek belőlük. A különbözőnek tűnő dolgok valóban különböző szubsztanciák voltak, így például a jég, a víz és a gőz. Az egyik kéz számára forró, a másik számára hideg víz nevezetes problémája valódi nehézséget jelentett a középkori fizikának, hiszen a forró és a hideg különálló szubsztanciák voltak. Hogyan rendelkezhetne akkor ugyanaz a víz a forróval és a hideggel egyszerre? A könnyűt és a nehezet, lévén megkülönböztethetők az érzékek által, különálló minőségeknek tekintették, az egyiket éppoly valósnak, mint a másikat. A teleológiai vonalon hasonlóan: egy, a dolgoknak az emberi célokhoz való viszonyulásán alapuló magyarázat éppen olyan valósnak – és gyakran fontosabbnak – számított, mint egy ható okokon alapuló magyarázat, amely az egymáshoz való viszonyukat fejezte ki. Az eső hullásának miértje legalább annyira az ember termésének táplálása volt, mint amennyire a felhőkből való kicsapódása. Szabadon alkalmaztak célirányos tevékenységből vett analógiákat. A könnyű testek, mint a tűz, felfelé törekedtek, a saját helyükre; a súlyos testek, mint a víz és a föld, lefelé törekedtek, a sajátjukéra. A mennyiségi különbségeket is e teleológiai megkülönböztetésekből vezették le. Amennyiben egy súlyosabb test erősebben törekszik lefelé, mint egy könnyebb, annyiban előbb fog földet érni, amikor szabadon esik. A vízben elhelyezkedő vízről úgy tartották, hogy nincs súlya, mivel már a saját helyén van. Nem szükséges azonban halmoznunk a példákat; a fentiek elegendően illusztrálják a számos vonatkozást, melyben a középkori tudomány tanúságot tesz azon előfeltevéséről, hogy megismerési eszközei és szükségletei révén az ember a meghatározó faktor a világban.

Bizonyosnak vették továbbá, hogy az ember e földi hajléka az asztronómiai tartomány centrumában helyezkedik el. Néhány merész, de szórványos gondolkozó kivételével egy, a Földtől különböző asztronómiai vonatkoztatási pont választásának jogosultsága soha senki számára nem vetődött fel. A Föld hatalmas, szilárd és nyugodt dolognak tűnt; a csillagos mennybolt pedig könnyű, légies és nem túl távoli szférának, mely könnyedén mozog az előbbi körül; a régi korok legeltökéltebb tudományos kutatója sem merte volna felvetni, hogy a Nap akár csak huszad akkora távolságnyira van a Földtől, mint amekkora e távolság valójában. Mindebből mi sem következik természetesebben, mint hogy e szabályos, tündöklő fények az ember lakhelyének körülövezésére teremttettek, vagyis, hogy számára örömként, eligazításként és alkalmazásra szolgáljanak. A teljes univerzum kicsiny, véges tér, és e tér az emberé volt. Övé volt a centrum; az ő java az irányadó cél a természet teremtésekor.

Végül pedig, maga a látható univerzum végtelenül kisebb volt, mint az ember birodalma. A középkori gondolkozó sohasem felejtette el, hogy filozófiája vallásos filozófia, az ember halhatatlan végzetébe vetett szilárd meggyőződéssel. Arisztotelész Mozdulatlan Mozgatója és a kereszténység személyes Atyja eggyé vált. Létezett egy örök Értelem és Szeretet, aki a kozmikus szövevénynek egyszerre Teremtője és Célja, akivel az ember mint értelmes és szerető lény esszenciálisan rokon. E rokonság a vallásos tapasztalatban nyilatkoztatott ki, amely vallásos tapasztalat a középkori filozófus számára a betetőző tudományos tényt jelentette. Az értelem nászt ült a misztikus introverzióval és elragadtatással; az egyén betetőző pillanata, ama átmeneti, de kifejezhetetlenül elbűvölő Istenlátás megegyezett a pillanattal, melyben az ember tudásának teljes tartománya elnyerte végső értelmét. A természet világa azért létezett, hogy az ember megismerhesse és élvezhesse. Az ember pedig azért létezett, hogy „megismerhesse Istent és örökké élvezhesse Őt”. A középkori filozófia az ember örök Értelemmel és Szeretettel való ilyetén rokonságának irgalmas kegyében találta meg a biztosítékot arra vonatkozóan, hogy a teljes természeti világ a jelenlegi formájában nem más, mint egy pillanat ama hatalmas isteni színjátékban, amely megszámlálhatatlan elmúlt és eljövendő aiónon ível át, és amelyben az ember helye tökéletesen kikezdhetetlen.

Tegyük mindezt élővé a magunk számára a középkori filozófia bámulatos költői produktumának, Dante Isteni színjátékának néhány versszaka révén, amely nem tesz mást, mint magasztos formába önti az univerzum esszenciálisan emberi jellegének uralkodó meggyőződését.

„A Mindent Mozgatónak glóriája
  a Mindenségen áthat, és világol,
  itt hőbb, ott halkabb fényt hintvén a tájra.

Én jártam, hova legtöbb hull a lángból
  s láttam, mit sem tud, sem bir elbeszélni,
  ki visszatér e magasabb világból.

Mert mikor vágyát közelítve kémli,
  oly mélységekbe száll az emberelme,
  hogy az emlék nem képes utolérni.

Mégis amennyit kincsekkel betellve
  a szent országból szellemem megőrzött,
  azt ma dalomnak előtárni terve.

[…]

Sok, ami nálunk végzet lenne s vétek,
  szabad azon a helyen, melyet Isten
  emberbölcsőnek oly édenivé tett.

[…]

Szoros rend van és bölcs müvészet
  a dolgok viszonyában: s ez a Forma
  teszi Isten képévé az Egészet.
A felsőbb lények itt lelnek a nyomra,
  nyomára amaz örökös Erőnek,
  amely a jelzett Rendnek célja s orma.
E rendbe símul, külömbözve főleg
  minden teremtés, amint közelében
  vagy távolában az ős Eredőnek:
és száll, és száll a Lét nagy tengerében
  más-más kikötő felé, sorsa-szántott
  pályán, kit mene ösztöne ver épen.
Ez viszi mindig Hold felé a lángot:
  ez a halandók szívének rugója;
  ez nyom a Földre, eggyéfogni, pántot.
S nemcsak az oktalan lényt veti-górja
  ez íj, hanem azt is, kit úgy teremtett,
  az Úr, hogy érzés s ész legyen lakója.”

[…]

„Fiát nézve a Szeretettel egyben,
  mely mindkettőből mindörökre árad,
  a Fő Erő, a Megnevezhetetlen,
mindent, mi térben s gondolatban állhat,
  úgy alkotott, hogy kell, hogy benne lelje
  az Ő izét, ki jól vizsgálni fárad.
Emeld hát vélem, olvasó, a helyre
  szemed a szent körök közt rátalálni,
  ahol két mozgás egymást metszi szelve
s kezdjed a Mester csodáját csodálni,
  ki úgy szereti művét önmagában,
  hogy sohsem akar tőle szeme válni.
Nézzed, hogy’ indul onnan egyik ágban
  a ferde kör, mely hord minden planétát,
  hogy ne legyenek bajok a világban.
Ha nem rézsút tenné az égi sétát,
  sok égi érő lenne szinte holtan
  s vesztené el lenn minden nyomatékát.
S ha több vagy kissebb szög alatt hajoltan
  térne ki: lenn is, fenn is rés maradván
  rendjén, baj esnék a világsodorban.”

Dante Istennel való végső misztikus uniójának leírásából:

„Óh, égi Fény, te kit a földi gondok
  s földi fogalmak soha föl nem érnek,
  tedd dicsővé a dalt, melyet ma mondok.
Csillanj fel újra szellemem szemének,
  hogy látásomból egy szikrácska majdan
  jusson azoknak is, kik még nem élnek.
Ha most malasztod könyörűlve rajtam
  emléked e versekben visszazendül,
  győzelmed híre terjedend a dalban. –
Akkor az éles, élő fényözöntől
  ha elfordúlok, zavarva legottan
  lelkem örökre zavart lenne szentül.
És én emlékszem, amint egyre jobban
  tekintetem a végtelen Erővel
  összekapcsolni bírva bátorodtam.
Óh, dús Malaszt, az örök fény-kutfővel
  szétolvadó látásban elvegyülni
  megáldtál engem kegyelemmel, bővel.
S láttam mélyében három-egybe gyülni,
  szeretettel kapcsolva egy tömeggé,
  mi ittlenn szerte szokott elegyülni;
substantiát és accidenset eggyé
  és habitust, egy-fénynek, egy-valónak
  lehelve, mondom, elemmé s eleggyé.

[…]

Lelkem [elmém] ekként egészen belevésve
  merően és figyelve, mozdulatlan,
  a bámulásból izzott tüzelésbe.
Olyanná lesz a lélek ama Napban
  merűlve el, hogy, bármi másba nézzen,
  lehetetlen, hogy megnyugodjon abban.
Mert minden jó, mely vágyak tárgya lészen,
  benne gyül; s ami rajta kívül elvét
  minden célt, benne célba jut egészen.

[…]

Óh, örök Fény, magadban ülve boldog!
  Magadat érted csak, s magadtól értve
  magadat értőn szereted s mosolygod.
S ama körforgás, amely így megértve
  olyannak látszott, mint a visszavert fény,
  amint sokáig néztem bele kérdve,
magában, s színét színeibe rejtvén
  a mi képünkben festődött keretté,
  hogy csak azt néztem; minden mást felejtvén.
Miként a mérnök, ki a kört szeretné
  megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
  de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
  töprengve tudni, hogyan egyesűle
  kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle –
  mig villám fénye tárta szememet fel
  és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
  de folyton-gyors kerékként forgatott
  vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.”[1]

Hasonlítsuk össze ezzel a következő idézetet egy tipikus nagy hatású kortárs filozófus tollából, amely az emberre vonatkozó széles körben elterjedt modernkori tanítás meglehetősen végletes megfogalmazását tartalmazza. Miután felidézi a teremtésnek mint egy teljesen szívtelen és szeszélyes lény tettének mefisztói beszámolóját,[2] így folytatja:

„Nagy vonalakban ilyen, csak éppen még céltalanabb, még inkább mentes bármiféle jelentéstől az a világ, melyet a Tudomány mutat fel számunkra. Mostantól, ha valahol egyáltalán, akkor egy ilyen világban kell ideáljainknak otthonra lelniük. Az, hogy az ember olyan okok folyománya, melyek nem látták előre az elérendő célt; hogy eredete, fejlődése, reményei és félelmei, szerelmei és eszméi mindössze atomok véletlen összeállásának eredői; hogy semmilyen tűz, semmilyen hősiesség, a gondolatnak és érzésnek semmiféle intenzitása nem képes megőrizni egyetlen individuális életet sem a síron túl; hogy a korok összes erőfeszítése, minden odaadás, minden ihlet, az emberi géniusz minden zenit-ragyogása pusztulásra ítéltetett a naprendszer óriási halálában, és az Ember tetteinek egész templomát elkerülhetetlenül maga alá temeti majd egy romokban heverő univerzum törmeléke – mindezek a dolgok, ha nem is állnak teljesen vitán felül, mégis olyannyira közel biztosak, hogy semmilyen filozófia, mely őket elveti, nem állhatja meg a helyét. Csakis eme igazságok talapzatán, csak a kétségbeesett makacsság szilárd alapján építhető fel ezentúl a lélek biztos hajléka. […]

Rövid és erőtlen az ember élete; reá és egész fajtájára könyörtelenül és sötéten sújt le a lassú, biztos végzet. Jó és rossz iránt vakon, pusztulás iránt érzéketlenül, mindenható anyag hömpölyög a maga hajlíthatatlan medrében; az Ember számára pedig, aki ma a szívéhez legközelebb állót veszíti el, majd holnap maga halad át a sötétség kapuján, nem marad más, mint dédelgetni, mielőtt még a tagló lesújt, mindazon magasröptű gondolatokat, melyek nemesítik csekélyke napjait; a Sors rabszolgájának gyáva rettegése iránti megvetéssel imádkozni az oltárnál, melyet saját kezei építettek; a véletlen birodalmától el nem rettenve elméjét megtisztítani mindama önkényes zsarnokságtól, mely külső életét irányítja; büszkén dacolva az ellenállhatatlan erőkkel, amelyek egy pillanatig megtűrik még tudását és kárhozatát, egyedül tartva fenn, elcsigázott, de hajthatatlan Atlaszként, ama világot, melyet saját ideáljai formáltak meg egy tudattalan erő lehengerlő menetelése ellenében.”

Micsoda különbség Dante nagyratörő filozófiája – mely nyugodt, kontemplatív és végtelenül magabiztos – s e nézet között! Russell számára az ember mindössze egy vak és céltalan természet véletlen és ideiglenes terméke, lényegtelen szemlélője, szinte idegen betolakodó annak tartományában. Nem jut neki kitüntetett hely a kozmikus teleológiában; ideáljai, reményei, misztikus elragadtatásai mindössze saját kóbor és túlfűtött képzeletének termékei, melyek nem állják meg a helyüket és nem alkalmazhatók egy mechanikusan értelmezett világban, amelyet az idő, a tér és tudattalan, bár örök atomok határoznak meg. Anyja, a Föld egy pettyecske csupán a tér határtalanságában, azonban helye még e Földön is jelentéktelen és ingatag, hiszen brutális erők kegyének függvénye, melyek tudatlanul hívták létre, és nem hagyják kétségben afelől, hogy hamarosan el is koppintják majd kicsinyke életének gyertyáját. Őt magát és mindent, ami számára kedves, idővel „eltemeti egy romokban heverő univerzum”.

Ez természetesen végletes álláspont; ugyanakkor nem igaz talán, hogy az elmélkedő modern ember, kozmologizáló hangulatában a helyzet ilyetén elemzését egyre nagyobb meggyőzőerővel érzi magára csimpaszkodni? Persze, mindig vannak olyanok, akik megpróbálják elkerülni a kozmológiát; van továbbá néhány idealista filozófus, és jóval nagyobb számú lelkes vallásgyakorló, akik magabiztosan tartják magukat egy másik nézethez, de vajon mennyire lenne túlzás azt állítani, hogy az ő soraikban is nagy a titkos szorongás, hogy valami a fentihez hasonló meggyőződés elkerülhetetlennek bizonyulna, ha teljesen őszintén néznének szembe a tényekkel? Hiszen e dolgokban is van egy igazság, mint bármi másban. Akárhogy is, a gondolkozás nyilvánvalóan ezirányban mozdult el: amennyire teljesen nyilvánvaló volt a középkori gondolkozó számára, hogy a természetet az ember tudása, célja és sorsa alárendeltjének tekintse; mára éppen annyira nyilvánvalóvá vált úgy rátekinteni, mint aki saját lezárt függetlenségében létezik és működik, és amennyire az ember hozzá való viszonyának végső kérdései egyáltalán tisztázottak, annyiban tudását és céljait a természet által valamilyen módon létrehozottnak tekinteni, sorsát pedig teljesen tőle függőnek.

Vukics András fordítása

 
Jegyzetek

* E. A. Burtt: The Metaphysical Foundations of Modern Science. Mineola (NY), 2003, Dover Publications, 17–24. o.

[1] Válogatás a Paradiso I, X. és XXXIII. énekeiből (Babits Mihály fordítása).

[2] Bertrand Russell: A Free Man’s Worship (Mysticism and Logic). New York, 1918, 46. oldaltól.