„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

 

 

Gődény Jonatán

 

„A virágok mulandóságán
nem kell bánkódni” – Megjelent
az Ars Naturae legújabb száma [*]

 

 

Gyerekként megtanították nekünk, hogy a szemetelés rossz dolog, továbbá hogy nem elég kukába dobni a hulladékot, hanem szelektíven érdemes gyűjteni; hogy takarékoskodjunk a vízzel és az energiával; hogy lehetőleg busszal, villamossal vagy biciklivel közlekedjünk a városban, csökkentve ezzel is a felesleges szén-monoxid kibocsátást; hogy szeressük, óvjuk a természetet, és buzdítsunk erre másokat is. Iskolásként hamar találkoztunk ezekkel az elvekkel, és ha nem is értettük teljesen (és nem is tartottuk be mindig), logikus instrukcióknak tűntek, amiket ezért – ha csak hallgatólagosan is, és a többséghez való igazodás okán – elfogadtunk.

Nem véletlenül hangsúlyozom azt, hogy a környezet iránti gondoskodás imént vázolt egyszerű követelményei már fiatalon az ember tudomására jutnak. Ez a fajta viszonyulás egy felelősségtudattal rendelkező ember számára nem okoz túl nagy nehézséget. Sőt, mondhatni mechanikusan, a természettel való bensőséges összhang felébresztése nélkül is végezhető. Egy gyerek is képes rá. Ily módon a hétköznapi környezetvédelemben még semmi kiváltságos nincs, még semmit nem hordoz magában, amit igazán érdeminek nevezhetnénk. Így felvetődik a kérdés, vannak-e olyan szintek a környezetvédelem vonalán, amiket csak felnőtt, érett fejjel lehet megvalósítani, amik benső erőfeszítést, kihívást és önátalakítást igényelnek, és amik a gyermekben rejlő kezdetleges sémák költői kibontását jelentik?

Kétségtelenül léteznek a környezettudatosságnak további, elmélyültebb fokozatai is, és ennek legkiemelkedőbb példája a már hetedik évfolyamánál járó, ez év novemberében ötödik kötetét megjelentető, mindazonáltal a publikum számára továbbra is kevéssé ismert folyóirat, az Ars Naturae. A lap alapeszméje szerint a soha nem látott méreteket öltő környezetszennyezés oka a természettel való hagyományos viszony megbomlásában kereshető. A harmónia helyreállításának kulcsa a helyes szemlélet kialakítása, amely nem egyszerűen a természet tiszteletének felélesztéséről szól, sokkal inkább a természetben megjelenő isteninek, a transzcendens valóság világban való megmutatkozásának meglátásáról.

Az Ars Naturae-ban nem találkozunk olyan elmélkedésekkel, amelyek például az elektromos autók legmodernebb típusainak környezeti előnyeit vizsgálnák. Az ilyesfajta elemzések ugyanis túlontúl távoliak azokhoz az alapkérdésekhez képest, amelyek felvetése majd megértése nélkül nem jutunk előrébb. Használhat valaki napelemet, helyezhet kiskertet a panelházak tetejére, ihat újrahasznosított palackból, és előfordulhat, hogy ennek ellenére továbbra is árt a környezetének. A felszínes etikai javaslatok és a „forradalmi” technikai újítások a társadalmi élet viszonylagos rendjének a fenntartására irányulnak, amik viszont nem rendezik a mi személyes kapcsolatunkat egyre idegenebbé váló világunkkal.

A közvetlenség megőrzésére és megerősítésére szólítanak fel bennünket az Ars Naturae ötödik kötetének gyönyörű képeket és szerteágazó témákat felmutató oldalain, amelyek elsöprő erővel bizonyítják, milyen nélkülözhetetlen és bőséges tudást mutatnak fel a tradíciók és a tradicionális szemléletű szerzők a környezettudatosság vonatkozásában. Minden, amit a természettel kapcsolatban fontosnak tartottunk, megközelítéseik által egy magasabb értelmet nyer. Megtanuljuk általuk a tájakat, az égitesteket, a növény- és állatvilágot szimbolikusan szemlélni, melyből kiderül, hogy a „virágok az égi világ szépségének földi megtestesítői”, amelyek „vágyódva néznek valódi hazájuk felé”. Megismerkedünk a szakrális kertészet rejtelmeivel, mely szépségével megnyitja lelkünket a transzcendenciára, hiszen e művészetben a „ligetek, sziklakertek, bokrok, kanyargós ösvények mind-mind azt a célt szolgálták, hogy a szemlélő figyelmét a közvetlen benyomás mögött feltáruló valóságra irányítsák”. Rájövünk arra, hogy a természet által nyújtott ajándékok iránti őszinte hálánk és a nálunknál hatalmasabb erők létének elismerése egyúttal hozzájárulhat ahhoz, hogy „újra felépüljön az emberben magában az, amit teljesen eltemetett”, illetve belátjuk, hogy „amennyiben nem így cselekszem, továbbra is az én merev börtönébe zártan élek és gondolkozom”.

Hindú és keresztény esztétikáról olvashatunk, ami alapján rájöhetünk: ha elsőre réginek vagy távolinak is tűnik a hagyományok szépségfelfogása, nem vált idejét múlttá, örök aktualitásával és a változhatatlan értékek hűséges hordozójaként felülmúlja a folytonos változásnak kitett modern-posztmodern művészetet, melynek célja a közönséges „esztétikai gyönyörök felkeltése, nem pedig az intelligibilis jó élvezete”. Az indiai íz-teóriába való betekintést követően a szerzőkkel együtt megállapíthatjuk: a „helyzet az, hogy a híres posztmodern nyugati esztétika sem álmodhat az esztétika olyan mélységeiről, amilyenek Indiában megvalósultak”. További részletezésre kerül a korábbi számokban ismertetett tudatökológia, az ökológia új és minden eddiginél átfogóbb irányzata, amely kiemelt jelentőséget tulajdonít a művészetnek, amely a létünkkel kapcsolatban felismert igazságok lényünkben való „folyamatossá tételét” szolgálja. Tisztázásra kerül, miért nem zárja ki egymást az élet és a metafizika, a természetszeretet és az Istenre való irányulás. A mélyökológia eme kitüntetett irányzata szemléletében éppúgy el tudja helyezni, mondanivalója szempontjából pedig éppúgy fel tudja használni Fekete István pályafutásának történetét, mint az istenarculatok iszlám felfogását, a szakrális építészet főbb szempontjait és ama kritikát, amely azt a modern elvárásoknak megfelelni akaró teilhardiánus próbálkozást bírálja, amely „radikálisan eltorzította a keresztény tanítást” annak érdekében, hogy azt az „evolúciós elmélethez hozzáillessze”.

A nemcsak elgondolkodtató, de sokhelyütt szépirodalmi élményt is nyújtó sorok olvasása során a természet lelki szemeink előtt megszentelődik, a környezettel kapcsolatos csupasz, naturalista hozzáállásunk ragyogóvá és dicsőség telivé alakul. Újra feléled bennünk általuk a személyes felelősség, amely a természet globális léptékű kizsákmányolásának és megrontásának, valamint az elménket mérgező hamis ideológiák korában sem veszít jelentőségéből és hatóerejéből. Ismét sajátunknak látjuk a világot, melyet a szépség egy új árnyalatában csodálhatunk, hiszen immár szellemi jelentésében tárul elénk.

Bízzunk benne, hogy a lap hamarosan elnyeri méltó helyét az ökológiai mozgalmak sokrétű, ám az Ars Naturae szellemisége nélkül szívtelenül vergődő közösségében.

 

Jegyzet

[*] Forrás: http://alfahir.hu/a_viragok_mulandosagan_nem_kell_bankodni. – A szerk.

 

Vissza a Messzelátó rovathoz >>>