„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

 

 

Niki Caro

 

Bálnalovas

(Whale Rider, 2002, új-zélandi–német filmdráma, 101 perc)

 

Filmajánlóinkban olyan alkotásokra szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek valamiképpen utalnak a teremtés szépségében is megnyilatkozó természetfeletti valóságra. Filmekre, amelyek segítséget adhatnak a szavak, képek és zenei hatások kompozíciója mögötti szellemi perspektívák felfedezéséhez és életbe emeléséhez, s amelyek sajátos vizualizációs erejüknél fogva könnyebben megragadhatják az erre fogékony lelket. Természetesen nem állítjuk, hogy a mozgókép kifejezetten elsőrendű formája lenne a szellemi valóságok közvetítésének, és azt sem, hogy életünkben ugyanazt a szerepet töltheti be, mint a religio értelmében vett archaikus művészetek. Ám a létezés egyik elsőrendű jellegzetessége a nagyfokú összetettség, tehát akár egy filmben is valamely idea számtalan arculata tárulhat fel az értő figyelem számára, s hogy éppen milyen minőségben és összefüggésben mutatkozik meg, az elsősorban személyes, benső irányultságunktól függ. Ha a szemlélő megfelelő hozzáállást alakít ki magában, a filmművészet területén is csodálkozva tapasztalja majd: a Szellem ott nyilvánul meg, ahol akar.

Az új-zélandi maorik eredettörténete Paikea misztikus alakjához köthető, népük ősi vezetőjéhez, aki hajdanán az óceánon keresztül bálnaháton érkezett a szigetre. Az ő ereje elevenedik meg a törzsfőnökök vérvonalának elsőszülött fiúgyermekeiben, hogy közvetítője legyen az ősök szellemének, életben tartója a természettel való szakrális kapcsolatuknak. Ám egy nap minden megváltozik, amikor a Whangara törzsfőnök fiának leányutódja születik, akiről senki sem tudja, hogy hagyományuk iránti szívbéli elkötelezettsége jóval több puszta kamaszos lázadásnál.

A Bálnalovasról szóló kritikák és értelmezések feltűnő példái annak, hogy a modern felfogásmódok vonzásában miképpen lehet elsiklani a filmek fontosabb, lényegibb mondanivalója mellett, és hogy a mai világszemléleti trendek miképpen zárhatnak ki más, sokkal értékesebb és – az emberi élet teljességét figyelembe véve – előremutatóbb megközelítéseket. Ekképpen számunkra a Bálnalovas értékei korántsem a burkolt feminizmus és hagyományellenesség jegyében állnak.

Sokkal inkább az élet minden területét átható Hagyomány továbbélésének és újjászületésének kérdésköre elevenedik meg szemeink előtt: az isteni szó beváltásának mibenléte és feltételei egy önfeláldozó kislány képében, aki a maori nép lassacskán gyökerét vesztett eredettudatát állítja helyre. E nép tradíciója a hit eleven izzásban tartása nélkül ugyanúgy a kiüresedés és feloldódás irányába tart, akárcsak megannyi indián törzsé. A film kiválóan mutat rá, hogy a helyreállítás nem történhet meg a természettel és a természetet fenntartó Láthatatlannal való közvetlen kapcsolat megélése és ápolása nélkül. A maorik számára az óceán bálnái jelentik születésük bölcsőjét, s az óceánban valamint a bálnákban a teremtés csodája és megszenteltsége a maga közvetlenségében tapasztalható számukra. Hiszen „Nemcsak az emberről lehet azt elmondani, hogy döntően nem természeti eredetű; lényege szerint maga a természet sem természeti eredetű.” Így az óceánnal és a bálnákkal való bensőséges kapcsolat itt elsőrendűen a természetet éltető Láthatatlannal való kapcsolatfelvétel eredménye, s ily módon a „szeretet szellemének realizálása”: „az embernek bizonyos tekintetben az anyagi természetben semmi más feladata nincs, csak az, hogy az apai szellemet realizálja; mindabban, ami anyagi és természeti: a földben, az embertársban, a közösségben, saját képességeiben. Ez az egyetlen életcél és életfeladat, az ember legyen a természet ura, gondviselője, mestere, királya. Ez a szakrális életrend. Ez az emberi élet minden vonatkozásában és mozzanatában szellemi, s ezért teljes egészében kultusz.”

S hogy a filmben miért egy kicsiny leány kísérli meg feltámasztani azt a tudást, ami az idők végére szinte teljesen elveszett? Talán éppen azért, hogy felhívja figyelmünket az életünket irányító berögződésekre, azokra a megmásíthatatlannak vélt vaskos elvekre, amelyekről szentül hisszük, hogy az igazság alapzatán állnak. (Mert meglehet, egykoron ott álltak, azonban elfelejtettük valódi jelentésüket és valahol út közben elillant belőlük az igazi szellem, a helyükön pedig nem maradt más, mint közhelyesen ismételgetett frázisok, lassan elhalványuló gondolattöredékek.) Pontosan azért tehát, hogy kizökkentsen a megszokott élettényekhez és a lélektelen definíciókhoz való ragaszkodásból. S hogy értelmünk ne csak a merev tényszerűségekre figyeljen, hanem belássa, hogy Isten ujja akkor és úgy érint meg, amikor és ahogyan szükséges és Neki tetsző, mert „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.”

Ha e film mondanivalója akár csak egy lépésnyit is közelebb visz minket a mondottakhoz, ha „csak” egy apró szikra is gyullad bennünk az isteni természetesség szabadsága iránt, akkor talán egyszer mi is eljuthatunk oda, hogy kimondhassuk magunknak azt, amit a kicsiny Pai: „Nem féltem a haláltól.”

 

 

Vissza a Messzelátó rovathoz >>>