A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

Környezeti nevelés

„Aki minden ragaszkodásról lemondva, tetteit a Brahmanra ruházva cselekszik, arról lepereg a bűn, mint víz a lótusz szirmáról” (Bhagavad-gítá V. 10.); „semmi gonoszság nem tapadhat ennek tudójához, mint ahogy a lótuszszirom sem ázik el soha” (Cshándógja-upanisad IV. 14. 3.); „Ahogy az út szélére szórt szemétrakásból is kihajt / az édes illatú lótusz, a szemet gyönyörködtetőn, / a Megvilágosult Szentség tanítványa is kiragyog / tudásával a vak világ szeméthalmából fényesen” (Dhammapada 58–59.). A koreai irodalom egyik klasszikusa, Csong Cshol (1536–1593) így ír egyik költeményében: „Minél erősebb a záporeső, / a lótusz annál frissebb. / De a szirma, pillants oda: / egyáltalán nem lett vizes. / Szeretném, ha a lelkem is / tiszta lenne, mint a lótusz.”

Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. A gyümölcsök megérnek, majd betakarítják őket; a levelek színessé lesznek, majd lehullanak. Varjak gyülekeznek és rajokban keringenek a kietlen föld fölött. A napok egyre rövidülnek, s korábban érkezik az éj; tűz és mécses újra előkerül. A halottak napja és a temetői séták ideje közeleg most, de az adakozó istenségek éjszakai látogatásainak napjai is. Az álmok kezdenek megváltozni; mantikus vonások szövődnek mélyükre. Közeledünk az év legtitkosabb szakaszához, mely egyszerre a zord éjszakák és a fényünnepek ideje is. Őrzik a fényt, mely a barlangok fényévé lesz, rejtett, biztató fénnyé. (…)

Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.

Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz
földében, hol akarod,
Te szomjúságodot szép forrásból csorgott
tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ő lakóhelyét:
Paradicsomot látod.

Ugyan ki ne ismerné a darut, ezt a csodálatos madarat, hiszen ékes termetével, messzire hallatszó hangjával, csapatos megjelenésével, híres násztáncával igen nagy feltűnést kelt, ugyanakkor ébersége és távolságtartó magatartása egyfajta tiszteletet is kivált bennünk.

Kínában a halhatatlanok hírnöke a daru. Az időszámítás kezdetétől fogva úgy tartották, hogy a halhatatlanok daruháton járnak és repülnek az égbe (például Sou-hszing, a halhatatlanság istenének hátasa is daru). A taoisták képes kifejezése a halálra: „daruvá változni”.

 

„Úgy vélem, könnyen hihető, hogy a világmindenségben a látható teremtményeknél több a láthatatlan. Ki tárja elénk azonban valaha mindezeknek ő családjukat? És fokozataikat és rangsorukat és egyenként való foglalatosságukat? Mit művelnek? és mely helyeken lakoznak? Eme dolgoknak ismeretét mindig környékezte az emberi szellem; el sohasem érte. Mindazonáltal, nem kétlem, hasznos dolog, lelkünkben, mintegy ábrázolatban, eltűnődni a nagyobb és jobb világ képmásán: másként a napi élethez idomult szellem túlságosan a jelentéktelen dolgokra zsugorodik és teljességgel apró töprengésekben merül. Vigyáznunk kell azonban az igazságra, és mértéket kell tartanunk, hogy a bizonyosat elkülönböztessük a bizonytalantól, a nappalt az éjszakától.”

T. Burnet

„Egy csepp víz – a tenger visszanyelte végül.
Egy porszem – a földdel elvegyülve végül.
Mi más a halandó útja itt a földön?
Légy röpte, egy pont fel- és eltűnte végül.”

Omar Khajjám

Tenyészet és enyészet – ez a sorsa a szaporodás biológiai kényszere alá vetett valamennyi élőlénynek. Eme kettős jelenség egybetartozása, egymást feltételezése sehol nem annyira nyilvánvaló, mint a múló, röpke létet leginkább jelképező kérészéletű tiszavirágok tömeges fel- és eltűnése esetében.

A jelenségek világában minden megnyilvánulásnak jelentése, jelentősége, jelképes értéke van. A tiszavirágzást és magát a tiszavirágot közelebbről megvizsgálva különösen sokrétű szimbolikát találhatunk. Először vegyük sorra az élőlény tulajdonságairól és életmódjáról való biológiai tudnivalókat, majd a fizikalitás síkjáról elmozdulva helyezzük mindezt a természeten túlmutató megvilágításba, hogy így szemlélve ráébredhessünk a tények szimbolikus jelentésére.

Képes-e ma az iskola, képesek-e a nevelők arra, hogy megteremtsék a lelki–szellemi alapokat, amelyek segítik a Gyermekkor Kertjére való visszaemlékezést? Milyen szemléletet, értékrendet közvetítenek, miként értik meg a világot és önmagukat, mit adnak át abból, s hogyan képesek alkalmas emberekben valóban szellemi távlatokat nyitni? Van lehetőségük és megvan a képességük tanítani a visszaemlékezésre, a közvetlen és tiszta kapcsolatra, tiszteletre, imára? Kik azok, akik őrzik és gondozzák magukban a Gyermekkor Kertjét, akikben él egy benső igény felfelé tekinteni, s akik képesek az arra fogékonyakban ezt az igényt felkelteni és erősíteni?

Poiészisz mesteri tevékenységet jelent, és e szóval a görögök a művész munkáját jelölték meg. Poiészisz az az aktivitás, amely nem a közvetlen biológiai életre vonatkozik, hanem a létért való küzdelemben felvett célszerű magatartáson túllép. Abban, ami poiétikus, van valami többlet, és ez a többlet az, ami benne a fontos. Abban, amit a művészet tesz, nemcsak van valami idealitás, hanem éppen mintha a tevékenység értelme ez az idealitás lenne. Ezért a művészek mesteri tevékenysége nem annak megalkotása, ami az ember, hanem ami az ember fölött van, és nem annak, ami élet, hanem ami az életnél magasabb, és nem annak, ami a természet, hanem ami a természetnél több. Ami művészet, az nem csupán mesteri alkotás, hanem mesteri megalkotása annak, amiben léttöbblet nyilatkozik meg, ahogy Nietzsche mondja, nem Schöpfung, hanem Überschöpfung (nem alkotás, hanem alkotás önmagam fölé), vagyis nem poiészisz, hanem metapoiészisz.