A materiális világ esszenciálisan szellemi világ. Mit jelent az, hogy »szellemi«? Azt, hogy szubtilisebb, mint az anyagi? Ezt is, de nem ez a lényeg. A világ akkor szellemi, ha tudati természete az átélésben nyilvánvalóvá válik.

László András

 

 

„A lég, a fellegek, az erdő,
Mikéntha minden zengene…
A föld, a csillagok, a tenger,
Minden szívemmel van tele.

És mintha mind lobogna, égne;
Rajongna, élne szikla, rög…
Állat, virág, fa, sőt az ember
Érezne tégedet, Örök!…

[…]

És mintha mind belém ömölne,
Az óceán s a csillagok,
Szín és sugár, dal, illat, éter:
Úgy érzem, én minden vagyok."

Komjáthy Jenő: Az örök dal (részlet)

 

 

„A Rig-véda azt tanítja, hogy Isten az egész természetben felismerhető – a hegyekben, dombokban, folyókban. »Az egyetlen szellem rajtam keresztül áramlik.« Amikor egy hegyen állva nem tudod, hol végződik a hegy, s hol kezdődik a tested, az az igazi imádság. Amint lélegzel, az egész természet lélegzik. Mikor kiengeded a levegőt, az egész hegy minden völgyével együtt a fuvallatokban lélegzik ki. Amint belélegzel, az univerzális életerő pránájának teljessége járja át a tested, csakúgy, mint a völgyeket, a folyókat, a hegyeket. Ez az egyedüli helyes kapcsolat a természettel.”

Szvámí Véda Bháratí

 

 

 

 

Hegedűs Zoltán

 

A tiszavirágzás szimbolikája,
avagy kérészélet felsőfokon

 

„Egy csepp víz – a tenger visszanyelte végül.
Egy porszem – a földdel elvegyülve végül.
Mi más a halandó útja itt a földön?
Légy röpte, egy pont fel- és eltűnte végül.”

Omar Khajjám (1048–1131, Halasi Zoltán fordítása)

 

1. Tenyészet és enyészet – ez a sorsa a szaporodás biológiai kényszere alá vetett valamennyi élőlénynek. Eme kettős jelenség egybetartozása, egymást feltételezése sehol nem annyira nyilvánvaló, mint a múló, röpke létet leginkább jelképező kérészéletű tiszavirágok tömeges fel- és eltűnése esetében.

A jelenségek világában minden megnyilvánulásnak jelentése, jelentősége, jelképes értéke van. A tiszavirágzást és magát a tiszavirágot közelebbről megvizsgálva különösen sokrétű szimbolikát találhatunk. Először vegyük sorra az élőlény tulajdonságairól és életmódjáról való biológiai tudnivalókat, majd a fizikalitás síkjáról elmozdulva helyezzük mindezt a természeten túlmutató megvilágításba, hogy így szemlélve ráébredhessünk a tények szimbolikus jelentésére. (Most tekintsünk el az állati létet, és azon belül az ízeltlábúakat érintő általánosabb szimbolika tárgyalásától. Megemlítendő viszont, hogy e téma spektruma igen széles, ha a méh, darázs, lepke, légy, szitakötő, tücsök, sáska, hangya, katicabogár, szkarabeusz, skorpió, és a pók szimbolikájára gondolunk a különböző mitológiákon belül.)

2. A biológiai rendszertan (Taxonomia) ezt az élőlényt az ízeltlábúak (Arthropoda) törzsén és a rovarok (Insecta) osztályán belül a kérészek (Ephemeroptera) rendjébe sorolja. Ez a csoport körülbelül 2000 fajt számlál, melyek elterjedése a mérsékelt éghajlati övezetbe esik. A legnagyobb és tán legszebb európai kérész a tiszavirág (Palingenia longicauda): a hím testhossza 25–35 mm, a nőstényé 27–38 mm. Ehhez jön még a fonál alakú, páros farokfüggelék (ami az egyensúlyozásban és a repülés biztonságosabbá tételében játszik szerepet): a hímé 6–8 cm, a nőstényé 3 cm hosszú. Kevés helyen, de ott nagy tömegben fordul elő. Nála gyakoribb (Közép-Európa minden nagy folyójában megtalálható), de kisebb (hím 10–12 mm, nőstény 15–18 mm) a dunavirág (Polymitarcis virgo).

A rend latin nevében az efemer (= röpke, tűnő, mulandó, átmeneti) szót találjuk, ami az úgynevezett „kérészéletűségre” utal (ez a szó a görög efemerosz [=egynapi] szóból ered, ami az epi [-ra] és hemera [nap] szavak összetétele). Rövid életük azonban csak látszólagos: élettartamuk 99 %-a rejtve marad előttünk, hiszen ezt az időt (2-3 évet) mint lárvák, úgynevezett nimfák az iszapban, illetve a vízben töltik el. A kifejlett rovarok, az imágók élete azonban valóban rövid, a tiszavirág szerelmi mámora csak 2–5 óráig tart. Néhány kérészfaj tovább is élhet: a tarka kérész (Ephemera vulgata) ivari élete 2–3 napig is eltarthat, az elevenszülő kérész (Cloëon dipterum) nőstényei pedig 10–14 napig is elélnek, bár a hím csupán 4–5 órát él.

Feltűnően nagy összetett szemei kitűnő látóképességet biztosítanak számukra (elsősorban a hímeknél, aminek a nőstények megtalálásában van nagy szerepe).

A nőstények a víz felszínére rakják petéiket, amelyek lesüllyednek a mederfenékre, majd a kikelő lárvák befúrják magukat a meder falába, és ott élnek a következő három évben, tíz-százezres egyedszámú telepeken.

A lárva szőrös farokfüggelékei és a potrohszelvényekhez kapcsolódó kopoltyúk (amik egyfajta, evezőként is használható bojtos légzőnyúlványok) egyaránt segítik az úszásban. Elülső lábaik ásásra alkalmasak, ezekkel vájnak járatokat a folyópart falában.

Ragadozó ellenségeik (például halak, vízimadarak) elleni egyik védekezési módjuk az, hogy megfogott függelékeik könnyen kiszakadnak testükből, így lehetőségük van elmenekülni támadóik elől. Ezt követően nagyrészt képesek regenerálni leszakadt lábaikat, csápjaikat, farokfüggelékeiket vagy kopoltyúikat.

Lárvakori életük végén sötét búvóhelyüket elhagyva tömegesen igyekeznek a fényre jutni. Ezt segíti, hogy a régi és az új bőrük között gáz halmozódik fel, ami csökkenti fajsúlyukat.

 

A tiszavirág (Palingenia longicauda) lárvája
(In Urania Állatvilág – Rovarok. Budapest, 1970, Gondolat Kiadó, 38. o.)

 

3. Szimbolika – A tiszavirág életéből szellemi vonatkozásokban a következő motívumok emelhetők ki:

a) Életének rövidsége látszólagos, mert nagyobb részét „láthatatlanul” (mondhatni az „alsó világban”) tölti el, és csak miután „felszínre” kerül, a finálé mint látványos végkifejlet tárul a világ szeme elé.

b) Létezése során eltérő közegeken halad át: az iszapban fejlődik ki (föld elem!), a vízen áthatolva felszárnyal a légbe, és mivel a nász, a „virágzás” a nyári napforduló idején (vagy kicsivel előtte), napos-tüzes időben zajlik le (szinte stílusosan alkonyat előtt, beteljesítve élete alkonyát), mondhatjuk, hogy ezzel mintegy a négy őselemet fűzi egységbe. Mindezzel egyébként egy másik „virágzás”, a lótuszvirágzás szimbolikája is párhuzamba vonható: az iszapban gyökerezve áthatol a vízen, és a felszínre jutva bontja ki szirmait. Az „ezerszirmú lótuszvirág” jelképezi a fejtetői- vagy korona- (szahaszrára-) csakrát, amihez a tudat megvilágosodása köthető.

c) Egész életében egy látványos végkifejletre, egy átalakulásra (metamorfózisra) készül, ahol nem a létforma minél további fenntartása a cél, hanem a nász, a szerelmi beteljesülés, és ezzel együtt a petévé/csírává való visszalényegülés. Ezt követően könnyedén el is dobja testi létének utolsó „burkát”. Itt érdemes utalni a hindu hiranjagarbha (= aranymag, aranycsíra) és a Világtojás eszméjére (aminek analógiái több hagyományban is megtalálhatók), vagyis, hogy az embrionális állapot minden egyes egyedi lény számára lényegileg azonos.

d) Az előbbiekből könnyen érthető, hogy e rovarok kifejlett alakja már nem is táplálkozik (hisz nincs rá szüksége), nincs szájnyílása, és a bélcsőnek is csupán levegőtároló szerepe van (vagyis igazán „légies” teremtmény!). Ez azt jelenti, hogy időnként levegővel töltik meg belüket, és testüket felfújják, így fajsúlyuk csökken, a test felülete és felhajtóereje viszont megnő. Ezáltal a rovar különböző légtelítettségével tudja szabályozni testhelyzetét repülés közben.

Amíg az állatok többségének életét jelentős mértékben a táplálék megszerzése és elfogyasztása határozza meg, a kifejlett tiszavirág soha nem eszik, vagyis nem tölti idejét feleslegesen „testépítő” tevékenységgel.

e) Jelképes tartalommal bír az egyik közegből (létállapotból) a másikba való átmenetel is, és a velejáró átalakulás (metamorfózis), röpképessé válás. A sorozatos (akár 20–30), majd az imágó alak kialakulása előtti utolsó vedlés eszünkbe juttathatja az álarcok, maszkok levetését, illetve a görög hagyományból „a tízezerbőrű gyermek” (az emberi lélek) bőreinek levetését is.

William Blake egy különös rajzán az embert úgy tünteti fel, mint egy lepke bábját, amely félúton van a kifejlett, kiteljesedett, létének végső teljességét, a röpképességet, illetve a lebegést elérő állapot felé. (A lepke / leb-ke szavak között etimológiai összefüggés sejthető: a lebegő, libbenő röpke lepke lét az illanó pillanat pillangóira enged asszociálni.)

 

William Blake: „What is Man” – Frontispiece to The Gates of Paradise (1793)
(In Kathleen Raine: William Blake. Thames and Hudson, 1970 & 1991, 37.o.)

 

Ahogyan Indiában a madarakat a „kétszer születettek” (= dvidzsa), a beavatottak szimbólumaként tekintették (hiszen egyszer „megszüli” a tojómadár a tojást, majd kikölti, és az megszületik madárfiókaként is), úgy a tiszavirág is (ha a peték létrejöttét, lerakását nem számoljuk), másodszor születik, amikor a lárvaélet után napvilágra jön és szárnyra kel.

f) Az újjászületéssel kapcsolatos fogalom a regeneráció is, és amint a második pontban olvashattuk, a tiszavirág képes a regenerációra: a letört testrészeket újra tudja növeszteni. Erre viszonylag kevés állat képes, ilyenek például a tengeri csillagok, a gerincesek közül pedig csak a gyíkokról ismert, hogy egy egész testrészt (a farkukat) képesek újranöveszteni. Az ember csupán körmét, haját és bőrét képes regenerálni, testrészeket nem.

g) Végül még egy mozzanat a tiszavirág életéből, aminek szimbolikus jelentést tulajdoníthatunk. E rovarok hirtelen nagy számban, egyszerre és tömegesen való megjelenése eszünkbe juttathatja a „sokaság és egység” metafizikai fogalmát. Bár egy fajba tartozó egyedek tömeges megjelenése nem ritka a természetben (gondoljunk az afrikai szavannák hatalmas állatcsordáira, vagy a tundrák rövid nyarának csillagászati számban megjelenő szúnyograjaira), mégis ekkora mennyiségnek ilyen rövid idő alatti felbukkanása és eltűnése az egész jelenséget káprázatszerűvé teszi. Ebben talán csak az Észak-Amerikában élő 17-éves kabóca (Magicicada septemdecim) szárnyalja túl. Ez az egyik leghosszabb fejlődésidejű rovar, amely 17 év alatt mindössze ötször vedlik. Ezt követően pedig egy időben rajzik ki óriási tömegben az egész populáció, szaporodnak, elpusztulnak, és csak újabb 17 év múlva jelennek meg.

 

 

Galéria

(Hegedűs Zoltán fotói)