„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

 

 

1916. március 27. Doberdói harctér [*]

„Felhőtlen ég, meleg napsugaras verőfény. Az első fecskéket ma láttam. Csendesen vonják köreiket s bennem olyan gondolatokat ébresztenek, melyek hatalmas hullámzásba hozzák lelkemet. E csendes kis vándorokkal én is el szeretnék innét húzni messze-messze, haza magyar hazámba, családomhoz. Hegyen-völgyön, erdőn-mezőn át az én nagyon-nagyon szeretett Alföldemre, a fehéren és rózsaszínűen virító tarka pillangóktól körüllibegett, méhektől körülzümmögött illatos gyümölcsöseit látni, a rónát álmodozóan reszkető délibábjaival, röpke tükörképeivel üdvözölni. A rónát, hol a tekintet révedezve keresi a végtelent s az enyhe tavaszi szellő balzsamos virágillattal telve szerelemittassá teszi a lelket, míg a nyárfa levelét billegetve, játszadozik… El innét a véráztatta fennsíkról, hol minden halált és dögszagot lehel s a tavaszi lenge szellő is csak a halál sóhaját viszi. Nincs illat, vagy madárdal, csak a kétségbeesett emberiség haláltusájának rémes zsivaja és a halál förtelmes lelketfojtó bűze nehezedik őrületként mindenre. Győzelmi riadal halálhörgéssel hangversenyezve és szeretett vitézeimnek halálos jajsikolya kiáltja túl az ágyúk rémes dörgését. El innét, veletek együtt, hogy szeretett Alföldünk mosolygó tavaszi virágai között virágillatos enyhe szellő csókjaival a délibábos, pacsirtadalos szép hazánkban halhassunk meg békében. Vagy ki oda, hol tombol a küzdelem, s a halál irgalmatlanul kaszál, hogy úgy, mint Ti és Veletek dicső hőseim szeretett hazánkért, Hungáriáért halhassak meg, hogy Habsburg vér legyen az engesztelő áldozat azon sok sebért, melyet Habsburg ejtett rajtad és talán Isten kegyelméből az gyógyíthassa meg azokat… Oh, repüljetek tovább ti kedves kis vándorok, barátaim mondjátok meg otthon, hogy sóvárgástól és honvágytól tellett szívvel, lángoló szeretettel magyar hazám s magyar testvéreim iránt, mégis csak itt maradok, hogy érette szenvedve védjem azt tudásommal, minden erőmmel és szívem vérével: hogy itt maradok, hogy velük – az én magyar testvéreimmel – örömet és bánatot, veszélyt és halált hűségesen megosszak… Repüljetek haza és vigyétek magatokkal sóvárgó honvágyamat oda, hol rózsás, jázminos kis kertekben aggódva és áldozatkészségükben oly nagylelkűen anyáink és asszonyaink egy szeretetteljes szóra várnak a messzi harctérről, vigyétek szeretetteljes, hűséges üdvözletünket hozzájuk.”


A Segeti tábor egy részének látképe 1916 tavaszán
(Kókay László hagyatékából. A kép forrása: A Nagy háború írásban és képben. 

https://nagyhaboru.blog.hu/2015/07/02/elet_a_doberdoi_frontvonal_mogott_
a_segeti_tabor
. Utoljára megtekintve: 2019. 03. 30. – A szerk )

 
Jegyzet

[*] In József főherceg: A világháború amilyennek én láttam. III. köt. Olasz háború. Doberdó. Budapest, 1928, Magyar Tudományos Akadémia, 66–67. o.