Ars Naturæ Online

A természeti világhoz kapcsolódó imádság rítusai, ismételjük, teljes mértékben szimbolikusak voltak, s az indián sem tisztelte jobban a Napot, mint ahogy a keresztény hódol a keresztnek. A Nap és a Föld – egy magától értetődő példázat értelmében, alig többre tartva a költői metaforát mint a tudományos igazságot – szemléletében minden szerves élet szülői voltak. A Napból, mint egyetemes atyából, alkotóból és forrásból ered a megelevenítő princípium a természetben, s anyánk, a Föld hosszantűrő és termékeny méhében rejteznek a növények csírái és az emberi lények embriói. Ezért az irántuk való tiszteletünk és szeretetünk valóban saját szüleink iránt érzett szeretetünk imaginatív kiterjesztése volt. A gyermeki áhítat ezen érzése összekapcsolódott egy feléjük forduló szolgálatkészséggel, ahogyan egy apához fordulunk, oly örvendetes ajándékokért, melyeket csak kívánhatunk.

Az ember, aki elzárta önmaga elől a Mennybe vezető utat, és eredendő bűnbeesését számos alkalommal, egyre szűkebb és szűkebb korlátok között megismételte, végül eljutott oda, hogy elvesztette intuícióját mindarra vonatkozóan, ami meghaladja őt magát. Ily módon saját valódi természete alá süllyedt, hiszen az ember nem lehet teljesen ember, csak Istenen keresztül, és a föld csak a Mennyel való kapcsolatánál fogva lehet szép. Még ha az ember meg is őrzi hitét, egyre inkább elfelejti, hogy mik a vallás alapvető követelményei; megdöbbentik e világ elemi csapásai, de fel sem merül benne, hogy talán a kegyelem aktusai ezek, hiszen a halálhoz hasonlóan szétszakítják a földi illúzió fátylát, lehetővé téve az ember számára, hogy „még halála előtt meghaljon”, és így legyőzze a halált…

Nagyrészt maguk a hívők is túl közömbösek ahhoz, hogy ténylegesen átérezzék, Isten nemcsak „felettünk” van, a „mennyben”, de ugyanakkor „előttünk” is, a világ végén, vagy még egyszerűbben fogalmazva, saját életünk végén; hogy egy kérlelhetetlen erő von keresztül minket életünkön, melynek végén Isten vár ránk; hogy a világot egy napon elönti és elnyeli majd a tisztán természetfeletti felfoghatatlan kiáradása – felfoghatatlan, mert meghalad minden emberi tapasztalatot és mértéket. Az ember hiába kutat a múltjában, nem talál semmi ehhez foghatót, ugyanúgy, ahogy a tiszavirág sem tud semmit mondani az évszakok váltakozásáról; a napkelte semmiképp sem válhat megszokott tapasztalattá egy éjszaka született teremtmény számára, akinek az élete csupán egyetlen napig tart; a Napkorong hirtelen megjelenése, amelyet az éjszaka hosszú óráiban egyetlen hasonló jelenség bekövetkezte sem jelzett előre, az apokalipszis eladdig ismeretlen csodájának tűnhet. Isten így fog eljönni. Nem lesz más, csak ez az egy eljövetel, ez az egy jelenlét, amely alapjaiban rengeti meg a tapasztalati világot…

A modernkori gyengélkedés egyik tünete és az integrális bölcsesség elvesztésének egyik következménye az emberek körében elharapódzó zűrzavar az ételeket, étrendet és táplálkozást illetően. Köztudott, hogy a modern, ipari élelmiszerek nem úgy táplálnak minket, mint a múlt ételei, ám az emberi lények számára megfelelő élelmezés hagyományos feltételei – a világ néhány részét leszámítva – teljesen eltűntek. Egyre inkább a feldolgozott és előrecsomagolt modern, ipari ételek számítanak a normálisnak. Néhány éve kiszámították, hogy minden nap tizenhét óránként nyílik egy új McDonald’s étterem valahol a világon, s ez az arány azóta valószínűleg csak nőtt. Ugyanakkor létezik egy általános vágyakozás az egészségesebb ételek és táplálkozási szokások iránt is, ám ez csupán a profán tudományosság módszerei és felfedezései miatt kialakult aggodalmakra adott válasz, nem pedig a hagyományos feltételek elveszett örökségének elismeréséből fakad. Hasonlóképpen, sok ember fordul a vegetarianizmushoz és az emberségesebb étrendekhez, de ez a hústermelés új, „gyári” módszereitől való érzelgős iszonyatból fakad, nem pedig annak felismeréséből, hogy a modern hústermelés meggyalázza, és figyelmen kívül hagyja az áldozat és a lemészárolt teremtmény iránti tisztelet tradicionális gondolatát. Sokan folytatnak egzotikus diétát, és még többen kezdenek egyéb hóbortokba. A tudósok egyik nap kijelentik, hogy a búzafű gyógyítja a rákot, a következő napon pedig azt, hogy rákkeltő. Általánosabban, az emberek elvesztették hagyományos kapcsolataikat a múlttal, amellyel családi receptek, az étkezéssel kapcsolatos bölcsességek és a közös asztal szokása útján álltak kapcsolatban, és egyre inkább elvész az a tudás és képesség is, hogy egyszerű alapanyagokból tápláló ételeket készítsenek. Mindez fokmérője a modern ember elidegenedésének és elszakadásának a hagyomány irányadó mintáitól.

Készíts papadamot, süsd ki, aztán edd,
Hogy vágyaid beteljesüljenek.

                     ♦

Tedd a csicseriborsószemet,
A test termőmezején,
Az ötrétű burokban növekvőt,
Az úgynevezett ént vagy egót,
Kőből készült mozsárba,
Mely a bölcsesség keresése
A „Ki vagyok én?” kérdés révén.
Ekként egyedül az önvaló
Szabad, az egónak részekre kell
Morzsolódnia, porrá kell őrölődnie,
Hogy nem-énné váljon –
Így kell szétzúzni ragaszkodásainkat.
Készíts papadamot, süsd ki, aztán edd,
Hogy vágyaid beteljesüljenek.

A kenyér – élet, „test és lélek tápláléka, a látható és megnyilvánult élet (…), a kenyér a szellem látható megnyilvánulása, amely meghal és újra feltámad; az egyesült ember és istenség, az emberi kvalitások és törekvések eredője a föld­mű­ve­lés­ben”. Egyszersmind univerzális, számtalanszor újra és újra adaptálták, éspedig értékét tekintve érdemi változtatások nélkül. Elsődleges összetevője a liszt (flour) – melynek elnevezése „a megőrölt gabona legjobb részét” jelentő középkori virág (flower) szóból származik –, és a táplálékhoz, életerőhöz, áldáshoz nagyban hasonló szimbolikával bír. (…)

A gabona a lélek mint Isten megnyilvánulása vagy az Istenhez való „hasonlatosság”, ahogy „a világegyetem Isten tükre – a tükör, melyben az Ő fensége és tökéletessége tükröződik, a tükör, melyben Ő Önmagát látja.” De így, ahogy vagyunk, nyersek és „emészthetetlenek” vagyunk, „bukott” és „tudatlan” állapotunkból kifolyólag. Önmagunk megőrlése metanoia, amit „általában »megbánásként« adnak vissza, az szó szerinti értelemben »a gondolkozásmód megváltozása«, vagyis intellektuális metamorfózis (…), a teljes lény átalakulása: az emberi gondolkozásnak isteni értéssé”. Ahogy a durva gabonaszem fogyasztásra alkalmas finom lisztté alakul, úgy „őröljük” önmagunkat, megszabadulva gyengeségtől, vágyakozástól és elbizakodottságtól, oly anyaggá, mely alkalmas arra, hogy Ő megváltsa.

Ahogyan egy hiteles műben önmagunkra ismerünk, vagy meglátjuk lényünk lényegét, úgy a természetben is észrevehetjük a művészit, és megláthatjuk önnön természetünket is. Fölismerhetjük mindennek a szimbolikus értelmét és érvényét. Amikor valaki „kemény, mint a szikla”, vagy „olyan, mint egy fatuskó”, vagy „majd elolvad a gyönyörűségtől”, vagy „ragyog, mint a nap”, „sápadt, mint a hold”, derűs vagy borús (miként az ég), „virul, mint a virág” (és még sorolhatnánk: „úgy eszik, mint a disznó”, „hízeleg, mint a macska”, „károg, mint a varjú”, „fecseg, mint a fecske” stb.), akkor a természet természetéből részesül, illetve a vele való bensőséges összetartozásunkról tesz tanúbizonyságot. (…)

„Ugrasszuk ki a nyulat a bokorból”, és lássuk, mit képviselt a nyúl a különböző kultúrákban. Kezdhetjük a közmondásokkal, amik a legnyilvánvalóbb tulajdonságain alapulnak. Aki „felhúzta a nyúlcipőt” vagy „felkötötte a nyulak bocskorát”, az gyáván megfutamodik, és olyan „félénk, mint a nyúl”, vagyis „nyúlszívű” (a nyúl szíve ugyanis gyorsan és jól láthatóan ver), habár „van még a nyúlnál is félénkebb” (az æsopusi mesékben a békák még a nyúl elől is elugranak). Aki „nyúlfej”, az használhatatlan, mert „nyúlfark az esze”, vagyis kurta. „Nevem: nyúl” – mondja a németek szerint az, aki semmiről nem akar tudni, és mossa kezeit ártatlanságában. Aki „ébren alszik” vagy „félszemre alszik, mint a nyúl”, és „fülel, mint a nyúl a bokorban”, az jól kiismeri magát, és tudja, hogyan kell viselkednie, vagyis „tudja, hogyan fut a nyúl”. Ha valaki jókedvű, „nyulat foghatsz vele” (pedig az nem könnyű mulatság), viszont ha „nyulat látánk, nem leszen jó szerencsénk” (mert az rossz jel), talán mert „hamar cselt vet az öreg nyúl”. A „bolond, mint a márciusi nyúl” szólás pedig valószínűleg a szerelemtől megrészegült baknyulak „ökölharcára” és féktelen, szeszélyesen irányt változtató futkározásukra utal. (Az udvari bolondok szamárfüles sapkája és a nyúlnak a szamáréhoz hasonló nagy füle is eszünkbe juthat.) Az újabb keletű (némileg ízléstelen) „házinyúlra nem lövünk”, és a „nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát!” szólások (mindkettő részben erotikus tartalmú) is tanulságosak.

Terra tremuit et quievit,
dum resurgeret in iudicio Deus.
Alleluia!

Megrendült a föld, majd megnyugodott, mikor Isten feltámadt az ítéletre. Alleluja!