Vajon s nem kiált-é az bölcsesség Mennyből,
Onnét alászállván hegyek tetejiből,
Sőt városokban is utcák közepiből,
De még házoknak is belső küszebiből?

Herceg Esterházy Pál: Az Isteni bölcsességről

 

 

„A fák, vagy az ég, a szél, a madarak, vagy a csillagok mindennap megajándékoznak. Megtaláltam a világ tengelyét.”

Hamvas Béla

 

 

„Ha valaki megkérdezné a természetet, hogy  miért hozza létre a műveit, a következőképpen válaszolna (ha egyáltalán odáig ereszkedne, hogy feleletet adjon): Helyénvalóbb lenne nem kérdezned (vagyis nem az eszeddel kutatnod), hanem csendesen tanulnod, ahogyan én is hallgatag vagyok. A beszéd ugyanis nem az én utam (hanem a Szellemé, aki szavakban nyilatkoztatja ki Önmagát). Azt kell tehát megtanulnod, hogy minden, ami létrejön, az én néma szemlélődésem tárgya, annak a szemlélésnek, amely eredendően a sajátom, mivel én magam is kontemplációból származom (mégpedig az »univerzális lélekéből«, mely az Univerzális Szellemet kontemplálja, éppen úgy, ahogyan az utóbbi a Végtelent kontemplálja). Szeretem a kontemplációt, és az, ami bennem szemlél, azonnal létrehozza kontemplációja tárgyát. A matematikusok számokat és ábrákat jegyeznek le kontemplációjuk eredményeként. Én azonban nem írok le semmit. Csak nézek, és a materiális világ formái felmerülnek, mintegy belőlem eredve…”

Plótinosz: Enneades III. 8. 4.

 

 

„(…) a tradicionális jellegű civilizációkban mindenek gyökerét az intellektuális intuíció képezi; más szavakkal, a tiszta metafizikai doktrína a lényeg, és minden más ehhez kapcsolódik, vagy konzekvenciálisan, vagy az esetleges valóság különböző szintjeire való alkalmazás gyanánt. Ez nemcsak a társadalmi intézményekre igaz, hanem a tudományokra is, vagyis mondhatni a relatívum területére támaszkodó tudásra, arra a tudásra, amely az ilyen civilizációkban nem fogható fel másként, mint puszta függelékként, az abszolút vagy principiális tudás afféle meghosszabbításaként vagy tükröződéseként. Így egy igazi hierarchia mindig, mindenütt megőrződik: a relatívumot nem tekintik nemlétezőnek, ami abszurdum lenne; annyira veszik számításba, amennyire az megérdemli, ám a neki megfelelő helyre teszik, ami csakis másodrendű és alárendelt lehet; és még ezen a relatív területen is nagyon különböző valóságszintek vannak, attól függően, hogy a dolog közel vagy távol fekszik a princípiumok szférájától.

Ami tehát a tudományokat illeti, két gyökeresen eltérő és kölcsönösen összeegyeztethetetlen felfogás létezik, amelyeket elválasztva tradicionálisnak, illetve modernnek nevezhetünk. (…).

A tradicionális felfogás szerint valamely tudomány érdekessége nem annyira önmagában áll, mint inkább abban, hogy annak a doktrínának a meghosszabbítása vagy másodhajtása, amelynek mint fent mondtuk, esszenciális része a tiszta metafizika. Valójában bár addig minden tudománynak feltétlenül van létjogosultsága, amíg a saját természete folytán hozzá tartozó helyet foglalja el, azonban azt sem nehéz megérteni, hogy egy alacsonyabb rendű tudás egy egyre nagyobb tudású ember számára egyre kisebb jelentőséggel bír. Úgyszólván csak mint a principiális tudás működése marad érdekes, vagyis amennyiben képes egyfelől tükrözni e tudást valamely esetleges területen, másfelől ha képes magához e tudáshoz elvezetni, ami esetünkben sohasem veszítődhet szem elől vagy áldozódhat fel többé-kevésbé esetleges megfontolásoknak. A »tradicionális tudományok« két, egymást kiegészítő hivatása a következő: egyrészről mint doktrínaalkalmazások lehetővé teszik a valóság különböző szintjeinek összekapcsolását, egyetlen szintézis egységébe integrálva őket; másrészről, legalábbis az emberek zöme számára, összhangban egyéni hajlamaikkal, előkészületeket jelentenek egy magasabb tudásra és az ahhoz vezető útra. És az egzisztenciális szintekkel összefüggő és az azokra utaló hierarchikus felosztásuknál fogva, úgyszólván megannyi lépcsőfokot alkotnak, amelyeken keresztül fel lehet emelkedni a tiszta intellektualitás szintjére. Teljesen világos, hogy a modern tudományok nem alkalmasak ezen célok egyikére sem: ez az, amiért nem lehetnek többek »profán tudományoknál«, míg a tradicionális tudományok a metafizikai princípiumokhoz való kapcsolódásuk révén ténylegesen »szakrális tudományként« testesültek meg.”

A tudatökológia egyik kiindulópontja, hogy az ökológiai gondolkodás átvihető a tudatra, mivel az ember tudatállapotai szintén oikoszt, környezetet képviselnek a saját – egyszerre statikus és dinamikus – lényege körül. Az átvitel azért is lehetséges, mert a tudatosság az ökológia bármely változatának fundamentumát képezi.

De nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, tekintettel arra, hogy az ember tudata ma éppen olyan rossz állapotban van, mint a természeti környezete. A tudat megváltoztatása a fizikai környezetet is megváltoztatná. Ha – például – a saját tudaton belül létezőként élnénk át az egész látható természetet, nyilvánvalóan kevésbé ártanánk annak, a környezetet tudaton kívülre helyező uralkodó felfogásokhoz képest.

A szúfizmus út a csendbe, amely az ember lényének középpontjában rejlik; a csendbe, ami a zene legszebb formája, és amit csak a bölcsek képesek meghallani. Minden igazán értelemmel bíró cselekvés és tevékenység forrása e csend, s az élet, az emberi lét gyökere is egyben. A szúfizmus az Isten kegyelméből fakadó istenhit, amelynek az iszlám Kinyilatkoztatás a szíve. Egy kulcs, amelyet az ember azért kapott, hogy általa felnyithassa saját egzisztenciájának titkát, s birtokba vehesse azt az elfeledett és megtagadott kincset, amelyet saját lénye rejt. Ahhoz nyújt eszközt, hogy az ember megismerje önmagát, önmagán keresztül pedig Istent. Önmagunk megismerése csak a szellemi ösvény doktrínáinak és módszereinek segítségével érhető el: ezek révén halhat meg az, akit az ember illuzórikusan önmagával azonosít, s éledhet újra valódi önmagunk. A szúfizmus ama csendbe és békébe mutat utat, amely az ember lényének középpontjában rejlik, és amely mindig és mindenütt megidézhető. Megszabadíthatja őt élete eseményeinek hömpölygő viharától és a külső világ lármájától, anélkül, hogy le kellene mondania a világról. A szúfizmusban az ember egy benső átalakulás révén szabadul meg, ami itt és most, a normális élet keretein belül megy végbe. Eme átalakulás eredményeként képessé válik arra, hogy a mindennapi élet lármája fölött meghallja minden lény benső zenéjét – az örökkévalóság csendjének muzsikáját.

„Kimentem a pusztinai nagy hegyre,
Letekinték
, letekinték a völgybe,
Ott látám a kicsi kertes házunkat,
Édesanyám szedi a virágokat.”
(Moldvai magyar népdal)

Egy ilyen egyszerű népdalban is felfedezhető azon bölcsesség, ami valaha sokkal általánosabban megélt tapasztalat lehetett, külső és belső értelemben egyaránt. Életünk mindennapjainak síkjáról vagy „völgyéből”, a megszokott „hétköznapok” horizontjáról ki kell mozdulnunk, kellő magasságba emelkednünk, s onnan visszanéznünk, letekintenünk minderre, sőt mindenre. Szellemi értelemben ez naponta megtehető, sőt, akár odáig fejleszthető, hogy bensőleg folytonosan és rendíthetetlenül egy magas kőszikla csúcsán állunk. Olykor viszont a testiség, a fizikalitás szintjén is meg kell tennünk, meg kell tapasztalnunk, át kell élnünk, mit is jelent mindez. Átélni, ahogy szinte minden porcikánkat megfeszítve, lépésről lépésre tudunk csak feljebb jutni, fokról fokra, erőnkkel és időnkkel is gazdálkodva győzni szusszal a tempót, merthogy a hegyen nem lehet „gatyázni”, menni kell, az időjárás gyorsan megváltozhat, vihar jöhet és bajba kerülhetünk. A „csúcsélmény” pedig: korlátainkat és a végességet leküzdve meglátni a végtelen távlatot. Végül a visszatérésnek, hazajutásnak is megvan a maga öröme.

„»Nézd csak meg magad, és hasonlítsd össze kerek pofádat az enyémmel: látsz bármi különbséget? Te éppen olyan tigris vagy, mint én! Neked nem a füvet kell tépkedned; a te eledeled a hús!« A fűevő tigris azonban nem hitt a másiknak. Nagy nehézségek árán az igazi tigris végül is meggyőzte, hogy mindketten ugyanabból a fajból valók. Akkor aztán adott neki egy darab húst, de a másik még csak hozzáérni sem volt hajlandó. Újra csak bégetni kezdett, és kereste, hol találhatna magának füvet. Végül azonban az igazi tigrisnek sikerült beleerőszakolnia egy falat húst; s ő, ahogy megérezte a vér ízét, azonnal feladta a fűevést és a bégetést, s felismerte, hogy ő nem birka, hanem tigris. »Micsoda szégyen: eddig a birkákkal éltél és velük együtt tépkedted a füvet!« A fűevő tigris erre valóban elszégyellte magát, aztán követte az igazi tigrist, és hasonlóvá vált hozzá.”

„A szcientista platform talán legfőbb pillére az a feltevés, hogy a modern tudomány önmagában hordozza a szükséges és elégséges eszközöket az anyagi világra vonatkozó minden vizsgálódáshoz, továbbá olyan autonóm és önszentesítő törekvés lehet és azzá is kell válnia, ami önmagán kívül semmiért sem felelős. Ez új eszme volt az emberi gondolkodás történetében, mely radikálisan szemben állt a tradicionális nézettel, miszerint a természeti világra vonatkozó bármely vizsgálódás csak a filozófia és a vallás nyújtotta nagyobb, átfogóbb kereteken belül folytatható megfelelő módon. (…).

Noha a modern tudomány kétségtelenül számos materiális információt tárt fel, amely korábban ismeretlen volt, kiszorított a helyéből egy olyan tudást, amely végtelenül meghaladja ezeket. Amint Gai Eaton a modern tudomány sokat magasztalt »felfedezései« kapcsán megjegyezte, »Tudatlanságunk azon néhány dolgot illetően, melyek igazán számítanak, éppannyira elképesztő, mint a jelentéktelenségekkel kapcsolatos ismereteink bősége.« (…).

A tradicionális felfogás kulcsa a dolgok szimbolizmusának természetében rejlik – ez olyasfajta tudás, amely meglehetősen nehezen elfogadható és hozzáférhető a szcientista mentalitás számára. (…). Egy materiálisan pontatlan, de szimbolikusan gazdag nézet mindig inkább előnyben részesítendő a nyers tények világánál. A töredékes, materialisztikus és mennyiségi szemlélet zsarnokságának befolyása alá kerülvén a modern tudományt menthetetlenül korlátok közé szorítja saját ismeretelméleti bázisa. Spirituális valóságokról a modern tudomány nem tud és nem is tudhat egyáltalán semmit.”

„Nem is olyan régen a szomszédos faluban élt egy kandúr. Egész nap aludt. Olyasmi, amit szellemi erőnek nevezünk, nem látszott a megjelenésén. Soha nem látta senki, hogy patkányt fogott volna. De ahol tartózkodott, sehol sem volt patkány található. És ahol csak megjelent, ahol csak feltűnt, ugyanez volt a helyzet: nyoma sem volt patkányoknak.

Egy alkalommal fölkerestem, és magyarázatot kértem. Nem válaszolt. Újra kérdeztem, de ismét csak hallgatott. Nem az volt a látszat, mintha nem akart volna válaszolni, hanem inkább úgy tűnt, mintha nem tudná, mit is feleljen. »Aki tudja, az nem szól – és aki szól, az nem tudja.« Ez a kandúr megfeledkezett a külvilágról, »semmivé« vált, és így elérte a szándék nélküliség legfelső fokát. Elmondhatjuk, hogy e fokon valósul meg az isteni lovagi ösvény célja: ölés nélkül győzni.”

Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. – Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni.

A különbség lényeges. A kezdeményt az embernek északon a kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek.

Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét fel kell adnia, és magát el kell engednie. Megrögzött hyperboreusnak nehéz. Nehéz, hogy ami benne a legerősebb, azt ki kell kapcsolnia. Sokan ki se bírják. A metamorfózis e fajtájától megbetegszenek. A betegség neve: unalom.

A szellemi ember a metamorfózisra különösen érzékeny. Éppen ezért, amikor Delet eléri, a határkő mellé ásson gödröt, tegye bele Énjét. Ha fél, hogy valaki ellopja, tegye melléje névjegyét, vagy csomagolja papírba és jelölje meg nevének kezdőbetűivel, aztán nyomassa le kővel. Visszatértében újra vegye ki és tegye a helyére. Ha a szertartást megteszi, meglátja, hogy Én nélkül is egészen jól meg lehet élni.

„Természetesen sosem fogunk – és nem is kell, hogy ezt kívánjuk – visszatérni a kőkor ártatlan világához. Sosem tudjuk nem-ismertté tenni, amit a természet tudományos vizsgálata elénk tárt, miközben leírta számukra legapróbb részleteiben és a legtágabb körben a »természet zöld búrája« alatt rejlő képet. De amíg nem tapasztaltuk meg minden dolog egységét, nem mint természeti tényt, hanem élő jelenlétet, sohasem fogjuk, a korai misztikus Traherne szavaival élve, »helyesen« ismerni a világot. (…)

Szekuláris világunkban megszokott, hogy a tudósokra az igazság letéteményeseiként, a művészetekre pedig szórakozásként tekintünk: úgy vélem, ez egy teljességgel elhibázott attitűd. Talán meg kellene fordítani, mivel a költő feladata elénk tárni a valóság teljes látványát és tapasztalatát, mely magában foglalja emberiségünk minden aspektusát valamennyi kor kontextusában – avagy amely inkább minden kort meghatároz az örökkévalóval összefüggésben. Ilyen költők még ebben a században is írtak – gondolok itt Valéryre és Claudelre, Rilkére és Yeatsre, sőt még T. S. Eliotra és Edwin Muirra és Vernon Watkinsra vagy Robert Frostra is – de vannak még mások, akik kevésbé kiérleltek vagy nevezetesek.”

Az Igazság, a Hatalmasság és a szörnyű erejű Rend,
a beavatás, az aszkézis, Brahman, s az áldozat:
ezek tartják fenn a Földet;

Úrnője Ő mindannak, ami volt, s ami lesz, a Föld:
nyisson nekünk tág teret a létre!

A Föld, kinek szíve a legmagasabb égben lakozik halhatatlanul, az igazságba burkolózva:

Hevítsen minket izzó fénye, adjon nekünk erőt ama legfensőbb birodalomban!

„A közvetlenség megőrzésére és megerősítésére szólítanak fel bennünket az Ars Naturae ötödik kötetének gyönyörű képeket és szerteágazó témákat felmutató oldalain, amelyek elsöprő erővel bizonyítják, milyen nélkülözhetetlen és bőséges tudást mutatnak fel a tradíciók és a tradicionális szemléletű szerzők a környezettudatosság vonatkozásában. Minden, amit a természettel kapcsolatban fontosnak tartottunk, megközelítéseik által egy magasabb értelmet nyer. Megtanuljuk általuk a tájakat, az égitesteket, a növény- és állatvilágot szimbolikusan szemlélni, melyből kiderül, hogy a »virágok az égi világ szépségének földi megtestesítői«, amelyek »vágyódva néznek valódi hazájuk felé«.

Megismerkedünk a szakrális kertészet rejtelmeivel, mely szépségével megnyitja lelkünket a transzcendenciára, hiszen e művészetben a »ligetek, sziklakertek, bokrok, kanyargós ösvények mind-mind azt a célt szolgálták, hogy a szemlélő figyelmét a közvetlen benyomás mögött feltáruló valóságra irányítsák«. Rájövünk arra, hogy a természet által nyújtott ajándékok iránti őszinte hálánk és a nálunknál hatalmasabb erők létének elismerése egyúttal hozzájárulhat ahhoz, hogy »újra felépüljön az emberben magában az, amit teljesen eltemetett«, illetve belátjuk, hogy »amennyiben nem így cselekszem, továbbra is az én merev börtönébe zártan élek és gondolkozom«.”

„Csupán a fizikai testünkben tapasztaljuk meg közvetlenül a természeti rendet bensőleg, és nyilvánvalóan a test által vagyunk képesek kapcsolatba kerülni a körülöttünk lévő természet világával. Testünk (…) egyszerre kiterjesztése a természet világának és része az »énünknek«, melyet képesek vagyunk közvetlenül megismerni, és amelyről közvetlen tudatossággal rendelkezünk, szemben mindazzal, ami körülvesz minket és amit megkülönböztetünk az »énünktől«, avagy attól, amit köznapi tudatosságunkkal közvetlenül és intuitíve »önmagunkként« ragadunk meg. Azonosítjuk magunkat a testünkkel, és mégis megkülönböztetjük tőle magunkat; s miközben ismerjük és közvetlenül tapasztaljuk testünket, valójában nem ismerjük, legalábbis nem mindenki. (…).

A vallások mint a szellemi kibontakozás korlátjáról, ám – ezzel egyidejűleg – mint megszentelt térről beszéltek a testről. A vallás azonban tradicionálisan minden esetben a legintenzívebb érdeklődést tanúsította a fizikai test iránt, míg a modern világban a természeti rend felfogásának szekularizációja egyre inkább visszatükröződött a modern férfiak és nők felfogásában saját testükre vonatkozóan is, ami így még inkább konfliktusba került a vallásos nézőponttal, mely konfliktus most robbanást okozott a Nyugat közösségi életében azáltal, hogy a modern technológiák progresszív módon behatoltak az élet legalapvetőbb folyamataiba. Manapság fontos közkérdéssé vált annak eldöntése, hol végződik a családtervezés és honnan kezdve beszélhetünk gyilkosságról, és miben is áll az élet szentsége, melyhez a modern civilizáció egyfelől olyannyira ragaszkodik – legalábbis amennyiben az emberi életről van szó – és amelyet másfelől oly büntetlenül pusztít.

Az emberi élet eredetének nagy drámája és a biomérnökösködés, valamint a bioetikához kapcsolódó problémák által felvetődő temérdek kérdés mind rámutat arra az igazságra, hogy a természet rendjének vallási felfogása, amennyiben az az emberi életre is kiterjed, most végső kihívással néz szembe a szcientista és szekularista világkép révén. A nyugati vallás nagymértékű hallgatólagos beleegyezésével ez a világkép sikerrel szekularizálta a kozmoszt, mechanisztikus – avagy agnosztikus, vitalisztikus – nézeteit pedig kiterjesztette a természeti rendre is, még nagyobb mértékben, mint az emberi testre. Következésképpen az emberi testet sokan nem tekintik többnek mint egy merőben kvantitatív természeti rend részét, amit a fizika és a kémia törvényei kormányoznak, s magát a biológiát is igyekeznek ezek működésére redukálni. Ennél az oknál fogva a természeti rend vallási értelemben vett újrafelfedezésének a test központi kérdéséhez kell fordulnia, ahol a spirituális, pszichikai és fizikai összetevők egységet alkotnak, amelynek egésze szükségképpen jelentőséggel bír a vallás számára. Ez az oka annak is, hogy komoly ellenállást tanúsítottak még a modern Nyugaton is a test materialista felfogása és a pusztán materialisztikus orvoslás kizárólagos követeléseivel szemben. Mind a környezeti válság, mind a természet jelentőségének újrafelfedezése a vallásos gondolkozók által, amint azt az előző fejezetben tárgyaltuk, az utóbbi néhány évtizedben együtt járt a fizikai test és annak vallási jelentősége iránti érdeklődés figyelemre méltó növekedésével. S Nyugaton éppen itt zajlik a legnagyobb küzdelem, e homlokegyenest ellenkező nézetek közt, az élet és halál értelmére és az emberi test jelentőségére vonatkozóan.”

„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«. (…). Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”

 

Életrend ♦ Környezetbölcselet
Környezeti nevelés ♦ Kultúra és művészet
Szakrális tudományok ♦ A tudomány határai

 

Pages