Megint ismételjük, hogy: Ez az a nap, melyet az Úr alkotott, ujjongjunk és örvendjünk benne (Zsolt 117,24).
Ezen kezd csökkenni a sötétség, és a növekvő fény visszaszorítja az éjszaka határait. Nem véletlenül és nem esetlegesen kerül erre a napra az ünnep, amelyen az emberi életben kezd felragyogni az isteni élet. Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik? Gondolj arra, hogy a bűn gonosz éjszakája, elérte lehető legnagyobb mértékét, a gonoszság mindenféle leleményével elérte a bűn végső határát, ma van az a nap, amely elvágja további elharapódzásának útját, és ettől kezdve fogyatkozik és megsemmisül.
Látod-e a fény erősebb sugárzását, a megszokottnál is fenségesebb Napot? Akkor gondolj az igaz világosság eljövetelére, amely az evangélium fénysugaraival beragyogja a földkerekséget. (…).
♦
Hallod, amikor Izajás próféta azt kiáltja, hogy gyermek született nekünk, és fiú adatott nekünk (Iz 9,6).
Tudd meg a prófétától, hogy miként született a gyermek, és hogyan adatott a fiú!
Talán a természet törvénye szerint?
Nem! ‒ mondja a próféta.
A természet Ura nem szolgája a természet törvényeinek.
Mondd meg hát, hogyan született a gyermek?
Így szól: Íme a szűz méhében fogan, és fiat szül, és Emmanuelnek fogják nevezni (Iz 7,14), ami annyit jelent: velünk az Isten.
Mekkora csoda!
A szűz anya lesz, és szűz marad.
Látod a természet újítását!
A többi asszony esetében úgy van, hogy amíg szűz, addig nem anya, de ha anya lett, akkor meg már nem marad szűz.
Itt viszont mindkét fogalom egybeesik. Mert ugyanaz a szűz és az anya, és a szüzesség sem akadályozta meg a szülést, és a szülés sem szüntette meg a szüzességet.
Úgy illett ugyanis, hogy az, aki mindenki romolhatatlansága érdekében lépett az emberi életbe, születésekor a neki szolgáló érintetlenségtől vegye kezdetét. Az emberi szokás romlatlannak nevezi azt, aki házasságot nem ízlelt.
Ahogyan én látom, az a nagy Mózes ezt ismerte fel előre a fény által végbement istenjelenésben, amikor a csipkebokor lángolt, de a tűz nem emésztette el, s mondta: Odamegyek, megnézem ezt a nagy jelenést (Kiv 3,3). A menéssel ‒ úgy vélem ‒ nem térbeli mozgást jelzett, hanem a közbeeső időn való átkelést. Mert ami akkor képileg megjelent a lángban és a csipkebokorban, miután átkelt a közbeeső időn, az világos kinyilatkoztatás lett a Szűz misztériumában. Ahogyan ott van a bokor, nyaldossa a tűz, és nem ég el, úgy van itt a Szűz, és megszüli a fényt, és romlatlan marad.
Ha pedig a csipkebokor előre ábrázolja a Szűz istenszülő testét, ne szégyenkezz a rejtély miatt. Mert minden test, mivel magába fogadta a bűnt, már önmagában azért mert test, bűn; a bűnt pedig a Szentírás átvitt értelemben tövisnek hívja. (…).
♦
Az angyalok örömhíre azonban arra figyelmeztet, hogy beszédünk forduljon vissza Betlehembe, szemléljük azokat a misztériumokat, amelyek a barlangban történtek.
Mik ezek?
A pólyába csavart, és jászolba fektetett gyermek, a szülés után is Szűz, a gyermekét magához ölelő romlatlan Anya.
Mi, pásztorok, szintén ismételjük a próféta szavát, hogy ahogyan hallottuk, úgy láttuk is a seregek Urának városában, a mi Istenünk városában (Zsolt 47,9).
Talán nem csak úgy véletlenül, esetlegesen történt mindez, amit Krisztusról elbeszélnek, vagy a történetnek van valami jelentése?
Mit jelentsen az Úr leszállása a barlangba, jászolba fektetése?
Miért éppen a népszámlálás idején jön ebbe az életbe?
Avagy világos, hogy amint Ő kiváltott minket a törvény átka alól, Ő maga lett átokká értünk, a mi sebeinket magára vette, hogy mi az Ő sebei által gyógyuljunk meg (Gal 3, 13; Iz 53,9; 1Pét 2,22)?
Így kerül bele az adóösszeírásba is, hogy bennünket a súlyos bilincsektől kiszabadítson, amelyekben nyögött az emberi természet, amely a halál adófizetője volt?
Látva azt a barlangot, amelyben megszületett az Úr, gondolj a vaksi és vakondok emberi életre, amelybe eljött az, aki megjelent a sötétben és a halál árnyékában élőknek!
Be van pólyálva az, akit bűneink kötelékei kötöznek meg.
A jászol meg az állatok helye, ebben születik az Ige, hogy az ökör megismerje gazdáját, és a szamár urának jászolát (Iz 1,3).
Az ökör a törvény igájába van fogva, a szamár teherhordó állat, amelyet a bálványimádás bűne nyom.
Az állatoknak megfelelő takarmány és élet a széna, és Ő sarjaszt füvet az állatoknak a próféta szava szerint (Zsolt 103, 14).
Az értelmes teremtmény azonban kenyérrel táplálkozik. Ezért a jászolban, amely az állatok asztala, elénk kerül az élet mennyből alászállott kenyere (vö. Jn 6,48), aki az értelemben lett, hogy az értelemnélküliek is részesüljenek az értelmes táplálékból.
Az tehát, aki a jászolban van, mindkettőnek az ura, közvetít az ökör és a szamár között, a kettőt elválasztó válaszfalat lebontva, a kettőt önmagában egy új emberré teremtette, az egyikről levéve a törvény súlyos igáját, a másikat megszabadította a bálványimádás terhétől (vö. Ef. 2,14).
♦
Tehát örüljünk és örvendjünk rajta (Zsolt 43,17), ne féljünk az emberek elmarasztalásától, amint a próféta int erre, ócsárlásuk se kényszerítsen meghátrálásra, akik kinevetik az üdvrend Igéjét, mint amelyhez nem illik, hogy alávesse magát a testi természetnek, és az sem, hogy a születés által egyesüljön az emberi élettel az Úr.
Amint látszik, nem ismerik ennek titkát, hogy miért rendelte el nekünk az üdvösséget így az Isten bölcsessége. Önként adtuk el magunkat a bűnnek, és a pénzen megvásároltak módján az ellenség szolgaságába hajtottuk életünket.
Szerinted mi lett volna a legkívánatosabb az Úr részéről?
Nem az, hogy a siralmas helyzetből kiszabadítson? (…).
Mivel hatalmas, nem uralkodott rajta az alvilág, teste sem látott romlást. Lehetetlen is lett volna, hogy az élet szerzőjét a romlás kerítse hatalmába. De szégyenletes az emberi életbe lépni, és kiállni a testi szenvedések próbáját? Csak a jótétemény túláradó mivoltáról beszélsz.
Mivel másként nem lehetett kiváltani az embert az oly nagy bajokból, vállalta ezt a teljes szenvedésmentesség Királya, hogy saját dicsőségét felcseréli a mi életünkkel.
Így jött el a mi mocskunkba a tisztaság, de a szenny a tisztaságot nem érintette, amint az evangélium mondja, hogy a világosság a sötétségben világított, a sötétség azonban azt nem fogta fel (vö. Jn 1,5). A fény megérkeztével ugyanis megsemmisül a homály, a Napot nem homályosítja el a sötétség. A halandót elnyeli az élet, amint az apostol mondja (2Kor 5,4), és nem a halál nyeli el az életet. A romlásnak indultat megmenti a romolhatatlan. A romlás nem érinti a romolhatatlanságot.
Ezek által jön létre az egész teremtés közös melódiája, mind egy hangon végzik a dicsőítést a teremtés Szerzőjének, minden nyelv, a mennyeieké, a földieké és a földalattiaké is azt kiáltja, hogy Úr Jézus Krisztus az Atya Isten dicsőségére (Fil 2,11), aki áldott mindörökkön örökké,
Ámen.[1]
Vanyó László fordítása
Jegyzet
[1] Forrás: Az egyházatyák beszédei Krisztus-ünnepekre. I. Karácsonyi ünnepkör. Budapest, 1995, Jel Kiadó /Ókeresztény örökségünk/, 60‒79. o.
