Ars Naturae 1–2. szám

„Manapság a természet kimerül a különféle »jelenségek« (a fény, az elektromosság, a hő stb.) vonatkozásában elgondolt törvények összességében. Ezek minden spirituális jelentés nélkül, pusztán matematikai relációk által meghatározva, kaleidoszkopikusan tárulnak elénk. Ezzel szemben a tradicionális világban a természetet nem »gondolták«, hanem – mint egy nagy megelevenedett szent testet: mint »a láthatatlan látható kifejeződését« – megélték.” – Julius Evola

Képzeljük magunk elé az egyre hatalmasodó hulladéklerakó telepek látványát, majd gondoljunk bele, hogy a durvafizikai szemét, bármennyi legyen is, mindig sokkal kevesebb a finomfizikainál. A konkrét hulladék növekvő mennyisége még több gondolati, mentális, érzelmi és lelki szemét meglétét feltételezi.

Az ökológiai érzés és gondolkodásmód nevelési formái közül az egyik legnagyobb erejű a „Remetenap”. A tábori hagyományunkban van külön Természetnap is, amelyen a különféle oktatási formák témája a természet, de a Remetenap egész más: a személyiség központját, mélyét segíti ezirányú fejlődésében.

A most következőkben egy átgondolt koncepció alapján szeretnénk értékelni a magyar közoktatási rendszert és azok résztvevőit. Őszinte és kon­struk­tív helyzetjelentést kívánunk adni. Az őszinte azt is jelenti, hogy rendkívül kritikus, ami a téma súlyosságát tekintve alapvető hozzáállás.

Van bennünk bizonyosság annak jelenlétét illetően, ami a Természetben nemcsak mindig jelen van, hanem a Természeten túl mutat? Van-e még most is tiszta és közvetlen kapcsolatunk a Kerttel, a Természettel, Önmagunkkal, Istennel? Mit adunk át gyermekeinknek ebből?

Ha a tanítás puszta adattárolássá silányul, ha nem követelik és támogatják a saját belátást, az önálló gondolkozást, a fenntartás nélküli kérdezést, az érvelést, akkor nem teljesülnek a képzésre, a kvalifikációkra vonatkozó társadalmi elvárások, ahogy az ember művelésére irányuló ősi pedagógiai feladatról sem gondoskodnak.

Magától értetődik, hogy az emberi lény magát teljesen otthon csak a művészetté emelt természetben tudja, csak akkor, ha a természetet teljes egészében a természet köréből kivonta, és metapoiétikusan a maga élete számára átalakította. Nem a természetben, hanem a művészetben vagyunk otthon. De a különös az, hogy mintha maga a természet is életre teljesen készen csak abban az esetben és akkor érezné magát, ha az ember művészi létébe magához fölemeli.

Az ihletett tradíciók tehát elutasítják a becsvágyat, a versengést és a kvantitatív, mennyiségi szemléletmódot; ezzel szemben a mi modern „civilizációnk” a szociális haladás, a szabad szórakozás (utánunk a vízözön jellegű) képzetét és a mennyiségi termelést tette meg alapjául.

II. János Pál pápa hivatali idejének még meglehetősen korai szakaszában jelentette meg „Az emberi munkáról” című enciklikáját, amelyben ismét ezt a tradicionális keresztény munkaéthoszt ajánlotta modern világunk számára. Itt csupán arra teszek kísérletet, hogy felvázoljam ennek alapjait és következményeit.

A jelenkor számára idegen az a gondolat, hogy a gazdaság magasztos értelemmel is bírhat a lét tervében, s hogy másképpen is rátekinthetünk, mint elkerülhetetlen szükségszerűség – akár a szó mechanikus értelmében, akár a szellemiből részesülő és a szellemit szolgáló eszköz értelmében. Mindazonáltal a gazdaságban benne rejlik egy magasabb rendű, amelynek révén a gazdaság még saját magán is felülkerekedik (…).

Othmar Spann (…) nemcsak egy intellektuális istenbizonyíték logikáját, hanem az ember egzisztenciájának közepét látta a religióban, a legfensőbb Egészbe való visszakapcsoltságban. A vallás nem magánügy, és nem is a nép ópiuma. A vallás élethatalom.

A legmélyebb misztikus értelemben a természet szomjazik imáinkra, s ebben az értelemben olyanok vagyunk, mint egy ablak a természet épületén, amelyen át a szellemi világ fénye és levegője behatol és beáramlik a természeti világba.