„Az ember rabszolga, amennyiben idegen akaratok működnek cselekvése és annak eredménye, erőfeszítése és ama feladat között, melyre fordítja azt. Ez a helyzet napjainkban a rabszolgák és az urak esetében is. Az ember sohasem konfrontálódik közvetlenül saját tevékenységének kondícióival.
A társadalom szűrőt alkot természet és ember között.”
Simone Weil
A munka, legyen akár vitatéma, a mindennapi tapasztalatok ténye, vagy pusztán elmebeli foglalatosság, mindannyiunk életét érinti.[1] A végtelenségig vitatkozhatunk azon, kinek mit és milyen mértékben kellene tennie; hogy mik a megfelelő feltételek a munka elvégzéséhez; s mindenekelőtt, hogy mi a jogos ellenszolgáltatás teljesítéséért cserébe. Olyan társadalomban élünk, amely már egy jó ideje jelentős erőfeszítéseket tesz a munka – legalábbis a nehéz fizikai munka – megszüntetésére, majd hirtelen és paradox módon a munkanélküliség idején ébred rá, hogy szükségünk van a munka méltóságára. Bizonyára meg is örököltük azokat a problémákat, melyeket a munka felvet, egészen odáig elmenően, hogy el kell töprengjünk azon, van-e jövője egyáltalán. De az ebből fakadó ténykedésünk és gondjaink közepette ritkán tartunk szünetet, hogy elgondolkozzunk a munka lényegi természetén.
Begyökerezettség című könyve vége felé Simone Weil megállapítja a modern civilizációról, hogy „beteg (…). Betegségét az okozza, hogy nem tudja, milyen helyet adjon a fizikai munkának és az azt végző embereknek”.[2] Első hallásra ez a korunkban általános rossz közérzet és elidegenedés meglehetősen szokatlan diagnózisának tűnhet. De ne feledjük a „fizikai munka” kifejezést. A fizikai munka – a pusztán mennyiségivé tett emberi erőfeszítés, melyet nem enyhít semmilyen átalakító kvalitatív elégedettség – az, ami Simone Weil szerint betegségünk lényege. Így folytatja:
„A fizikai munka napi halált jelent.
A munkában egész lényünk, lelkünk és testünk a mozdulatlan anyag körforgásába kerül, közvetítőként szolgál az anyag egyik része és másikja között, e változás eszköze lesz. A munkás az általa mozgatott szerszám meghosszabbodása lesz testestül-lelkestül. A test mozdulatai és a lélek figyelme a szerszám sajátosságait követik, a szerszám maga pedig a munka anyagához igazodik.”[3]
Könyvét az alábbi két mondattal zárja: „A fizikai munka helyét könnyű meghatározni egy jól rendezett társadalomban. Ennek kell állnia a spirituális középpontjában”.[4]
Merész igénynek tűnhet mindez, ha nem idézzük emlékezetünkbe, hogy az értelmetlen munka és a lélektelen munka egy és ugyanazon dolog. Az értelmetlenül életünkre nehezedő munkát tehernek érezzük, mely ellentétes legbenső természetünkkel – bizonyos értelemben valódi lényünk megtagadása. A munka mégis az ember lényegi ismertetőjegye. Azt mondják, gyümölcséről ismerszik meg a fa. Nem azt a kérdést kell tehát feltennünk, hogy „Mit kap az ember a munkájáért?”, hanem inkább azt: „Mit kap munkája által?”.
Hogy itt a munkával kapcsolatosan „spirituális magról, középpontról” esett szó, az nem csupán egy bizonyos emberkép invokációja, hanem utalás egy olyan szubtilis szál létére, mely a szenthez kapcsolódik, legyen az ember bármilyen megterhelésnek is kitéve fizikai létezésének fenntartásához. Ez valamilyen módon annak előfeltételezése, hogy a szellemi formálja életünk bensőséges, nem kinyilvánított viszonyrendszerét, és hogy lényünk nem teljesen valóságos e rejtett összefüggés nélkül. Ha nem így lenne, szembesülnünk kellene egy kínos kérdéssel: hogyan történhet meg, hogy földi létezésének fenntartása érdekében az ember olyan fizikai cselekvés pályáját kényszerül követni, amely legbensőbb természete nyílt tagadásának tűnhet, mintha Teremtőjének valamely szörnyű tévedéséből fakadóan egy olyan irány követése volna az ember végzete, mely eltéríti azon valós dologtól, amely a természete kellene legyen? Ha el kívánunk kerülni egy ilyen dilemmát, arra a következtetésre kell jussunk, hogy bizonyos módon a munka mélységesen természetes – vagy annak kellene lennie –, nem pedig olyasmi, amit kerülni vagy száműzni kell, mint méltóságunkon alulit. Annak vizsgálatára vállalkozunk itt tehát, hogy milyen módon és körülmények között birtokolhat a munka egy kontemplatív dimenziót.
Ha teljességében meg akarjuk érteni a munka e dimenzióját, fel kell fednünk a lényegét; mi is ez, mielőtt kondicionálná bármely szociális, morális vagy gazdasági előírás. Úgy kell felfognunk, mint minden lehetséges produktív folyományát megelőző benső tapasztalást. El kell különítenünk minden olyan módozatától, melyeket magára ölt a világban való jelenlétünk következményeként, és amelyek ama kötelezettségekben végződnek, melyeket a társadalom ró ránk; kötelezettségek, melyeket munkával fizetünk meg. E kötelezettségek olyan totalitárius követelésekkel állhatnak elő, hogy hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni a munka mélyén rejlő nem anyagi értelmet.
Az a modern szokás, hogy a munkát egyenlőnek tekintjük az időrabló gürcöléssel, hajlamossá tesz arra, hogy elfeledjük: az ember a munka eszköze és végrehajtója. Csak az ember dolgozik. Egy ló gürcölhet, miként egy hód is. De csak az embert szabadítja vagy emeli fel a munka. Csak az embert demoralizálja a munka. És éppen ebben rejlik a mechanizált ipar munkaerkölcsének veszélye; etikai abszolútummá teszi társadalmi és ökonómiai kényszerűségünket, hogy elkészítsünk és megtegyünk dolgokat. Mivel nem talál valós és effektív hasznosságra abban a megfoghatatlan és a jövedelmezőséget megelőző impulzusban, amely a munka magvában rejlik, a modern ipar elveszíti a munka spirituális funkcióját. S ama tendenciájában, hogy az embert a termelési folyamat perifériájára tolja, gyakorlatilag az embert is elveszíti. Egy olyan környezetben, ahol az ember alárendelődik a mechanikai eljárásoknak, lehetetlenség megtapasztalni a munka fizikai törekvését azon természetes és elkerülhetetlen médiumként, mely által a test és a lélek hatással van az anyag átalakítására.
A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.
Háromosztatú természetünkben az emberi mikrokozmosz mindhárom állapota úgy gondolandó el, mint amelyek életüket és megvilágításukat végső soron onnan kapják, ami nem teremtett és ebből következően „felette” áll a megnyilvánult életnek, ami folyamatos változás és kibontakozás. A legfelsőbb szinten a lélek spirituális képességei tükörként fejezik ki az isteni Intellektus archetipikus valóságait. A valóság eme szintjének fényében kontempláljuk szubjektivitásunk misztériumát, és végül megmagyarázhatatlannak találjuk magán az istenin belüli identitásként. A közbülső birodalomban a lélek képességei kétpólusúak; ablakként működnek, egy irányban felfelé vagy befelé tekintve, arra, ami túl van szubjektivitásunkon. Az ellenkező irányban „lefelé” vagy kifelé tekintenek, érzékeinkből származó tapasztalatainkra, hogy lokalizálják vagy „felruházzák” őket és folytonosságot biztosítsanak pszichológiai életünknek. A lélek e két irányban álló impulzusa révén térképezzük fel valamennyi tapasztalatunk értelemmel felfogható értékét.
Végül, ha individuális életünk élő, organikus burkaként a test szubsztanciája a fizikai anyag által újul is meg, rendeltetésének és céljainak okait azonban a lélekből gyűjti. Önmagában világosságot nélkülöző, a test az anyag átalakításának fenntartó eszköze. Ám testi természete csak akkor áll összhangban az anyagi világgal, melyben él, ha képes cselekedeteit és vágyait közvetlenül kapcsolatba hozni a lét magasabb szintjeivel, melyek értelmet adnak nekik.
A munka az a legfőbb eszköz, ami által a tudat fókuszpontja az egyéni szubjektivitáson „kívül” összpontosul. A munka törekvése egyfajta átalakító cselekedet, melyben a munkásnak lehetősége nyílik felemelkednie azon értékek és értelmek szintjére, melyek meghaladják a fizikai élet tevékenységeit. Bármely megfontolásban az átlényegülés eme lehetőségét kell mindig szem előtt tartanunk arra vonatkozóan, mi is alkotja a munka lényegét. Amikor e lehetőség nincs jelen egy munka erőfeszítésében, akkor fizikai elfoglaltságunk az anyag világával nem egyéb tehernél, és pusztán oktalan eszközökké válunk az anyagi valóságok manipulálásában. Ha nem így volna, el sem tudnánk képzelni kevesebb tapasztalattal járó, örömtelenebb és lélekölőbb munkát. Egy ilyen tapasztalat pedig nem kevésbé lehetséges a legjobban gépesített, leghigiénikusabb ipari munkahelyen, mint a szakadatlan fizikai robotolásban. Bármennyire is fokozzuk törekvésünket, és bármennyire is finomítjuk mechanikus eszközeinket az anyag formálására a termelés hajszájában, nem menekülhetünk ama paradoxontól, hogy legértelmesebb és legtökéletesebb formájában a munka belső harmóniát és egyensúlyt biztosít, akkor is, ha az eszközök viszonylag egyszerűek és közvetlenek maradnak.
Ez a paradoxon fontos kérdést vet fel azzal a megállapítással kapcsolatban, hogy az anyag manipulációja pontosan ugyanannyit ér-e, mint a ráfordított anyagi és testi energia. (A latin homo – ember – egyébként szoros kapcsolatban áll a humus – föld – szóval, melyből humble és humility [’alázatos’ illetve ’alázat, megadás’] szavainkat eredeztetjük.) Nem kellene-e vajon belátnunk, hogy ebben az energiaráfordításban egy beépített kölcsönösségi viszony rejlik a világ véges anyagi forrásai és az emberi test fizikai korlátai között? Nem kellene-e a testi energia megfogyatkozásának ráébresztenie minket bizonyos felismerésre és alázatra fizikai korlátaink irányában, határt szabva ily módon annak, hogy kizsákmányoljuk a föld élő testét? Más szavakkal, nem kellene-e fontolóra vennünk, vajon létezik-e egy természetes, szerves kölcsönös összefüggés testi energiáink korlátai és azon mérték között, amely szerint fogyaszthatjuk az anyagi erőforrásainkat önmagunk fenntartása céljából, s hogy e kölcsönösséget semmi esetre sem szabadna hűtlenül elárulni egy olyan termelés kedvéért, mely nem veszi számításba a munka benső jelentőségét?
A legártalmasabb elképzelések egyike, amely meggátol bennünket ama intim viszony felismerésében, melynek a munka és spirituális természetünk között fenn kellene állnia, egy olyan eszme, amely megdönthetetlennek látszott az utóbbi három évszázad nyugati gondolkozásában, és ma is alig mutatkoznak jelei annak, hogy kimerülőben lennének az abszurditás forrásai, melyekből folytonosan merít. Nem másról van szó, mint arról az elgondolásról, miszerint a művészet és a munka a tevékenység elkülönített és szigorúan el is különítendő kategóriái. Szokásunkká kellett válnia, hogy úgy gondolkozzunk a művészetről, mint az esztétikai érzéstől különálló kategóriáról, és szokásunkká vált úgy tenni, mintha a művészet elválasztható kategória lenne az alkotástól, azaz nem kapcsolódna nyíltan fizikai életünk közvetlen szükségleteihez. Rákényszerültünk a külső és a belső ember mesterséges szétválasztására, mely egyenértékű egy olyan látszat fenntartásával, miszerint az emberiség két fajtára oszlik: az emberre mint művészre, és az emberre mint munkásra – aki nem művész.
Ez azonban ellentmond a józan észnek. Azt sem állíthatjuk, hogy egy munkás munkája – azaz a hasznosság műve – szükségszerűen nem szép, ellentétben a művész alkotásával. Miként azt sem, hogy a művészet – azaz a kifinomult érzék alkotása – nem szolgál emberi igényeket. Ha elfogadjuk, hogy az ember spirituális lény, akkor világossá válik, hogy vannak igényei és követelményei a fizikai szükségletein túl és kívül is. Nyilvánvaló az is, hogy lényének szerves egész volta igényli, hogy ne legyen megosztott önmagán belül, azaz spirituális szükségleteit egyféle tevékenységgel, fizikai szükségleteit pedig egy másikkal elégítse ki. Ugyanis a helyesen elvégzett hasznos munka eredményeképpen születhet olyan típusú szépség, melyet kifinomult érzékenység hat át, miképpen a művészet is elkerülhetetlenül magában foglalja a készítés és a hasznosság bizonyos formáit, amelyek a gyakorlati munkára jellemzők. Miként nem létezik művészet munka nélkül, úgy munkának sem kellene léteznie művészet nélkül, tehát mindazoknak, akik aktívan dolgoznak, bizonyos értelemben művészeknek kellene lenniük. Minden művész munkás. Legalábbis oly mértékben, hogy mindegyikük uralomra kíván szert tenni anyaga fölött, hogy hatással legyen átalakulására, és amilyen mértékben egy ilyen transzformáció megvalósítása megfelelően megy végbe, együtt jár vele az önmaguk feletti uralom is. Ha meg kívánjuk óvni magunkat a cselekvésünk és gondolkozásunk közötti bármely megosztottságtól – melyben életünk egyik részét (minimális emberi közreműködéssel ipari körülmények között előállított) házaink képezik, bennük bútoraink és felszereléseink, mindennapos használati tárgyaink, ruháink és minden, amire naponta szükségünk van, miközben rendelkezünk néhány „művészi” tárggyal is (melyek készítőjük érzékenységénél semmi többet nem fejeznek ki), azért, hogy „átalakítsuk” életünk másik részét –, be kell látnunk egy ilyen helyzet mélységesen természetellenes és demoralizáló voltát. Tényleg elhisszük, hogy egy szépművészeti kiállítás megtekintése „szabadidőnkben” elegendő mértékben kárpótolhat minket a bármiféle személyes elégedettségtől megfosztott munka egyhangú tapasztalatának értelmetlenségéért?
Ha újra rá akarunk lelni a munka „spirituális magjára”, nem csupán arról nem szabad megfeledkeznünk, hogy a művészet és a munka elválasztásának elfogadása valódi természetünk meghamisítása, hanem arra is emlékeznünk kell, hogy minden reformot magával az emberrel kell kezdeni, mivel az ember hatalmasabb, mint amit teremt. Philón szavaival: „Még egy oktalan gyermek is tudja, hogy a mesterember felette áll mestersége termékének: mind időben, hiszen idősebb annál, amit készít, ilyen értelemben tehát atyja; mind értékben, mivel a hatást kifejtő elem nagyobb becsben tartatik, mint a passzív hatás.” Ily módon emlékeztetve magunkat az ember lényének művéhez viszonyított elsőbbségére, előzetesen már azt is megsejthetjük, milyen viszony áll fenn a munka emberi viszonyrendszere és az általa tükrözött archetipikus természet között. Ahogyan Plótinosz írta: „Mindazt, ami létrejött, akár műalkotás, akár természeti jelenség, valami bölcsesség alkotta s az alkotást mindenütt bölcsesség vezette”.[5]
Most, hogy újból birtokába jutottunk az ideának, hogy nincs áthidalhatatlan szakadék a művészet és a munka között, továbblépve fontolóra vehetjük azokat a módokat, melyek az embert spirituális természeténél fogva kenyérkereső munkájához kötik. Ugyanis ha a szent nincs jelen a keze ügyébe eső dolgokban, akkor aligha van jelen bárhol is. Nem csak a gondolkodás és a spiritualitás exkluzív kategóriáiban működik. A dolgok numinózus, szent mivolta közelebb van hozzánk, mint a nyaki ütőerünk – a Koránból vett kifejezéssel élve. Miként lehetséges ez? Vizsgáljunk meg néhány szót, melyeket rendszeresen használunk, amikor a munkának az élethez való viszonyáról beszélünk. A bölcsesség oly gyakran működik a szavakban tudatosságot megelőző, iránymutató erőként.
Még ma is lehetséges úgy beszélni a munkásról, mint akinek szakmája van, vagy egy hivatást követ. A trade [’szakma, mesterség’] szó etimológiája bizonytalan, de a gyökere feltehetően a tread [’tapos, jár’]. Amin járunk, amit kitaposunk, az egy ösvény – valamilyen cél felé tartunk rajta. Egy szakma tehát a munka vagy mesterség egy formája, az életút bejárásaként felfogott foglalkozás. Ebből is láthatjuk, hogy egy kézműves mesterség ideája tartalmazza egy elhivatás értelmét, s mint ilyen, birtokolja valamiféle megvalósítás lehetőségét azáltal, hogy összhangba hozunk egy sor külső körülményt egy belső imperatívusszal, egy belső hanggal.
Egy hivatás természetesen elhivatás, és egy belső hívás alapján működik (s mellékesen azt a kérdést is felveti, hogy ki hív el kit?). A munka szó etimológiája magában foglalja azt, hogy energiát fektetünk valamibe, ami szépen vagy jól – tehát hozzáértéssel – van elkészítve. Mint ilyen, a mesteremberben a megvalósítás egyfajta tökéletessége felé mutat. Így a „munka” szóba rejtve ismét eljutunk ahhoz az ideához, amely valaminek a megvalósítására vagy elérésére utal, a fizikai energia puszta ráfordításán túl. Továbbá ez a megvalósítás nem csupán bizonyos lehetőségek elvetését és mások elfogadását implikálja, hanem (miként Plótinosz érzékelteti) egy veleszületett bölcsességet is a választáshoz, lehetővé téve annak effektív megvalósítását, amit el akarunk érni. Mármost, mivel szigorúan véve nem létezik tökéletesség a teremtett dolgok rendjében, ez a tökély, amire a hozzáértés irányul, egy másik rendhez kell, hogy tartozzon, a dolgok egy természetfeletti rendjéhez; pontosan ahhoz, amire az ember elhivatott.
Az absztrakt görög főnév, a tekhné, illetve latin megfelelője, az ars egyik általános értelemben vett jelentése: létmód. A latin ars szóból származik az art [’művészet, tudomány, mesterség’] szavunk. Az art indo-európai gyökerének jelentése: összeilleszt. A tekhné gyöke ugyanaz, mint az ács szóé (a régi angolban a carpenter olyan ügyes munkást jelent, aki főként fával dolgozik). Az ács az, aki összeilleszt dolgokat. A tekhné egy szemmel látható jártasság egy mesterségben. Ám Homérosznál olyan értelemben fordul elő, mint ami a művész elméjében lakozik – ezt később imaginációnak nevezték. A művészet ezen értelme a művészben lakozó mentális prediszpozícióként [’hajlam, érzékenység, vonzódás’] mélyen beágyazott volt nyelvünkbe a tizenhetedik századig, amikor elkezdték a készített dolgok egy kiválasztott kategóriájára alkalmazni. A munka és a művészet nyelvezetéhez tapadó valamennyi jelentést átitatja tehát az, aki a dolgokat összeilleszti: aki a manuális szükségszerűség területét hozzáigazítja egy felsőbb imperatívusz rendjéhez. Jól mutatja mindezt, ahogyan a különféle szakrális tradíciók szimbolizmusa és mitológiája a művészetekhez és a mesterségekhez kapcsolódik.
Mikor a művészet ideájában a dolgokat készítő személy effektív gondolkozására helyezzük a hangsúlyt, s nem az esztétikus tárgyak egy exkluzív kategóriájára alkalmazzuk, azzal nem azt kívánjuk sugallni, hogy ne lenne különbség mondjuk a katedrálisépítés és a fazekasság között. (A különbség azonban inkább fokozatbeli, nem minőségi.) Nem erről van szó: hanem arról, hogy minden esetben (és ki dönthetné el, melyik a fontosabb művészet például a katedrálisépítés, az anyaság vagy a földművelés közül) az emberi hozzájárulás egyfajta bölcsesség. Mindegyikben benne foglaltatik valamiféle művészet, és amennyiben mind értelmi, mind fizikai síkon ráfordított munkával, törekvéssel jár együtt, úgy áldozat is – és az áldozat [sacrifice] egyik jelentése a „megszentelés”, egy megszentelt ceremónia végrehajtása.
Az emberi munka őseredeti értelmét tehát abban a tényben lelhetjük fel, hogy az nem pusztán készség vagy szakértelem valaminek a megtételéhez, hanem felölel egy emberfeletti tudást is a létről. Vagy másképpen megfogalmazva, a készítés aktusa kontemplatív alappal bír lényünk szívében. S ha a szakrális hagyományokhoz fordulunk, melyek kifejezésmódjának folyamatos csodálattal adózunk szépségük és mesterségbeli tudásuk miatt az emberi műalkotások terén is, felfedezzük, hogy a munkás, a mesterember vagy a művész elhivatását nem életének anyagi körülményeitől kapja, hanem a legmagasabb forrásból ered. Az indiai hagyományban a mesterember elhivatásának forrását és kezdetét végső soron Visvakarma isteni képességéből vezetik le, ahogyan azt Ő kinyilatkoztatta. Bármely művészetre a szilpa nevet alkalmazzák, amit nem lehet megfelelően visszaadni a művész vagy kézműves vagy mesterember szavainkkal, mivel ez a készítés és a tett olyan aktusára utal, mely mágikus erőkkel bír. Az indiai hagyomány kontextusában a műalkotások isteni formákat imitálnak és a mesterember újra megismétli a teremtés kozmogónikus aktusát, miként a mű is összegzi isteni forrásának ritmusait. A készítés aktusa által, saját jóga-gyakorlataival összhangban, a mesterember mintha helyreállítaná és újraalkotná önmagát, ily módon haladva meg az ego kötelékeinek alávetett személyiségének szintjét.
Az iszlám kézműves-hagyományában megőrződtek bizonyos iszlámot megelőző prototípusok, idővel kapcsolódván a Korán példázataihoz és a Próféta bizonyos mondásaihoz. Mennybemeneteléről beszélvén a Próféta leír egy hatalmas, négy oszlopon nyugvó kupolát, melyekre a koráni formula négy része volt felírva: Isten – a Könyörületes – a Megkönyörülő – nevében. Miként Titus Burckhardt rámutatott, ez a példázat minden kupolás épület szellemi modelljét mutatja be. A mecset az iszlámban a par excellence Isteni Egységnek, az iszlám fő alapelvének a szimbóluma. A mecset tehát ama centrum, amely felé az iszlám művészet és kézművesség orientálódik, annálfogva is, hogy ezeket mind magában foglalja. A mecset épületéből – mondhatni – csak úgy árad a kézművesség, mivel a kalligráfiával együtt az építészet alkotja az iszlám kinyilatkoztatás legfőbb művészetét.
Az iszlámban a kézművesség céhek köré szerveződött, melyek szoros kapcsolatban állnak a szúfizmussal, az iszlám hit ezoterikus dimenziójával. Éppen úgy, ahogyan a középkori kereszténység céhei is felhasználtak egy kozmológiai és hermetikus jellegű szimbolizmust és tudást. A keresztény hagyományban a kézművesség szimbolizmusa Krisztus személyét teszi meg kiindulópontnak, aki maga is ács volt. (A mesterségek Krisztusa faragványként fellelhető számos angol egyházközség templomában.) Bizonyítható lenne, hogy a kereszténység legmagasabb rendű szakrális művészete az ikon – az isteni Képmás ábrázolása. Ám emellett az eredetében a kereszténységet megelőző kézműves tradíció az, ami kiváltképp kozmologikus a maga szimbolizmusában, ahol a fizikai tér a spirituális tér szimbóluma, Krisztus alakja pedig az alfa és az ómega, a kezdet és a vég, az időtlen centrum, akinek keresztje az egész kozmoszt uralja.
Az ilyesfajta szimbolizmus veleszületett jellegzetessége a régi civilizációk művészeteinek és kézművességének – azaz kenyérkereső foglalkozásainak –, és mindenütt jelenlévő az emberi élet fizikai műalkotásaiban. Minden mesterség és szakma, a szántástól a szövésig, az ácsmesterségtől a kőművességig, a fémművességtől a költészetig és zenéig, tradicionálisan összefonódott a transzcendens princípiummal. Ezt a tényt tanúsítják K. R. T. Hadjonagoro szavai is a híres jávai batikról:
„[A batik] a meditáció eszköze, egy folyamat, mely során egy rendkívül emelkedett fenségesség születik meg az emberben. A jávai közösség társadalmának szövetében a valóban megvalósított lények egykor mind batikoltak – a Királynőktől a közemberekig (…). Szinte elképzelhetetlen, hogy azokban az időkben a batik bármiféle kereskedelmi céllal bírt volna.
Az emberek batikot készítettek a családjuknak és szertartási célokra, odaadással a mindenható Isten felé, minden ember törekvése Isten megismerése és az Ő szelleméhez való közeledés volt.”
A Teremtés könyve szerint a munka az eredendő bűn következménye. Mindazonáltal a keresztények előtt mindig ott lebeg Isten példája, „aki megteremtette a világot és látta, hogy az jó”. Ennek ellenpontjaként vethető fel az a felismerés, hogy Királysága nem e világból való, így az ember, aki valamelyest még őrzi eredetének, a Paradicsomnak az emlékét, fenntartja a lehetőségét annak, hogy munkája ösvényén visszataláljon Istenhez, mivel „a hit is halott tettek nélkül” (Jak 2,26). E két távlat között zajlik le az ember földi sorsa. Ami az isteni Princípiumból ered, az jó; a tökéletesség archetípusa az isteni Princípium meg nem nyilvánult valósága: „Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a világosság Atyjától származik” (Jak 1,17). H. J. Massingham The Wisdom of the Fields (1945) című művének alábbi részlete felvillant valamennyit ezen idea figyelemre méltóan hosszú élettartamából:
„A legékesebb példa erre a veleszületett és belső princípiumra Droitwichből származik, ahol él egy Fowkes nevű bútorasztalos. Benne ez tudatossá lett és életfilozófiájának részévé vált. Készített egy kisméretű, ovális kézitükröt mahagóni hulladékfából egy barátom felesége számára. Mikor a barátom elment érte, a mester elmondta neki ama meggyőződését, hogy a kézművesség eredetileg isteni adomány volt és a képesség azóta apáról fiúra száll. Az örökletességről szóló teóriájának alátámasztására elmesélte barátomnak, hogy anyai nagyapja a maga idejében Anglia legjobb furnérozói és intarziakészítői közé tartozott. Ő maga semmit sem tudott a furnérozásról. Egy napon késztetést érzett, hogy azonnal kipróbálja, majd, ahogy mesélte, játszi könnyedséggel el is végezte a munkát. Rájött, hogy nincs szüksége a fokozatos megközelítés »próba-szerencse« módszerére, se öntanításra, hozzáértését a nagyapjától örökölte.”
Minden emberi munkában az archetípus egy előzetes tudás vagy bölcsesség, amelyben ott lakozik az isteni Prototípus avagy bármely alkotó tett tökéletes modellje.
Az isteni Prototípusnak egy mesterség adott eszközeiben benne rejlő bölcsességként való meglátását idézi fel gyönyörűen a Kivonulás könyve (25,9), ahol a szentély részleteinek leírása után Mózest Isten ennek elkészítésére ösztönzi, „mindenben annak a hajléknak és a hozzátartozó eszközöknek a mintájára, amelyet majd mutatok neked”. Ám a munka nehézsége pontosan abban rejlik, hogy a megvalósítási lehetőségek korlátlan számának határt kell szabnunk, mivel minden mű magában foglal egy előzetes képet, amely szerint később egy pontosan meghatározott cél és forma szerint ölt testet. E prekoncepció és a belőle következő determináció nélkül nem volnának megkülönböztethetőek az eszközök a céloktól. A munka önmagában elégséges lenne. De ahogyan Aquinói Szent Tamás hangsúlyozza: „Miként Isten, aki minden dolgot teremtett, nem pihent ezekben a dolgokban (…), hanem önmagában pihent meg a teremtett dolgoktól elkülönülten (…), így nekünk is meg kell tanulnunk a munkát nem célként tekinteni, hanem kipihenni a munkát Istenben, akiben boldogságunk lakozik”. A munka a rendezettség bevitele az anyagba, az emberi szándék és akarat által átalakított anyag. A valódi munkás nem pusztán azért dolgozik, hogy magának a munkának a folyamatát tökéletesítse, hanem egy benső rendhez igazodik, amely az ő tökéletes természete. Ezért kell a munkásnak szabadon azzá a dologgá válnia, amit készít. Ahogy Eckhart mondja:
„A műnek, ami »nála«, rajta »kívül« és »felette« van, a művész »benső« művévé kell válnia, más szóval benne magában kell formát öltenie, hogy a műalkotást létrehozhassa az Igével összhangban: »A Szentlélek száll beléd« (Lk 1,35) – vagyis hogy a »felette levőből« »benne« legyen.”[6]
Ebből következik, hogy ha a művész vagy a munkás alkotásában a tökéletesség elérésére törekszik, nem szabad engednie, hogy bármi az elkészítendő dologról alkotott elképzelése és a kivitelezés közé álljon. Éppen lényének ez az összhangja a mű végső megvalósulásával az emberi munkálkodás őseredeti mintája. Benne foglaltatik az is, hogy a munka lényegében a kontempláció kedvéért létezik, miképpen az is, hogy a mű tökéletesítése egyedül az öntudatosság árán érhető el. Miként a japán fazekas, Hamada kifejtette: „Akkor kell dolgoznod, amikor nem vagy önmagad tudatában.” A tökéletesen kivitelezett munka során nem merül fel a jutalmazás gondolata, a folyamat szeretete, a jó keresése, a célokhoz való ragaszkodás, vagy a kitűzött célnak, de még magának Istennek elérése sem.
Eckhart, az igazságosságról szóló egyik prédikációjában egy további vezérfonállal is szolgál annak megértéséhez, miként szövődik össze munkánk és lényünk; hogy a munkánk lényegében az, hogy legyünk, és létünk a munkánk:
„Az igaz nem akar munkájával semmit se elérni, mert mindazok, akik munkáikkal valamit keresnek, vagy azok, akik munkáikkal valamit célba vesznek, szolgák és béresek. Ezért, ha az igazság formáját akarod magadra ölteni, és azzá átformálódni, ne igyekezzél semmire és ne vegyél célba semmit munkáiddal, sem az időben, sem az örökkévalóságban, ne akarj érte se bért, se boldogságot, se semmi mást, mert az ilyen munka mind halott. Igen, én azt mondom, ha még magát Istent veszed célba, azok a munkák, amelyeket ezért teszel, halottak és jócselekedeteket rontasz el velük. (…) Éppen ezért, ha élni akarsz, és azt akarod, hogy munkáid éljenek, akkor minden dolog számára halottá és semmivé kell lenned. A teremtmény az, aki valamiből valamit készít; Isten pedig az, aki a semmiből készít valamit. Ahhoz, hogy Isten benned vagy veled valamit tegyen, előbb semmivé kell lenned. Ezért hát maradj meg létezésed alapjában, és ott munkálkodj, azok a munkák, amiket ott munkálsz, mind élők.”[7]
Eckhart e passzusát kiegészítendő és magyarázandó Plótinosz harmadik Enneádjának végén az alábbiakat találjuk:
„Minden, ami öntudattal és önértelmezéssel bír, származtatott; szabályszerűen figyeli magát, hogy e tevékenység révén Lényének urává váljon: s ha magát tanulmányozza, ez csak azt jelentheti, hogy a tudatlanság benne rejlik, és hogy saját természete hiányos és az intellekció révén tehető tökéletessé.
Minden gondolkodás és tudás itt kiküszöbölendő: a hozzáadás hiányt és elégtelenséget hoz.”
Ezek semmi esetre sem akarják tagadni, hogy az érzékeinkkel felfogott valóság meghatározza egy anyagi létezőre való hatásunk feltételeit. De a cselekvés legmélyén az érzékek nem tudatosan működnek közre, és létezik a tett időtlen forrásának közvetlen és feltételekhez nem kötött intuíciója a lélekben: valami, ami nem része a munka aktusának, amint a kerékagy nyugvópontja sem vesz részt a kerék forgásában. S nincs olyan foka a munkában elérhető tökéletesedésnek, mely ne állna valamilyen vonatkozásban magának a Tökéletességnek ezzel az állandóságával. Ez a hozzáértés spirituális funkciója. A tökéletesség nem testesül meg a felkészületlenben vagy elégtelenben, mivel a hasonló hasonló által ismerszik meg, és a munka kivitelezésében megnyilvánuló ügyesség elsősorban a munkásban rejlő készség. A gyakorlott alkotó intuitíve tudja, hogy munkájának tökéletessége saját lényén alapszik és nem külső körülmények határozzák meg. A munkást az önfegyelem terén mutatkozó saját hiányossága akadályozza meg feladatának tökéletes végrehajtásában. Pontosan az emberi lény e benső tökéletesítése az, amit eszközeivel a fizikai test kiterjesztéseként a kézművesség szolgál, és amit a gépek ellehetetlenítenek. A szerszám táplálja azt a szerves viszonyt, mely minden munka mélyén fellelhető; a potencialitás teljes szabadsága a fizikai törekvésben megfelel a tökéletesen megvalósított mesterségbeli tudásban rejlő szükségszerű meghatározottságnak. Ilyen a munka „szellemi magja”. H. J. Massingham ezt az élő folyamatot rögzíti Shepherd’s Country (1938) című írásában; megfigyelvén egy munkást, aki egy tradicionális ötrudas Cotswold kaput vagy „karámot” készített, ezt írta:
„Az anyaggal való bensőséges kapcsolata emberibbé tette és megnyitotta a szellem áramlását. Úgy tűnt, éppúgy beszél a fához, akárcsak hozzám, és olykor megfeledkezett arról is, hogy ott vagyok. (…) Értelmetlen lenne azt mondani, hogy egy ilyen ember, mint Howells, szereti a munkáját: benne élt.”
Korábban említettük, hogy a homo (ember) szó kapcsolatban áll a humus-szal, és fontos ökológiai következményekkel bír. Az ember szó szerint a „termőföldből” való, életét óráról órára és napról napra az tartja fenn, amit a termőföld biztosít számára. Minden tradicionális kultúrát a kézműves mesterségek, főként a mezőgazdaság tartott fenn. Annak következtében, hogy szorosan hozzánőttek egy jellegzetes földrajzi helyhez, és így azokhoz a sajátos szociális, anyagi és ökológiai körülményekhez, melyek biztosítják a megélhetés eszközeinek formális lehetőségeit és lényegét, a mesterségek óvják a természetes környezetet. Azért van ez így, mert a mesterségek viszont szerszámokra alapozódnak. A szerszám a manufaktúrában egy konzervatív eszköz, pontosan ama bensőséges viszony miatt, melyben egyesíti a kezet, a szemet és a szakértelem intuitív forrásait.
A szakértelem bizonyos mértékig felhalmozódó, kumulatív jelleggel bír. Viszonylag állandó körülmények között születik és a dolgok elvégzéséhez tartozó kipróbált és ellenőrzött módszerek összefüggésrendszerében gyarapszik. A szakértelmet csak egy sor egyezményes eljárásmóddal és egy előre meghatározott céllal összehasonlítva mérhetjük. Nem tudjuk meghatározni, hogy egy teljesen új eljárás ügyesebb, ötletesebb-e, mivel a végrehajtásához szükséges módszer újszerű volta miatt kívül áll minden konvención és egy kivételes helyzetet jelent. A munkás sem képes próbára tenni magát számára ismeretlen körülmények között. Emiatt a munkafolyamatban az újdonságok és innovációk utáni folyamatos kutatás demoralizálja a munkást (amint a művészt is demoralizálta korunkban). A folytonos innováció végül aláássa azokat a konvenciókat és társadalmi alkalmakat, melyek egyesítik a munkást és patrónusát – nem feledve, hogy minden munkás patrónus is.
Mélyreható okai vannak, hogy a kézművesség miért nem hajlandó bonyolultabb termelési eszközök kidolgozására, eltávolodva a kéziszerszámokkal végzett munka alapvető folyamataitól. Ez azzal a hatással járna, hogy a munkafolyamat során eltérítené a munkást saját benső erőforrásainak tökéletesítésétől, és a termelés külső, instrumentális körülményeire irányítaná figyelmét. Ha ez megtörténik, amint manapság láthatjuk a minket körülvevő, gépek által gyártott infrastruktúra szinte teljes egyformaságában járva, a minket fenntartó természeti világ végül puszta nyersanyaggá fokozódik le, melyet kizsákmányolhatunk, tekintet nélkül a végső következményekre. Nem kell meglepődni azon, hogy a munka anyagi kontextusának ilyen amorális és megkülönböztetés nélküli szemlélete lassanként elvezetett a környezet mérgezéséhez. A kézműves mesterségek ezzel szemben valószínűleg sokkal nagyobb mértékben fenntarthatóak. Nem hajlamosak az ember és környezete érdekei ellenében dolgozni, hanem mindkettő ritmusait és lényegiségét egyesítik magukban, ugyanakkor olyan benső kaput is nyitnak a tudatállapotokra és a szépségre, amely meghaladja az élet menetét megszabó, szükségszerűen fizikai feltételeket.
Az a tény, hogy a gépesített, indusztriális környezetben élő emberek összetévesztik szükségleteiket önös vágyaikkal és nagy nehézséget jelent számukra ezek megfékezése, már önmagában is demonstrálja e közeg etikátlan felelőtlenségét, a fogyasztás végtelen növelése utáni hajszát a véges erőforrások világában. Amikor szükségleteinkről beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy azokat nem a vágyaink határozzák meg, hanem szellemi lényként saját természetünk. Spirituális természetünk intuíciójánál fogva érthetjük meg, kik vagyunk. Azaz megértjük, hogy teremtményekként nem vagyunk elegendőek önmagunkban, hanem olyan lények vagyunk, akik önmaguk tökéletesítésére hivatottak. Hogy képesek vagyunk vágyainkra, szenvedélyeinkre, kívánt dolgainkra tárgyilagosan úgy tekinteni, mint természetünk részére, bizonyítja annak lehetőségét, hogy lényünk képes föléjük emelkedni. S ez arra kötelez minket, hogy felismerjük, bármi is szükséges emberi tökéletesedésünk végrehajtásához, az szükségleteinket képezi. Ahogy Plótinosz mondja: „Ami a művészeteket és mesterségeket illeti, minden, ami az emberi természet szükségleteire vezethető vissza, megvan a tökéletes emberben”. Dolgozni annyi, mint imádkozni. Ha a munka igazán a kontempláció kedvéért létezik, akkor ugyanolyan jelentőséggel bír, mint a szentírás egy passzusa. A gótikus katedrálisépítők munkája ugyanazon a hangon szól, mint a gótikus spiritualitás. Az egóhoz való nem-ragaszkodás üzenetét éppúgy hordozza egy Szung-korabeli váza, mint egy zen szöveg.
Valamit kézzel elkészíteni viszonylag lassú folyamat, elkötelezettséget, türelmet, rátermettséget és hozzáértést igényel, melyek rendszerint a fokozatos mesterré válás időszaka alatt nyerhetőek el, miközben a munkás jelleme is formálódik. A szerszám igénybe veszi a múltbéli használat során felgyülemlett, le nem írott bölcsességet is. A kéz, és kiterjesztése, a szerszám, közvetlen módon teszik próbára a munkás belső erőforrásait. A munka állapotának uralása úgy kell működjön, hogy eleven összhang jöjjön létre a mentális koncentráció, a fizikai erőkifejtés és a megmunkált szubsztancia anyagi tulajdonságai között, oly mértékig, hogy – amint láthattuk – a munkás a munkájában él. Amit készít, az élettől vibrál, és magán viseli az ember keze nyomát, ami hiányzik a gépek egyforma termékeiből. Mi másért éreznénk nosztalgiát a múlt műalkotásai iránt, ha nem ama tény miatt, hogy ezeket az emberi közreműködés minősége olyan értékkel ruházza fel, ami nyilvánvalóan hiányzik a minket körülvevő tömegtermékekből? Érzünk valami olyan pulzálást az ilyen alkotásokban, amely saját lényünk rezgésével közös.
Ezzel szemben a gépek termékeinek ismertetőjele az uniformitás. Az élet és a természet ritmusa iránt a gép közömbös, ha nem éppen bomlasztóan hat rájuk. Jóllehet a gépek kialakulása és fejlődése felhalmozódó technikai tudáson alapszik, a gépek kezelője számára nem rejtenek semmiféle tudást a termelés múltbéli módszerei. A gépnek nincs „történelme”, mivel folyamatosan korszerűsítik a technikai újítások révén, így nem lehet az emberi folytonosság eszköze. Az organikus köteléket, mely az egyik generációt a másikhoz fűzi egy kölcsönös összefüggésben, itt megszakítja a kvantitatív gépesítés, amely csak a gazdasági kényszerítő erőknek engedelmeskedik. A gépek folytonos technikai fejlődése egy bizonytalan jövőt vetít előre, és bomlasztólag hat a megújulás és az elhasználódás ama természetes ritmusaira, melyeket a szerszám hajlamos megőrizni. Egy kézműves kultúrában, amely bizonyos értelemben a menny felé forduló természet virágzása, a termelés a találékonyság, az önállóság és a morális integritás elsőleges emberi minőségeit táplálja, az embernek a természeti környezete iránti kötelességének és felelősségének összefüggésében. Ami a szerszámban a spirituális dimenzióra nyitott erőkifejtés és kontempláció kölcsönös ritmusának lehetősége, a gépben egyfajta diabolikus eszességgé és fortélyossággá válik, mely barátságtalan, gépies ütemével megfojtja a lelket. Más szavakkal, és mintegy összegzésképpen, a szerszám az emberi szükségleteknek megfelelően termel, a gép pedig ezekre való tekintet nélkül.
Mi sem könnyebb, mint rámutatni arra, hányféle módon tette könnyebbé életünket a gép. De vajon olyan előnyök ezek, hogy teljes bizalommal fordulhatunk azon irányba és cél felé, ahová a gép vakon terel minket? Nincs sok értelme vitába szállni azzal, hogy az élet manapság sokkal kényelmesebb és kellemesebb a férfiak és nők tömege számára (ami mindenképpen kétségbevonhatatlan), mint valaha is volt, ha ugyanakkor nem vesszük tekintetbe az ennek eredményéért fizetendő végső árat is. Haladásunkat egy olyan jövő felé, melyet előre látni pontosan senki sem képes, arról nem is beszélve, hogy irányt szabni annak egyáltalán nem. Hajlandóak vagyunk habozás nélkül elfogadni ezt a kétséges vállalkozást? Visszatekintve a kézműves kultúrákra, felismerve a szakrális hagyományok művészeteinek és kézműves mesterségeinek spirituális karakterét, tanulmányozva a szerszám által előállított műalkotásokat, mint a szimbolizmus és a beavatási tudomány eszközei által őrzött bölcsesség tárházait, szükségtelen azzal áltatni magunkat, hogy az ilyen dolgok újra életre kelthetőek pusztán azáltal, hogy szeretnénk, ha ez megtörténne. Tudjuk, hogy ez nem így megy. Világunk még nem végzett az öncsonkítással. Ám amennyiben emberek vagyunk és ebből fakadóan képesek felismerni, hogy valami nagyszerűbbért teremtettünk, mint saját termékeink, úgy a történelmi körülmények tényén túllépve az azt meghaladó igazságok felé kell fordulnunk. Ezáltal talán elkerülhetjük, hogy a történelmi fatalizmus áldozataivá váljunk.
Ha valamiféle végső gyógymódot keresünk a Simone Weil által leírt betegségünkre, akkor először is bizonyosan meg kell állapítanunk a kór természetét. Áttekintve ama régmúlt kultúrákat, melyekben az emberek számára a munka és a szent organikus egységet alkotott, a legkevesebb, amit elérhetünk, hogy képesek leszünk valamiféleképpen felmérni, honnan is zuhantunk alá. Ez bizonyosan jobb, mintha negatív módon oda lyukadunk ki, hogy pusztán áldozatai vagyunk az eseményeknek, melyeket nem áll hatalmunkban sem irányítani, sem megérteni. A társadalmunkban munkálkodó uralkodó erők elhitetnék velünk, hogy a technológiai fejlődés következő lépése majd végképp megszabadít minket a munka nyűgétől. Hogy egy ilyen utópikus álom kéz a kézben jár magának az embernek az elpusztításával, az nem véletlen. Bizonyosan a természetünkről alkotott hamis kép kivetülése. Ha hatékony ellenállást akarunk megkísérelni ezen álom ellen, azt csakis annak alapján tehetjük, hogy megértjük, a mesterségek mélyén rejlő „szellemi mag” egyaránt táplálja és védelmezi az ember és a szent közötti kölcsönös viszonyt.
Fordította: Umenhoffer István
Jegyzetek
[1] Forrás: Barry McDonald (szerk.): Every Branch in Me. Essays on the Meaning of Man. Bloomington, 2002, World Wisdom, 181–196. o. [Az írás később a Sursum Kiadónál A cselekvő életről című kötetben is megjelent 2017-ben.] – A szerk.
[2] [Simone Weil: Begyökerezettség. Budapest, 2012, Gondolat Kiadó, 315. o. Gutbrod Gizella fordítása. – A ford.]
[3] [Uo. 316–317. o. – A ford.]
[4] [Uo. 318. o. – A ford.]
[5] [Plótinosz: Enneades V. 8. 5. In uő: A szépről és a jóról. Istenről és a hozzá vezető utakról. H. n. 1998, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 32. o. Techert Margit fordítása. – A szerk.]
[6] James M. Clark és John V. Skinner (ford.): Treatises and Sermons of Meister Eckhart. London, 1958, Faber & Faber, 251. o.
[7] Uo. 53–54. o. [Az igazak életéről és munkáiról. In Tizenöt német beszéd. Pomáz, 2000, Kráter Műhely Egyesület /Kráter Klasszikusok 4/, 103–104. o. Schneller István fordítása. – A szerk.]
