Az erdők mélyén, óriás bükkök szürke törzseivel körülvéve az árnyékban egy ősöreg tűlevelű fa áll. Bár alacsony, már itt élt, amikor a fölé boruló bükkfák nagyszülei még csemeték voltak ezen a hegyen. Sötét lombjai között rózsás bogyók csillognak. Különös hangulat, s némaság lengi körül ezt az élőlényt; göcsörtös, tekeredő ágai a földre hajlanak, alatta vöröses, növénytelen talaj, gyökerei egy hatalmas dolomitszikla hasadékain át kígyóznak a földbe, kissé odébb azonban újra előtörnek, hogy ifjú törzsekként kilombosodjanak az anyafa körül. Az öreg fa odújában állatok nyomai láthatóak. Mókus, szajkó, őz ver itt néha tanyát, üldögél, s fogyasztja ebédjét, aminek része a fa „gyümölcse” is. Görbe, terebélyes matuzsálem, ki az erdő mélyébe hatoló és lassan vonuló fénydárdák ragyogásában sütkérezve hallgatag őriz egy minőséget, amelyről beszélni kell. Amely titkosan mindannyiunkban ott rejtőzik, s az erdő mélyén a vén ternyőfa helyet ad maga alatt bárki számára, hogy elmerengjen rajta.
A tiszafa (Taxus baccata) ősidők óta tiszteletben áll. Legendák övezik, és minden európai nép mesekönyveiben, történeteiben megjelenik. Északon leggyakrabban a halállal és az örök élettel hozták összefüggésbe, ahogy délen ugyanezt a ciprusfában személyesítették meg. Ma is gyakran találkozhatunk vele temetők, templomkertek fái között.
Sokan azt hiszik, e különös növény is talán csak más tájakról érkezett idegen, akit az itt élők ültettek el itt-ott, kényük-kedvük szerint. De a tiszafa igazi „bennszülött” európai faj, otthona a meszes talajú erdőségek mélye évmilliók óta már.
Oldalakat lehetne megtölteni e misztikus fa elnevezésének etimológiájával, de hogy csak a magyar név eredetére szorítkozzak, a tiszafa elnevezés nem a Tisza folyóra, hanem a fa szláv nevére (tis) vezethető vissza. Ekképpen már egy 1250-ben kelt oklevélben „Tyzafa”-ként említik meg. A magyar nyelv azonban talált kifejezőbb neveket e különös fára az Európában eltöltött évszázadok folyamán, úgymint méregfa, ördögfa, csapfa, halálfa, ternyőfa.
A Magyarországon őshonos növényvilág egyik leghosszabb élettartamú fafaja. Habár korát nem lehet a jelenlegi módszerekkel biztosan meghatározni, de legöregebb egyedeit ezer-kétezer esztendő körülire becsülik. Írásomban a tiszafa titokzatos életéről, tájban elfoglalt helyéről, végezetül felhasználásáról szólok majd.
Botanikai információk
A tiszafa tíz-húsz méter magasra növő, gyakran tőből elágazó, máskor több törzsből összenőtt, nyitvatermő fa. Kérge barnásvörös, szabálytalan alakú vagy szalagos pikkelyekben leváló, ágszerkezete göcsörtös, kanyargó. Lapos tűlevelei szabályos sorokban ülnek a gallyakon. Virágai kora tavasszal nyílnak, a porzós virágok a csészepikkelyek közül hosszan lelógó, gömbölyű kávébarna-krémszínű csokorba rendeződnek, míg a szintén gömbölyű, szederszerű, világos, termős virágok elszórtan ülnek a levelek hónaljában. Augusztustól októberig érnek rózsás-pirosas, bogyóra emlékeztető „áltermései”, melyek magból és magköpenyből (arillus) állnak, alsó oldalukon köldökszerű üreggel, és édes, nyálkás „hússal”.
A tiszafa nemzetségébe (Taxus) mintegy hét faj tartozik, azonban egyes kutatók úgy vélik, ezek nem többek, mint a tiszafa tájfajtái Ázsiában (Taxus chinensis), Amerikában (Taxus canadensis) stb., ugyanis hatóanyag-szerkezetükben nem térnek el egymástól.[1]
Mészkedvelő, mezofil (közepes hőmérsékleten élő) faj, legjobban a ködös, csapadékos vidékeket kedveli. Legkevésbé a sziklás, homokos talajon növekszik, a savanyú talajt kerüli, legjobban pedig a mély, gazdag vályogtalajokon fejlődik, illetve meszes tőzegen, krétán, dolomiton, és homokkövön. Északon alacsonyabb fekvésű állományai ismertek, míg a Kaukázus déli oldalán akár kétezer méteres magasságba is felhúzódik. Önálló állományokat ritkán alkot, leginkább aljnövényzetes bükkösök, gyertyános–tölgyesek elegyfája, vagy borókás–berkenyés cserjések tagja.
Szaporodását illetőleg elég termékeny. Képes szaporodni édes húsú magjával, gyökérsarjakkal, de földre érő ágai le is gyökerezhetnek. Kétlaki fa, azonban feljegyezték, hogy amennyiben elpusztul a beporzó egyed, néhány öreg termős fa képes hímivarú ágakat növeszteni a maga számára. Micsoda genetikai bravúr!
A tiszafa által fenntartott és gazdagított életközösség
Bár a tiszafa mérgező és alleopatikus (más növények növekedését biokémiailag ellehetetlenítő) faj – akárcsak az invazív akác (Robinia pseudoacacia) és a bálványfa (Ailanthus altissima) –, az élővilág megtanult alkalmazkodni hozzá az idők folyamán, ezért nem tud úgy elszaporodni, mint az idegenhonos növények. Állatok, gombák és baktériumok tartják kordában (limitálják) állományát, amelyek képesek átjutni a fa kémiai védelmén, és megbirkóznak a fában és leveleiben rejtőző halálos sejtmérgekkel. Ezért is fontos védeni állományait, és visszavenni az erdőgazdálkodás eszköztárába, ugyanis vele együtt védhetünk minden hozzá kapcsolódó – sok esetben a szemnek láthatatlan – élőlényt is…
Az emlősök közül a növény egyes részeit őzek (Capreolus capreolus), dámszarvasok (Dama vulgaris), üregi nyulak (Oryctolagus cuniculus), szürke mókusok (Sciurus carolinensis), rókák (Vulpes vulpes), borzok (Meles meles), nyestek (Martes martes), erdei egerek (Apodemus sylvaticus) és parlagi pockok (Clethionomys glareolus), de délen makákók (Macaca sylvanus) is fogyasztják. Noha levelét az őzek, szarvasok, kecskék vígan legelik, de a lovak, sertések és baromfik hamar elhullanak, ha megeszik. Angol források említik, hogy a borjú-kortól fokozatosan tiszafát legelésző tehenek bírják a mérget, de a hirtelen sokat evő, nem toleráns új egyedek elpusztulnak a toxinoktól.[2]
„Gyümölcsét” a madarak közül rigófélék (Turdidæ), vörösbegyek (Erithacus rubecula), barátposzáták (Sylvia atricapilla), csuszkák (Sitta europæa), szajkók (Garrulus glandarius) és fácánok (Phasianus colchicus) fogyasztják. Nagy-Britanniában a seregélyek (Sturnus vulgaris) úgyszintén megeszik, de itt Kelet-Európában valamilyen oknál fogva nem.[3] A magot feltöri, és belét fogyasztja a zöldike (Carduelis chloris), széncinege (Parus major), süvöltő (Pyrrhula pyrrhula), meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes), zöld küllő (Picus viridis) és a nagy fakopáncs is (Dendrocopos major), esetenként a kékcinege (Parus cæruleus) és a barátcinege (Parus palustris). Egyes fajok szétzúzzák a barna, csontos maghéjat, mielőtt elfogyasztják a mag belső részét. Ennek oka az lehet, hogy mérge (ebben az esetben a cián-glikozidokról [taxifillin] van szó, és nem a taxánról, mely a tiszafa fő méreganyaga) a maghéjban koncentrálódik. Ez azt is megmagyarázza, hogy az örvös galamb (Columba palumbus) és a varjúfélék (Corvidæ) – amelyek csak egészben fogyasztanak magvakat, és nem törik fel, vagy elégszenek meg a gyümölcshússal – miért nem eszik meg ezt a gyümölcsöt.
Egy sor gomba, baktérium és rovar szakosodott a tiszafára. Ilyenek a tiszafa gubacsatka (Cecidophyopsis psilaspis) és a tiszafa gubacsszúnyog (Taxomyia taxi), utóbbi a hajtások különös elváltozását okozza. Egyes gombák a fák gyökereivel társulnak, míg például a Diplodia taxi nevű gomba a fa sárguló levelein él. Ehető gombák közül a sárga gévagomba (Lætiporus sulphureus) gyakran kinő rajta. Egy kutatásban huszonöt különböző nemzetségbe tartozó százöt endofita gomba törzset izoláltak egy Közép-Olaszországban növekvő tiszafáról.[4]
Etnobotanikai szerepe
Az ember is hasznát vette már az ősidőktől fogva. Készült belőle rituális tárgy, például druidabot, szarkofág az egyiptomi fáraóknak, lant és hárfa, de bútorokhoz és berakásokhoz is felhasználták. Fabunkók, faszegek, csapok, orsók, tűk készültek belőle, sőt a fegyverkészítéshez is kedvelt alapanyag volt. A világ legrégebbi fából készült fegyverlelete, a Clacton lándzsa – melyet körülbelül négyszázezer évesre becsülnek – tiszafából készült. Ahogy az angolok híres hosszúíjait is ebből faragták, méghozzá a fa legrugalmasabb részéből; a szíjács és a geszt találkozó pásztáiból gyalulva. Egy legenda szerint a tiszafa-kupából kínált bor halálos méreg. E hiedelmet vélhetően Plinius hintette el A természet históriájában.[5] Noha a szakirodalom legfeljebb bőr- és gyomorirritációról tudósít, mindazonáltal érdemes kerülni a tiszafa használatát konyhai eszközök készítésekor.
A „pogány” világban nagy tisztelet övezte. Görögországban Hekaténak, az alvilág és boszorkányság királynőjének, és a Hold egyik istennőjének szentelték. Az ősöreg fák alatt kelták és germánok tartottak szertartásokat, egyes rítusaikhoz telihold idején metszett vesszőit használták. Igen gyakran ültették temetőkbe, ugyanis egy hiedelem szerint a tiszafa magába szívja a holtak kipárolgásait. Ahogy Robert Turner is megjegyezte ezzel kapcsolatban: „A hajnali pára összesűrűsödik alatta, majd hirtelen eltűnik.”[6]
A tiszafák állományait évszázadokon át az erdőgazdálkodás is fenntartotta a szálalóvágások során, sőt a kialakuló „középerdő” típusú lakott övezetekben (például szerfalvakban) is helye volt. Mára mintha elfelejtettük volna, miközben hazai állományai végveszélyben vannak. Szörnyű veszteség volna, ha a tiszafa és a hozzá kapcsolódó, rá specializálódott életközösség eltűnne a magyar tájból. Mivel már nem használjuk, s talán nem is ismerjük mondanivalóját, elfelejtődni látszik, hogy a természet számára fontos szereplő lehet, és a túlhasznált, idegenhonos fajokkal betelepített környezetünkben egyre kevesebb helyet kap ez az őshonos, gyönyörű böhönccé fejlődő, értékes fafaj.
A tiszafa jól tűri a metszést, így kialakíthatunk belőle sövénykerítést, de gyönyörű bonsai-t is. Nem okoz problémát neki a sziklás környezet sem, így a táj részeként, mint esztétikum is impozáns lehet egy több törzsből összenőtt három-négy méter törzskerületű tiszafa a sziklás domboldalon. Hajdan sok ilyen volt, melyek odvában néha oltárok és remetelakok is helyet találtak… Hazánk leghíresebb állománya egykor Közép-Európa legnagyobb ismert tiszafa állománya volt, a Déli-Bakonyban Szentgál – Márkó – Bánd – Herend községek határában. Habár élőhelye beszűkült, még mindig ez a legnagyobb magyarországi előfordulási területe.
Ehető bogyók, mérges levelek
A magköpenyt (az édes „gyümölcshúst” és a pirosas héjat) kivéve a fa minden része tartalmaz mérgező anyagokat. A levélben kétszer annyi van belőlük, mint a magban, dózisuk októberben a legmagasabb, februárban a legalacsonyabb. Az elhervadt vagy szárított levelek is mérgezőek az emberre nézve. A tiszafa toxicitásáért a taxinból származó alkaloidok (például taxin A és B, izotaxin B, paklitaxel), taxánból származó anyagok (például taxol A és B) és glikozidok (például taxicatin) felelősek.
A taxus mérgezés első tünetei: hányinger, hányás, szédülés, hasi fájdalom, erős szívdobogás (tachycardia), izomgyengeség és zavartság. Ezek körülbelül egy óra múlva jelentkeznek. A hatásmechanizmusa lényegében a mikrotubulusok működésének megzavarása, a nátrium- és kalciumcsatornák blokkolása, elsősorban a szívizomsejtekben, s a legtöbb esetben végzetes szívritmuszavar kiváltása hozza el a halált. Elsősegélynyújtás (nem eszméletvesztéses állapotban): hánytatás, gyomormosás, aktív szén, tej, kávé itatása, orvosi segítség hívása.
Habár nem egy ínyencfalat, „gyümölcshúsát” megízlelhetjük. A magokat pedig csak dobjuk el valahol az erdőben, lehetőséget adva ezzel egy új gyümölcstermő fának az Életre. Lekvárt, pálinkát nem szoktak főzni belőle, de erdei sétáinkon egy-két magról leszopogathatjuk a cukrokban, karotinokban gazdag nyálkás húst, enyhítve szomjúságunkat, s így is kapcsolódva az erdővel.
A tiszafa mint gyógynövény
A népi gyógyászatban, lévén forró és száraz hatású növény, hasznosították a levelét és kérgét főként féreghajtásra, valószínűleg nagyon kis mennyiségben, keverve más, régi receptekben említett (egyébként hasonlóan erős) parazitaellenes gyógynövényekkel, mint például az erdei pajzsika gyöktörzse (Dryopteris Filicis [maris] rhizoma), a nagyezerjófű gyökere (Dictamni [albi] radix) és a dió levele (Juglandis folium) stb. Ismert még fürdőben való alkalmazása gombás bőrbajok, valamint Gram-negatív baktériumtörzsek (ide tartozik a legtöbb baktériumtörzs) fertőzése esetén, amit egyébként egyes kutatások alá is támasztanak.[7] Használták még epilepszia kezelésére, és a női ciklus megindítására. Ma már a természetgyógyászatban nem alkalmazzák, a tiszafa eltűnt a herbáriumokból, és habár ez nagy kár, otthoni körülmények között egyáltalán nem ajánlatos a felhasználása.
A múlt században az egyre inkább elfelejtett tiszafát újra felfedezték, és a rákkutatásban értek el eredményeket vele. Sejthalált okozó méreganyagait (taxán származékok) gyógyszerekben szintetizálták. Ez az erős készítmény a Taxol, melyet emlő- és hasnyálmirigydaganat esetén használnak, több-kevesebb sikerrel. Sajnos, mint a legtöbb gyógyszernek, a Taxolnak is komoly mellékhatásai vannak. Nemrég még problémát okozott a Taxol gyártásához szükséges tiszafamennyiség begyűjtése, és veszélybe kerültek a tiszafa állományai például az Egyesült Államokban. Mára azonban a Taxus fajok mesterséges szövettenyészete szolgáltatja a Taxolhoz szükséges alapanyagot.[8]
Záró gondolatok
A tiszafa remek példa arra, hogyan működik a természet összefűződő kapcsolatrendszere. Rengeteg különleges növény- és rovarfaj tűnt el a föld színéről, és ez nem csak a klímaváltozásnak köszönhető. A nehézfém- és műanyagszennyezés mellett az élőhelyek folyamatos bolygatása, az intenzív mező- és erdőgazdálkodási beavatkozások, illetve legfőképpen a gondoskodás hiánya az, aminek áldozatul esett ez a sok-sok faj.
A tarra vágott, majd sorba terelt erdőségek, az itt-ott felszántott, kihasznált, majd felhagyott mezők, és a táj legeltetésének visszaszorulása kedvezett az idegenhonos növényeknek, amelyek limitáló életközösségük nélkül egyeduralomra törnek, agresszív terjeszkedésük pedig kitölti az amúgy is szűkös mezsgyéket, amiket az ember a természet számára meghagyott, s a különleges virágok helyett aranyvessző (Solidago canadensis), vaddohány (Asclepias syriaca) és gyalogakác (Amorpha fruticosa) ül elkanászodott csürheként a poros dűlőutak szegélyében.
Az ősi élőhelyeket leirtják, majd visszaültetik, de a K-stratégista, lassan megtelepedő, hosszú életű elegyfajokat senki nem telepíti vissza. Pedig ezek a fajok adnának otthont, költőhelyet, s táplálékot olyan madarak, rovarok, gombák és baktériumok számára, melyek a táj élőlényeit egyensúlyban tarthatnák. Olyan fajoknak, amelyek a természet varázslatosan mély kapcsolati rendszereit mérőműszerek nélkül is felügyelik, s olyan feladatokat is ellátnak, amiket a kortárs tudomány esetleg még nem integrált be szemlélődésébe, amik még nem kerültek felfedezésre.
Talán egy nap több ember tér majd vissza a természet valódi, szívből jövő tiszteletéhez, s a mindennapos jó kapcsolatot ápolva gyakrabban indul a falu határába sétálni, gombászni, gyümölcsöket és nyugodt perceket gyűjteni az erdőn. S mikor egy vén tiszafához ér, megízlelve különös ízű magköpenyét, talán eltűnődik azon is, miért gondolták a régiek, hogy a tiszafa a halállal, és az örök élettel áll kapcsolatban, s azon, hogy a vénséges fa alatt hány nemzedék ülhetett, s mennyi kor nyűgje, végtelenül fontosnak tartott eszméje lengett a lágy szelek hátán el a néma rengetegbe…
Jegyzetek
[1] E. Erdtman, K. Tsuno: Taxus heartwood constituents. Phytochemistry, VIII. évf. 5. sz. (1969. május) 931–932. o.
[2] R. Williamson: The Great Yew Forest. The Natural History of Kingley Vale. London, 1978, Macmillan.
[3] Szijj József: The food biology of the Starling and its agricultural importance. Aquila. A Madártani Intézet Évkönyve 1956–1957. LXIII–LXIV. évf. Budapest, 1957, Mezőgazdasági Kiadó, 63–64, 71–101. o. Valamint J. Havlín, Č. Folk: Potrava a význam špačka obecného, Sturnus vulgaris L. [Food and economic importance of the Starling.]. Zoologické Listy, XIV. évf. (1965) 3. sz. 193–208. o.
[4] M. Caruso, A. L. Colombo, L. Fedeli, A. Pavesi, S. Quaroni, M. Saracchi, G. Ventrella: Isolation of endophytic fungi and actinomycetes taxane producers. Annals of Microbiology 1. Milánó, 2000, Università di Milano, 3–13. o.
[5] XVI. 20. 50. Magyar nyelven lásd Cajus Plinius Secundus: Naturalis Historia. Természetrajz (XIV–XVIII). Szeged, 2009, JATEPress, 73. o.
[6] Robert Turner: Botanologia. London, 1664, R. Wood for Nath. Brook.
[7] N. Erdemoglu, B. Sener: Antimicrobial activity of the heartwood of Taxus baccata. Fitoterapia, LXXII. évf. 1. sz. (2001. január) 59–61. o.
[8] M. Jaziri, A. Zhiri, Y.–W. Guo, J.–P.Dupont, K. Shimomura, H. Hamada, M. Vanhaelen, J. Homès: Taxus sp. cell, tissue and organ cultures as alternative sources for taxoids production. A literature survey. Plant Cell Tissue and Organ Culture, XLVI. köt. 1. sz. (1996) 59–75. o.
