Ha arra a kérdésre keressük a választ, mivégre is vannak művészetek egyáltalán, csak kevesen vitatnák, hogy azért, mert az élet javára, annak jobbá tétele érdekében gyakoroljuk ezeket. Ez magában foglalja azt is, hogy a jó bizonyos értelemben több annál, mint amit az élet művészet nélkül nyújtana. Egy művészet nélküli élet bizonyosan nem sokkal több, mint állati képességeink gyakorlása a gyakorlatias hasznosság érdekében. Ám a múlt nyilvánvaló bizonyítékaiból felismerhetjük, hogy a művészetek normális esetben arra szolgálnak, hogy az ember figyelmét lehetőségei teljességének csúcsaira irányítsák.
- Szent növények
- Az ökofilozófia különlegessége
- Anakronizmus-e a kézművesség?
- Gondolatok a művészet lényegéről és hatásáról
- A szimbólumok és rítusok szerepéről, alkalmazásáról
- A város születése a természet szelleméből
- Egyén és közösség hagyományos és modern kontextusban
Manapság ismét reneszánszát éli a zarándoklás, főként a jelen írás apropójául szolgáló, Santiago de Compostelába vezető Szent Jakab út, ami az 1980-as évek végétől egyre több embert vonz. Az utóbbi években már kétszázezer fölé emelkedett a Caminót évente végigjárók száma. Az idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait rejtő katedrális a spanyolországi Galícia tartomány központjában már a keresztény középkorban is a harmadik legnépszerűbb úti cél volt Róma és Jeruzsálem után.
A szépség nem a műalkotások valamilyen speciális vagy kizárólagos értelemben vett sajátsága, hanem sokkal inkább egy minőség vagy érték, amely minden létező dolog révén megnyilvánulhat, valóságos lényük és tökéletességük fokához mérten. A szépség spirituális vagy anyagi szubsztanciákban, az utóbbi esetben pedig természeti objektumokban vagy műalkotásokban ismerhető fel. Feltételei mindig ugyanazok.
Az antikvitás kezdete óta úgy gondoltak a költőre, mint a természet hű tolmácsolójára, aki pontosan ismeri annak titkait, amennyiben úgy képzelték, a természet költőként viselkedik, és amit létrehoz, az költemény. Azt mondtam, a Timaiosz egyfajta költemény, avagy egy művészi játék, mely utánozza a világegyetem – istenségként ismert – költőjének művészi játékát.
A fájdalom elevenségével jelentkezik a kérdés: mi az, ami oly végzetesen elválasztja a várost szülőanyjától, a vidéktől? Mást felel a művész, a nevelő, a demográfus, a nyelvbúvár, a szociográfus és lelkipásztor; persze, mindezen válaszoknak együttese a reális, igazi magyarázat.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). Elsősorban eszme- és kultúrtörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai összefüggéseiben közelíti meg a humánökológia, a környezetfilozófia, a környezeti etika alapkérdéseit.
A „buddhista közgazdaságtan (buddhist economics)” kifejezést a neves közgazdász, E. F. Schumacher használta először, egy olyan gazdasági felfogást értve alatta, amely a buddhizmus alaptanításait és etikai elveit alkalmazza a termelés, a fogyasztás, a tulajdonviszonyok, a közösségi kapcsolatok és a természettel való viszony kérdéskörére, mégpedig elsősorban azzal a céllal, hogy megoldást találjon a jelenkor „kihívásaira”.
A természet csak azok szemében veszélyes vagy visszataszító, akik nem értik, és csak akkor, ha a félreértéseink következtében felborult az egyensúlya. A természet mindenekelőtt a szeretet erejével rendelkezik, így ha valamiképpen meg lehet hódítani, akkor csakis a szeretet révén.
A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.
Minden kor és nép kialakította avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló „valódi” tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig észrevétlenül áthatják életünket, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a „magyar hagyományhoz” is visszanyúlni.
A fájdalom elevenségével jelentkezik a kérdés: mi az, ami oly végzetesen elválasztja a várost szülőanyjától, a vidéktől? Mást felel a művész, a nevelő, a demográfus, a nyelvbúvár, a szociográfus és lelkipásztor; persze, mindezen válaszoknak együttese a reális, igazi magyarázat.
A hagyományos szemléletben, amely az embert egy abszolút, isteni középpontból eredezteti, és legfőbb feladatának tekinti, hogy eme valóságba saját földi lényének átalakításán keresztül visszatérjen, a természeti környezet megóvása és gondozása e centrális életfeladat egyik fontos elemeként és részterületeként jelenik meg. E felfogásban a környezetet érintő emberi aktivitás elválaszthatatlanul összefonódik a személyes önkorrekció benső lépéseivel, illetve a természeti jelenségek tudati átélésének elmélyítésével.
Az integrális tradíció szellemében fogant templomot, akár Egyiptomban, akár Görögországban, akár a középkori keresztény Európában emelték, mintha sohasem emberi gondolat és emberi kéz hozta volna létre, hanem mintha egyenesen Isten alkotta volna. Pontosabban: mintha az ő parancsoló hívása – az Ige teremtő ereje – nyomán jött volna létre. A szent épület valódi alkotója nem a kőfaragómester, nem a művész, nem ezek valamely csoportja, nem egy „céh” vagy „páholy”, hanem maga a mindenség mérnöke (...).
A mérgező hulladékok telepei és minden ehhez hasonló visszaélés a természettel szemben az emberi lélek állapotának tükre, e lélek minőségi állapota az, ami elkerülhetetlenül visszhangra lel az emberiség természeti környezetében; a természet ugyanis ama teremtmény kiterjesztése és függvénye, aki e világ középpontja és köldöke.
A legmélyebb élményben, amit egy műalkotás (vagy más emlékeztető) kiválthat, egész lényünk megrázkódik (szamvidzsita), gyökerekig hatóan. „Ízlelni ezt az ízt”, mely többé már nem íz, „az ikertestvére annak, amikor Istent ízleljük meg”, ahogy a Száhitja-darpana mondja; az „egyéni elfogultságtól mentes” kifejezés pedig már sejtetni engedi, hogy mindezzel együtt jár egyfajta ön-megsemmisítés – a semetipsa liquescere [’önmagától eloldódás’ – A ford.] –, és pontosan emiatt nevezhetjük „félelmetesnek”, ha nem is akarjuk elkerülni.
– Vidék és helyi kultúra
– A dél-balatoni tájról
– Imaginális ökológia
– Mesterségek és szakralitás
– Az érzékelés teológiája
– Oktatás, tudás, megismerés tradicionális perspektívában
– Anyag és szellem a művészetben
– Telepy Károly festészetéről
– Az időről, az öregkorról és a fájdalomról
A valóság, amelyet a virágok szimbolizmusán keresztül megláthatunk, olyasmi, ami csak közvetlenül érzékelhető s fogható fel, miként a szépségük is; nem érhető el egyedül az elme analitikus vagy imaginatív képességei révén, nem foglalható semmilyen képletbe. A szimbolika megértése és a róla való gondolkodás egyáltalán nem haszontalan, de önmagában nem helyettesítheti és nem is idézheti elő a valóság közvetlen megragadását, amely elővételezetten megmutatkozik abban, ahogy az ember természetes és őszinte módon örömét leli és gyönyörködik a virágokban.
A munka problémái és paradoxonjai, melyek túlságosan is nyilvánvalóak társadalmunkban, csak és akkor lesznek megoldhatóak és megmagyarázhatóak, ha készen állunk arra, hogy visszatérjünk egy spirituális antropológiához, ha hajlandóak leszünk elismerni teomorfikus [istenalakú] önképünket és helyreállítani tradicionális alaptermészetünket olyan lényekként, akik birtokolják a szellem, a lélek és a test szerves egységet alkotó hármas felépítését.
Jelen írásban amellett érvelek, hogy a Dél-Ázsiában kibontakozott gazdag védánta-hagyomány, különösen a gaudíja vaisnava védánta tradíció természetszemlélete termékeny talajt jelent egy ökozófia megfogalmazásához. A primordiális természet (prakriti) koncepciójára összpontosítom figyelmemet, illetve ennek a transzcendens valósághoz (brahman) való viszonyára.
Amennyiben a korai buddhizmus természethez való viszonyulását akarjuk meghatározni, figyelemmel a jelenkori embert sújtó környezeti válságra és annak megoldására, a buddhizmus centrális tanításaiból, ezen belül elsősorban a szanszárai léttapasztalat ama mélyreható analíziséből kell kiindulnunk, amely az aktuális emberi léthelyzetet annak minden külső (társadalmi és környezeti) és belső (mentális és pszichikai) vonatkozásával együtt feltárja számunkra.
Ha valaki meg akarja közelíteni Hamvas Bélát, szintén számolnia kell többek között a természet hatalmával. Gondolkodó óriásokat fogadott az otthonába és addig társalkodott velük, amíg le nem bukott a Nap. Isteneknek vetette meg az ágyat, hogy közösen mondhassák el az esti imát. A csípős hajnali szélben időtlen szépségeknek adott randevút.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Wakan nagyon sok dolgot jelent. A lakota azokból a dolgokból érti meg jelentését, melyeket wakannak tekint; mégis az értelmét olykor el kell magyarázni neki. Ez olyasvalami, ami nehezen felfogható. Ekképpen wasica wakan fehér gyógyító embert jelent; de egy lakota gyógyító elnevezése pejuta wacasa. Wicasa wakan a régi vallás lakota papjára használatos kifejezés.
Bingeni Szent Hildegard, a Rajna Szibillája, „népének és korának fénye”[15] kitüntetett helyet foglal el a teremtett világ és benne az ember, valamint az isteni szféra kapcsolatainak szellemtörténetében.
Hálát adok neked, hogy tennen hasonlatosságodra teremtettél engem, lelkemet értelemmel és szabadakarattal felékesítéd, énérettem az eget földet, ezekben való állatokat teremtéd, engem a földnek, vadaknak és madaraknak urává tettél, és azt akarád, hogy egek forgásai, a Nap, és az égben tündöklő csillagok, a tél és nyár, az éj és nap, a fák, mezők és folyóvizek nekem szolgáljanak; sőt az égben lakozó boldog angyaloknak seregét is szolgálatunkra rendeléd.
Így szólt hozzám uram, Jézus Krisztus királyunk: »menjünk a szent hegyre«, és elmentek vele a tanítványai, miközben imádkoztak, és íme két férfiú. Képtelenség volt az arcukra tekinteni, mert fény jött róluk, mely fényesebb volt a napnál, és a ruhájuk is fényes volt, hogy nem lehet elmondani, és nincs semmi, ami felvenné velük a versenyt ebben a világban. Nincs olyan száj, amelynek édessége el tudná beszélni szépségük kellemességét, mert csodálatos és különleges volt külsejük.
A legenda szerint egy alakommal, amikor a Buddha – közvetlenül felébredése előtt – a bódhi-fa tövében ült meditációba merülve, megrohanták Mára, a Gonosz démonseregei. Miután rendíthetetlen nyugalmából nem tudták kimozdítani, elhatározásában nem tudták megingatni, „irigységében és féltékenységében felbőszülve” előlépett maga Mára, hogy megalázkodásra kényszerítse, a céljáról való lemondásra bírja őt, és a legmagasabb rangot, a legfelsőbbnek és legkiválóbbnak járó tiszteletet magának követelje
Az éjszaka nap mint nap átélhető misztériuma a természet sötéten ragyogó titka. Hosszú nyári éjszakákon, a kihalt város csöndjében néha megszólal a rigó: ujjongva trillázik a világ sötétjébe, s az éj nyugalmát átitatja és felhevíti az élet és halál megrendítő csodáját zengő lelkes melódia. Szinte szikrázó fénnyé válik a hang, akár az ember szívében felvillanó felismerések. Az éjszaka nem halott sötétség, hanem a fény bölcsője: a belé vetett kis fénymagot őrzi, óvja, rejti a világ fürkész tekintete elől, hogy aztán az teljes pompájában virágozzon ki.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Hálát adok neked, hogy tennen hasonlatosságodra teremtettél engem, lelkemet értelemmel és szabadakarattal felékesítéd, énérettem az eget földet, ezekben való állatokat teremtéd, engem a földnek, vadaknak és madaraknak urává tettél, és azt akarád, hogy egek forgásai, a Nap, és az égben tündöklő csillagok, a tél és nyár, az éj és nap, a fák, mezők és folyóvizek nekem szolgáljanak; sőt az égben lakozó boldog angyaloknak seregét is szolgálatunkra rendeléd.
Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik?
