Az állatok, növények szimbolikusan jelenítenek meg egy-egy ideát, arculatot a nagy isteni egészből. Istenre emlékeztető útjelzőkként is jelen lehetnek életünkben, ha jól figyelünk rájuk. Ezt a szemléletet a mai ember a háziállatok közelében szintén gyakorolhatja, ami azért is hasznos tapasztalat, mivel ezáltal egy-egy élőlényben nemcsak a dédelgetni való állatkát látjuk meg, hanem a benne rejlő misztériumot, ideát. Most a hűséghez leggyakrabban társított állatot, a kutyát fogjuk szimbolikai szempontból megvizsgálni.
Az idők kezdete óta ismeretes az azonosítás: a fa egyenlő az emberrel; csupán emitt több ínnal, amott kevesebb lombos ívvel megformálva. Szókincsünk is emlékeztet erre, amikor a törzsről beszélünk, a gyökerekről, a szívről, vagy egy idős emberről, aki még él és virul.
„A természet egy könyv, egy levél, egy tanmese. Tegyük fel, hogy a benne lévő betűket a lehető legjobban ismerjük, minden szavát képesek vagyunk kiolvasni és kiejteni, sőt, ismerjük a nyelvet is, amelyen íródott – mindössze ennyi elegendő lenne, hogy egy könyvet megértsünk, róla véleményt alkossunk, jellemezzük vagy belőle kivonatot készítsünk? A fizikánál többre van szükség, hogy a természetet értelmezzük. A fizika csupán az ábécé. A természet egy ismeretlent tartalmazó egyenlet; olyan, akár egy csupa mássalhangzóval leírt héber szó, melyhez az értelemnek kell elhelyeznie a pontokat.”
Vannak olyan könyvek, amelyek értékét nem érintik sem politikai változások, sem ízlésbéli divatok. Aztán vannak olyanok is, melyek – úgy tűnik – soha nem válhatnak az „irodalmi kánon” részeivé. De érdemes-e írni egyáltalán olyan könyvekről, amelyekről mindenki azt hiszi, hogy régóta jól ismeri őket?
Az állatok, növények szimbolikusan jelenítenek meg egy-egy ideát, arculatot a nagy isteni egészből. Istenre emlékeztető útjelzőkként is jelen lehetnek életünkben, ha jól figyelünk rájuk. Ezt a szemléletet a mai ember a háziállatok közelében szintén gyakorolhatja, ami azért is hasznos tapasztalat, mivel ezáltal egy-egy élőlényben nemcsak a dédelgetni való állatkát látjuk meg, hanem a benne rejlő misztériumot, ideát. Most a hűséghez leggyakrabban társított állatot, a kutyát fogjuk szimbolikai szempontból megvizsgálni.
Mint már említettük, a bambuszok látványa különös hatást gyakorol szemlélőjükre, így érthető, hogy ez sok költőt és művészt ihletett meg évszázadokon át.
Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!
Ez az ország – mint mindnyájan jól tudjuk dalokból, filmből, személyes tapasztalatból – a déli Alföld, mégpedig a Dunának és Tiszának a jelenlegi jugoszláviai országhatárhoz legközelebb eső mintegy hatvan kilométeres mindkét oldali melléke. Szeged, Kalocsa – legújabban azonban Érsekújvár is – a paprikaország fővárosai, és ezeknek a központoknak a vidéke hordja magán a jellegzetes ismertetőt: a pirosló füzéreket a házak eresze alatt.
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). Elsősorban eszme- és kultúrtörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai összefüggéseiben közelíti meg a humánökológia, a környezetfilozófia, a környezeti etika alapkérdéseit.
A legnagyobb fölvilágosodottságot, igazi szabadságot és a legfőbb haladást semmi sem szerzi meg az emberiségnek, csak Isten malasztja, melyet Krisztus hozott e világra.
A modern pszichológiából teljes mértékben hiányzik az a kritérium, amely lehetővé teszi, hogy a lélek aspektusait vagy tendenciáit kozmikus környezetükbe helyezzük. A tradicionális pszichológiában ezek a kritériumok két alapvető „dimenzióval” összhangban adottak: egyrészt a kozmológiával összeegyeztetve, mely „elhelyezi a lelket” és modalitásait a létállapotok hierarchiájában, másrészt egy spirituális cél felé irányított erkölcsi felfogással összhangban.
„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel
Bingeni Szent Hildegard, a Rajna Szibillája, „népének és korának fénye”[15] kitüntetett helyet foglal el a teremtett világ és benne az ember, valamint az isteni szféra kapcsolatainak szellemtörténetében.
Krisztus maga mondta: „Legyen a ti beszédetek: igen, igen, nem, nem” (Mt 5,37); „Aki nincs velem, ellenem van” (Lk 11,23); „Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak” (Mt 6,24). Valójában, mivel az Abszolútum a létezés egészét áthatja, miként az életnedv átjárja a fát, a nagy választás mindig és mindenütt jelen van az ember életében, amint az emberiség minden korszakában is.
Míg tradicionalista és perenniális perspektívából kiindulva a darwinizmus elutasítása, és annak megfogalmazása, amit Titus Burckhardt egy híressé vált cikkében „transzformista illúziónak” nevezett, rutinszerű, ritkán tudatosítják, hogy az evolucionista doktrína egy tradicionális tanítás rontott változata, legalábbis részben. Semmi új nincs a Nap alatt, ahogy a Prédikátor mondja, a modernitás újdonságai és „felfedezései” egyszerre félreértelmezései vagy tagadásai a tradicionális eszméknek és formáknak.
Ha ugyanis a dolgok lényegét tekintjük, akkor az új tudományos világnézet nemcsak olyan neves embereket juttat eszünkbe, mint Goethe, Cuvier, Linne, Vico, Leibniz, Paracelsus, Cusanus és Arisztotelész, hanem sokkal régebbre visszavezet minket a múlt kultúráiban, szilárdan visszakapcsolódva a kozmosz avagy a systema naturæ tradicionális szemléletéhez, amely szerint e kozmosz egy statikus, szervezett és harmonikus egész.
Azzal, hogy lemondott a tervezettségről, a tudomány túlságosan sokáig dolgozott a fogalmi kategóriák ki nem elégítő készletével. Ez a valóság beszűkített látásmódjához vezetett, és eltorzította azt, hogy a tudomány hogyan érti meg nemcsak a világot, hanem saját magunkat is. A tervezettségnek a tudománytól való elzárása eltorzítja a tudományt, és a materializmus szócsövévé teszi, ahelyett, hogy az igazságot keresné.
Talán itt van a helye, hogy megemlékezzünk két olasz kutató munkásságáról. Még Denton könyve előtt, 1980-ban megjelent a genetikus, Giuseppe Sermonti (sz. 1925) és a paleontológus, Roberto Fondi (sz. 1943) Dopo Darwin. Critica all’evoluzionismo [Darwin után. Az evolucionizmus kritikája] című munkája.
Az evolúció darwini elmélete sajátos vonásai következtében különös helyet foglal el a tudományos elméletek történetében. Egyik sajátos vonása az, hogy nem a tudományos elméletek megszületésének szokásos útján jött létre, vagyis nem a tapasztalati tények racionális általánosítása révén, hanem mintegy „fordítva”: előbb született meg az elmélet és utána kísérelték meg – inkább kevesebb, mint több sikerrel – megtalálni azokat a tapasztalati tényeket, amelyek alátámasztották volna.
Kevés kérdéskör van manapság, mely annyira megvitatásra érdemes és következményeiben annyira alattomos, mint az evolúciós elmélet. (…). Az evolúció elmélete a modernizmus sátrának oszlopa. És ha ledőlne, az egész sátor a modernisták fejére borulna. Ezért fenntartják mint ideológiát, nem pedig mint bizonyított tudományos elméletet.
A remény nélkülözhetetlen az ember egészségéhez – a pszichológiai egészséghez a legközvetlenebbül, ám mivel az ember pszichoszomatikus egész, a fizikaihoz éppúgy. Minthogy itt helyezkedünk el a középső (ebből fakadóan középszerű) világban, a viszontagságok részét képezik az emberi sorsnak: a külső hányattatások (nehéz idők) és a belső nehézségek (…). Az efféle bajok ellen a remény az elsőleges menedékünk.
A város határain túl kanyargós kis poros utak rejtik a másik valóságot. A világot, melyet akácok öveznek és szántóföldek szabdalnak, ahol a semlyékek nyugalma járja át elménket, hogy aztán gubancos szőrű fekete kutyák ugatása riasszon fel túlzott tespedtségünkből, majd bamba tekintetű kíváncsi rackajuhok bámuljanak meg értetlen tekintettel. Ott, délnyugaton egy akácfa tövében a Fekete-széli kereszt jelzi ezt a határt.
A jelen kötetben található két esszé kulcsmondata is lehetne a következő: „Nem az ember kiváltságos szerepének túlhangsúlyozása, hanem tökéletes félreértése sodorta válságba civilizációnkat.”
A hagyományos szemlélet középpontjában az áll, hogy a világot, benne minden élőlénnyel, az örökkévaló Igazság tartja fenn. A természet csodálatraméltó törvényei, rendje és harmóniája révén szüntelenül erről beszél, ezáltal tanít és egész működésével feléje vezérel, még akkor is, amikor hatalmas erejével látszólag igazságtalanul sújt le az emberre. A természet – lényegében – mindig Isten Szavát követi, és az univerzum részeként ez alól az ember sem bújhat ki.
A környezetvédelem ma döntő részben a minden élet forrását jelentő abszolút Igazság mellőzésén alapul. Ezért ha születnek is benne értékes gondolatok, ha sok jó szándékú embert össze is fog, valójában hatástalan marad, pontosabban pusztán pillanatnyi érdekeket fog szolgálni, vagy éppen azt a célt, amit a világpolitikát meghatározó körök szánnak neki. Ha ebben az irányban halad tovább, nem fog tudni kilépni a jelenlegi paradigmája, gondolkodásmódja által teremtett tehetetlenségi mezőből.
A legnagyobb fölvilágosodottságot, igazi szabadságot és a legfőbb haladást semmi sem szerzi meg az emberiségnek, csak Isten malasztja, melyet Krisztus hozott e világra.
Mint már említettük, a bambuszok látványa különös hatást gyakorol szemlélőjükre, így érthető, hogy ez sok költőt és művészt ihletett meg évszázadokon át.
Gyakorta halljuk az intést: igyekezzünk „mindenütt” vagy „mindenben meglátni Istent”. A hívő számára ez a feladat nem tűnik különösebben nehéznek; mindamellett a dolognak számos fokozata van, a puszta képzelgéstől az intellektuális intuícióig. Elvégre hogyan „láthatnánk Istent” – aki láthatatlan és végtelen – a láthatóban és végesben, anélkül hogy becsapnánk magunkat, hibát követnénk el, vagy olyannyira felhígítanánk e kifejezés értelmét, hogy annak jelentése teljességgel kiürül? Ezt a kérdést igyekszünk megvilágítani az itt következő fejtegetésekben.
Nekem a Pilis szent hegy, s szívesen merülök el beszédes s megigéző csendjébe. Ha Pomáz felől iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és embertelen magányba jutok. Erdőkoszorúzott hegyek sorfala szegélyezi az utat, s kúpjaik, mintha csak szélesen fölépített román stílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra. A kúpokon mintha lángok lobognának, melyeket a történelem, a genius loci gyújtogat, tiszteletére a dachsteini mészkőből természet-építette hétszázötven méter magas oltárnak, mely a Pilis hegye.
Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!
Bármely meditációs objektum, így a bambusz is, csak akkor tárja fel titkait, ha szemlélője a szemlélés folyamán azt élővé teszi, mintegy „használatba véve” nemcsak érzékszerveivel, hanem tudatával is letapogatja, leképezi, és szinte feloldja és felszívja azt, így adván egyfajta szellemi táplálékot a tudat számára. A vizsgált objektumban megtestesülő különféle minőségek ezáltal visszavezethetők szellemi eredetükhöz, ideájukhoz.
„az ember abból van,
mint a hús, ital, az élet és a mag,
halmozva s újjászülve általa.
S maganemzette körforgások
ölelik át útját; veleszületett bűbáj
s gyermeki varázsigék űzik félszét
a szív kísértetjárta labirintusában”.
Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
