Az alábbiakban változtatás nélkül közölt írás eredetileg a Magyar Tudomány folyóiratba (http://www.matud.iif.hu/) készült, hozzászólásként egy meg-nem-valósult vitához. A főszerkesztő azonban úgy döntött, hogy nem közli. – A szerk.
A Magyar Hüperión folyóirat a második évfolyam első számában közölte[1] a korábban matematikusként, majd élete későbbi szakaszában az úgynevezett perennialista filozófiai iskola prominens képviselőjeként ismert Wolfgang Smith tanulmányát (Smith, 2014a,b), melyben a szerző megadja a Stephen Hawking és Leonard Mlodinow The Grand Design című könyvében (Hawking – Mlodinow, 2010) megfogalmazott természetfilozófia cáfolatát. Jelen folyóirat egy korábbi számában Hawking könyve kapcsán az „új ateistáktól” megszokott módon felmerültek mindazon obligát vallásellenes érvek (Brendel, 2012), melyek például a katolicizmusban 2014 – vagy még hangsúlyosabban 1980 – évvel ezelőtt megcáfolásra kerültek; egy római katolikus pap és teológus pedig különös módon ezért mintha még köszönetet is mondott volna (Török, 2012). A Brendel által is képviselt – és nemzetközi szinten például a Dawkins, Dennett, Harris, Hitchens valamint Hawking nevek által fémjelzett – „új ateizmus” elnevezésű irányzat részletes kritikájára itt nincs lehetőségünk (ezzel kapcsolatban ld. Feser, 2008, valamint Plantinga, 2011), e rövid tanulmány mintegy Smith érvelésének összefoglalásaként Hawking három fő tévedésének kritikájára korlátozódik.
Az első ilyen tévedés a cambridge-i fizikus ama felfogása, miszerint a természettudomány mára meghaladta volna a filozófiát: „Hagyományosan ezek [a könyv legelején a megismeréssel és a kozmosz létével kapcsolatban felvetett kérdések] a filozófia körébe tartozó kérdések, de a filozófia halott. A filozófia nem tartott lépést a modern természettudomány fejlődésével, legfőképpen a fizikáéval nem. Ezért aztán a természettudósok váltak a felfedezés fáklyavivőivé a tudás megszerzéséért folyó küzdelemben.” (Hawking, 2010, 5. o.) Nos, még ha el is ismerjük, hogy – részben éppen a tudománynak való alárendelődés iránti készség miatt – talán túlnyomórészt tényleg halott mindaz, amit ma a filozófia név alatt ismerünk, ezt semmiképpen sem terjeszthetjük ki a filozófia egészére. A természettudomány semmilyen területen nem válthatja fel a filozófiát, még a természettel kapcsolatos vizsgálódásban sem. Azért nem, mert a természettudomány egésze egy adott természetfilozófiai atmoszférából indult ki, amely közeget sohasem hagyhatja el. A természettudomány egésze alá van rendelve bizonyos filozófiai előfeltevéseknek. Létezhetnek azonban, és léteznek illetve léteztek is más természetfilozófiai-ismeretelméleti közegek, melyek a priori semmivel sem kevésbé érvényesek annál, ami a modern természettudomány alapját képezi, és amelyek teljesen más természettudományokat eredményeznének illetve eredményeztek.
A modern természettudománynak életet adó természetfilozófiai-ismeretelméleti előfeltevések rendszerének részletes analízise itt nem lehet célunk (ehhez lásd pl. Burtt, 2003), egy példával azonban megvilágítjuk az iméntieket. Modern tudományunk egy nyilvánvaló episztemológiai előfeltevése a természettel kapcsolatban, hogy a természet mint mechanizmus ismerhető meg az ember által. E hipotézisen belül, egy újabb szintként jelenik meg az a kitétel, hogy a természet mennyiségi jellemzői képezhetik a valóban biztos tudás tárgyát, ezek megismerésére kell tehát a leginkább törekedni. Ez utóbbinak teljes szigorúsággal persze csak a fizika tud olykor-olykor eleget tenni, ám a történeti alakulást szemlélve jól kitapintható, hogy az összes többi modern tudományág – ideértve a humán tudományok egynémely ágát is – ez irányba igyekszik elmozdulni. E két ismeretelméleti hipotézis annyira alapvető, hogy a modern természettudomány nem térhet le ezek alapjáról anélkül, hogy megszűnne annak lenni, ami. Még az olyan, sokat emlegetett tudományos forradalmak, mint a fizikában a kvantummechanika megjelenése (amely még csak a determinisztikus időfejlődést sem vetette el, hiszen az állapotvektor illetve a sűrűségoperátor szintjén ez érvényes maradt) sem „forradalmasították” a modern természetfilozófiát, hiszen a legalapvetőbb hipotéziseket nem érinthették: amint már a neve mutatja, a kvantummechanika is mechanika.
A modern természettudomány bármiféle fejlődése tehát csak egy bizonyos természetfilozófián és ismeretelméleten belül zajlik, így ezeken kívül bőven hagy teret olyan problémáknak, melyeket a természettudomány nemhogy megoldani, de megfogalmazni sem képes önmaga számára, tehát amelyek tisztán filozófiai jellegűek maradnak, ám ettől nem lesznek kevésbé érdekesek illetve érdemesek az ember általi kutatásra. Ilyen például a minőségek problémája, mely a modern filozófiában némileg pontatlanul többnyire az univerzálé-probléma néven jelenik meg, és amelyre Hawking műve kapcsán rögtön szót is kell kerítenünk.
Hawking második tévedése a modern természettudomány egy másik, kevésbé nyilvánvaló természetfilozófiai előfeltevésével kapcsolatos. Miként arra Smith is rámutat, tudományunk egy dualista ontológián nyugszik, amely lényegét tekintve megegyezik a Descartes-féle dualizmussal, és e dualizmus ismét egy olyan hipotézis, melynek alapjáról a modern természettudomány semmiféle fejlődés révén nem térhet le. E szerint a valóság kétrétű:
1. Az egyik tartomány az, amit Descartes a res extensæ világának nevezett. Ezt az ő számára még az euklideszi térben elhelyezkedő testek alkotják, a mai fizika számára pedig – a részecskefizika standard modelljét figyelembe véve – különböző kvantummezők, azonban a tartományt definiáló kritérium ugyanaz, mint 400 évvel ezelőtt Descartes-nál: ez a mérhetőség, a matematikai leírhatóság világa.
2. A másik tartomány a descartes-i res cogitantes világa. Ide tartoznak az olyan dolgok, mint a piros almák, a tiszta geometriai alakzatok, az intencionalitás különféle megnyilvánulásai: a mindenféle rendű és rangú gondolatok, vagy akár az elméletek, amely utóbbi csoportba mai tudományunk elméletei is tartoznak. Vagyis az összes, az ember által többé-kevésbé közvetlenül tapasztalt minőség, melyeknek egy alcsoportját képezik a modern filozófia univerzáléi (pl. pirosság, almaság, háromszögesség).
E két diszjunkt tartomány közül a modern természettudomány ugyan expliciten csak az 1-essel igyekszik foglalkozni, de ez maga után vonja, hogy impliciten a 2-est is tételezi. Azt ugyanis modern tudós kollégáink nagy része sem vonja kétségbe, hogy léteznek például piros almák. A kvantummezők azonban sem nem pirosak, sem pedig nem almák. És teljesen mindegy, hogy e mezők milyen kombinációit és hierarchikus szerveződéseit tekintjük: ama körben, amelyben az entitások visszavezethetők („redukálhatók” – vö. latin re-ducere) kvantummezőkre – miként azt mai tudományunk az „anyagi” entitásokkal kapcsolatban feltételezi –, a pirosság és az almaság nem jelenhet meg. Másképpen megfogalmazva: a piros almák nem írhatók le matematikailag, a pirosság és az almaság nem mérhető, nem fejezhető ki mennyiségileg. A piros almák tehát nem képezhetik az 1-es tartomány részét, miként a geometriai alakzatok, az intencionalitás megnyilvánulásai és a tudományos elméletek sem.
Tehát „Hawking ontológiája [impliciten bár, de] karteziánus; ám hozzá kell tennünk: nem egészen. Miként Descartes, ő is a res extensære – ez esetben kvantumrészecskékre – redukálná az univerzumot, s ez megköveteli, hogy minden mást, mindent, ami nem redukálható mennyiségre illetve matematikai struktúrára, a res cogitantes körébe száműzzön, amelyet Hawking a megfigyelőként aposztrofál. Ám míg követi Descartes-ot a perceptum ilyetén szubjektivizálásában, haladéktalanul megteszi a második lépést is, amelynek elkerüléséhez a francia tudós elegendő bölcsességgel bírt: megszabadítván az univerzumot mindentől, ami nem matematikai, újfent minőségek özönével tölti meg azáltal, hogy a res cogitantest visszaviszi a res extensæ világába: »Megfigyelő és megfigyelt egyaránt – közli velünk – egy olyan világ részei, mely objektív léttel rendelkezik.«” (Smith, 2014b, 234. o.). Hawking – számos mai elmefilozófus nyomán – ott hibázik tehát, hogy redukcionizmusát túlzottan messzire viszi: az emberi elmét is redukálni kívánja a res extensære, amely lépéssel a 2-es tartomány egészét feloldja az 1-es tartomány minőségtelenségében, és ezzel felszámolja ama res cogitantest, amelynek Stephen Hawking gondolatai és elméletei is részét képezik. (Ne ijedjünk meg, mindez persze csak Hawking sajátos agytornája: a 2-es tartomány köszöni szépen, jól van. Hawking gondolatai és elméletei is léteznek, hiszen az emberek tapasztalják őket, sőt, különböző cikkeket írnak róluk.)
A cambridge-i fizikus itt utolsóként szemügyre vett harmadik tévedése a teremtéssel kapcsolatos, ama koncepcióval, amely különösen az ábrahámi hagyományvonulathoz tartozó vallásokban jelenik meg nagy erővel, amilyen az iszlám, a katolicizmus vagy a judaizmus. Lévén, hogy jelen írás európai közegben születik, a továbbiakban csak a katolicizmust fogjuk említeni. Az a teremtéskoncepció illetve Teremtő, amelyet Hawking támad, nem a katolicizmus koncepciója, hanem egy, az új ateisták által létrehozott szalmabáb. Az összes hagyományos valláshoz hasonlóan a katolicizmus sem úgy fogja fel a kozmoszt, mint amelyet egy valamikori egyszeri teremtési aktus működésbe hozott, valamely észbontóan kiterjedt és komplex mechanizmusként, lényegében egy gépezetként, hiszen ha így tenne, akkor Istent puszta kezdeti feltétellé degradálná. Ezen lényegileg az sem változtat, ha a teremtő aktust végtelenül a múltba toljuk, esetleg – az ősrobbanás-kozmológia módjára – egy kezdeti téridő-szingularitásba. Egy olyan vallás, amely képes volt tökéletesen integrálni magába a (neo)platonikus valamint az arisztoteliánus tradíciókat, teljesen tisztában van azzal, hogy a mechanikus, tér- és időbeli kauzalitáson alapuló szemlélettel a kozmosznak csak egy szegmense ragadható meg, az, amit fent az 1-es tartományként aposztrofáltunk. Lehet, hogy Hawking vissza tudja vezetni az 1-es tartományt egy téridő-szingularitásba, vagy egy multiverzum-elméletből több változatát is le tudja vezetni e tartomány fizikai törvényeinek. De hogyan volna képes ily módon kezelni a 2-es tartományt, mely nemcsak, hogy nem tér- avagy időbeli, hanem matematikailag illetve mennyiségileg egyáltalán nem is jellemezhető, és amelynek saját elméletei és egyáltalán minden gondolata részét képezi, a matematika egészével egyetemben?[2]
A teremtési aktus nem egy olyan kauzációs láncba illeszkedik, amilyen a modern tudomány által vizsgált mechanikus, térhez és időhöz kötött kauzáció, hanem egy másik, tértől és időtől független kauzációs módozatot képvisel. Ama kauzációs módozat prototípusát képezi, amely olyankor nyilvánul meg, amikor az emberi elmében fellép valamely, a 2-es tartományhoz tartozó minőség tapasztalása, miközben az 1-es tartományban a fizikai kauzáció szerint lezajlik egy ezzel korrelált folyamat. Valójában a teremtés úgy is elgondolható, mint amely minden időpillanatban újra és újra lezajlik. Hiszen a fizika arról ugyancsak nem képes számot adni, hogy mi hozza létre az egymásra következő időpillanatokat, akár az emberi tapasztalásban, akár az 1-es tartomány mechanikus időfejlődése során. Számára az idő – a relativitáselméletben a térrel összekapcsolódva – ilyen értelemben egyszerűen adódik. A fizika mint modern tudomány feladata az, hogy ha már megvan az újabb időpillanat (illetve téridőpont), akkor annak mennyiségi-fizikai jellemzőit levezeti a megelőző (tér)időponthoz tartozókból. A teremtésnek e pillanatról-pillanatra lezajló jellegét a katolicizmus ugyan általában nem hangsúlyozza, egyes katolikus szerzőknél, mint például Meister Eckhartnál mégis világosan megjelenik: „Isten a világot és minden dolgokat e jelenlegi »most«-ban teremti.” (73. prédikáció) Minden dolgokat: vagyis a 2-es tartományt is.
Ásson bármilyen mélyre is tudományunk a maga területén a maga saját módszerével, mindig marad meghatározatlan számú olyan tényező, melyeket egyszerűen adottként vesz, és amelyek nélkül e tudomány nem lehetne az, ami. Az idő és tér (illetve téridő) pontjainak folytonos egymásrakövetkezését, az ehhez kötött ok-okozatiságot, az ebből következő mechanisztikus leírhatóságot, a matematikát vagy általában véve elméletek felállíthatóságát és elbeszélhetőségét. Ezeket tehát a tudomány adottnak veszi, vagyis fennáll a kérdés, hogy mindez mi (vagy ki) által adódik illetve – ha úgy tetszik – teremtődik. Nos, végső soron Isten által.
Szó sincs tehát arról, hogy a természet világában ne volna helye Istennek, amint azt a mai katolikus egyház egynémely képviselője is hajlamosnak tűnik elismerni, vagy hogy Isten a természet világában mára pusztán egyfajta „antropikus hangoltság” szintjén lenne jelen, amelyet mint a vallás utolsó bástyáját aztán a Hawkingéhoz hasonló multiverzum-elméletek lerombolhatnának. Az antropikus hangoltság „istene”, miként bármiféle „hézagok istene” puszta szalmabáb, Hawking támadása pedig, az új ateistáktól egyébként nem szokatlan módon puszta szalmabáb-támadás.
Smith munkájához hasonlóan jelen rövid írásunk is csak egy előőrse lehet ama ellentámadásnak, melyet az új ateisták kiprovokáltak. Hiszen – ezt ne feledjük – nem a vallás apologétái, hanem az új ateisták azok, akik kezdettől fogva egy provokatív álláspontot vettek fel. Valamilyen oknál fogva őket a vallás zavarja, miközben nem veszik észre, hogy saját szemléletük egyre inkább egyfajta pót-vallásként működik. E ma már kibontakozóban lévő ellentámadás során pontról-pontra meg lehet majd mutatni, miszerint – modernség ide vagy oda – a hagyományos vallásoknak tanításaik vonalán soha egyetlen lépést sem kellett hátrálniuk. Ehhez természetesen szükség van arra, hogy a vallási hagyományok tanításait legkiemelkedőbb képviselőik színvonalához mérhető szinten legyünk képesek megragadni. Örvendetes lenne, ha ilyen munkák magyar nyelven is minél nagyobb számban születnének.
Jegyzetek
[1] Wolfgang Smith: Válasz Stephen Hawking filozófiaként tetszelgő fizikájára I–II. Magyar Hüperión (Budapest) II. évf. 1. sz. 106–120. o. és II. évf. 2. sz. 229–245. o. – A szerk.
[2] Természetesen az említett ókori filozófiai tradíciók számára e két tartomány nem úgy jelenik meg, mint Descartes-nál, ám jelen tárgyalásunk szempontjából e kettőt rendre az arisztoteliánus potencialitás és aktualitás tartományaival azonosíthatjuk. Descartes rendszeréhez képest az is eltérés, hogy e tradíciók nem egymás mellé rendeltként kezelik a két tartományt, hanem egy olyan alá-fölérendeltségi viszonyban, melyben a 2-es határozza meg az 1-est. Ennek fényében válik érthetővé, hogy modern tudományunktól eltérően ez iskolák filozófusai elsősorban a 2-es tartomány vizsgálatára koncentráltak, amelyet nem az individuális emberi elme által meghatározottként – vagyis nem szubjektívként – fogtak fel.
Bibliográfia
Brendel Mátyás (2012): A nagy trónfosztás. In Magyar Tudomány 173, 3. sz., 349–353. o.
Burtt, E. A. (2003): The Metaphysical Foundations of Modern Science. Mineola (NY), Dover Publications
Feser, Edward (2008): The Last Superstition: A Refutation of the New Atheism. South Bend (IN), Saint Augustine’s Press
Hawking, Stephen – Mlodinow, Leonard (2010): The Grand Design. New York, Bantam. Magyarul Uő.: A nagy terv. Budapest, 2011, Akkord (fordította: Both Előd).
Plantinga, Alvin (2011): Where the Conflict Really Lies. Science, Religion, & Naturalism. Oxford University Press
Smith, Wolfgang (2014a): Válasz Stephen Hawking filozófiaként tetszelgő fizikájára – 1. rész. In Magyar Hüperión 2, 1. sz. 106–120. o. (fordította: Vukics András). Eredeti megjelenés: Smith, Wolfgang: Response to Stephen Hawking’s Physics-as-Philosophy. In Sophia: The Journal of Traditional Studies 16 (2011) 2. sz. 5–48. o.
Smith, Wolfgang (2014b): Válasz Stephen Hawking filozófiaként tetszelgő fizikájára – 2. rész. In Magyar Hüperión 2, 2. sz. 229–245. o.
Török Csaba (2012): Az üres trón. In Magyar Tudomány 173, 5. sz., 617–622. o.
