Tudatökológia és mélyökológia

A tudatökológia egyik kiindulópontja, hogy az ökológiai gondolkodás átvihető a tudatra, mivel az ember tudatállapotai szintén oikoszt, környezetet képviselnek a saját – egyszerre statikus és dinamikus – lényege körül. Az átvitel azért is lehetséges, mert a tudatosság az ökológia bármely változatának fundamentumát képezi. De nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, tekintettel arra, hogy az ember tudata ma éppen olyan rossz állapotban van, mint a természeti környezete. A tudat megváltoztatása a fizikai környezetet is megváltoztatná. Ha – például – a saját tudaton belül létezőként élnénk át az egész látható természetet, nyilvánvalóan kevésbé ártanánk annak, a környezetet tudaton kívülre helyező uralkodó felfogásokhoz képest.

Az ökológia eme új irányvonalát – második, 2011-es kötetétől kezdve – az Ars Naturæ folyóirat vállalta fel, [1] ami jól látható a kiadványhoz kapcsolódó szellemi műhely internetes tárhelyén is, [2] sőt, a tudatökológia alapgondolatai a folyóirat munkálatai során körvonalazódtak. Az Ars Naturæ-ról született eddigi ismertetések [3] többször kapcsolatba hozták a tudatökológiát a mélyökológiával, így fontos e kettő viszonyának tisztázása.

A filozofikus ökológia (ökozófia) vagy mélyökológia mibenlétét Arne Næss (1912­–2009) norvég gondolkodó kezdte meghatározni 1971-ben. [4] Nem tartotta egyéni alkotásának, hanem elejétől fogva úgy tekintett a mélyökológiára, mint több, már létező ökologikus felfogásmódban és aktivitásban tetten érhető irányulásra, [5] melynek messzire nyúló fi­lo­zófiatörté­ne­ti előzményei vannak. 1973-tól, mélyökológiai munkássága kezdetétől [6] sem vált – durva értelemben – programatikus szerzővé, de fokozatosan egy mozgalom vezető gondolkozója lett: azoké, akik a természettel kapcsolatos nézeteiket és cselekedeteiket „radikálisabbnak”, „mélyebbnek”, elméleti síkon megalapozottabbnak tekintették a természet- és környezetvédelem általános formáinál. 1985-re megfogalmazták a hasonló gondolkodók és aktivisták ideológiai platformját, [7] közös alapelveit, amelyek – szándék szerint – a mélyökológia minden híve számára irányadóak. Viszonylagos népszerűsége és mozgalmi jellege idővel azonban egyre széttartóbb irányzattá tette a mélyökológiát, [8] odáig menően, hogy mára alapvetően eltérő ökofilozófiákról, sőt mélyökológiákról beszélhetünk (miközben az utóbbi egyes képviselőinél elméleti színvonalesés is tapasztalható). [9]

A külföldön mai napig nagy hatással és gondolati befolyással bíró mélyökológiai mozgalom [10] hazánkban kevéssé ismert. [11] Egyáltalán nem vagyunk „kulturálatlan nép”, de gyakran érezhetjük, hogy nemzeti kultúránkat a külföldi intellektuális eredmények figyelembe vétele nélkül próbálják érvényesíteni, másfelől pedig azt, hogy értékes nemzetközi teljesítményeket fordítanak hazánk ellen, használnak a helyi hagyományok lekicsinylésére. Így történhetett meg az is, hogy a mélyökológia nemcsak a magyar társadalom nagy része számára ismeretlen, hanem az ökológiai gyakorlatban is alig-alig van jelen.

A mélynek vagy legalábbis mélyebbnek tekinthető ökológiai törekvések említett platformja a következő nyolc alapelvet tartalmazza. [12] Ezeket azért is meg kell most vizsgálnunk, mert a tudatökológia kilenc bázisprincípiuma hasonló struktúrában fogalmazódott meg. [13]

„1. Az emberi és nem-emberi élet földi virágzása inherens értékkel bír. A nem-emberi életformák értéke független a nem-emberi világ emberi célokra való hasznosíthatóságától.”

Mivel a nem-emberi (nonhuman) itt nem negatív értelmű, hanem az emberi individuumot meghaladó valóságokat is magában foglalja, a tudatökológia híve és képviselője egyetért a mélyökológia ezen ideológiai platformpontjával. Az emberi hasznosíthatóság szempontja és az emberközpontúság számos esetben egyet jelent az ember emberen túli céljainak és valóságának korlátozásával.

A tudatökológia első alapelve egyébként így szól:

„A tudatökológia abból a fundamentális fontosságú felismerésből indul ki, hogy a környezeti válság minden jelenlegi és jövőbeli változatáért elsősorban az [emberi] egyén a felelős. Az általa javasolt, kiindulást képező átélés konkrétan az, hogy a környezeti válság formáiról »én« tehetek.”

A második mélyökológiai elv:

„2. Az életformák gazdagsága és változatossága ugyancsak önmagukban véve értékek, és hozzájárulnak az emberi és nem-emberi élet földi virágzásához.”

Habár minden gazdagság és változatosság rendelkezik önértékkel, meg kell állapítanunk, hogy nem képvisel okvetlenül magas értéket. Létezik horizontális sokféleség és másra utalt komplexitás is. Az emberi és a nem-emberi együttes „virágzása” azonban tényleg fontos.

A tudatökológia második alapelve így hangzik:

„Amennyiben saját tudatomon belüliként élem át a környezetet, kevésbé járulok hozzá az ökológiai válság létrejöttéhez vagy további kibomlásához. Ami az ember sajátja, hovatovább önmaga része, annak árt a legkevésbé. Nem ismeretes felelősebb viszony, hatékonyabb módszer a környezeti válság elkerülésére annál, hogy az oikoszt a tudatomon belüliként élem meg, annak elidegeníthetetlen részeként.”

A mélyökológia harmadik ideológiai platformpontja:

„3. Az embereknek nincs joguk e gazdagság és változatosság csökkentésére, kivéve, ha az vitális szükségletek kielégítését célozza.”

Az ember számára nem legitim a nem-emberi életformák és a rajta kívül állónak tűnő változatosság csökkentése, amennyiben nem konkrétan az életét biztosítja, hanem a fensőbbségét próbálja ezzel megalapozni. Hamis fensőbbségét – mert a nem-emberi formák és a változatosság tagadása vagy akár kisebbítése nem jelent valódi fensőbbséget. Csak ezek elfogadásával és nem-csökkentésével együtt állhat fenn tényleges, szellemi fensőbbség.

A harmadik tudatökológiai alapelv ez:

„A környezet bármely – földrajzi, állati, emberi, tárgyi, kulturális stb. – formájának a saját tudaton belül létezőként történő átélése nemcsak megelőzi, hanem megoldásokat is nyújt a környezeti válságra. Nincs ennél bensőségesebb kiváltó oka és módja a környezet felelős gondozásának. Amennyiben »másra« irányul, a szeretet sem eredményesebb.”

A mélyökológia negyedik elve: [14]

„4. Az emberi élet és a kultúrák virágzása összeegyeztethető az emberi populáció jelentős csökken(t)ésével. A nem-emberi élet virágzása szükségessé tesz egy ilyen csökken(t)ést.”

Itt nem egyszerűen különbség, hanem ellentét mutatkozik a mélyökológia és a tudatökológia között. Az előbbi – sajátos megfontolásokból – gyakran az emberi lakosság számának csökkentése pártján áll. Az utóbbi, bár tisztában van azzal, hogy a Föld lakosságának ideális számát régen túlléptük, mégsem áll egyértelműen az emberi populációcsökkentés elvének oldalán, mert ez – a tudatökológia gyakorlati megfontolásai szerint – visszaélésekre adhat okot, túlzottan bizonyos világpolitikai erőket, elgondolásokat támogatna. Nem minden (tudati) egységnek-tényezőnek kell egyformán szaporodnia vagy csökkennie. A csökkenő lélekszámú nemzetek – így például a magyarság – sokasodása kívánatos, nem csupán a nem-emberi életformáké ilyen.

A negyedik tudatökológiai elv így szól:

„Az ökológiai válság különböző aspektusainak megoldása tekintetében elengedhetetlen előfeltétel a saját tudat harmonikus, emelkedett és teljes állapota érdekében végzett munkálkodás. A zaklatott, színvonaltalan és korlátozott tudat ugyanilyen környezeti viszonyulást eredményez. A »külső« környezet, összességében, a »benső« tudati környezetnek megfelelő.”

A következő mélyökológiai elv:

„5. Az emberi beavatkozás a nem-emberi világba túlzott, és a helyzet gyors ütemben romlik.”

A beavatkozás sokszor „az emberi” korlátolt szempontjainak érvényesítését jelenti. Korlátolt szempontok érvényesítését, mert a nem-emberi világok az ember környezetét képezik és legszorosabban az emberhez tartoznak. Az emberközpontúság mélyökológiai kritikájának nem szabadott volna semmiféle emberellenességhez és a nem-emberi életformák kritikátlan felértékeléséhez vezetnie. [15] Ez utóbbiak teljesen hiányoznak a tudatökológiából.

Ugyanezen számú tudatökológiai alapelv:

„A környezet saját tudaton belüli voltának tapasztalata nem mentesíti az embert a válságok, sőt a katasztrófák élményeitől. Így azonban hatékonyabb módon követelnek megoldást, mint a pusztán külsőnek tekintett környezeti krízis.”

A mélyökológia következő programpontja:

„6. Az előző pontok fényében az irányvonalakon változtatni kell. Az irányvonalak változása érinti az alapvető gazdasági, technológiai és ideológiai struktúrákat. Az eredményként létrejövő helyzet mélyen különbözni fog a jelenlegitől, és lehetővé teszi minden dolog összekapcsoltságának örömtelibb tapasztalását.”

Az utóbbi valóban örömteli tapasztalás, ám nem lehet kívülről és pusztán ideológialag végrehajtani. Egyedül a saját tudaton belüliségük tapasztalata hajtja végre minden dolog összekapcsoltságát valóságos módon. Máskülönben az összekapcsoltság politikai torzó, és az eddigi irányvonalak, gazdasági, technológiai, ideológiai struktúrák sem változnak.

A tudatökológia hatodik princípiuma:

„Ama kérdést, hogy a tudat van-e a világban, vagy a világ a tudatban, a tudatökológia egyértelműen az utóbbi módon válaszolja meg: a világ van a tudatban – és nem fordítva. Ha feltételezünk vagy tapasztalunk is olyan »tudatot«, amely a világban van, ezt a lecsökkent tudatot a teljes tudat tapasztalja, mely a világ egészét felöleli.”

A mélyökológia hetedik alapelve:

„7. Az ideológiai váltás főként abban áll, hogy az életminőséget (az inherens értékkel bíró helyzetekben való tartózkodást) értékeljük, ahelyett, hogy az egyre növekvő életszínvonalhoz ragaszkodnánk. Mélyen tudatosítani kell a különbséget a nagyméretű és a nagyszerű között.”

Az életszínvonal, ahogy ma általában értik, szinte soha nem magasrendű élet és lelki-szellemi színvonal. Növekedése alig jelent szemléletbeli emelkedést és nem képvisel komolyabb minőséget (majdnem mindig a big, nem pedig a great körében áll).

A tudatökológia ugyanezen számú elve így hangzik:

„(…) a tudatökológia elismeri a tudat és a tudatosság alacsonyabb szintjeinek és formáinak létét. Nem tagadja például az agy hordozói szerepét, ám elutasítja, hogy a tudat – kizárólagos módon – azonos lenne az aggyal, az idegrendszerrel, vagy akár az elmeműködéssel.”

Az utolsó mélyökológiai platformpont:

„8. Akik azonosulni tudnak a fenti pontokkal, kötelesek közvetlenül vagy közvetve részt venni a szükséges változások bevezetésére irányuló erőfeszítésekben.”

Ez a filozofikus ökológia (ökozófia) vagy mélyökológia gyakorlati-társadalmi megvalósulását szolgálja, teljesen jószándékú módon, ami miatt nem tekintjük – pejoratív értelemben – „pusztán ideológiai” kijelentésnek.

Az utolsó két tudatökológiai alapelv:

„Az agyon, az elmén és a pszichén túli saját tudat tételezése a tudatökológia legfontosabb elve.

Aki valamennyi alapelvet elfogadja, és látható módon, torzításoktól mentesen alkalmazza ökológiai mun­­kájában, a tudatökológia művelőjének tekinthető. Ennek feltétele, hogy az elveket saját életében és szemléletében gyakorolja.”

Ehhez a nyolc illetve kilenc elvi princípiumhoz mindkét ökológiai irányvonal kiegészítő magyarázatokat fűzött. [16] Talán így, egyszerűsített formában is hasznos volt egymás után helyezni ezeket, mert jól látható, hogy az alapszempont, a kiindulási pont – a hasonló szerkezeten kívül – mennyire eltérő a korai mélyökológia és a tudatökológia esetében.

Ami a kevésbé ideologikus, komolyabb filozófiát illeti, ott még nagyobbak az eltérések. A tudatökológia magáévá tette azt a mélyökológia által lefektetett megfontolást, hogy az ökológiai munka legfontosabb ideája és módszere az azonosulás. [17] Ennek a képességnek az alapját a tudatban jelölte meg. A tudat az, amely az emberen kívül álló, másnak tűnő és ténylegesen más valóságokkal, lehetőségekkel azonosulni tud, miközben önmagát minden körülmények között megőrzi. A tudatökológia azonban elutasítja [18] „az érett személyiség kifejlődésének” három næssi stádiumát: [19] a közönséges egóból kibontakozó társadalmi én, majd metafizikai én és végül ökológiai én rendszerét. Az én kiterjesztése a társadalom egészére szellemi előrelépést jelenthet ugyan (noha nem minden esetben), ahogy a teljes ökoszférával azonosuló én valósága is (ilyen lehet) a társadalmi énhez képest, ám az ökológiai én metafizikai én fölé helyezése logikátlan. Arról tanúskodik, hogy a mélyökológia atyja az elmélet, az absztrakció és a spekuláció síkján értelmezte a metafizikát – mint nem, vagy nem eléggé objektívet és valóságost.

Hasonlóan nagy különbség mutatkozik a filozófus Næss anti-szubjektivizmusa tekintetében, aki a szubjektumot alapvetően csak az ember, sőt érzékszervei és elméje szintjén tételezte. [20] Næss pluralista és relácionista volt, amelyek révén meghaladta az ideológiai materializmust és a – jóval általánosabb – gyakorlati materializmus számos változatát. [21] Gestalt-elmélete szintén igen nívós és értékes, [22] de szubjektum- és tudatfelfogását jórészt Galilei és 17. századi európai filozófusok nézetei alapján alakította ki. Főként az úgynevezett harmadlagos tulajdonságokat tekintette a szubjektumhoz és a tudathoz tartozónak. A kiterjedés (méret) – mint az elsődleges tulajdonságok egyike – teljesen kívül esett tudatképén, [23] amivel maga is annak a descartes-i gondolkodásnak csapdájába esett, amelyet máskülönben bírált, és amelynek mechanisztikus természetfelfogása gyakorlati következményeivel a mélyökológia legtöbb képviselője harcol.

A tudatökológia nemcsak a mélyökológia emberközpontúság-ellenességét küszöbölte ki, hanem az iménti filozófiai premisszákat, mondhatni előítéleteket is. Az Ars Naturæ egyik recenzense így írt: „mélyebb a mélyökológiánál”, [24] és „bár közel áll a mélyökológiához, valójában nem pusztán elméleti”. [25]

 

Vallás és tudatökológia

Meglehetősen sok vád érte a mélyökológiát a vallásokhoz való viszonya miatt: [26] egyrészt azért, mert filozofikus jellege mellett a vallásokból merített; másrészt, hogy szinte vallásos lelkülettel fordult a természeti környezet felé; harmadrészt, mert új vallási mozgalmak táptalajául szolgált; negyedrészt, mert leegyszerűsítette a tradicionális vallások bizonyos nézeteit. Szerintünk az összes vád közül az utóbbi körébe tartozók érdemelnek komolyabb figyelmet, ezek száma viszont nagyon kevés. [27]

Tulajdonképpen érthetetlen, miért lenne jogos az a vád, hogy a mélyökológia megalapozói merítettek a hagyományos vallásokból (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus, amerikai ősvallások, kereszténység). Mindemellett az igazság az, hogy már maga Næss, ha nem is teljesen, de kerülte a vallásokra és a spiritualitásra való hivatkozásokat. Ami a második típusú vádat, a szinte vallásos lelkületet illeti, az ökozófia és a mélyökológia atyja nem volt vallásos gondolkodó. Ismerte az érzelmek pontos helyét a filozófiában, [28] mégis intenzív devóciót tanúsított a természet formái felé. Ez a devocionalitás azonban nem vallási volt. A követői által felmutatott szellemi színvonal miatt sem lehetne egyértelműen felelőssé tenni senkit, szabatos vádakkal illetni az ő hiányosságaik vagy hibáik miatt.

Szeretnénk néhány megjegyzést tenni általában a vallással és a vallásos lelkülettel kapcsolatban. Soha nem rejtettük véka alá, hogy a tradicionális vallások oldalán állunk, ellenkezőleg. Nem mindegy viszont, mit értünk vallás alatt: hogyan értjük ezt a szót. Úgy véljük, van érthető és elfogadható abban, hogy egy humántudománytól elvárják: ne kérkedjen a vallásos lelkülettel, jobb és szebb, ha – nem feladva, de – elrejti ilyetén elköteleződéseit. Ezt a vallás oldaláról a rejtőzés erénye és az az igazság támogatja, hogy teljesen kívülről nem lehet senkit sem vallásosságra kényszeríteni (következésképpen nem is szabadna megpróbálni). Nem gondoljuk, hogy a vallás magánügy lenne, és hogy ne lehetne igaz a „tegyetek tanítványokká minden népet”. Nem erről van szó. Csupán a formalizmus és a dogmatizmus meghaladásáról, arról, hogy a tudomány önkontrollt és művésziséget kíván.

Amit azonban mindenekelőtt mondani szeretnénk, hogy a vallás és a vallásosság nem teljesen azonos értelmű fogalmak. Egészen másról lehet szó, ha vallásról, és ha vallásos lelkületről beszélünk. A vallás – vallásosságon túlmenő módon – olyan valóság, amely számtalan jelenséget foglal magában. Olyan méh, olyan anyaöl, amely a vallásos jelenségeknél mélyebb fenoméneket és valóságokat is felölel. Ezek – metafizikai, mitológiai, szimbolikus, rituális, doktrinális – együttesét tradíciónak hívjuk, vallásosságon túli hagyományoknak. Mi ezeket is beleértjük a vallás fogalmába, míg mások egy többé-kevésbé egyszerű – de úgy sem lebecsülendő – vallásos lelkületet és hitvallást értenek a kifejezés alatt.

Innen nézve talán jól látható, mennyire semmitmondók azok a lekicsinylő vádak, amelyek a vallások igenlése miatt érték a mélyökológiát. A tudatökológia határozottan a vallások méhében fogant, de a vallásosságnál magasabb jelenségek, szemléletmódok és valóságok értelmében igenli a vallást, miközben a vallásos lelkületet is beleérti a vallás fogalmába.

Kapcsolódó régi probléma, hogy amikor a transzcendencia fogalmát és a transzcendens törekvést megpillantják, némelyek azonnal úgy érzik: szükségszerűen természetellenes és életidegen irányulásról van szó. Ez teljesen hibás hozzáállás. A transzcendens törekvés nem jelent okvetlenül környezetellenességet és természetelnyomást, hanem – elvileg – olyan pozíciót takar, ahonnan a természet birodalmát minden immanentalista, élet- és világigenlő megközelítésnél jobban látni, hiszen felülről tekint arra. Ezt sok környezetfilozófus számára, valami miatt, nagyon nehéz belátni, holott egyszerű logikai kérdésről van szó: arról, hogy ha valaki valamin túlhaladt, túlemelkedett (ez a transzcendentalitás szó szerinti értelme), akkor láthatja azt igazán – feltéve, persze, hogy visszanéz, és hogy ténylegesen transzcendál, nem egyszerűen tagad.

Hasonló előítélet, hogy „a vallások/egyházak (…) jócskán felelősek napjaink ökológiai válságáért”, [29] valamint, hogy a korábbi tradicionális civilizációk környezeti katasztrófák miatt tűntek volna el. [30] Előítéletet írtunk, mert ezeket a kijelentéseket soha nem bizonyították meggyőzően, csak néhány partikuláris és egyedi példát hoztak rájuk, amelyekből ilyen messzire menő és általános következtetéseket nem lehet érvényesen levonni. [31]

De jobban érdekel bennünket most, hogy a næssi mélyökológia leegyszerűsítette a tradicionális vallások eszméit és nézeteit. Jacobsen professzor és Deane Curtin igen finom érveléssel mutatták ki és bírálták ezt. Arne Næss fő forrása az azonosulás elve és a magasabb önmegvalósítás tekintetében – saját tapasztalatain kívül – a hinduizmus volt. Annál, hogy e tényt nem verte nagydobra, fontosabb, hogy felületes ismeretei voltak a hindú tradíciókról. Főként a Bhagavad-gítából és az advaita védánta hagyományból tájékozódott, ám Gandhi közvetítése révén. Nem elsődleges szövegekből és tradicionális kommentátoroktól. Gandhihoz hasonlóan gyakorlatias célokra használta az általa megismert néhány eszmét. [32] Bármit is gondoljunk politikai tevékenységéről, Gandhit azonban átitatta egy hagyomány szelleme. Næss szemezgetett a hindú bölcsességből, nem ismerte meg módszeresen a természetre vonatkozó tanításait sem. Még inkább ilyen volt a helyzete a buddhizmussal. Mint Dógennel (1200–1253) kapcsolatos szimpátiájáról kimutatták, [33] azt vette át, amit akart, és amit a rendszerébe tudott illeszteni – ráadásul egy spinozai és whiteheadi szűrőn keresztül. A tradicionális vallások a természetbölcselet, a környezetfilozófia és az ökológiai megoldások tekintetében is a legtöbb „külső” forrást képesek nyújtani, gyakorlatilag kiapadhatatlanul. Ám befogadásukhoz, ha nem akarjuk megmásítani és eltorzítani ezeket, folyamatosan alakítani kell a saját nézeteinken, nem pedig fordítva, azokat a rendszereinkhez idomítani. Mint említettük, ehhez nagyobb metafizikai érzékenységre, és mint a maga módján Ken Wilber is jelezte, intenzívebb spirituális – a természet és transzcendencia kapcsolatáról többet tudó – érintettségre volna szükség.

Így a tudatökológia „a mélyökológia új irányvonalát képviseli (…). Immár nyíltan vállalja, hogy a környezet megfelelő szemléletéhez a nagy világvallások szellemi hagyományaiból lehet a legjobban – és a legtöbbet – meríteni.” [34] Egyszerűen semmilyen más jobb, bővebb forrás nem áll a rendelkezésünkre. A mélyökológia és a vallás kapcsolatára ennek megfelelően kellene tekinteni, elismerve e tényt. [35]

Amit az Ars Naturæ folyóiratról írtak, igaz a tudatökológiára:

„csupán annyiban ­mélyökológiai (…), amennyiben 1) a kifejezést Arne Næss munkássága utáni értelemben veszi, és beleérti mindannak a komoly végiggondolását, amivel a mélyökológiát jogosan bírálták; és amennyiben 2) a mélyökológia »forradalmi és radikális« jellege az alapelvek megtalálását, átfogó elméleti lefektetését jelenti – vagyis, amennyiben eltekint a mélyökológia »mozgalmár« múltjától, »aktivista« sajátosságaitól.

Az Arne Næss és mások nevével fémjelezhető eddigi mélyökológia itt többek között azzal az alapfelismeréssel egészül ki és formálódik tovább különböző szerzők tollán keresztül, hogy a környezethez való adekvát viszony alapelveinek megtalálásához még mélyebbre kell ásni, a gondolkozásnak pedig kevésbé sematizálónak és leegyszerűsítőnek kell lennie. (…) az elképzelhető legnagyobb segítséget ehhez a szellemi hagyományok nyújthatják – annál is nagyobbat és teljesebbet, amit Næss elképzelt. Az ember természetben elfoglalt központi vagy nem-központi helyzetére vonatkozó kérdést a nagy tradíciók például mindkét lehetséges irányban megoldották, és összehasonlíthatatlanul tökéle­tesebben, mint a mélyökológia bármely képviselője. Nem egy merőben új vallásos lelkületre, természetérzésre és cselekvésre van szükség tehát, hanem olyanra, amely a szellemi hagyományok komplex, mégis világos, természetre és környezetre vonatkozó tanaiból következik – megtalálva, végiggondolva és magunkévá téve azokat. Nincs szó múltimádásról, puszta romanticizmusról, hanem a modernitás mélyökológia által is megkérdőjelezett paradigmáinak további kritikájáról, valamint egy teljesen gyakorlatias kérdés megválaszolásáról: honnan meríthet az ember [leginkább] példákat a környezettel való viszonyának teljesértékű rendbetételéhez”? [36]

A magunk részéről nem mondunk le a teisztikus perspektíváról, de érdemes még megjegyezni azt a nyilvánvalóságot, hogy a vallás nem csupán teisztikus. A hagyományos vallási bölcseleteket mindenütt nonteisztikus elemek teszik teljessé. Kimondottan nonteisztikus vallások, hagyományok is léteznek, ahol nem Istenként vagy istenekként ragadják meg a végső valóságot. Figyelemre méltó, hogy a legtöbb, általunk tudatcentrikusnak nevezett tradíció ilyen, így például a buddhista jógácsára és a bön-buddhista dzogcsen. A tudatökológia egyik fő forrása, a hindú pratjabhidzsnyá hagyomány [37] esetében más a helyzet, az kimondottan teisztikus: Sivának tulajdonítja a tudat teljességét – de szintén bőséggel rendelkezik nem-teisztikus elemekkel.

 

Művészet és tudatökológia

Ahhoz, hogy a saját tudatunkon belül létezőként éljük meg a környezetünket, és ennek megfelelően cselekedjünk, nem elég olykor gondolni arra, hogy a környezet – a maga fizikai kiterjedésével együtt – a tudatunkon belül található. Újra meg újra át kell élnünk ezt, mint tapasztalatot, folyamatossá tenni az elvi – egyébként cáfolhatatlan – igazságot. Annyira, hogy amikor nem gondolkodunk (mikor nem gondolunk arra, hogy minden a saját tudaton belüli), akkor is jelen legyen valamilyen módon: a viszonyulásainkban, a magatartásunkban, a létünkben. Mindemellett az igazságokat pontosítani, elmélyíteni kell. Környezetünk nemcsak a saját tudaton belüli, hanem szerves „része” annak, tudatból áll, azzal azonos. Folyamatos fenntartásra és elmélyítésre van hát szükség. Az igazságot képviselő szemlélési módok, a szemléletbeli gyakorlás folyamatossá tételére.

E folyamatossá tétel egyik lehetséges és fontos területe a művészet világa. Itt nem annyira művészeti ágakról és az azokhoz való viszonyról lesz szó, mint inkább a maga pőreségében vett művészetről: a művészi tapasztalásról és kreativitásról. Az „esztétikai tapasztalatról”, minden művészet és művésziség alapjáról. Sajnos a mai szóhasználatban az esztétika valami merőben külsőlegest és formálist jelent; szinte kinézetet, abból fakadó benyomást és ezek tudományát. Az aiszthészisz, eredeti értelmében, nem tudományág volt, hanem egyszerre érzéki és szellemi tapasztalás (ilyen módon komplex észrevétel és érzékelés). A formai, külső, érzéki, tárgyi tényező nem volt oly meghatározó benne, mint napjainkban. Ezek miatt mondhatjuk, hogy az esztétika a művészeti ágak, sőt, a művészet alapja, maga a művészi tapasztalás, tapasztalat. Minden recens konnotációja ellenére művészeti lényeg, minden művészi alkotás és művészi befogadás alapja.

Az esztétika ott van valamennyi tudatos szemlélésben. Nemcsak a kimondottan művészeti alkotások mögött – amelyek sokszor műviek és mesterkéltek –, hanem például a természeti táj, sőt bármilyen környezet közvetlen tapasztalásában (beleértve az emberi környezetet). Az aiszthészisz lényege, hogy olyan tapasztalás, amely a tudatosságból kél, abban ébred és azt kelti fel – akkor is, ha később mentális és tárgyi irányokba tér, s többé-kevésbé elvész azokban.

Szeretnénk kiemelni a művészet ilyen értelemben esztétikai alapkaraktere mellett egy másik fontos funkcióját. Azt mondják, a bölcsnek számos dolgot, eseményt nem kell megélnie a saját individuális sorsában, amit másoknak igen. Ennek az az oka, hogy – az elmélyedő gondolkodás és meditáció mellett – sokszor művészeti alkotások tapasztalataiban éli meg azt, ami egyébként individuális sorsává válna. Ha belegondolunk, mennyi mindentől jó lenne mentesíteni egyéni sorsunkat, beláthatjuk, milyen fontos funkciója ez a művészetnek. Magasabb szempontból is célravezetőbb, hatékonyabb sok mindent zenében, táncban, színműben, versben, regényben, festményben, filmben megélni. [38]

Az indiai gondolkozás klasszifikálta, hogy a megélendő tapasztalatok sokasága nyolc alapvető fontosságú érzés körébe sorolható. Az a sok minden, amit sorsunk és lelkünk megtisztítása, katharszisza érdekében át kellene élnünk, 8+1 „alapérzés” valamelyikébe tartozik. Ezért most röviden a tradicionális hindú esztétika [39] rasza-teóriájával foglalkozunk, mely nem egyszerűen egy elmélet. A nyolc rasza a következő:

erotikus (sringára)
komikus (hászja)
megrendítő/megrendülő (karuna)
dühítő/haraggal telt (raudra)
hősi/hősies (víra)
rémisztő/rémülettel teli (bhajánaka)
visszataszító/undorral telt (bíbhatsza)
csodás/csodával teli (adbhuta). [40]

A kommentárok egy további raszával egészítették ki ezeket:

békés/békévelt telt (sánta). [41]

Bharata(muni) szerint – akinek a Nátjasásztrát, a szóbanforgó teória elsőleges forrását [42] tulajdonítják – a nyolc rasza visszavezethető négyre. Ezek a legfontosabbak:

erotikus (sringára)
dühítő/haraggal telt (raudra)
hősi/hősies (víra)
visszataszító/undorral telt (bíbhatsza). [43]

A komikus rasza az erotikusból, a megrendítő a dühítőből, a csodákkal teli a hősiből, a rémisztő pedig a visszataszító raszából jött létre, [44] kiegészülésükként.

Fontoljuk meg: tényleg minden egyedi művészeti tapasztalásunk visszavezethető e négy, nyolc vagy kilenc raszára. A szó jelentése íz. A hangulat, érzet, érzelem, benyomás, szépség vagy „esztétikai tapasztalat” (ami eleve szóhalmozás) fordítás nem elfogadható. Ez nem jelenti azt, hogy a raszának ne lennének ilyen vonatkozásai, velejárói, de nem adják vissza a szó azon eredeti sugallatát (dhvani), [45] hogy olyan alaptapasztalatról van szó, melyet pontosan annyira magunkban és sajátunknak érzünk, mint egy étel ízének és ízlelésének esetében. A rasza olyan tapasztalatra utal, amelyben az észlelő és az észlelt, a szubjektum és az objektum nem válik szét egymástól, hanem – az Eukharisztiához hasonló módon – az észlelt az észlelőt és az objektum a szubjektumot is jelenti. Lényegében ezért foglalkozunk művészettel, ezen egység tapasztalása miatt. Amit az egyéni sorssá válás elkerülése és beteljesítése érdekében, saját teljesebb életünkért meg- és át kell élnünk, az ezen 8+1 alaptapasztalathoz tartozik: a raszák körébe sorolható.

A hagyományos hindú esztétika és művészetelmélet így hát kimondta, hogy az tekinthető tradicionális alkotásnak, ami valamelyik raszát reprezentálja – függetlenül attól, hogy egyes részleteiben az alapjellegétől eltérő raszák is dominálhatnak. Fontos: a raszák tapasztalása megfelelő tudatállapotokat (bháva) eredményez. Olyanokat, amelyek szükségesek a teljes emberi élethez és kísérik a spirituális utat (szthájibháva, száttvika-bháva) – miközben ismertek szigorúan átmeneti tudatállapotok (vjabhicsáribháva). [46] Ugyanekkor a bhávák meghatározzák a művészeti tapasztalat lényegiségeit: a tudatállapotok a raszákat. [47] Látjuk, hogy meglehetősen távol járunk egy formális tradicionalista állásponttól, ahol nemcsak az erotikus, de a komikus, a megrendítő (a patetikus bármely aspektusa), a rémisztő és a meseszerű/csodás is kívül esik a szentség körén. A helyzet az, hogy a híres posztmodern nyugati esztétika sem álmodhat az esztétika olyan mélységeiről, amilyenek Indiában megvalósultak. [48]

A kilencedik raszát, a béke tapasztalati ízét állítólag a nagy kasmíri bölcs, Abhinavagupta [49] (kb. 950–1025) vezette a raszák rendszerébe két munkájában, a Dhvanjálókalócsanában és az Abhi­nava­bháratíban. Ez azonban nem pontos, ő a sántarasza fogalmának felelevenítője és kidolgozója volt. [50] Azért beszéltünk 8+1 raszáról, mert olykor Abhinava sem kilencedikként tárgyalja, hanem minden rasza alapjaként. Művészetfelfogása olyan mély, [51] hogy valójában már magát a raszát is a metafizikai békével összefüggésben értelmezi.

Abhinavagupta szerint a művészi tapasztalás „akadálytalan”. Lényege nem a fogalmi bizonyosságban, a megnevezés erejében rejlik. Amikor az esztétika és művészet világába lépünk, magunk mögött hagyjuk a világi dolgokat – akkor is, ha az adott művészeti alkotásban vannak ilyenek. Megszűnik a haszonszerzés vágya, apró-cseprő gondjaink, félretesszük az egyéniségünket és olyan erényeket kultiválunk, amilyen például az átérzés. Abhinava így érti az akadálytalanságot, ám van a fogalomnak nem általános vonatkozása is. Aki a művészet birodalmának aktív tagjává válik, „a megismerő alanyban nyugszik meg”. [52] A tudat és a tudatosság valóságába lép, abban és akként létezik. Minden valódi művészi tapasztalásban meghaladjuk a dolgok más-létét. A szemlélt műalkotás nem valami „más”, nem szívtelenül (ahridaja) egy tapasztalati tárgy. Nem csupán olyan, amilyennek külsőleg látszik, nem egy puszta megnyilvánulás, hanem önmagunkra reflektálunk általa – rajta keresztül és vele. Abhinava szerint a raszák érzékelése nem kevesebb, mint „maga a tiszta, tömény reflektív öntudat”. [53] Ebbe lépünk a művészi tapasztalattal, és egyszerre teljesíthetjük be a négyféle dharmát – a világi célt, az élvezetet, az erényt és a megszabadulás törvényét. Egy másik hindú esztétikai alapfogalom, a csamatkára értelmében rácsodálkozunk a művészeti alkotásokra, csodáljuk az arra érdemeseket, mert művészi tudatosságunk révén azonosulunk (tanmajíbhavana) velük – meditatíve azok formájában létezünk –, következésképpen azonosak velünk.

Minden egyéb mellett ennek nem verbálisan vagy mentálisan tolakodó, hanem tiszta megtapasztalásában merül fel a kilencedik vagy alap rasza: a béke íze – egyszerre hozva örömöt, kielégülést, felüdülést és nyugalmat.

A tudati összefüggés hangsúlyozásával Abhinavagupta valójában nem új dolgot tárt fel. A bhávák és a raszák összefüggéseinek tárgyalásakor ezt már a Nátjasásztra is – röviden és lényegében – kimondta.

Nincs új a Nap alatt. A tudatökológia azon felismeréseiben sem, hogy a művészeti alkotások az oikosz részét képezik; hogy minden környezet tudaton belüli; és hogy a tudatot kultiválni, művelni kell.

 

Jegyzetek

[1] Lásd Horváth Róbert: Bevezetés a tudatökológiába. Egy új ökológiai irányvonal alapjai. Ars Naturæ (Szeged) II. évf. (2011) 3–4. sz. 367–383. o. És uő: A tudatökológia alapelvei. Uo. III–IV. évf. (2012–2013) 5–8. sz. 336–339. o.

[2] Lásd Ars Naturæ Online: http://www.arsnaturae.hu/en/tudatokologia. (Valamennyi internetes forrás utoljára megtekintve: 2016. szeptember 26.)

[3] Takács-Sánta András: Ars Naturae I/1–2. Ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat. Zöldirodalom Levelezőlista, 2010, Védegylet. Online:http://arsnaturae.hu/hu/ars-naturae-okologiai-tarsadalmi-kulturalis-folyoirat. Kilény Zsigmond: Oikosz és logosz. Kritika az Ars Naturae ökológiai, társadalmi, kulturális folyóiratról. Irodalmi Jelen, 2010, Művészeti és Irodalmi Jelen Kft. Online: https://www.irodalmijelen.hu/05242013-1358/oikosz-logosz-kritika-az-ars-naturae-okologiai-tarsadalmi-kulturalis-folyoiratrol. K. Gy.: Ars Naturæ. Életharmónia Alapítvány, Szeged, 2010. Vadon (Vác) X. évf. (2010) 6. sz. 29. o. Aldeberan Zoltán: Ars Naturae. Új ökológiai folyóirat. SzegedMa, 2011, Napfénymédia és Marketing Nonprofit Kft. Online: http://szegedma.hu/hir/szeged/2011/05/ars-naturae-uj-okologiai-folyoirat.html. Szerző nélkül: Ars Naturæ. Tanulmányok, esszék, előadások ember és környezetének kapcsolatairól. A Tan Kapuja Buddhista Egyház. Tájékoztató. Budapest, 2011. tavasz 55–56. o. (https://www.tkbe.hu/kiadvanyok/egyhazi_tajekoztatok/egyhazi-tajekoztato-51-2011-tavasz) K. Gy.: Ars Naturae. Életharmónia Alapítvány, Szeged, 2011. Vadon (Vác) XII. évf. (2012) 1. sz. 46. o. Vona Gábor: Mélyökológia. In uő: Fekete bárány, fehér holló. Budapest, 2013, Magyar Hírek, 185–186. o. A. Z.: Ars Naturæ. Ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat. II. évfolyam, 3–4. szám. Magyar Hüperión (Budapest) I. évf. 1. sz. (2013. május–július) 116–117. o. (Ars Naturæ Online: http://arsnaturae.hu/hu/ars-naturae-okologiai-tarsadalmi-kulturalis-folyoirat-ii-evfolyam-3-4-szam-eletharmonia-alapitvany) Uő: Ars Naturæ. Ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat. III–IV. évfolyam, 5–8. szám. Magyar Hüperión (Budapest) II. évf. 2. sz. (2014. május–július) 249–251. o.

[4] Vö. Svein Sundbø: Arne Næss. En kronologisk bibliografi over forfatterskapet 1936–2007. Oslo, 2007, Nasjonalbiblioteket /Nasjonalbibliotekets Bibliografier 10/, 94. o. Næss bizonyos kapcsolódó érdeklődési területei – a hegymászás, Gandhi, Spinoza és a pluralizmus – már 1971 előttiek.

[5] Arne Næss: The Shallow and the Deep, Long-Range Ecology Movement. A Summary. Inquiry. An Interdisciplinary Journal of Philosophy (Oslo) XVI. évf. (1973) 1. sz. 95. és 99–100. o.

[6] Úgy tűnik, az iménti hivatkozásban volt olvasható először a mélyökológia kifejezés nyomtatásban, amely eredetileg egy 1972-es konferencia nyitóelőadásának vázlata. (Mint fent említettük, az økosofi kifejezés használata némileg korábbi.)

[7] Bill Devall, George Sessions: Deep Ecology. Living as if Nature is Mattered. Salt Lake City, 1985, Gibbs Smith Inc., 70. o. (George Sessions és Arne Næss e közös fogalmazványa eredetileg egy évvel korábban jelent meg az Ecophilosophy című folyóiratban.)

[8] A mélyökológia további, különböző ismert képviselői: George Sessions, Bill Devall, Peter Reed, Freya Mathews, Richard Sylvian és sokan mások. A jelen tanulmány – a hazai viszonyokra való tekintettel – szinte csak a næssi értelemben vett vagy az ő felfogásához alapvetően hű mélyökológiával foglalkozik. (Egyébként Næss megkülönböztette a mélyökológiát az ökozófiától: az előbbit az utóbbi gyakorlati-társadalmi alkalmazásának tartva.)

[9] Jól példázza a mélyökológia különbségeit a következő kötet: Eric Katz, Andrew Light, ­David Rothenberg (szerk.): Beneath the Surface. Critical Essays in the Philosophy of Deep ­Ecology. Cambridge (MA)–London, 2000, The MIT Press. (A kötet olyan szerzői, mint Val Plumwood, Mathew Humphrey vagy Michael E. Zimmerman – szerintünk – nem­csak félreértették, hanem nem értették meg Næsst. Több Næss utáni ökofilozófia és mélyökológia születése nem csupán egyéni nézet, hanem a nem kellő értés eredménye.)

[10] Lásd például egyik folyóirata, a The Trumpeter. Journal of Ecosophy szerzőit, és az eddigi harminc­három évfolyam írásait: http://trumpeter.athabascau.ca/index.php/trumpet/issue/archive.

[11] A magyarországi fogadtatás lényegesebb mozzanatai: Lányi András (szerk.): Természet és szabadság. Humánökológiai olvasókönyv. Budapest, 2000, Osiris. György Lajos: Vissza a kozmikus rendhez. Önszerveződés az élővilágban és a társadalomban. Budapest, 2000, Föld Napja Alapítvány. Jávor Benedek: A mélyökológiai mozgalom. Cédrus (Budapest) IV. évf. (2001) 7. sz. (szeptember). Online: www.tabulas.hu/cedrus/2001/07/okoetika.html. Lányi András, Jávor Benedek (szerk.): Környezet és etika. Szöveggyűjtemény. Budapest, 2005, L’Harmattan /Ökoetika/. Tóth I. János: Fejezetek a környezetfilozófiából. Szerzők és irányzatok. Szeged, 2005, JATEPress.

[12] A mélyökológia nyolc fő elvének több magyar fordítása létezik. Itt Vukics András változatában közöljük, a következő fordítás nyomán: Kiyokazu Okita: A nem-kettősség világigenlő víziója. A vaisnava védánta hozzájárulása a mélyökológiához. Ars Naturæ (Szeged) III–IV. évf. (2012–2013) 5–8. sz. 350–358. o.

[13] Horváth Róbert: A tudatökológia alapelvei. Uo. 336–337. o.

[14] A negyedik és az ötödik mélyökológiai platformpontot olykor – mint itt is – felcserélik.

[15] A mélyökológia antropocentrizmus-ellenességének – alapvetően helyes – kritikáját illetően lásd Eric Katz: Against the Inevitability of Anthropocentrism. In Eric Katz, Andrew Light, David Rothenberg (szerk.): i. m. 17–21. és 33–39. o. Valamint John B. Cobb: Protestant Theology and Deep Ecology. In David Landis Barnhill, Roger S. Gottlieb (szerk.): Deep Ecology and World Religions. New Essays on Sacred Grounds. Albany, 2001, State University of New York Press, 213, 224–225. és 227. o.

[16] Lásd Arne Næss: A mélyökológiai mozgalom. Részlet. In Lányi András (szerk.): i. m. 118–120. o. Horváth Róbert: A tudatökológia alapelvei. I. h. 337–339. o.

[17] Arne Næss: Önmegvalósítás, avagy a világban-való-lét ökológiai megközelítése. In Lányi András, Jávor Benedek (szerk.): i. m. 221, 222–223. és 229. o.

[18] Horváth Róbert: Bevezetés a tudatökológiába. I. h. 372. o.

[19] Arne Næss: Önmegvalósítás, avagy a világban-való-lét ökológiai megközelítése. In i. m. 221–223, 226. és 231. o.

[20] Vö. uő: Az ökológiától az ökozófiáig. Részletek. In Lányi András (szerk.): i. m. 62–63. o.

[21] Uo. 64–65. o. (Az úgynevezett anyagot „viszonyok hálójaként”, háló-csomópontjaiként értelmezte.)

[22] Magyarul lásd uo. 65–71. o. (A Gestalt Næss számára „oszthatatlan alakzat”, amely nemcsak együttese, hanem „egysége” különböző ontológiai tényezőknek. Gestaltok sokaságát tételezte.)

[23] Uo. 62. és 69. o.

[24] A. Z.: Ars Naturæ. Ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat. II. évfolyam, 3–4. szám. I. h. 117. o.

[25] Uő: Ars Naturæ. Ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat. III–IV. évfolyam, 5–8. sz. I. h. 250. o.

[26] Lásd például Eric Katz, Andrew Light, David Rothenberg (szerk.): i. m. A mélyökológia és vallások témáját jóval kiegyensúlyozottabban vizsgálja: David Landis Barnhill, Roger S. Gottlieb (szerk.): i. m.

[27] Knut A. Jacobsen: Bhagavadgītā, Ecosophy T and Deep Ecology. In Eric Katz, Andrew Light, David Rothenberg (szerk.): i. m. 231–252. o. Deane Curtin: A State of Mind like Water. Ecosophy T and the Buddhist Traditions. In uo. 253–268. o.

[28] Arne Næss: Az ökológiától az ökozófiáig. In i. m. 69–71. o.

[29] Takács-Sánta András: i. m. (A szerző „az ember korábbi [modernitás előtti], sokszor pusztító mértékű bioszféra-átalakító tevékenységéről” beszél.)

[30] Tóth I. János: i. m. 8. o. („A múltban számos virágzó kultúra bukásának eredendő oka a természet erőforrásainak kizsákmányolása, vagy elszennyezése volt.”)

[31] Lásd Horváth Róbert: Természet és természetfeletti viszonya különböző tradíciókban. Ars naturæ vagy ars metaphysicæ? Ars Naturæ (Szeged) II. évf. (2011) 3–4. sz. 400–403. o. (Ars Naturæ Online: http://arsnaturae.hu/hu/folyoirat_3_4/horvath_termeszet)

[32] Knut A. Jacobsen: i. m. 232, 234–235, 237, 239, 240–241. és 243–246. o.

[33] Deane Curtin: i. m. 259–260. o.

[34] Szerző nélkül: Ars Naturæ. Tanulmányok, esszék, előadások ember és környezetének kap­csolatairól. I. h. 55. o.

[35] Lásd David Landis Barnhill, Roger S. Gottlieb (szerk.): i. m.

[36] Aldeberan Zoltán: Ars Naturae. Új ökológiai folyóirat. I. h.

[37] A két legjobb bevezetés talán: The Īśvarapratyabhijñākārikā of Utpaladeva with the Author’s Vṛtti. Szerk., ford. és jegyz. Raffaele Torella. 3. kiad. Delhi, 2013, Motilal Banarsidass. És Isabelle Ratié: Le Soi et l’Autre. Identité, différence et alterité dans la philosophie de la Pratyabhijñā. Leiden–Boston, 2011, Brill /Jerusalem Studies in Religion and Culture 13/.

[38] Ezt a meg- vagy kiélést a dzogcsen hagyományban a külső és belső rusen-gyakorlatok biz­tosítják. Lásd Barkóczi Beáta: Táncoló istenek – isteni táncok. A klasszikus indiai táncművészet és a tibeti sādhana. In Láthatatlan rezgéseim tánca minden. A hetvenéves László András köszöntése. Budapest, 2002, Aktémosyné, 357. o. Chögyal Namkhai Norbu rinpocse szerint a rusen a másodlagos tisztító és előkészítő gyakorlatok közé tartozik, és az a „célja, hogy képesek legyünk megkülönböztetni a tudatot a tudat természetétől”. A kristály és a fény útja. Szútra, tantra, dzogcsen. Chögyal Namkhai Norbu tanításai. Szerk. John Shane. Budapest, 2007, Magyarországi Dzogcsen Közösség, 131. o.

[39] Lásd például Kanti Chandra Pandey: Comparative Aesthetics. I. köt. Indian Aesthetics. Varanasi, 1959, Chowkhamba Sanskrit Series Office /Chowkhamba Sanskrit Studies 2/.

[40] Nátjasásztra VI. 15. és 44–83.

[41] Lásd J. L. Masson, M. V. Patwardhan: Śāntarasa and Abhinavagupta’s Philosophy of Aesthe­tics. Poona, 1969, Bhandarkar Oriental Research Institute /Bhandarkar Oriental Series 9/.

[42] Manomohan Ghosh szerint a Nátjasásztra 2500 évvel ezelőtt született. Az újabb kutatások Kr. e. 300 és Kr. u. 100 közé teszik a keletkezését.

[43] Nátjasásztra VI. 38.

[44] Uo. VI. 39.

[45] A dhvani (szuggesztió, sugallat) a tradicionális hindú költészet alapfogalma. Lásd The Dhvanyāloka of Ānandavardhana with the Locana of Abhinavagupta. Ford. Daniel H. Ingalls, Jeffrey Moussaieff Masson, M. V. Pathwardhan. Szerk. Daniel H. Ingalls. Cambridge–London, 1990, Harvard University Press /Harvard Oriental Series/. És Sthaneshwar Timalsina: Metaphor, Rasa, and Dhvani. Suggested Meaning in Tantric Esotericism. Method and Theory in the Study of Religion (Leiden) XIX. évf. (2007) 134–162. o.

[46] Nátjasásztra VI. 16–22.

[47] Uo. VI. 32–38.

[48] Kanti Chandra Pandey: i. m. J. L. Masson, M. V. Patwardhan: i. m. The Dhvanyāloka of Ānandavardhana with the Locana of Abhinavagupta. Id. kiad. És Sunthar Visuvalingam: Towards an Integral Appreciation of Abhinava’s Aesthetics of Rasa. H. n. 2002, Indic Colloquium. Online: http://svabhinava.org/abhinava/Sunthar-integral/index.php.

[49] Magyar nyelven lásd tőle: Gītārthasaṁgraha, avagy Összegzés a Śrī Bhagavad Gītā valódi és titkos értelméről. Budapest, 2012, Persica.

[50] J. L. Masson, M. V. Patwardhan: i. m. 34–38. és 91–93. o.

[51] Lásd például Raniero Gnoli: The Aesthetic Experience according to Abhinavagupta. Róma, 1956, IsMEO /Serie Orientale Roma 11/. Ganesh Tryambak Deshpande: Abhinavagupta. New Delhi, 1992, Sahitya Akademi, 65–127. o. És Kailash Pati Mishra: Aesthetic Philosophy of Abhinavagupta. Varanasi, 2006, Kala Prakashan, 61–196. o.

[52] Az idézet egy viszonylag késői művéből, az Ísvarapratjabhidzsnyávivriti-vimarsiníből származik, de már az Abhinavabháratíban ez volt a véleménye.

[53] Uo.