Ki az, aki egy tiszta hegyi tó vagy egy sziklából kibuggyanó forrás láttán sohasem érzett legalább valamennyit abból az áhítatból és tiszteletből, amely elválaszthatatlan mindattól, ami szent? Az előző korok emberei jobban tudták, mint mi, hogy nem zavarhatjuk meg a természet egyensúlyát büntetlenül.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
A valóság szintjei, a legfelső szellemi princípiumoktól az érzékelhető formák világáig, egyazon fény öltözékei. Olyan héjak, amelyek e „belső mag” körül jönnek létre, egymásra rétegződve, egymásból kibontakozva. Az ember mindent átfogó természete ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy míg lelke a lét magja, a primordiális fény, teste az összes héj, a megnyilvánulás egésze.
A gyűjtemények létrejöttét egyszerre inspirálta a ritkaságok iránti érdeklődés, a teremtett világ szépsége iránti csodálat és ezek repræsentatiojának lehetőségei, a kivételes műalkotások megrendelése és mecenatúrája.
Az ihletett tradíciók tehát elutasítják a becsvágyat, a versengést és a kvantitatív, mennyiségi szemléletmódot; ezzel szemben a mi modern „civilizációnk” a szociális haladás, a szabad szórakozás (utánunk a vízözön jellegű) képzetét és a mennyiségi termelést tette meg alapjául.
Több mint jogosnak és nehezen kétségbevonhatónak tűnik számunkra, hogy civilizációnk típusa és mostani, a közelgő ökológiai katasztrófával fenyegető állapota között szoros összefüggés van. Kézenfekvő: ha nem tesszük fel a kérdést, mi ez az összefüggés (…), akkor elkönyvelhetjük, hogy bármely környezetvédelmi akció csupán szánalmas illúzió.
A kultúra egyre fokozatosabb térhódítása, mely ma már sokkal többet vár a magyar földtől, szinte naponta alakítja a magyar föld arculatát. Hazánk természeti szépségeiről messzeföldön híres, jellegzetes alföldi tájai, tanyacsoportjai, tavai és erdei számtalan külföldi festőnek szolgáltak tárgyul. Sok külföldi jött Alföldünkre, hogy vászonra vesse a Hortobágy délibábját, a csöndes faluvéget, a folyóparti nagymosást, vagy akár az erdei tópartot, fehér tavirózsákkal.
A modern pszichológiából teljes mértékben hiányzik az a kritérium, amely lehetővé teszi, hogy a lélek aspektusait vagy tendenciáit kozmikus környezetükbe helyezzük. A tradicionális pszichológiában ezek a kritériumok két alapvető „dimenzióval” összhangban adottak: egyrészt a kozmológiával összeegyeztetve, mely „elhelyezi a lelket” és modalitásait a létállapotok hierarchiájában, másrészt egy spirituális cél felé irányított erkölcsi felfogással összhangban.
„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel
Nincs olyan ember – legyen az a legszárazabb, legmaterialistább –, akinél a gazdaság és az élet ugyanazt jelentené, akinek gazdasága nem valamilyen élettartalom, szellemi cél, politikai, vallási, társadalmi cél szolgálatában állna. A gazdaság olyan, mint a „Terülj, terülj asztalka!”, amely az embert végigkíséri életén, és jó vagy rossz szolgálatot teljesít az élet szellemi tartalmai és céljai számára.
A dologgá való degradálódás nem csupán akkor érződik lealacsonyítónak, ha emberekről van szó. Az élő természet sem akar dolog lenni. Az állat- és természetvédelem nem csupán szentimentális ügy. Maholnap különösképpen a természetvédelem válik az emberiség sorskérdésévé, mely védelemre szorul az abszolutizált magántulajdon mohóságával szemben, hacsak nem akarjuk, hogy az emberek élősködő fogyasztási vágya tönkretegye az életlehetőségeket e Földön.
Ki az, aki egy tiszta hegyi tó vagy egy sziklából kibuggyanó forrás láttán sohasem érzett legalább valamennyit abból az áhítatból és tiszteletből, amely elválaszthatatlan mindattól, ami szent? Az előző korok emberei jobban tudták, mint mi, hogy nem zavarhatjuk meg a természet egyensúlyát büntetlenül.
Nagyon kevesen ismerik a szegedi Madarász-tavat. Csak részletes térképen találkozunk nevével a Szeged alsótanyai tavak sokasága között. Nem nagy, átlag két-három kilométer hosszú és háromszáz-négyszáz méter széles. Közepes mélységű szélfújta mélyedésben keletkezett.
Hogyan lehetséges, hogy a négy elem közül a víz tűnik a kőhöz leginkább hasonlónak, hozzá legközelebb állónak? Kettejüknek nincs olyan kapcsolata, mint a kőnek a földdel, távol esnek egymástól, egymást mégis sajátos módon egészítik ki. Az agyagkorsóban, márványszökőkútban, sziklás folyóágyban, szigeteknél és partoknál – e helyeken a kettő formában és tartalomban kölcsönösen támaszt nyújt a másiknak.
Amikor a természet arcába tekintünk, a pillanatok jelentéktelensége eltűnik, a gondolatok szabadabban szárnyalnak, és a különböző mozdulatok bősége révén előtörő ingerlékenységet lecsillapítja a környezet határtalansága és nyugalma.
„Ősi bölcsesség, miszerint a természet mindig a kegyelem előfeltétele. Az ember képtelen arra, hogy a természetet átugorja. Ahhoz, hogy eljusson a természetfelettihez, előbb keresztül kell hatolnia a természeten.” – Othmar Spann
Friedrich festészetét egy meglehetősen szokatlan és látszólag paradox törekvés jellemezte: az isteni valóságot akarta kifejezni, de nem vallási szimbólumok és bibliai jelenetek, hanem természeti tájak ábrázolása révén.
Az erdő mindig egy kicsit másutt van, mint ahol mi vagyunk. Ahol mi vagyunk, onnan eltűnt és csak friss nyoma maradt ott. A régiek, akik eleven testi formákba vetítették ki érzelmeiket, benépesítették az erdőt lenge nimfákkal. Semmi sincs ennél igazabb és kifejezőbb.
„Szárnyad vagyon, repülsz, szinte ott szállsz le, ülsz
földében, hol akarod,
Te szomjúságodot szép forrásból csorgott
tiszta vizével oltod,
Örömem környékét, az ő lakóhelyét:
Paradicsomot látod.”
A tradicionális felfogás a princípiumokhoz kapcsolja az összes tudományt, amelyeknek ezek partikuláris alkalmazásai, míg a modern felfogás számára ez a kapcsolat ismeretlen. Arisztotelész szemében a fizika csak „második” volt a metafizika mögött, vagyis a fizika mondhatni a metafizikától függött, és valójában csak a természet felett álló és a természet törvényeiben tükröződő princípiumoknak a természet területére való alkalmazását jelentette; és ugyanez mondható el a középkori kozmológiáról is.
A jelenségek világában minden megnyilvánulásnak jelentése, jelentősége, jelképes értéke van. A tiszavirágzást és magát a tiszavirágot közelebbről megvizsgálva különösen sokrétű szimbolikát találhatunk.
Áldjon, Uram téged minden ember,
ki szerelmedért másnak megbocsát.
És aki tűr gyötrelmet, nyavalyát.
Boldogok, kik tűrnek békességgel,
Mert tőled nyernek majd, Fölséges, koronát.
Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. – Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni. A különbség lényeges. A kezdeményt az embernek északon a kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek.
A tudatökológia egyik kiindulópontja, hogy az ökológiai gondolkodás átvihető a tudatra, mivel az ember tudatállapotai szintén oikoszt, környezetet képviselnek a saját – egyszerre statikus és dinamikus – lényege körül. Az átvitel azért is lehetséges, mert a tudatosság az ökológia bármely változatának fundamentumát képezi.
A környezeti válság egy materialista és szekuláris természettudomány alkalmazásának eredményeképpen jött létre, és megoldása nem abban a paradigmában található, amely mindenekelőtt okozta.
Ebben a tanulmányban azt állítom, hogy a transzhumán ideológia kulcsaspektusaiban és attitűdjeiben hasonlóságot mutat a sethita filozófiával, mindazonáltal meg kell értenünk, hogy ez – pszichológiai kifejezéssel élve – egy (inverz módon megnyilvánult) tudattalan kapcsolat és nem bármiféle közvetlen doktrinális vagy tradicionális leszármazás eredménye.
A természeti világhoz kapcsolódó imádság rítusai, ismételjük, teljes mértékben szimbolikusak voltak, s az indián sem tisztelte jobban a Napot, mint ahogy a keresztény hódol a keresztnek. A Nap és a Föld – egy magától értetődő példázat értelmében, alig többre tartva a költői metaforát mint a tudományos igazságot – szemléletében minden szerves élet szülői voltak.
A természetből kétfelé vezet az út: a természetalattiba, ami a hagyományellenesség, a modern ember útja, a „fejlődés”, a „haladás” babonájának végállomása; és a természetfelettibe, ami a tradicionális princípiumok és megvalósítás jegyében élt élet: az ember igazi és eredeti otthonának újra megtalálása.
A tradicionális indián egyike volt az elképzelhető legszabadabb embereknek, ugyanakkor a legtöbb kötelezettséggel bíróknak is: a hatalmas préri, az erdőségek és a hegyek az övéi voltak; élettere tulajdonképpen nem ismert határokat; mégis egy pillanatra sem tudott elszakadni vallási univerzumától és az általa reá rótt szereptől.
Ha az ember a világ megismerésére törekszik, képesnek kell lennie arra, hogy a világbeli megnyilvánulásokat, folyamatokat és törvényszerűségeket a saját tapasztalás közvetlenségében ragadja meg. Nem tekinthet úgy a fizikai környezetre és a többi létezőre, mintha azok teljesen függetlenek lennének a tudati átélés ama elementáris bizonyosságától, amelyben feltárulnak.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó, komoly embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszteri est vagy a Sámuel napja. Ha már Pesten és Budán csupán a korcsmárosok szüretelnek a pincéikben, legalább az a néhány ember tartsa meg a budai szüretet a maga régi formájában, akik még látták azt, hogy hogyan taposták a bort a Sas-hegyen.
Az erdő mindig egy kicsit másutt van, mint ahol mi vagyunk. Ahol mi vagyunk, onnan eltűnt és csak friss nyoma maradt ott. A régiek, akik eleven testi formákba vetítették ki érzelmeiket, benépesítették az erdőt lenge nimfákkal. Semmi sincs ennél igazabb és kifejezőbb.
