Vajon s nem kiált-é az bölcsesség Mennyből,
Onnét alászállván hegyek tetejiből,
Sőt városokban is utcák közepiből,
De még házoknak is belső küszebiből?

Herceg Esterházy Pál: Az Isteni bölcsességről

 

 

„A fák, vagy az ég, a szél, a madarak, vagy a csillagok mindennap megajándékoznak. Megtaláltam a világ tengelyét.”

Hamvas Béla

 

 

„Ha valaki megkérdezné a természetet, hogy  miért hozza létre a műveit, a következőképpen válaszolna (ha egyáltalán odáig ereszkedne, hogy feleletet adjon): Helyénvalóbb lenne nem kérdezned (vagyis nem az eszeddel kutatnod), hanem csendesen tanulnod, ahogyan én is hallgatag vagyok. A beszéd ugyanis nem az én utam (hanem a Szellemé, aki szavakban nyilatkoztatja ki Önmagát). Azt kell tehát megtanulnod, hogy minden, ami létrejön, az én néma szemlélődésem tárgya, annak a szemlélésnek, amely eredendően a sajátom, mivel én magam is kontemplációból származom (mégpedig az »univerzális lélekéből«, mely az Univerzális Szellemet kontemplálja, éppen úgy, ahogyan az utóbbi a Végtelent kontemplálja). Szeretem a kontemplációt, és az, ami bennem szemlél, azonnal létrehozza kontemplációja tárgyát. A matematikusok számokat és ábrákat jegyeznek le kontemplációjuk eredményeként. Én azonban nem írok le semmit. Csak nézek, és a materiális világ formái felmerülnek, mintegy belőlem eredve…”

Plótinosz: Enneades III. 8. 4.

 

 

 

„A Lajos utcai Kiállítóház történetiséget sugárzó aurája a firenzei San Marco kolostor padlásterében elhelyezett világos, nyugodt elmélkedő-cellákra emlékeztet, amelyekben Fra Angelico egy-egy szemlélődésre szánt freskójával találkozhatunk. A San Marco évszázadokon át egy univerzálisan elgondolt hitrendszer szövetébe illeszkedve az elmélyülés és az elvonulás lehetőségét adta; a Kiállítóház terét viszont kiállításról kiállításra átértelmezi a művészek személyes látásmódja és a látogató számára pedig csak a tárlat megtekintésének idejéig tarthat a világról megfeledkező elvonulás. 

A művészet egy univerzális távlatokban gondolkodó civilizációban létünk közös eredetére emlékeztet. Ennek jelentőségét akkor értjük meg, ha belegondolunk, hogy Fra Angelico számára az alkotás éppen olyan természetes tett volt, mint levegőt venni. A jelenkorban viszont éppen az a megszokott, hogy az alkotás nem természetes folyamat: a világ gyors változásai miatt folyton keresni kell – nemcsak a helyét és az értelmét, de a megfelelő eszközeit is.

Vajon a kortársművészet lehetőségei között lehet-e éppoly magától értetődő természetességgel gyakorolni a művészetet, mint ahogy levegőt veszünk? Ehhez először is azt kell belátni, hogy az egyetemesség nem köthető kizárólagosan egyetlen nézőponthoz, hanem a lét kérdései felé való megnyílást jelenti. Ez a megnyílás egyfajta szabadságtapasztalat, amelyet a számomra a látás és a gondolkodás különböző szintjeire való rácsodálkozás ad meg. A tudatnak ezek a mozgásai számos létállapoton átívelnek a hangulatoktól az elvont gondolkodáson át egészen az intuícióig. A művészi munka során ezek a figyelem útjaivá alakulnak. Mivel a kortárs kiállítás-installálás gyakorlata erősen emlékeztet az antik memória-technikák praxisára – a figyelem útjainak a megragadását az emlékezés művészeteként határozom meg. Olyan emlékezés ez, mely a múlt helyett a jelenvalóléthez vezet. Ezért nem választom el a kortárs és a klasszikus építészeti motívumokat, ehelyett inkább ütköztetni, vagy analógiába szeretném állítani, amivel azt akarom megmutatni, hogy hasonló gondolati és kontemplatív műveleteket lehet elvégezni teljesen eltérő kulturális beágyazottságú »meditációs objektumokkal«.”

Kondor Attila

 

A kiállítás 2012. június 14. és 2012. július 22. között tekinthető meg.

Helyszín:

Budapest Galéria Kiállítóháza
 
1036 Budapest, Lajos utca 158.