„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

 

 

 

Fekete István

 

Búzaszentelő [*]

 

 


 

 

Róma, Kr. u. 240. ápr. 25. A légiók még a sarkuk alatt tartják a fél világot, s az utak mind ide vezetnek. Tavaszutó van. A búza kihozta fejét, és az örök város felett aranyporban száguld a Nap tüzes szekere. A berkek mélyén áldozati oltárok és áldozati tüzek hirdetik lobogva, hogy az Olympus istenei élnek még, és ők uralkodnak az örök Róma felett. Uralkodnak, büntetnek, és kezükben tartják a halandó világ sorsát. Ember, állat, növény tőlük függ, erősödik vagy pusztul, virágzik vagy hervad, terem vagy meddő marad. 

Túl a Pons Milviuson lágyan ring a széljárásban a búzavetés. Zizegve hajladozik, és millió kalászbölcsőben ring a jövő évi élet, a panis, a kenyér. 

Most még csak remény, mert a rozsda, az aszály, az üszög és még ezer veszély leskelődhetik az idő méhében, és a bajt Robigus isten akadályozhatja meg, akit körmenettel, áldozatokkal és könyörgéssel kell kiengesztelni, hogy ne bántsa, de őrizze meg a kenyeret, a búzamezőket. 

A körmenet már elindult a Via Flaminiáról, és a Pons Milviuson át Robigus berke felé tart. Száll a por, s a tömeg tarkasága megnyúlik, mintha színes bőrű kígyó kúszna az úton. 

Lent a berekben pedig lobog az áldozati tűz. A füvön megcsendesedik a járás, a por szürkesége ott marad az úton. A kezekben élénkebb a virág, és fehérebbek a tógák a fű zöld tengerében. 

Csend. Méhek dongnak, halkan sóhajt a tömeg. Robigus oltárán lobog a láng. A pap, a flamen quirinalis tömjént tesz a tűzre, és a füvek enyhe illata felett szétomlik a tömjén kesernyés, nehéz ünnepszaga. Aztán bort loccsant a lángok közé. A tűz megtorpan, és gőz csap fel a levegőbe.

– Ó, Robigus! 

 

 

Az úton túl hajladoznak a vetések, és odafigyelnek a búzaerdők.

Aztán kés villan. A pogány Robigusnak nem elég a tömjén s a bor. Vér kell neki. Először egy vörös kutya vonaglik a kés alatt, aztán egy békés birka. Belső részeik ott párolognak az áldozati kövön.

Ragyog a Nap, és elnyeli a tűz vörös lángjait. 

Áll a tömeg. Fohászkodik a búzamezőkért, a kenyérért. Robigust talán el is feledték már. Önmagukba néznek, és hinni szeretnének. 

Róma áll, hallgat, kér, és keresi az egy igaz Istent. 

Kidrány, 1940. április 25. Aprók még a vetések. A szőlőhegy szakadékaiban szürke még a hónyomott föld, de a tavasz zsendülése felreppentette már a pacsirtát, s a cseresznye virágján orgonálva munkálkodnak a méhek.

Szól a pacsirta, a vetések sűrűjében fürj kiált, a szél enyhén jár, és puhán ringatja a búzaszentelő körmenet énekét. 

Kicsi még a búza, és a lágy szélben csak reszketni tud, hajladozni alig, de kapaszkodó gyökerében, szárában ott hallgatózik a jövő évi kenyér, az élet. A test támasza, a lélek földi háza.

Amikor a rómaiak szemükre hányták az új keresztényeknek, hogy a ti Istenetek hát csak a gyötrődést, az önfeláldozást szereti! Csak a jaj és a szegénység, csak a böjt és a lemondás kell neki?

– Ó, mennyire nem ismeritek a mi Istenünket – mondták a keresztények, és Róma püspökei is megáldották a búzamezőket, de nemcsak Rómáét, hanem az egész világét. Robigus oltára árván állt már akkor, a hit szétszórt lángjai összefonódva az eget verték, és a tavaszutó ragyogásában, pompájában az úttalan római lélek megérezte, hogy az új Isten bizony nem a szomorúság, hanem a szeretet, a tiszta örömök, a végtelen búzamezők örök Istene. 

A kidrányi körmenet hát Rómából indult el, de ezt a kidrányiak nem tudják. Nem is fontos. A tudás véges, de a hit végtelen. Az emberek nem tudják, hogy lesz a csírából növény s a növényből búzaszem, de hisznek benne. 

Pacsirta jár a levegőben, és a litániás ének zsongva száll szét a határban.

„Hogy a földnek termését megadni és megtartani méltóztassál: kérünk Téged, hallgass meg minket." Az öreg imakönyvek szétnyílnak, és pár szál búzát rejtenek magukba a következő búzaszentelésig. 

 


Jantyik Mátyás: Búzaszentelés (1899, forrás: OSZK, Digitális Képarchívum)

 

A Nap szétragyog a határban, a cseresznyefák beletartják virágaikat az énekszóba, mely áldást kér a négy világtáj felé fordulva minden népek vetésére. 

A föld hallgat, a harangszó úgy száll a tavaszi ragyogásban, mint ígéret, a rügyekben álmodik a gyümölcs, a tőkében a gerezd, és mindenki érzi, hogy vérrel, könnyel, imádsággal régen szentelt ez a határ, s az emberi lélek a visszatérő tavaszban önmagának szenteli meg újra és újra. 

(1940)

 
Jegyzet

[*] [Fekete István életműve a Móra Könyvkiadó gondozásában jelenik meg. Az írást kiadói engedéllyel közöltük. – A szerk.]

 

Vissza a Füveskönyv rovathoz >>>