„Vajon nem példa értékű-e a csermely? Nem épít, mégis hatalmas, királyi csarnok nő körülötte a fák ágaiból. Nem játszik semmilyen hangszeren, de azáltal, hogy az erdő adta lehetőségek ritmusa szerint folyik, szüntelen, tiszta zenével tölti meg csarnokát. Nem keresi a végtelent, de természetének törvényét követve mégis eltűnik a tenger ölelésében.”

Kurt Almqvist

 

 

„A lények: virágok, fák, csillagok, madarak csak […] az Isten előtt való nevezetességet ismerik; egyedül az ember elégszik meg kevesebbel: az emberiség előtt való nevezetességgel.”

Hamvas Béla

 

 

Füveskönyv

Irodalmi és bölcseleti herbárium

Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. – Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni.

A különbség lényeges. A kezdeményt az embernek északon a kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek.

Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét fel kell adnia, és magát el kell engednie. Megrögzött hyperboreusnak nehéz. Nehéz, hogy ami benne a legerősebb, azt ki kell kapcsolnia. Sokan ki se bírják. A metamorfózis e fajtájától megbetegszenek. A betegség neve: unalom.

A szellemi ember a metamorfózisra különösen érzékeny. Éppen ezért, amikor Delet eléri, a határkő mellé ásson gödröt, tegye bele Énjét. Ha fél, hogy valaki ellopja, tegye melléje névjegyét, vagy csomagolja papírba és jelölje meg nevének kezdőbetűivel, aztán nyomassa le kővel. Visszatértében újra vegye ki és tegye a helyére. Ha a szertartást megteszi, meglátja, hogy Én nélkül is egészen jól meg lehet élni.

„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«. (…). Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.

Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

„Ősszel, amikor egy lámpás fénye elég ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat – valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik – s mi fölébredünk. Látszatra leszűkül életünk; bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely – ahol szobánk áll, és lámpásunk világít – a »kör középpontja«. Valódi helyünk. Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több, az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága.”

Mint platinagyűrű közepén gyémánt:
felhő borítja a horizontot,
és egy résen át napfény árad a mezőre.

Susog a szél;
a papajafák mintha rémüldöznének,
és feleselnének a mező északi részén a margózafák,
a borpálmák feje pedig mintha cseverészve hosszan ingadozna.

Olyan ez a szó a mély magánhangzóival és kemény mássalhangzóival, mint a kaszavágás hangja, amikor halk roppanással törik a búza kemény szára, és a búza meg a rozs sóhajtva dől a testvérekhez, akik még lábon állnak… Az arató kaszának más hangja van, mint annak, amelyik füvet vág. A puha fűben, lóherében, lucernában szinte suhog a kasza, és hang­jában sok az „s” betű, míg az arató kaszáéban úr az „r”. A füvet virágjá­ban vágják: a fű még talán sír egy kicsit, de a búza csírájában már ott van millió utód, mért sírjon? Kicsit ellenáll, pattog a kemény szár, aztán ma­rokra fekszik szépen, mint aki tudja, hogy ez a rend.

Mert a gabonákat marokra vágják, a markokból kéve lesz és a kévékből: kereszt.

A cseresznyeszedés más életrendhez tartozik. Ahhoz, ahol nincs idegesség és sietség és túlerőltetés, és minél rövidebb idő alatt minél többet. Ahol nincs hajsza. A cseresznyeszedés nem megnyugvás. A munkabarbarizmussal semminemű viszonylata nincs. Ahhoz, hogy az ember cseresznyét tudjon szedni, egyszerűnek kell lenni, vagyis normálisnak. Egyébként csak kapkod, és jobban teszi, ha futballmeccsre megy. A cseresznyeszedés tökéletesen izgalommentes foglalkozás. Ha az ember a fa tetején jól elhelyezkedett, kosarát alkalmas helyre, keze ügyébe akasztotta, a kampót, hogy a külső gallyakat be tudja hajlítani, szépen az ágra fektette, mindenre van idő. Gyönyörködhet a tájban, akár az alatta levő kertben, amelynek arca innen felülről egészen más, mintha en face lenne a szomszéd fákkal. Rágyújthat, közben hallgatja a fülemülét vagy a rigót, és nézi, hogy a napfény miképpen ragyog a nyugati égen, a habos jégkristály felhő gomolyán. Közben a cseresznye szárát tövén óvatosan megfogja, a növés irányának ellenkezőjére fordítja, hogy az könnyen engedjen, és erőszak nélkül leváljék. A gyümölcsöt a kosárba teszi, kettesével, hármasával, ahogy éppen sikerül. Három szemnél többet egyszerre nem ajánlatos, mert a gyümölcs megsínyli.

A fa tetején, cseresznyeszedés közben olyan tapasztalatra tettem szert, amit sem zongorajáték, sem írás, sem gondolkozás, sem utazás közben nem éltem meg. Ez a szabadságról való tapasztalat.

Mily suttogástól reszket az aranyló
éj mérhetetlen pusztasága? Fent az
égbolt ívén folyó dől át nyugodtan:
szárnyak s ömlő melódiák folyója,
a hajnal tájai felé özönlik.

S a szent szépségek, lám, kibátorodnak
a tündöklő hullámok felszinéig,
álmot lehelnek a halandók össze-
kínzott lelkébe, szerteszórva benne
a kékség boldog, tiszta nevetését.

Amikor Hu-pa lantját pengette, a madarak táncra kerekedtek, a halak pedig kiugráltak a vízből. Ven, a Cseng-beli muzsikus hallotta ennek hírét, s elhagyva családját, Hsziang zenemester tanítványául szegődött, hogy vele kóboroljon. de három esztendeig hiába érintette ujjával a húrokat, nem sikerült zenét komponálnia. Akkor Hsziang mester így szólt hozzá:

– Legjobb volna hazamenned.

Ven mester félretette lantját, felsóhajtott, és így felelt:

– Nem az a baj, hogy a húrokat nem tudom pengetni, nem is az, hogy nem tudok zenét komponálni, hanem az, hogy ami bennem van, nincs a húrokban, hogy amit szeretnék, nincs  a hangokban. Mindaddig, míg valamit nem tudok belül, a szívemben megragadni, nem felelhet rá kívülről ez a hangszer. Ezért nem merészelem többé kinyújtani kezemet, hogy a húrokat pengessem. De adj nekem egy kis szabad időt, s nézd meg azután, mit tudok.

A földi életben a szépség vall legtisztábban a Lélek valóságára. Az igazi szépség, amely független a személyes érdektől, független a koroktól és divattól és mely minden szemszögből nézve megmarad szépségnek.  A Természet ősi szépsége, mely fölötte áll minden anyagi és minden erő-megnyilvánulásnak.

Mindabban, ami szép, felismerhetjük a Lélek közvetlen hatásának a tükröződését.

Kell, hogy legyen valami, ami abszolút, hogy létrehozhassa hatásával a rendet, az összhangot és az értelmet, mindazt, ami együttvéve mint szépség nyilvánul meg a Természetben. A káoszból létrejött rendben nyilatkozik meg az abszolút hatás. Annak a rendnek ugyanis, melyet a káoszban a véletlen teremtene meg, már a kialakulása pillanatában széjjel kellene hullania, a káosz és a véletlen lényegi összefüggése következtében. A fennmaradó rend tehát az Abszolútumra vall. A rend pedig maga a szépség.

„Isten azt akarja, hogy az ember és a természet virágozzék. Ez a virágzás a kultúra, amelyet az emberi kultusz, az ember megszentelt tevékenysége teremt. Az ember és a természet csak akkor virágzik, ha van benne értelem, szellem, szépség, igazság, béke, ha van benne: asa. Csak akkor kultúra. És csak akkor értelmes, szellemi, szép, igaz, békés, ha a kultusz, a szakrális tevékenység célja: virágozzék ez a föld! Asai! Teljék benne gyönyörűsége mindenkinek, aki benne él! Örüljön neki az, aki látja, aki alkotja, s aki az ura! Ezt akarja Isten. Ehhez kell az önérdek és a haszon teljes kizárása. Mert az embernek fel kell ismernie, hogy semmi sem az ő tulajdona, annyira nem, ahogy a gyermek nem az apa tulajdona. A világ Istené, a föld éppen úgy, mint a képesség, amely a földet műveli, mint a szépség, az igazság, a gazdagság és az öröm. A kultusz célja a földet újra istenivé tenni, az anyagi természetet megváltani. És ez újra: az asa. A dolgok és a tárgyak, a gépek és az eszközök, a teremtmények és a gyümölcsök nem az ember tulajdona. Az asa teremtette őket, és az embernek adattak, hogy az ember átszellemítse azokat.”

Róma, Kr. u. 240. ápr. 25. A légiók még a sarkuk alatt tartják a fél világot, s az utak mind ide vezetnek. Tavaszutó van. A búza kihozta fejét, és az örök város felett aranyporban száguld a Nap tüzes szekere. A berkek mélyén áldozati oltárok és áldozati tüzek hirdetik lobogva, hogy az Olympus istenei élnek még, és ők uralkodnak az örök Róma felett. Uralkodnak, büntetnek, és kezükben tartják a halandó világ sorsát. Ember, állat, növény tőlük függ, erősödik vagy pusztul, virágzik vagy hervad, terem vagy meddő marad. 

Túl a Pons Milviuson lágyan ring a széljárásban a búzavetés. Zizegve hajladozik, és millió kalászbölcsőben ring a jövő évi élet, a panis, a kenyér. 

Most még csak remény, mert a rozsda, az aszály, az üszög és még ezer veszély leskelődhetik az idő méhében, és a bajt Robigus isten akadályozhatja meg, akit körmenettel, áldozatokkal és könyörgéssel kell kiengesztelni, hogy ne bántsa, de őrizze meg a kenyeret, a búzamezőket.

Óh harmatosfürtü, ég angyala,
A reggel tiszta ablakain át
Tekints nyugati szigetünkre, mely
Kórusban zengi jöttöd, óh Tavasz!