„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

<<< Ars Naturæ, III–IV. évf. 5–8. sz. – Művészet és természet >>>

 

 

Kathleen Raine

 

Az alapvető rend

 

Természet és imagináció [1]

 


A fényképet készítette: Lerch András ©

 

Reményre ad okot, hogy a naiv materializmus régóta vitathatatlan, a modern, nyugati világban uralmon lévő felvetéseit a közelmúlthoz képest úgy látszik, már nem tekinti annyira bizonyosnak, kézenfekvőnek. Di­ákkoromban – több mint ötven éve – két lehetőség közt tépelődtem. Költőnek készültem – ami biztos volt –, ennélfogva egyeseknek az tűnt legegyértelműbbnek, ha azt tanácsolják, hogy angol irodalmat hallgassak az egyetemen. Ám bennem korántsem volt magától értetődő – miért kellene tanítani, hogy hogyan olvassa valaki az anyanyelvén az irodalmat, mikor a könyvek bárki számára elérhetők a könyvtárakban. Úgy éreztem, nem kell más véleményét kikérnem írótársaimról és nincs okom sajnálkozni, ha inkább a természettudományok tanulmányozása mellett döntök. Ez volt ugyanis a másik alternatíva. Gyerekkorom óta mindig – s valahány gyerektől, aki e csodálatos világra született, talán nem különböztem abban, hogy – a természet volt az én szenvedélyem és úgy gondoltam, botanikusként vagy tengerbiológusként tudom leginkább elsajátítani, megfigyelni és megismerni kimeríthetetlen rendjét és értelmét. Csakhogy természet-szeretetem valójában egy költő értelem és szépség iránti szerelme volt, semmint a tényeké, a gyakorlati célokra irányuló tudományos ismeretek manipulációié és alkalmazásáé. Nagy örömöm telt a természet tanulmányozásában azidőtájt, szemlélve, hogy rend és szépség az, ami mindenütt, a világ egész struktúrájában megtalálható, akár a szemünk előtt, akár a mikroszkóp alatti parányi világokban tárul fel, vagy épp a láthatóságon túl. Ám első és végső soron költőként szerettem ezeket. Mikor egy-két éve az egyik leányunokám megmutatta a botanika dolgozatát és megkérdezte, melyik kérdésre tudok válaszolni, azt kellett mondjam, hogy egykor tudtam volna felelni a negyedik kérdésre, de a többire sosem! A tudomány szemléletében a tudás folyton változik; ami fiatalkorban „tudás”, már nem az, mire megöregszünk.

Ám a költészet és más művészetek az örökkévalósággal állnak kapcsolatban. Valaki azt mondhatná, hogy minden művészet egyidejű, a lascaux-i barlangfestmények és az ajantai és ellorai barlang-templomok festményei; Görögország klasszikus szobrászata és Chartres; Monteverdiét nem tette feleslegessé Mozart vagy Wagner muzsikája; Murasaki ugyanannyira közel áll hozzánk, mint Marcel, Shakespeare hősei, Homérosz Hectora és Achillese, Ráma és Arjuna – és ezek mind: mi magunk vagyunk.

Az ortodoxia a mi világunkban tudományos ortodoxiát jelent és bár a tudományos következtetések néhány részterületen nyitottak lehetnek a kérdések felé, a materialista ideológia premisszái nem. Ezeket megkérdőjelezni annyi, mint kizáratni bárminemű vitából. Értelmezésemben a tudomány, ahogy ismerjük, feltételez egy „anyagnak” hívott valamiből álló univerzumot, amely, bármit is mondjanak róla, lemérhető, mennyiségileg meghatározható, egy rendezett és önálló rendszert alkot, összetartozó és egyesített minden részében és egészként az univerzum tér-idő kontinuuma. Newton – és pszichológiai szempontból nem élünk-e még mindig a newtoni érában? – az úgynevezett „természeti törvények”, úgyszólván a tudomány Tízparancsolata szerint önállóan működő mechanizmusként fogta fel az anyagi világot. E nagyszabású, önmagába zárt (self-coherent) rendszeren belül szükségtelenek az értékítéletek.

Tudománytalan a „természetet” célokkal vagy kvalitásokkal felruházni; olyan láthatatlan és mérhetetlen emberi kvalitásokkal, mint öröm és bánat és szeretet, vagy bármiféle értelem. Az emberi elme, ahogyan azt Locke (a newtoni rendszer filozófusa) felfogta, így válik „passzívvá az elgépiesedett természet előtt”. Yeats szavai ezek, követvén Blake-et, aki egyetlen magányos prófétaként vonta kétségbe a tizennyolcadik század végén ezt az egész gondolkozási struktúrát.

Így a materialista hipotézis – nem lévén többről szó – a rendet és a valóságot a külső világnak tulajdonítja, elhagyva magát az elmét, a tudatosságot, mint ami csupán tükör vagy benyomások tárhelye. Minden tudás kívülről jövő, a gyermeki elme tiszta lap, amelyre ezen benyomások felírhatóak. Még most is e teória reductio ad absurduma – a behaviorizmus – által fenntartott nézetek érvényesülnek a tengerentúli gondolkozásban. E ponton az emberi létezők, saját magukról alkotott felfogásuk szerint, úgynevezett reflexek által működésbe hozott gépezetek – egy lélektelen materiális rend lélektelen elemei, pusztán dologi sajátossággá lefokozott tudatosságukkal. Paradox módon – és ez nem meglepő – a transzatlanti mitológia szembetűnő tendenciája, hogy úgy tekinti a gépeket, mintha emberi kvalitásokkal bírnának, a számítógépeket, mintha „tudnának”, az agyat pedig egy rövid életű számítógépnek tartja. Az ilyenfajta, tudatosan vagy öntudatlanul fenntartott feltevések határozzák meg továbbra is nagymértékben azon világ minőségét és milyenségét, ahol élünk – a gépi produktumok és a multinacionális korral együtt járó reklámok mind az anyagi értékek szolgálatának közvetlen vagy indirekt propagandái. Valójában még mindig egy olyan világban élünk, aminek feltételezései és értékei azon a tarthatatlan hipotézisen alapulnak, miszerint a „természet” az észlelő elmétől függetlenül működik, és maga minden tudásnak a forrása és tárgya. A tudatnak óriási területeit valótlannak tekintik, hiszen nem lehet mérni. Az elmét a köztudatban az aggyal azonosítják. Az ismeret a jobb vagy a bal lebenyekben raktározódik, akárcsak egy számítógépben; mondhatni, az emberek egy fejükhöz fixált elektromos berendezéssel elmélkednek, vagy álmodnak, csakhogy mi ad számot arról, hogy mi a gondolat, maga az álom vagy a meditáció tapasztalata? Semmi sem. Az emberi királyságot – a tudatosság királyságát – kirekesztik és elűzik ama definíciók, melyek csak a megmérhetőt tekintik valósnak. Nem a következtetéseink, hanem a feltevéseink hibásak. Ily módon akár meg is fordíthatnánk, azt mondván, valóság az, amit megtapasztalunk, és a tapasztalatokat nem lehet megmérni.

Más szempontok szerint – a keleti világ különböző formákban évezredek óta fennálló nézeteire kell gondolnunk – a „természet” a jelenségek rendszere, aminek alapja maga a tudat(osság). A tudomány az általunk érzékelt jelenségeket méri, ezek neve az indiai filozófiai rendszerekben májá. A máját olykor illúziónak hívták, de pontosabb a jelenségek megnevezés. Blake a „víziók” szót használta erre a világra, ami „a képzelet, vagy imagináció folyamatos víziója”. De ha a materialista feltevéseket megfordítjuk, akkor a „valóság” nem materiális tény, hanem önmagát jelenti. Ebből következik, hogy az erre a premisszára alapozott civilizációkban – sajátunkat is beleértve a reneszánszig – a művészeteket, mint egy kultúra értékrendszerének kifejeződéseit, a legfőbb rendről való tudás megnyilvánítóiként nagy becsben tartották.

Emberi királyságunk nem az értelem és értékek univerzuma volna, hűen a maga legmélyebb természetéhez? Mert ezek magában az életben rejlenek, miként a Védikus szat-csit-ánanda, lét-tudat-üdv: a lét a tudattal azonos, a harmadik terminus, az ánanda (üdv) pedig a lét és tudat végső jelentősége. A teológusok úgy mondanák, üdvözülni teremtettünk; mikor Freud az öröm érzésének princípiumáról, annak alapvető természetéről, mint mindenki által kutatott célról beszélt, ugyancsak valami hasonlóra gondolt. Plótinosz minden élet természetes feltétele és céljaként írt a boldogságról, mely nem kizárólag az emberek és az állatok sajátsága, hanem a növényeké is. Az üdvösség – boldogság – nem járuléka a létezésnek és a tudatosságnak: lényegünkből fakad az öröm keresése és elérése; ez jut kifejezésre a művészeteken keresztül, ahogy elébünk tárják örökkévaló természetünk képeit, hogy olyan irányba változtassanak, illetve arra a valóságra ébresszenek bennünket, ami saját emberi mivoltunk.

A valóságnak ezt a szemléletét Blake vette oltalmába annak legsötétebb órájában, a racionalista tizennyolcadik század végén és a materialista tizenkilencedik század kezdetén. Kevesen figyeltek fel rá és értették meg, mikor azt mondta, „minden, amit látok, vízió” és „számomra a világ az imagináció folytonos víziója”. A költők és festők gyakran beszélnek ilyesféle cseppet sem gyakorlatias dolgokat! De Blake komoly, metafizikai bizonyosságát tanúsítja, ahogyan az élő napról írt:

„A tévedés teremtett, az igazság örök. A tévedés, vagyis a teremtett világ, lángokban fog elemésztődni, és akkor, de csak akkor jelenik meg az Igazság, vagyis az Öröklét. Abban a pillanatban elemésztődik, mihelyt az ember nem látja többé. A magam részéről állítom, hogy nem látom a külső teremtett világot, s hogy az számomra akadály, nem cselekvés; olyan mint a piszok a lábamon, nem része magamnak. »Hogyan? – kérdezhetik tőlem – amikor a Nap felkél, nem egy aranypénzszerű tűzkorongot látsz-e?« Ó, nem, nem, én az Égi seregek megszámlálhatatlan sokaságát látom, amint ezt kiáltják: »Szent, szent, szent a Mindenható Úristen!« Ha látni akarok, éppoly kevéssé kérdezem a testi vagy érzéki szemem, mint ahogy az ablakot sem kérdezném. Rajta keresztül látok, nem vele.” [2]

Platón a szem kapcsán ugyanezeket a szavakat használta, „azon át, nem azzal” néz.

És végül is mi mást tudhatna a létezők megszámlálhatatlan sokasága kinyilatkoztatni, nem objektumokról lévén szó egy élettelen mechanizmusban, hanem az élet megtestesüléséről, ami nem csupán birtokolja, hanem maga a lét, tudat és üdv? Végtére is, ami valóságos – és ezt viszont minden tradíció értette –, nem tárgy, hanem Személy. E „Személy” nem úgy értendő itt, mint ami valamely legbelsőbb lényegét tekintve se nem élő, se nem tudatos dolog megszemélyesítésének emberi tettéből származik; hanem inkább úgy, hogy az emberi „személyek” magának az egyedüliként Létező Személynek sokféle megnyilvánulásai, melytől a tudatosság és értelem elválaszthatatlan, lévén ezek az életnek, mint olyannak veleszületett minőségei. Nem anyagi jellegű, hanem átélt „élet”. „Minden, ami él, szent”, összegzi Blake totális valóság-víziója – nem azért szent, mert ilyennek akarjuk gondolni, hanem lényege szerint.

A „szent” megint csak nem egy definiálható valóság, hanem a tudatosság végső ismereteként tapasztalható meg. Nem mérhető, de kétségbe sem vonható, ha azt értjük tudás alatt, amit tapasztalunk. Az emberi tapasztalatok körén belül vannak érték- és tudásbeli fokozatok, melyek önmagukat hitelesítik, a legtávolabbi régiókat elérők számolnak be ezekről, a szent látomásáról, és ezen látomások végső pontjáról, az üdvözülésről. Így aztán Blake csillagai, homokszemei sem szólhatnak másról, csak ami „szent, szent, szent”.

„Egy porszem világot jelent
S egy szál vadvirág az eget,
Fogd föl tenyeredben a végtelent
S egy percben élj évezredet.” [3]

Ez nem költői fantázia: ez a legmélységesebb tudás.

Hogy mind mennyire alámerültünk a dualitás világába, világosan látható abból, ahogyan nyugati kondicionáltságunk okán osztozni kényszerülünk a zavarodottságban a „külsőt” és „belsőt” illetően. Blake nagyon is tisztában volt azzal, hogy a természet külsővé tétele annak tragikus következménye, amit ő a látszólagosan külső világ „elszakítottságának” nevezett a lét teljességének egységétől. Ez okozta a modern, nyugati ember lelkének gyógyíthatatlan sebét, lélektelenül és élettelenül hagyva a természetet, belső világát elvonva a természeti univerzumtól, igazi otthonától. Az unus mundus megragadására azok a bevett kifejezések, mint „külső” és „belső”, egyáltalán nem alkalmasak. Mind a lélek, mind a természet megsínylette; a természet azzal, hogy mint száműzött, Blake szavaival „léten kívüli” (outside existence) lett egy „lelket-rettentő vákuumban”, kézzelfogható ürességben. Ezzel együtt a lélek sem lakja be többé a természetet, és a „túlvilági élet” beköltözött - megint Blake-t idézve – „egy allegorikus házba, hol sose lakozott a lét (existence)”. Azonban az univerzális spirituális tanítás alapján nem a térben van az elme, hanem a tér van az elmében. Ahogy a Hermetikában mondják, „Semmi sem tágasabb az anyagtalanságnál”.

Nehéz egy kultúra többé-kevésbé öntudatlan feltevéseit megváltoztatni és tőlük elfordulni, miként Platón barlangjának rabjai, akik a dolgok árnyait tartották valóságosnak, és előbb elvakította, majd elrémítette őket a fény. Ám egy ilyen fordulatot – és egyre több élvonalbeli tudós szintén erre a gondolatra jut – a kor is megkövetel, nemcsak a művelt kevesektől, hanem az egész világtól. A tudomány teljes kört írt le, míg eljutott ehhez a szembesüléshez a megfigyelő elmével, mint a megfigyelt jelenség egy elemével. Sokan világosan látják, és még többen homályosan érzékelik, hogy valami alapvető hiányzik az élet- és gondolkodásmódunkból. Elérkeztünk ehhez a konfrontációhoz; és én hiszem azt, hogy lassan bekövetkezik civilizációnk premisszáinak megváltozása, hogy ósdi hipotézis már a naiv realizmus és – ismét Yeats szavaival élve – „bölcsesség és költészet visszatérnek”. Semmi sem statikus a történelemben, láthatatlan erők mozgatnak bennünket, bármiként is nevezzük ezeket.

Ami csak most körvonalazódik a nyugati elmékben, William Blake számára már oly tiszta volt, mikor e sorokat írta:

„saját kebledben hordod mennyedet
És földedet; minden, amit látsz, bár kívül látszik, belüli,
Képzeletedben, melynek e halandó világ az árnya csak.” [4]

Egy árnyék, kép egy tükörben; „mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre”.

Mindenesetre az „anyag”– ezt a természettudósok tanították nekünk – egy rejtelmes és szubsztanciátlan dolog, ha mint olyan, létezik egyáltalán. Meglehetősen valóságosnak és szilárdnak tűnt azonban az a kő, amelyikbe Dr. Johnson belerúgott, mikor naiv bizonyossággal azt mondta (Berkeley-re utalva, aki ugyanazt vallotta, mint Blake, a neoplatonisták és a Hermetika), „ekképpen cáfolom meg őt”. Mindazon örvénylő erőterek, melyre rámutatnak a tudósok, közel sem olyannak tűnnek, mint Dr. Johnson köve, és inkább ahhoz az „anyaghoz” közelítenek, ahogyan Plótinosz értelmezte, egy homályos nem-létezőként, melyet minél inkább hajszolunk, annál inkább visszahúzódik rejtélyének „labirintusaiba”. Senki sem tudja, mi az anyag a maga végső természetében. A köveket elég szilárdnak találta Berkeley is és a tulipánokat elég valódinak, csakhogy más okból kifolyólag: azért, mert látta azokat. És nekünk is rá kell ébrednünk, Yeats szavaival élve (aki Berkeley-t idézi), hogy:

„Eme ostoba, pragmatikus disznaja a világnak, mely oly szilárdnak tűnően fial,
Abban a pillanatban eltűnik, midőn az elme megváltoztatja témáját.” [5]

Vagyis az elme „egy bennünket álmodó álom”, Laurens van der Post busmanjainak szavaival.

Fel lehet tenni a kérdést, számít-e valóban, hogy a természetet egy elmén és tudaton kívüli mechanizmusnak hisszük, vagy éppen ellenkezőleg, úgy tartjuk, hogy egy folyton változó képfolyam áramlása az elménkben, májá. Nem ugyanazt a világot látjuk-e mind, bárhogyan vélekedjünk is róla? Úgy mondanám, hogy bár az érzés-benyomások ugyanazok lehetnek, a tapasztalatok eltérőek. A tényszerű megfigyelés és egy eleven találkozás közti különbségről van itt szó. A materialista számára a természetes világ más, lélektelen, élettelen, értelmetlen. A materializmus megjelenésével maga a tudatosság változott meg, ahogyan Blake is megállapítja, mikor azt írja: „Megfigyelik, mi van most bent, kívülről”, és e külsővé tett természet „messzi-távolivá” válik, „egy kicsinyes és sötét tájon”, ahol mindennek az értelme és értéke lecsökkent és kiüresedett. De a megfigyelt objektumból a megfigyelő elmébe áthelyeződve a külsőnek és belsőnek ama „szétszakítottsága”, melyről Blake beszélt, összeforr. Ez esetben az univerzum nem áll szemben velünk; Martin Buber szavaival többé nem egy „én-ő”, hanem egy „én-te” viszonyról beszélhetünk. Az univerzum egy velünk, nem pusztán abban az értelemben, hogy testünk anyaga illeszkedik anyagi rendszerébe, hanem egy egészen más értelemben: a természet életünkkel együtt él, „feléled”, jelentéssel, minőségekkel bír és rokonságban áll velünk. A természetben semmi sem ellentétes lelkiállapotainkkal és gondolatainkkal, késztetéseinkkel és bánatainkkal, gyönyöreinkkel és nevetésünkkel. Minden megtalálja a természetben saját nyelvét. Szeretetben élhetünk világunkkal, mindent megtapasztalhatunk egyfajta véget nem érő dialógusként, nem csupán az élő teremtményekkel, hanem a nappal, a hegyekkel, a fákkal és kövekkel is. A tudományos kísérletezés egyszerű méricskéléseinél sokkal mélyebben beszélnek ők mindarról, ami bölcsességünket alkotja. Egyek vagyunk a természettel, nem pusztán elenyésző részekként egy roppant mechanizmusban, vagy jelenségeinek elkülönült szemlélőiként: a természet maga is emberi mivoltunk területévé lesz. Más szóval emberivé válik. Ez a mi világunk, értünk, velünk, általunk teremtődött, és az életünkkel együtt él.

Természetesen a tudatosság nem transzformálható pusztán véleményünk megváltoztatásával; inkább a mindenre kiterjedővé váló fogékonyság, a szív, az értelem és imagináció kitárulása szükségeltetik hozzá. A védantikus iratok a tudatosságot a létezéssel azonos jelentésűként írják le, a létezést pedig az üdvvel: szat-csit-ánanda. Az üdv kifejezést Blake is használta és szintén magával az élet princípiumával társította:

„Fa, madár, állat s ember is örök örömre néz.
Fel, villó szárnyak, zengjen a gyermek-öröm dala,
Fel és igyátok üdvötök, mert szent minden, ami él!” [6]

Plótinosz úgy ír a „boldogságról”, mint ami minden élőlény sajátossága, az állatoknak és növényeknek éppúgy, mint az embereknek, amikor önnön kiteljesedésüket megvalósítják, mint ahogy egy növény növekedik a napon. Tudat(osság) és természet nem két különálló rend, hanem egy és oszthatatlan; mindezt tudni, megtapasztalni annyi, mint meggyógyulni a modern szekuláris gondolkodás tudathasadásából, modern zsargonnal „skizofréniájából”, amely a reneszánsz óta egyre csak mélyült. Egy elveszett egység helyreállítása, az unus mundus, a belsőnek és külsőnek, a természetnek és a léleknek egysége az, amire az alkimisták törekedtek. Ez az a titok, ami képes a nyers anyagot a „filozófusok kövének” aranyává, felbecsülhetetlen értékűvé transzformálni.

Nem is szólva arról a meghittségről, ahogyan gyerekkorunkban láttuk a dolgokat, hisz’ nem tudtuk-e akkoriban ösztönösen az értéküket és értelmüket? Nem emlékszünk-e még mindannyian arra az időre, mikor nem csupán mi szóltunk az állatokhoz, madarakhoz és növényekhez, kövekhez és csillagokhoz, a Naphoz és a Holdhoz, hanem azok is hozzánk?

C. S. Lewis gyerekkönyveiben, a Narniában „beszélő állatokról” ír, akik értelmesen kommunikálnak, talán nem szavakban, mindazonáltal tisztán és félreérthetetlenül. A materialista filozófia egyik katasztrofális következménye, ahogy Blake látta, hogy többé nem tudunk kommunikálni a természet dolgaival.

„Sziklának, Felhőnek, Hegynek
most hangja sincs, nem úgy, mint a Boldog Örökkévalóság köreiben,
hol a gyermekhangra a bárány felel s a meglett embernek az oroszlán
nyájasan ad útmutatást; ahol a földművessel és a pásztorral
szót vált Felhő, Folyó és Mező.” [7]

A természeti világ „eltér” a „messzi távolba” és az állatok „az emberektől elkülönült szállást építenek”. „A csillagok távolba szöknek… s az összes hegy és domb összezsugorodik, mint a kiszikkadó talaj”. Ezek nem az objektumban változnak, hanem az észlelő tudatosságában.

Blake utolsó, nagy profetikus könyvének, a Jeruzsálem négy részének egyikét „a Zsidókhoz” címzi, és a primordiális ember, Adam Kadmon zsidó ezoterikus tradíciójához fordul, mikor azt írja:

„Azt a hagyományotokat, hogy hajdan az ember hatalmas tagjaiban tartalmazta az ég és a föld minden dolgát: ti a druidáktól nyertétek. »De most a csillagos ég menekül Albion hatalmas tagjaitól.«” [8]

A Hatalmas Albion, aki az angol nemzeti lét: Albion mi vagyunk.

Azok, akiknek szokatlan a szimbolikus nyelv, amely az egyetlen lehetőség arra, hogy láthatatlan realitásokról beszélhessünk, úgy tarthatják, mindez távol állónak tűnhet attól, ami ma bennünket foglalkoztat. Valójában ez egyáltalán nincs így és az ezoterikus tanítás, miszerint „a hajdanvolt ember roppant tagjaiban foglalt az égvilágon mindent”, a mitológiai nyelvezettől eltérő szavakkal talán csak most válik érthetővé. Blake, ahogy többi írásában, itt sem ért egyet a materialista filozófiával, ami égen és a földön az összes dolgot elválasztja az ember „testétől”.

Vizsgáljuk meg, mit is mond valójában. Az emberi „test” Blake szóhasználatában több mint fizikai váz, amit Blake mindig csak úgy emleget, hogy „a köntös, nem az ember”. E tekintetben Swedenborgot követi, legkorábbi mesterét, aki személy szerint abból a primordiális tradícióból merít, amire Blake is utal. Platón azt írja, hogy „az igaz ember” szellemi; Blake a kifejezést „imaginációra” változtatja, s ezt nevezi „az igaz embernek”. Mindkét kifejezés úgy értendő, hogy az ember nem pusztán a fizikai, hanem mentális és spirituális lénye is. Swedenborg alapján ez az emberi „test” sem kicsi, sem nagy, egyáltalán nem a térben van; ez egy spirituális és mentális test, amelyet nem az anyagi univerzum foglal magában. Az elme nincs a térben, hanem a tér van az elmében, ami tartalmazza az egész univerzumot, amit látunk, hallunk, tapintunk és megismerünk. Ezt a „testet” Swedenborg az „Isteni Embernek” nevezte, mely formula sokunknak inkább Blake-et juttatja eszünkbe, aki kölcsönvette ezt a kifejezést és (miként Swedenborg is) az Örök Krisztussal azonosította, aki Blake-nél „Jézus, az imagináció”. „Az Imaginációnak ez a világa az Örökkévalóság világa”, írja Blake, „minden dolog bennefoglaltatik Örök formáiban, a Megváltónak, az Örökkévalóság igaz szőlőtőjének, az emberi imaginációnak isteni testében”. [9] „Én vagyok az igazi szőlőtő”, mondja Jézus, „én vagyok a szőlőtő, és ti vagytok a vesszők”; így a misztikusok mindig is értették szavait. Az egész emberiség benne foglaltatik ebben a nagy spirituális organizmusban; nem holmi mechanizmus, hanem létező, élő és tudatos, egy „személy”, akit Swedenborg úgy ír le, mint a „Mennyek Hatalmas Embere”, az egész emberiség kollektív spirituális lénye.

Egyesekben felidéződhet itt Platón példázata az első emberi lényekről, akik gömb formájúak voltak. És mintha többről lenne szó, mint Arisztophanész lakomán tett tréfájáról; hiszen nem a fény útjának meggörbülése miatt gömbölyű a tudósok univerzuma? És ebben az értelemben nem egy gömbölyű univerzum centruma-e mindegyikünk, amely „magában foglal minden dolgot égen és földön”? S minthogy mind ugyanazt a Napot látjuk, miriád centrumunkból mindannyian nem csupán az univerzum egy részét, de egészét felöleljük. Ez az a tradíció – az egész emberiség azon első vallásának primordiális tradíciója, melyet Blake, helyesen vagy helytelenül, a „Druidáknak” tulajdonít, s amit „A zsidókhoz” címezve felidéz. [Vö. 8. lábjegyzet. „Mindeme dolgok kezdődnek és végződnek Albion ősi druida sziklapartján.” 280. o. – A ford.] Szimbolikusan véve a zsidó Adam Kadmon, az „Isten képmására” elsőként teremtett emberiség ugyanaz, mint Blake és Swedenborg „Isteni embere”, és ami a keresztények számára Krisztus misztikus testeként, minden teremtett emberi egyénben és egyénnek megnyilvánul. Valójában az ember még mindig roppant tagjaiban hord az égvilágon mindent, de külső és belső világának „szétszakítottsága”, a „halálos féreg”, a „hatvan tél férge” következtében elveszítette spirituális testét, és a saját univerzuma teljesen kívül esik rajta. A materialista filozófia miatt jutott odáig a modern ember, amit Blake sora így összegez:

„De most a csillagos ég menekül Albion hatalmas tagjaitól.” [10]

Albion az angol nemzet, és Angliában történt, hogy Bacon, Newton és Locke (akiket Blake felelősnek tart a „szétszakítottság” miatt) a materialista rendszert kidolgozták, amely azóta világszerte elterjedt. (Természetesen részt vett ebben Descartes is, de Blake angol volt.) A „csillagos ég” Newton sajátos területe; és, ahogyan Blake felfogta e kérdést, azáltal, hogy a csillagokat elválasztották a hegyektől, a hegyeket az embertől, majd egy tér-idő univerzumot posztuláltak az elmén kívül, az ember „kis hitvány gyökérré lett kívül önmagán”, és olybá tűnik, mintha a fizikai test – mely valójában csak a határtalan élet egy „formája és szerve” – volna a minden. Hogy milyen eltérően jelenik meg a világ, ha az ember és az univerzum közti hasadás begyógyul, azt Blake Milton című versében igyekezett kifejezésre juttatni, melynek témája az imagináció világa. Felelvén Newtonnak, aki számára a tér egy külső rendszer, Blake ugyanerről a világegyetemről úgy ír, hogy azt az emberi képzeleten belül látja. „Halhatatlan Sátor az Ég”, mondja, majd így folytatja:

„És minden Tér, mit lát az Ember lakhelye körül,
Tetőre hágva vagy a domb huszonöt rőf magas
Kertjében: az a Tér az ő Világegyeteme;
És látkörén kél s száll a Nap, a Felleg ráhajol
A sík Földre s a Tengerre az ekképpen rendezett Térben.
A csillagos ég távolabb nem ér, itt száll alá
Körben és arany sarkain megfordul a két Pólus;
S midőn az ember költözik, ege is vélemegy
Bármerre jár, s szomszédai siratják: hova lett.
Ilyen a Tér, mit Földnek hivnak, dimenziói ilyenek.” [11]

A terek, Blake szerint, „látomásosak”, az idő és tér pedig a képzelet teremtő ereje által jön létre, kiméretve „a halandó embernek minden reggel”. Számára mindez oly nagyon egyszerű, egyáltalán nem azért, mert nem értett egyet Newtonnal rendszerének (mely a maga határai között nem hibáztatható) „tényeit” vagy érveit illetően, hanem mert premisszái meglehetősen eltérőek voltak.

Teilhard de Chardin kísérletet tett az evolúciós elmélet beillesztésére egy inkább spirituális, mint materialista kontextus keretei közé; az isteni emberiség (Blake kifejezésével élve) ebben magától értetődően az alfa, mely a teremtés omegájaként emelkedik fel az Egy által, aki azt mondja „Én vagyok az alfa és az omega, az első és az utolsó”. A naiv materializmus kénytelen az embert véletlennek tekinteni egy vak mechanizmusban. Valamiképpen a kevesebből jön létre a több a véletlen törvényei által. Bertrand Russell volt talán, aki számításokat végzett arra vonatkozóan, milyen esélyei vannak, hogy ezer majom ezer írógép előtt létrehozza Shakespeare színműveit? Éppoly abszurd, mint maga az elképzelés, hogy egy ilyen számítást azoknak kellett elvégezniük, akik tagadják a szellemi okot. Nyilvánvalónak tűnik, hogy egy mechanizmus nem képes szellemet létrehozni; a szellem azonban megtestesítheti magát. A nagyobb létrehozhatja a kisebbet, a kisebb viszont nem képes nagyobbat alkotni, ahogy a véletlen törvényei sem képesek megírni Shakespeare műveit, aki maga így írt erről a témáról:

„S mily remekmű az ember! Mily nemes az értelme! Mily határtalanok tehetségei! Alakja, mozdulata mily kifejező és bámulatos! Működésre mily hasonló angyalhoz! Belátásra mily hasonló egy istenséghez! A világ ékessége! Az élő állatok mintaképe! És mégis, mi nekem ez a csipetnyi por?” [12]

Képes a por magából létrehozni egy ilyen kvintesszenciát? A materialisták így vélekednének; ám Blake, a dolgok mélyére hatoló géniuszával, nem látott harmadik alternatívát: „Az ember vagy Isten bárkája, vagy a föld és a víz fantomja”. Még ha a naiv materialista azt is feltételezi, hogy a „természet” képes létrehozni az embert, hogy az ember a természet terméke, a megszentelt hagyomány ezzel ellentétben éppen a „természetet” tekinti az ember tartományának.

Blake folyton ragaszkodott a természeti világ „emberi” karakteréhez, egészében és részeit tekintve is; mivel a „természet”, ha nem mechanizmusként, hanem „látomásként” fogjuk fel, az emberi imagináció, az egyetlen élő és oszthatatlan univerzum tükröződése.

„(…) Föld kőzete,
Föveny minden szeme,
Minden szirt és halom,
Föld, tenger, hegyorom,
Felhő, csillag, meteor,
Fű, fa, virág, bokor,
Minden forrás, berek:
Mind messzi emberek.” [13]

„Minden emberi, hatalmas, isteni”, írta; nem emocionális túltengés ez, hanem mély értésből fakadó meggyőződés.

Swedenborg – aki, mint láthattuk, ez effajta gondolkodás fő védelmezője volt a tizennyolcadik században – részletesen kidolgozta a „korrespondenciákra” vonatkozó híres teóriáját. Ha minden teremtményt úgy tekintünk, mint saját belső természetének „korrespondenciáját” – így szól Swedenborg tanítása –, a külső világban folytonosan és mindenütt, a vadállatoktól és madaraktól egészen a legkisebb férgekig a „különböző rendű és minőségű szellemek” kifejeződésére találunk, melyek külső formája eleven természetük lenyomatát viseli magán. Swedenborg hivatása szerint tudós (mérnök, a svéd kormány bányatanácsosa) volt és a létállapotok „megfeleléseiként” felfogott élő teremtmények gazdag változatosságáról szóló írásai bizonyosan inspirálták Blake-et, aki a materializmus elleni küzdelmében nem mulasztotta el hasznosítani ezt a természetszemléletet, mint az élő Imagináció kifejeződését. A teremtményeket nem mint tárgyakat, hanem mint az élet formáit mutatja be:

„Imádja ugy a lábnyomod a cet, mint éhes eb;
Szimmant-e hegyi zsákmány, mert feszül tág orrlika
Az óceánban? látja-e a szálló felleget
Hollószemekkel? Méri-e a távolt, mint kesely?
Ellát-e a pók a szirtekig, hol sasok keltenek?
Betakarított termésnek örvendez-é a légy?
Vajon nem útálja a sas a földet s kincseit?
De a vakondok és a nyű jól tudják, mennyit ér.
A temető férge vajon nem állít oszlopot,
Az öröklét várát a sir éhes állkapcsa közt?” [14]

A természetben mindennek megvan a maga belső lénye, nem kevésbé, mint a külső. A „halandó féreg”, lám, „fénnyé változik”, és a „kis szárnyas légyről, mely apróbb egy homokszemnél”, így ír Blake:

„Szíve van, mint neked, agya nyitott pokolnak-égnek,
Bévül csodásan táguló: nem zártak kapui:
Remélem, a tiéd se zárt, hiszen dús díszt ezért visel:
Ezért viselsz te emberi szépséget, ó, halandó ember.” [15]

A minden dolgot magában foglaló Univerzális Ember alakjának egy másik változata ez – Blake Isteni Emberisége, a Képzelet, a sokká szétoszló Egy, akár az egyiptomi Ozirisz, aki szétszóratott az univerzumban és akinek „testét” feleségének, Ízisznek odaadása gyűjti össze újból:

„Akként az Ember is kiles fából, fűből, halból, vadból és madárból,
Begyüjtve halhatatlan teste szétszórt részeit
Minden növőnek Ős formáiba.
(…)
Sóhaja kín, munkája kín a Mindenségben.
Ott búsul a madárban a mélységek felett s halottakért
Üvölt a farkasban, a csordában jajong s a szelekben
(…) a Mindenségen át
Hallani hangját. Ha nő a fű, ha pattan a bimbó
Látni, hallani, érezni az Örök Embert,
S minden keservét, míg csak ős áldását vissza nem nyeri.” [16]

Blake követi a swedenborgi doktrínát a „korrespondenciákról”, ami persze a „szignatúrákról” szóló korábbi alkímiai és asztrológiai tanítás folytatása. Ezen prematerialista nézet szerint a természetben minden magán viseli külső formájában minőségeinek „szignatúráját”. A növények, állatok, ásványok minőségeik szerint kerülnek osztályozásra a „szignatúráknak” az égi influenciák irányítása alatt állónak tartott bolygókból és a zodiákus házaiból eredő, részletesen kidolgozott rendszere alapján. Jóllehet a modern gondolkodás elvetette ezen influenciák szó szerinti értelmezését, miszerint a „csillagokból” avagy planétákból származnának fizikai értelemben, mindazonáltal ez az ősibb kozmológia felfogható úgy is, mint az Imagináció kivetülése a természeti univerzumba, a belső kvalitások létezését és a látható világ rendjét megerősítő unus mundus modellje. Az emberi természetre alkalmazván az asztrológiai korrespondenciák hasonlóképpen leírják és állítják a belső és külső egységét, az emberi mikrokozmoszt az univerzum makrokozmoszán belül. Vagy, amint Blake és Swedenborg tartja, a külső világmindenség van az emberen belül. Kezdetleges és nem megbízható tudományként ugyan elutasították őket, de nem vagyunk-e kötelesek újból megvizsgálni az alkímiát, az asztrológiát és a többit – amint C. G. Jung is tette – mint inkább a belső univerzumunkhoz tartozót, a belső és külső oszthatatlanságának velejáróját? Miként az alkimisták, illetve előttük a neoplatonisták feltételezték, a „természet” tükör, melyben tükröződni látunk mindent, ami van és mindent, ami vagyunk. Egy eleven univerzumban vagyunk, mely világegyetem élete nem idegen számunkra, hanem megkülönböztethetetlen, elválaszthatatlan része annak, ami mi magunk vagyunk. Nekem úgy tűnik, ez az a pont, ahol jelenleg tartunk; ahová az emberi tudás eljuttatott minket. Úgy sejtem, nem a materialista tudomány előrelátható irányokba mutató további fejlődésének időszaka ez, hanem a premisszák megváltoztatásának, egy irányváltásnak a pillanata. Nem arról van szó, hogy a természeti jelenségekre vonatkozó tudományos megfigyelésekből bármit is tagadni vagy érvényteleníteni kellene; a modern értelemben vett tudomány egy módja a világ megfigyelésének, ám nem szükséges elfogadni a materialista álláspontot annak tanulmányozásához, amit évekkel ezelőtt Owen Barfield „látszatoknak [külsőségeknek]” nevezett. A szélesebb körű tudás nem érvényteleníti a részlegeset, hanem képes magában foglalni azt. A természettudományok jogigénye a mindent felölelő tudás címére többé nem tartható.

Egy ilyen változás, ha megtörténne, ha megtörténik valaha – esetleg merjem-e feltételezni, hogy éppen most zajlik –, vajon egy kockázatos kaland egy új és ismeretlen tapasztalás területén, vagy inkább egy már ismerős vidéken, amit szívünk mélyén réges-rég ismerünk? Léteztek társadalmak, sőt, civilizációk, melyekben a lét ama egysége és teljessége, amit a miénk fokozatosan elvesztett, a bölcsek és az egyszerű lelkek által egyaránt ismert volt. Blake feltételezi, hogy ez volt az ember primordiális állapota, hatalmas végtagjaival felölelvén mindent az égben és a földön. Vajon nem olvastuk-e mindannyian Laurens van der Post szívbemarkoló beszámolóit a halálra ítélt afrikai busmanokról, akiknek fizikai túlélése ugyan bizonytalanná lett, de akik magukat, elbeszélése szerint, tökéletesen egynek érezték világukkal, mivel abban a világban számukra semmi sem volt idegen és jelentés nélküli? Legutóbbi könyvéből idézek, mely a Testament to the Bushmen címet viseli:

„Ennek a lénynek az esszenciája, úgy vélem, az összetartozás iránti érzéke volt: összetartozás a természettel, az univerzummal, az élettel és saját emberségével. Teljesen rábízta magát a természetre, akár a hal a tengerre. A tulajdon iránt semmi érzéke nem volt, nem birtokolt állatokat és nem művelt földet. Az élet és a természet birtokolt mindent és ő kérdés nélkül elfogadta, hogy amennyiben engedelmeskedik a benne lévő világ ösztönzésének, a külső világ, amely nem volt különválasztva lelkében, mindennel ellátja. Hogy mennyire igaza volt, azt ama tény bizonyítja, hogy a természet vitathatatlanabbul jobb volt hozzá, mint a civilizáció bármikor is. Az összetartozásnak ez az érzése választotta el tőlünk az emberi szellemben meglévő legmélyebb megosztottság túlsó oldalán.”

Laurens van der Post így folytatja:

„Gazdagok voltunk és hatalmasok, ahol ő szegény és sebezhető: ott volt gazdag, ahol mi szegények, és szelleme ismeretlen vizekre vezetett, ami után mi titokban úgy vágytunk. De mindenekfelett megjelent a mi elidegenített és megosztott víziónkban, magabiztosan az összetartozásban és olyan ragyogóan viselvén saját páratlan élettapasztalatát, mint József a tarka köntösét.”

Mindenekelőtt, a busmanok mindig tapasztalták az „ismerve lenni érzését”. S a szerző megvallja, hogy maga is megtapasztalta ezt egy elsöprő nosztalgia-élményben:

„az összetartozásnak, az ismertnek levésnek és sajátos kozmikus identitásának ragyogó érzése miatt, melyet társául szegődvén minden elismer a rovaroktól a Napig, a Holdig és a csillagokig, úgy érezte, képes befolyással lenni rájuk, amint ők is hatással voltak rá és segítették őt.”

A föld nem csupán otthon, anyagi táplálékuk forrása és menedék a busmanok számára, hanem spirituális táplálék is. A föld teli van jelentéssel; elmeséli nekik csodás történeteit a Mantiszról és a Hiúzról és a Hajnalcsillagról, a gyíkokról és a bogarakról és a vad fréziákról, ezek gazdag és változatos életeiben élvén át a világ egyetlen és oszthatatlan létének valamely aspektusát. Amint Blake mondja, a föld „beszél” a földművessel és a pásztorral. Minden szubtilis, mély, vidám és pompás, folyamatos epifániája ama nagy misztériumnak, melyben élünk és mozgunk, és létezéssel bírunk.

Az effajta képzeletgazdag érzékeléssel mindig együtt jár a szentség iránti érzék is; mivel a szent érzékelése egy bizonyos fajta tapasztalás, amit eleve kizár a materialista mentalitás, melynek világa élettelen. Ám bármely kor és hely ősi népei – az ausztrál bennszülöttektől az észak-amerikai őslakosokig – igaznak tartanák Blake szavait, miszerint „szent minden, ami él”. Szent sziklák, szent fák, szent állatok és totemmadarak és szent hegyek. De hol vannak a modern technológiai világ szent helyei? Szükségünk van egyáltalán szent helyekre, mindazokra a szent forrásokra és fákra és hangyabolyokra és barlangokra és hegyekre, ahol az istenek élnek? Azt válaszolnám, minthogy megvan a képességünk az áhitat, a csodálat és a szeretet megtapasztalására, hogy mindezek az emberi tapasztalás tartományán belül vannak, s nélkülük kevesebbek lennénk, mint a vakság vagy a siketség miatt. A modern szekuláris ember nem talál égő csipkebokorra, olyan Jelenlétre, mely ráparancsolna: „Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld.” De elveszítvén az áhítat, a csoda, a numinózus, a szent iránti befogadóképességet, amit elvesztünk, az nem a tárgy, hanem önmagunk egy része, amit megtalálhatunk a fákban vagy a csurunga-kőben vagy a jósnő rettegett barlangjában saját emberi mivoltunk egy aspektusának megfelelőjeként, melynek ezek csak az objektív megfelelései, összefüggései, tükrei és „szignatúrái”. A Úr, aki Mózeshez szólt az égő csipkebokorból, mindenkor azt mondja: „Vagyok, Aki vagyok.” Megfejthetetlen misztérium!

A szekuláris elme számára, a szokványos modern szóhasználat értelmében, egy „misztérium” olyan probléma, amit meg kell oldani, egyfajta fejtörő a Sherlock Holmes-történetek stílusában, melyekben valami ijesztőnek, megmagyarázhatatlannak vagy rejtélyesnek tűnő dologról a végén kiderül, hogy egyszerű, megmagyarázható és triviális. Ilyen kultúránk redukcionista szellemisége, mely kitalálta Sherlock Holmes figuráját, mint az uralkodó redukcionista mentalitás megtestesítőjét. Ez a sekélyes racionalizmus képes elűzni a Sátán kutyáját vagy leleplezni a pettyes pántot. Mégis tovább élnek a mélyben. A rettegés, melyet felkeltenek, sokkal valóságosabb, mint az őket eloszlató ördögűzés. De egy gyermek számára egy kavics, egy hervadt levél, egy madár szeme, egy fa vagy egy futó patak is képes megszólaltatni a kozmikus „Vagyok, Aki vagyok” igéjét. Ezek ugyanis Jelenlétek, nem puszta objektumok, miként a nyomozó „elkülönült” elméjében. Nincsenek-e mindnyájunknak emlékei a jelenések eme világáról, félelmesek vagy szépek – végtelenül idegenek és végtelenül ismerősek?

Természetesen sosem fogunk – és nem is kell, hogy ezt kívánjuk – visszatérni a kőkor ártatlan világához. Sosem tudjuk nem-ismertté tenni, amit a természet tudományos vizsgálata elénk tárt, miközben leírta számukra legapróbb részleteiben és a legtágabb körben a „természet zöld búrája” alatt rejlő képet. De amíg nem tapasztaltuk meg minden dolog egységét, nem mint természeti tényt, hanem élő jelenlétet, sohasem fogjuk, a korai misztikus Traherne szavaival élve, „helyesen” ismerni a világot.

Amit ez a tanult és művelt teológus írt, a kőkortól napjainkig visszhangozza a korokat:

„A világot helyesen soha nem bírhatod, míg a Tenger
maga nem folyik ereidben, míg magad
az égbolttal nem burkolod, és koronád
nem a csillagok: s ha önmagad nem a világ egyedüli
örököseként ismered fel, és még többként,
mert a világban minden ember egyedüli
örökös, éppúgy, mint te (…)
Míg szellemed be nem tölti az egész világot,
és ékköveid a csillagok.” [17]

Szekuláris világunkban megszokott, hogy a tudósokra az igazság letéteményeseiként, a művészetekre pedig szórakozásként tekintünk: úgy vélem, ez egy teljességgel elhibázott attitűd. Talán meg kellene fordítani, mivel a költő feladata elénk tárni a valóság teljes látványát és tapasztalatát, mely magában foglalja emberiségünk minden aspektusát valamennyi kor kontextusában – avagy amely inkább minden kort meghatároz az örökkévalóval összefüggésben. Ilyen költők még ebben a században is írtak – gondolok itt Valéryre és Claudelre, Rilkére és Yeatsre, sőt még T. S. Eliotra és Edwin Muirra és Vernon Watkinsra vagy Robert Frostra is – de vannak még mások, akik kevésbé kiérleltek vagy nevezetesek. Nem ismerek olyan költészetet, amely meghaladná Rilke műveit annak kifejezésében – vagy inkább felidézésében –, hogy kik is vagyunk, s hol a helyünk a világegyetemben. Rainer Maria Rilke, élete vége felé, egy folyamatos és profetikus inspiráció rövid periódusa során fejezte be két legnagyobb művét, a Duinói Elégiákat és a Szonetteket Orpheuszhoz. Elutasítván az intézményesített vallást, szabadabban tapasztalta meg ama „angyalokat”, az univerzum intelligenciáit, „túl a csillagokon”. Mik vagyunk, kérdi, ezek mellett a nagy emberfeletti rendek mellett? Majd így válaszol:

„Zengd az angyalnak a földet, ne mondhatatlant, neki nem
nagyzolhatsz nagyszerű érzéssel; a világegyetemben,
ahol ő érzőbben érez, ujonc vagy. No, rajta mutasd hát
neki az egyszerűt, azt, ami öltőről-öltőre szállva
él kezünkben és él a szemünkben, mint sajátunk.
A dolgokat mondd.” [18]

Az emberiség az, aki eme föld dolgainak realitását adja. Csak ezeket mondhatjuk el az Angyalnak:

„Szóval a kínokat. Szóval a lét nehezékét,
szóval a szerelem hosszú tapasztalatát, –
szóval csupa mondhatatlant. De később
mit ér ez a csillagok közt: bennük a mondhatatlan – jobb:
hisz a vándor sem egy marék földet, senkinek semmit se mondót,
hoz le a hegyet övező lankákról a völgybe,
hanem egy tiszta meghódított szót, a sárga és kéklő
enciánt. Miért vagyunk itt? Kimondani tán: hogy
ház, híd, kút, kapu, korsó, almafa, ablak, –
legfeljebb: torony, oszlop (…)” [19]

Mi adunk értelmet ezen dolgoknak a szavaink által, elvégezvén az Ádámra bízott feladatot, „nevet adván” a teremtésnek. Ily módon a teremtményekre nem egy csupán természeti, hanem egy emberi, egy imaginatív és láthatatlan valóságot ruházunk. Rilke pedig folytatja gondolatát, miszerint a neveket „kimondani” vagyunk itt:

„de mondani, értsd meg,
ó, mondani úgy, ahogyan mélyükben a dolgok
sem gondolták még. Vajjon nem a zárt-ajakú föld
titkos csele készteti rá a szerelmeseket, hogy
ujjongva ujjongjon minden az érzéseikben?” [20]

A világ bennünk egy intenzívebb, egy teljesen új létmódra talál; mintha azért volnánk itt, hogy elvégezzük a „természet” nyers alapjának alkímiai transzmutációját az Imagináció aranyává. S az Angyalnak meg tudjuk mutatni, „mennyire miénk, boldog és bűntelen egy tárgy”, még múlékonyságában is:

„És ők, az átlényegüléstől
élő dolgok, megértik majd, hogy dicsőíted őket; mulandók,
bennünk, a legmulandóbbakban, megsejtik a mentőt.
A szívnek sötétjében mibelénk – ó végtelenség – mi belénk
áhítnak áthasonulni! végül akárkik is volnánk.” [21]

Akárkik is volnánk. Egy misztérium, melyet nem remélhetünk természetünk szerint megoldani. A tudomány hübrisze, hogy azt reméli, mindent megismerhet. A költő, sokkal szerényebben, annak felismerésére törekszik, kik és mik vagyunk egy nálunknál nagyobb egészben, egy végül is megismerhetetlen rendben. Mindazonáltal őrzői és teremtői vagyunk az értékek és valóságok szigorúan emberi rendjének, az „Isten kebelére terjeszkedő” Imagináció emberi birodalmának. Ama „isteni test”, az emberi Képzelet az az alapvető rend, mely összekapcsolja, körülöleli, és magában foglalja az emberi univerzumot.

Az említett spirituális tudás tradícióján belül az alapvető rend nem a természeti törvények valamiféle rendszere, hanem önmaga lévén, egyszerre az univerzum „személye” és „helye”. Böhme Isten „imaginációjának” nevezte, az őt követő Blake szerint pedig „Jézus az Imagináció”. A zsidóknál Adam Kadmon, Swedenborgnál a Mennyek Nagy Embere, az Upanisadok Önvalója. Eme Lét egysége – Önmagaként – nem egy mechanizmusé, hanem egy tudatosságé, „akiben élünk, mozgunk, és létünk van”. Ebben az egészben mi, jelenlegi állapotunkban, csak saját életünk korlátozott terének vagyunk tudatában. Tudomásunk van persze más életekről, rajtunk túli nagy terekről, más időkről és helyekről és létmódokról is, melyek úgy vesznek körül, mint felfedezetlen erdőségek vagy megmászatlan hegyek vagy be nem járt tengerek. Valamely illat vagy muzsika olykor elér hozzánk a tudás és tapasztalat ama távoli területeinek láthatatlan szelével, s azt kívánjuk, bárcsak többet tapasztalhatnánk ama egészből, melynek mindegyikünk egyszerre infinitezimális része és végtelen centruma.

A British Museum egyik kiállítási tárgyától a másikig sétáltam a legutóbbi, buddhista iratokból álló kiállításon, melyeket nagy odaadással és aprólékosan másoltak át – a tárlatot megtekintők többsége számára ismeretlen nyelveken – fatáblákra vagy pálmalevelekből készült lapokra rég elfeledett szerzetesek, akik napjaikat úgy töltötték, hogy egy nagy civilizáció igazságain meditáltak, mely árapályként zúdult végig a keleti világon, majd ismét apadásnak indult, írásos emlékei pedig egy múzeumban, mintegy díszes síremlékben végezték. S a korábbi civilizációk le nem írt tudása és le nem jegyzett látomásai még távolabbiak, még halványabbak. Az egykor ismert és a megismerhető hatalmas területein túl, melyek meghatározhatatlan számú életeket tesznek ki – melyek talán pont olyannyira végtelenek, mint a jelenleg fennálló, valaha volt és majdan eljövendő emberi életek száma – lehetnek más létezők is, melyek nem az emberi érzékek spektrumával állnak összhangban, hanem más, tágabb terjedelmekkel. S vajon nem bukkanunk-e minden egyes élő sövényben madarak, méhek és rovarok parányi életeire, akiknek világa számunkra kifürkészhetetlen? S mégis, valami bennünk felismerni látszik ama alapvető rendet, a lét egységét, az „Egyet”, miről Platón írt, a Mindent, Istent magát. Vagy amint India szubtilisebb, mélyebb tudása révén a védikus himnuszok egyike repít minket az ismert és a megismerhető végső határáig:

„Ki az, ki tudja, s itt ki mondja majd el,
Honnét keletkezett, honnan e Teremtés?
Az istenek? Hisz később jöttek ők is!
Hogy honnan ered, ki tudhatja akkor?
Ó hogyan létesült ez a Teremtés?
Talán magát formálta meg, talán nem?
Legfőbb mennyből ki letekint reája,
Talán az tudja, vagy nem tudja Ő sem?” [22]

Fordította: Szlanicsán Rózsa és Umenhoffer István

 

Jegyzetek

[1] [Forrás: Barry McDonald (szerk.): Seeing God Everywhere. Essays on Nature and the Sacred. Bloomington, 2003, World Wisdom, 171–190. o. – A szerk.]

[2] A Vision of the Last Judgment. In Geoffrey Langdon Keynes (szerk.): The Complete Writings of William Blake. London, 1966, Oxford University Press), 617. o. [Blake: Az utolsó ítélet víziója. In uő: Versek és próféciák. Budapest, 1959, Európa Könyvkiadó, 249. o. – A szerk.]

[3] Auguries of Innocence. Uo. 431. o. [William Blake: Az ártatlanság jövendölései. In uő: Versek és próféciák. Id. kiad. 149. o. Kálnoky László fordítása – A szerk.]

[4] Jerusalem. 71. tábla, 46–49. sorok. Uo. 709. o. [William Blake: Jeruzsálem. In uő: Versek és próféciák. Id. kiad. 293. o. Weöres Sándor fordítása – A szerk.]

[5] W. B. Yeats: Blood and the Moon. In uő: Collected Poems. New York, 1956, Macmillan, 268. o.

[6] Visions of the Daughters of Albion. 8. tábla. In Geoffrey Langdon Keynes (szerk.): i. m. 195. o. [William Blake: Albion lányainak látomásai. In uő: Versek és próféciák. 185. o. Vajda Endre fordítása – A szerk.]

[7] Vala VI. 134–137. sorok. Uo. 315. o.

[8] Jerusalem II. 27. tábla. Uo. 649. o. [William Blake: Jeruzsálem. A zsidókhoz. In uő: Versek és próféciák. Id. kiad. 281. o. Weöres Sándor fordítása – A szerk.]

[9] Vision of the Last Judgment. Uo. 605–606. o.

[10] Jerusalem II. 27. tábla. Uo. 649. o. [I. m. 281. o. Weöres Sándor fordítása – A szerk.]

[11] Milton. 29. tábla, 4–13. sorok. Uo. 516. o. [In William Blake versei. Budapest, 1977, Európa /Lyra Mundi/, 269. o. Tóth Eszter fordítása – A szerk.]

[12] [Hamlet. 2. felvonás, 2. szín. Arany János fordítása – A ford.]

[13] Letter to Thomas Butts. 1800. október 2. Uo. 805. o. [William Blake: Butts barátomnak írom. In William Blake versei. Id. kiad. Jánosy István fordítása – A szerk.]

[14] Vision of the Daughters of Albion. 5. tábla, 33–41. sorok. Uo. 193. o. [I. m. 182–183. o. Vajda Endre fordítása – A szerk.]

[15] Milton. 20. tábla, 28–31. sorok. Uo. 502. o. [I. m. 260–261. o. – A szerk.]

[16] Vala VIII. 561–583. sorok. Uo. 355–356. o. [Vala, vagy a négy Zoa. Nyolcadik éj. In uő: Versek és próféciák. Id. kiad. 248. o. Vámosi Pál fordítása – A szerk.]

[17] Thomas Traherne: Centuries of Meditation. London, 1950.

[18] J. B. Leithman és Stephen Spender (ford.): Duino Elegies IX. New York, 1939, W. W. Norton és Társai. [Rilke: Duinói elégiák. A kilencedik elégia. In uő: Válogatott versek. Budapest, 1961, Magvető, 300. o. Vajda Endre fordítása – A szerk.]

[19] IX. 1. Uo. 25–35. o. [I. m. 299–300.o. – A szerk.]

[20] Uo. 35–39. o. [I. m. 300. o. – A szerk.]

[21] Uo. 64–68. o. [I. m. 301. o. – A szerk.]

[22] A. L. Basham: The Wonder That Was India. New York, 1954, Grove Press Inc. 248. o. [http://forizslaszlo.com/irodalom/ind/RVx129_hu.pdf. Fórizs László fordítása – A szerk.]