„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

Ars Naturæ, III–IV. évf. 5–8. sz. – Környezetfilozófia és környezeti nevelés

 

 

Baranyi Tibor Imre

 

„Istenálom”

 

A természetfeletti és a természetalatti
megnyilvánulása a természetben

 

 

A természet (phüszisz) eredeti értelmében messzemenőkig többet jelentett, mint amit ma értenek ezen a kifejezésen. Ma többnyire a tájat, az égboltot, vagy a vadont jelöli, az állat-, növény- és ásványvilágot, azt, ami nem „civilizált” vagy ember által nem lakott, vagyis tulajdonképpen a korporális (’testi’) megnyilvánulás bizonyos területeit. A természet eredeti értelmében azonban nemcsak a korporális megnyilvánulás teljességét foglalta magában, hanem a szubtilis vagy pszichikus (’lelki’) világ jelenségeit is, beleértve mindazt, amit ma okkultnak neveznek, sőt a formanélküli világok összességét is. A természet, amely változó, változásnak kitett, valamint jelenségei és megnyilvánulásai viszonylagosak – létrejönnek, kiteljesednek és aláhanyatlanak –, az Abszolútumból származik, az Abszolútum önmegnyilvánítása, epifániája. A természet egyrészt elrejti, elvarázsolja (májá) a természetfeletti Abszolútumot a természeti létezők legtöbbje elől; másrészt mintegy modalitások és szimbólumok formájában megnyilvánítja azt, egészen odáig, hogy megfelelő rátekintésből azt lehet mondani: az egész természet csak magáról Istenről beszél.

A természet egyrészről bukás, másrészről örömittas diadalének, annak függvényében, hogy az átélő tudat alanyának az Abszolútummal való önazonosság-tudata mennyire sérült meg, vagy úgyszólván mennyire veszett el a kapcsolata Istennel. A természet eltévelyít és elveszít, ugyanakkor utat mutat és megment. Mindezek a lehetőségek az átélő tudati éberségének függvényében valósulnak meg. Ha a tudat irányulása centrifugális, azaz a centrumból a periféria felé forduló, s az Abszolútummal való önazonosság tudata elhalványult, netalán kihunyt („Isten meghalt”), akkor a természet kiút nélküli labirintus, ami előbb-utóbb élettelenné és ellenségessé válik: fenyegető akadály, kizsákmányolandó „energiaforrás”. Amit ki kell kutatni, amit le kell igázni, és erőszak árán is magunkévá kell tenni. Ha azonban a tudat önnön centruma felé fordul, vagyis irányulása centripetális, úgy, hogy alanya az Abszolútummal való potenciális önazonosságát teszi valósággá, a természet életre kel és tanítómesterré nemesedik: szimbolikus tanítások és szellemi iránymutatás eleven tárháza lesz, amit a szellem fénye világít be. Legmagasabb értelemben a természet – mint a beavatott tudatban feltáruló világ – a primordiális tradíció (’őseredeti hagyomány’) szentkönyve.[1] Az Abszolútum ekkor a világok hierarchiáján keresztül jelenik meg a természetben. Az alacsonyabbrendű mindig valamely magasabbrendűre utal szimbolikusan, megfelelő rátekintésben mindig valamilyen önmagán túlmutató jelenséget hordoz, vagyis eleven szimbólum. A szimbólumok egy szupraracionális rend szerint rendeződnek el a pillanatnyilag fennálló világban, s ezek által Isten az útonjáró ember számára útmutatást ad, és őt sajátos módon tanítja.

A természet kinyílása, kiteljesedése és aláhanyatlása, a relatív földi és testi létezés örök történetéről beszél. „Aminek kezdete van, annak vége is van” – mondja a Buddha. Minden, ami született, az felível, kivirágzik, majd aláhanyatlik, a megsemmisüléstől való menekülés és kiút reménye nélkül. Csak ennek Tanúja, az örök szemlélő Abszolútum változatlan és változhatatlan: sem kezdete nincs, sem vége.

Ha alaposabban megvizsgáljuk, felfedezhetjük, hogy a világ színei is a természetfeletti rendet tükrözik vissza. A két nem-szín a fehér és a fekete, a nem megnyilvánuló égfeletti eget és földalatti földet szimbolizálja; ahogy Kínában mondják, a jangot és jint, vagy Indiában a purusát és prakritit, az egyetemes esszenciát és szubsztanciát, szellemet és anyagot. Amikor az égfeletti ég belép a megnyilvánulásba s némileg elsötétedik: mennybolt vagy ég lesz belőle, az ég kékje, mert a kék egy sajátos módon alászállott fehér (s nem elkoszolódott, mint a szürke). Ezzel szemben a földalatti föld feketesége (a materia megfelelője) a megnyilvánulásba lépve némileg megtisztul vagy megvilágosodik az égfeletti ég fehérjétől, s termőföldként barna lesz, esetleg sárga, mint a sivatag homokja, amiben annyival több a szellemi, amennyivel terméketlenebb, mint a „feketeföld”. A szellem ugyanis nem termékeny, legfeljebb megtermékenyít. A tenger azért kék, mert folyékonysága visszatükrözi az ég kékjét, a hegy pedig azért, mert még nem teljesen szállt alá az égből, s még nem lett egészen föld. Amikor az ég kékje és a föld barnája/sárgája egyesül, zöld lesz, a növényvilág zöldje. A fa törzse azért barna, mert a föld tör ki rajta keresztül, hogy visszajusson az égbe, lombja pedig annál világosabb zöld, minél frissebb, minél közelebb van az éghez. A vörös pedig vérként rejtőzik a szellem vitalitását hordozva, a szenvedélytől sötétedik el és akkor, ha megalvad, amikor a szellem elhagyja.

Amikor egy időn kívüli pillanatban Isten mint égfeletti ég ürességként megszüntette magát lenni, létrejött a földalatti föld, a fekete „semmi”. Ez a „semmi” csak aktuálisan semmi, potenciálisan minden. A természetben az égfeletti ég és földalatti föld, majd az ég és a föld egyesülni akar, és egyesül is határtalan harmóniában. Az emberben viszont a harmónia megbomlik, mert választania kell „ég” és „föld” között, s idővel, a világciklusban előrehaladva egyre inkább a föld sötét igézetébe merül, s lelke – ahol ég és föld találkozik – elsötétedik: az ember egyre inkább anyaggá válik. A Kali-juga (’Sötét Kor’) a megnyilvánuló természetben is megjelenik, egy „elfeketedés” vagy – ahogy Guénon mondja – szolidifikáció (’megszilárdulás’) formájában: a világ egyre jobban ’megszilárdul’, s történései egy általános alászállás keretében egyre szigorúbb fizikai törvényszerűségeknek engedelmeskednek. A kezdetben az úgynevezett fizikai törvények nem kényszerítő erejűek. Jobban hasonlít a világ a képzelethez és az álmok világához, ahol tárgyak lebeghetnek, a sebek összeforrnak, az ember „varázsszőnyegen” repülhet és városok emelkedhetnek az imagináció erejével. „Szegfűvirágleheletzugatagos-örömillatú délövi szélben, fülemüleszavú-méhzizegésű liget susogó sűrűjében” a kezdet finomságát és lágyságát a vég durvasága és alvadt szilárdsága váltja fel: a fehérséggel áthatott üde színességet az elmosódó színek egyre tónustalanabb szürkesége. A tündéreket és királyfikat a feminista és a manager: az ólomvázra fröcskölt szilikonfúria és a teknősbékaszerű páncélos puhatestű. Észak dominanciáját délé, a heroikus férfiét a démoni nőé, a királyokét a plebsé, az épségét a betegségé, az eleven szellemét a gépé, a szférák zenéjét a gépzaj, a minőséget a mennyiség. A Föld mozdulatlan és a világ közepében tündöklő paradicsomát egy űrben bolyongó sárgolyó, ami egy „nagy bumm” révén véletlenül „élhető feltételeket” eredményezett, s a „létért folytatott küzdelemben” a majomemberből „homo sapienst”. A létesülés egyre mohóbban elnyeli a Létet, ami passzívan mint létromlás, aktívan mint létrontás ölt testet. Az alászállás folyamata nemcsak az emberi társadalomban mutatkozik meg, hanem a megnyilvánuló természet általános körülményei közepette is. Bizonyos értelemben – bár kétségtelenül nehezebben tetten érhető módon – az egyes fajokon belül is, de leginkább magasabbrendű ideákat megtestesítő létformák eltűnésével, és új, sötét ideákat megtestesítő fajok materializációjával. A pázsit gyomtársulás lesz, az ambrózia parlagfű, a tölgyerdő akác, a kipusztult méhek méze ipari édesítőszer, a rét és a folyópart szúnyog- és kullancsfészek; s az adakozás hiánya ráksejtté,[2] a szellem anyaggá, a szeretet gonoszsággá, az önfeladás önzéssé, a beavatás szektaextázissá és drogizmussá, az öreg bölcs vén hülyévé: – az elixír méreggé lesz.

Amikor az eredettel való azonosság tudata meglazul, majd látszólag elszakad (mivel teljes és maradéktalan elszakadás gyakorlatilag nem következhet be), a világ és az emberi tudat elsötétedik, vagy azt is mondhatjuk, hogy megmérgeződik. A mérgek nem egyszerűen az elixírek hiányát képviselik, tehát nem semleges szubsztanciák, hanem aktív hatóanyagok. A méreg elixír-hiány, egyszersmind ellenelixír. Az „univerzális elixír” természetesen Isten, a gyógyulás pedig az őseredeti állapot irányába tett sikeres lépés, vagy magasabb szinten visszatérés. A legerősebb tudati méreg maga az ördög, aminek a legmérgezőbb anyagok – a botulin vagy az állatvilágban a nyílméregbéka bőrének váladéka – csak evilági lenyomatai.

A legkellemetlenebb és leggonoszabb létformák sötét ideák, emberi „bűnök” manifesztációi állati vagy növényi alakban. Szúnyog, légy, darázs, ördögszekér és parlagfű stb. nem létezett az Aranykorban, ezek jellegzetesen Kali-jugabeli létformák. Hamvas mondja: „Gyom, baktériumok, férgek nem a lélek termékei, hanem a lélek elfajulásával jöttek létre (korrupció, romlás, létrontás).”[3] De mivel maradéktalanul ártalmas létforma nincs, ezért megfelelő rátekintésből még ezekben is felfedezhetők a gondviselés és a célra irányítás mozzanatai.

A természet az embernek nem igazi otthona. Rousseau tévedése jellegzetesen modern: amikor a városi vagy közös életrend a modernitás térnyerése következtében felborul és elviselhetetlenné válik, felmerül a „vissza a természetbe” gondolata. Pontosabban nem a megfogalmazás téves, hanem ahogy Rousseau elgondolja. A természeti környezet az emberrel együtt romlik meg és száll alá. A környezetszennyezés a tudat elszennyeződésének külvilági lenyomata, miként a hulladék és a szemét – ez a jellegzetesen modern jelenség – is csak a modern ember tudati szemetének és hulladékának evilági lecsapódása. Amikor a vissza a természetbe úgy vetődik fel, hogy vissza a „vadonba”, a gondolat elhibázott. Ha viszont a természeten őseredeti vagy édeni természetet értünk, az abba – mint tudatállapotba – való visszatérés valódi – közbülső – szellemi cél lehet. Az ember nem lentről származik, hanem fentről: nem a fizikai értelemben vett „fentről”, hanem a szellemiből. Az ember igazi otthona nem a természet, legyen az akár őseredeti vagy édeni, hanem a természetelőtti vagy természetfeletti: ezért nem a vadonban érzi magát otthon az ember, de nem is városi forgatagban: hanem a szentélyben.

A világban – és az átélő tudatban – zajló általános és egyre gyorsuló alászállással ellentétben az úton járó megvalósító lényegileg emelkedhet – amennyiben valódi szellemi út bejárása során önmagát az őseredeti állapotba, vagy azon is túl a metafizikai Önvalóba vezeti vissza. Egy hasonlattal élve, olyan ez, mintha egyre magasabbra szálló madárként visszapillantva szemlélné a földet (a földet mint tudatállapotot). Egyre távolabbról és egyre magasabbról látja, ahogy a földi világ mindinkább mélyebbre süllyed. Amennyiben a jugákat (’korszakokat’) szimbolikusan gömbszférákként képzeljük el, akkor a megvalósító a megnyilvánult világ tekintetében legmagasabban, de facto a Szatja–Krita-jugában (’Aranykorban’) van, ám ha visszapillant, a távolban és lent továbbra is „látja”, hogy van Kali-juga (’Sötét Kor’), és az egyre jobban sötétedik. Mivel lénye nem a Kali-jugában van, ő maga nem a Kali-juga alávetettje és elszenvedője, mégis – ha akarja – tapasztalja azt. Egy magasabb világból minden alsóbb világ tapasztalható, tehát ha lénye, vagy úgyszólván önazonosítási középpontja momentán az Aranykorban van, tapasztalhatja az összes többi korszakot, ami fordítva nem igaz. A Kali-juga lényei és tudatállapotai számára csak és kizárólag Kali-juga van (még akkor is, ha azt – mint általánosan lenni szokott – nem annak nevezik). A megvalósító számára tehát van is Kali-juga és nincs is. De ez csak a fenti értelmezés szerint igaz. 

Egy másik rátekintésből adódó analógia szerint a megszületett testem a születés pillanatától kezdve folyamatosan (4:3:2:1 időarányban) végighalad a jugákon, pontosabban azok mikrokozmikus megfelelőin, és elkerülhetetlenül halad a Kali-juga végállomása, vagyis a testi halál felé. Ez a folyamat tehát egy aláhanyatlás, s a profán ember kizárólag ezt szenvedi el, hiszen szinte maradéktalanul azonosítja magát a testével. Ezzel szemben viszont egy ellentétes folyamat is végbemegy, pontosabban végbemehet, amit autonóm módon – Isteni útmutatás és inspiráció alapján – én vezérlek: én-tudati lényemnek az aláhanyatlás ellenében való felemelkedése a szellemi út során. Akkor válok halhatatlanná, ha a halálom pillanatában a testem a Kali-juga végállomásán lesz (ez elkerülhetetlen), lényegi létemben viszont képes vagyok visszatérni az Aranykor hajnalába. Ez az alkímiai nigredo fokozatának megvalósítása. 

Hasznos olykor a születés-előtti és a halál-utáni összehasonlítása: ez a kettő sajátos analógiában áll. Minden ember sírva születik, és később a csecsemő látszólag oktalan sírásának oka a születés-előttiből számára még átderengő világ elveszítése kapcsán érzett reménytelensége. A halálban pedig az ember visszahal a születés-előttibe. Senki nem fél attól, ami a születés-előtti, pedig a halálban – analogikusan – oda „jut”, ahol a születése előtt volt. A megszülető meghal. A születés tanúja azonban a halálnak is tanúja: se nem születik, se nem hal; születhetetlen és halhatatlan; amit mondani lehet „róla”, hogy örökké van.

Az ősi vagy igazi város, ahol sikerrel befejeződött az édenkert utáni kutatás nomádsága, magasabb méltósággal rendelkezik, mint a vadon. Ám ahogy a város visszatükrözhet valamit a természetfelettiből, elsősorban a tradicionális művészet alkotásai és a tér sajátos kvalifikálása vagy akár mondhatjuk azt is, hogy szakralizálása révén, úgy a természetalattiságnak is termékeny táptalajává válhat. Pontosan ilyen a modern nagyváros, ami egyre inkább gépesített infernális gettóvá válik: nemcsak az egyre alacsonyabb emberi minőség tömeges megjelenése, az élőhalottak falansztere, vagy a brutális környezetszennyezés miatt, hanem például az építészet egyre borzalmasabb monstrumai, a beton-acél-üveg kockaszörnyek és a világ excrementuma – a kristály ellenképe – a műanyag inváziója kapcsán. Frithjof Schuon mondta, hogy a beton deszakralizált kő. A vasbetonból készült kockaház, a „lakótelep” az építészet vége: a „szükségmegoldásra” hivatkozó démonian idióta funkcionalitás kérlelhetetlen terrorcselekménye. A szorosabban vett „természet” közelségében élni, ebben a viszonylatban kétségtelenül kevésbé rossz, amennyiben az nem merül ki a „körülményekért” és a „szükségletekért” folytatandó állandó küzdelemben. A jelenkori falusi lét telluricitása, a mélyen megromlott közösség tolakodó jelenléte azonban sokszor a város szürke masinizáltságát és „elidegenedettségét” is alulmúlja. A legjobb kétségtelenül kastélyban, esetleg kúriában élni: közel a (parkként megszelídített) természethez, távol a korrupt közösségtől: annyira, hogy ha a beszéd még hallatszik, azt már ne lehessen érteni, hogy miről beszélnek. Helyreállított életrend valódi nem megromlott közösségben, aminek apoteózisa a szakrális egyedüllét. A természetben az ember soha nem érzi magát „magányosnak”. A magány a korrupt közösség bosszúja az épséget birtokló vagy sejtő emberen. A magányt – függetlenítve magát a helytől, ahol az ember élni kénytelen – szakrális egyedüllétté kell transzformálni, hiszen ez felel meg az eredeti ontológiai helyzetnek.

A természetből kétfelé vezet az út: a természetalattiba, ami a hagyományellenesség, a modern ember útja, a „fejlődés”, a „haladás” babonájának végállomása; és a természetfelettibe, ami a tradicionális princípiumok és megvalósítás jegyében élt élet: az ember igazi és eredeti otthonának újra megtalálása.

 
Jegyzetek

[1] Ez tulajdonképpen ma sincs másként, amikor a világ nagymértékben – mint Guénon mondja – szolidifikálódott (’megszilárdult’) a kezdeti vagy aranykori állapotokhoz képest. Ami pedig a modern úgynevezett természettudományokat (biológia, kémia, csillagászat stb.) illeti, amit a természettel művelnek, olyan, mintha valaki úgy akarná megérteni például a Biblia „titkait”, hogy azt vizsgálgatja, milyen papírra nyomtatták, milyen a festék összetétele, hogyan kötötték be, milyen a súlya stb.

[2] Korunk egyik legpusztítóbb betegsége, a rák kiváltó oka szellemi síkon a zakát (az iszlám harmadik tartópillére) vagy keresztény nyelven szólva az alamizsna, az adomány, a lemondás, az elengedés, a kevesebbel beérés eltűnése. (Ez eredetileg természetesen nem morális síkon merült fel, miszerint „dicséretes dolog”, ha valaki adakozik, hanem az Alanyba való autoreductio úgyszólván természetes velejárójaként). Mivel ez mára gyakorlatilag globálisan kiveszett, ismeretlenné vált, eltűnt, sőt ostobaságnak számít, s csak a mindent felzabálás, mindent magamévá tétel, a nekem minden jár, a lemondani semmiről sem tudás és harácsolás él, ennek „honoráriuma” testi síkon a carcinoma.

[3] Hamvas Béla: Naplók. II. köt. Budapest, 2010, Medio Kiadó /Hamvas Béla művei 24/, 248. o.