„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

 Ars Naturæ, II. évf. 3–4. sz. – Gazdaság és társadalom

 

Lord Northbourne

 

Pillantás a mezőgazdaságra

 

 

Földünk kérge időközönként különböző típusú és mértékű átalakulásokon megy keresztül.[1] A nagyobbak során kontinensek süllyednek el és új földrészek emelkednek, közben előfordulnak jégkorszakok, valamint az esős és meleg időszakok is hatással vannak a Föld felszínének egészére vagy csupán bizonyos részeire. Minden ilyen esemény, emberi nézőpontunkból legyen bármennyire gigantikus és elemi erejű, apró mozzanat csupán a kozmikus méretű változások folyamatos sorában, melyek végtelen nagysága és időtartama meghaladja képzeletünket, kvantitatív szempontból pedig az összes földi jelenséget eljelentékteleníti. Mennyiségileg az emberi élet kétségtelenül jelentéktelen, mivel szerepe igen csekély e bolygó geofizikai történelmében, és ez bizonyosan továbbra is így lesz, minthogy a Földet nem tekinthetjük elszigeteltnek a naprendszertől, ahogy a naprendszert sem az univerzum többi részétől.

Következésképpen, ha az emberi élet egyáltalán bármiféle jelentőséggel bír, az nem a kvantitás, hanem a minőség terén nyilvánul meg, és egyedül kvalitatív összetétele avagy potencialitása miatt méltó a megőrzésre. Mindemellett rendelkezik egy tőle elválaszthatatlan kvantitatív aspektussal, amely nem tartható fenn, csak ha eleget teszünk bizonyos mennyiségi követelményeinek; ezen szükségletek kielégítése azonban csupán annyiban igazolható, amennyiben elengedhetetlenek az ember kvalitatív potencialitásainak kibontakoztatásához. A fő nehézség e kijelentés továbbgondolásakor abból fakad, hogy a kvalitatív potencialitások természete pontosan nem definiálható. Egyedül a kvantitás mérhető; a minőség mint olyan megnevezhető, de nem mérhető, mindig az, ami, és vagy érzékeljük, vagy egyáltalán nem. Semmi sem képes természetének mibenlétét tolmácsolni azok számára, akik nem képesek közvetlenül érzékelni. Mégis beszélnünk kell róla, mivel ez a kulcsa mindennek; enélkül nem létezne más, csak a megkülönböztethetetlenség káosza, a puszta szám absztrakt uralma. A legtöbb, amit megtehetünk, hogy összevetjük a dolgokat, amelyek minőséggel bírnak, olyanokkal, amik nem; ám az összehasonlítás is csak annak mond valamit, aki tapasztalatból ismeri a szóban forgó minőséget. Ez mind közül leginkább ama minőségre vagy minőségekre igaz, melyeket „spirituálisnak” nevezhetünk. A szót szükségszerűen rosszul használja vagy félreérti, aki számára a realitás határai egybeesnek a mérhetőség határaival, mérhető alatt értve végső elemzésben minden olyasmit, ami az emberi agy analitikus és egzakt képességeinek körébe vonható. Ha nem lenne semmi, ami meghaladná ezen képességeket, elviekben minden minőséget mennyiségre redukálhatnánk, de akkor nem lenne valódi különbség a kincs és a szemét között; mindkettő megtenné, feltéve, hogy van elég belőle. Csupán annyit állíthatunk, hogy az ember lényegi minőségi megkülönböztető jellege spirituális lehetőségeiben rejlik, és hagyjuk is a kérdést ennyiben. Tudományosan nem bizonyítható.

A földi átalakulások magukban foglalják az emberi és egyéb típusú életek periodikus pusztulását is. Mindez roppant szörnyűnek tűnhet a szemünkben és nehéz megértenünk, hogy egy végtelenül irgalmas Isten hogyan rendezhette így a dolgokat. Megfeledkezünk arról, hogy a születés és halál törvénye nem csupán individuális élőlényekre alkalmazható, hanem mindenre, ami a mennyiséggel való kapcsolatból nyer formát, az univerzumoktól lefelé. Minden elenyészik, egyedül a Szellem, amely tiszta minőség, elmúlhatatlan és mindig tökéletesen önmaga. Individuumként és emberi társulásokként, társadalomként egyaránt halandóak vagyunk. Az ember mindig tudta ezt, ugyanakkor mindig látta azt is, hogy valaminek lennie kell mindemögött, valami elmúlhatatlannak és nálánál nagyobbnak. Ha nem így lenne, mind saját maga, mind a formák romlandó világa teljességgel valótlan lenne, pusztán tünékeny illúzió, ok és cél nélküli. Egy ilyen koncepció nem csupán a saját léttudatunkkal áll ellentmondásban, hanem valószínűleg végső elemzésben is értelmetlen. Hogy saját magunk és a formák egész univerzumának mulandóságát és függő állapotát az ehhez szükséges legnagyobb alázattal elfogadjuk, elengedhetetlen előzményként meg kell értenünk saját helyzetünket, és az ilyen megértés nélkülözhetetlen a célravezető cselekvéshez. Mindazonáltal úgy tűnik, a mennyiségi és mulandó területen elért vívmányaink pillanatnyilag elhomályosították a kvalitatívtól és a múlhatatlantól való függésünket, így zavarva össze tájékozódó képességünket, akadályozván a jó szándékú cselekvést.

Mi köze mindennek a földműveléshez? Valójában minden; mégpedig ama kettős okból kifolyólag, hogy a földi átalakulások eredményeképpen létrejövő termőföld képezi fizikai alapját, s hogy a minőség mennyiséghez való viszonya – nem csupán a mezőgazdaság végtermékeiben, hanem problémáinak megközelítési módjában úgyszintén – sokkal közelebbről érint mindannyiunkat annál, mint az emberek többsége gondolná. Ugyanis pusztán a biológia és a közgazdaságtan szempontjából is a földművelés képezi az emberi élet alapját ezen a bolygón, s így van az utolsó nagy geofizikai kataklizmát követő népszaporulat óta, melynek során túlléptük a szűz Természet élelmiszer-előállító képességének határait. Miután meghonosodott, az ember és Természet közötti viszony fő kifejeződése lett; minden egyéb emberi tevékenység mintha csak belőle nőtt volna ki és tőle függene. Ezek nélkül még megvolnánk, de mezőgazdaság nélkül nem, ennélfogva sokkal közvetlenebbül és sokkal szorosabban érint minket, mint bármely más tevékenység. Életünk és szemléletmódunk minősége visszatükröződik benne, s viszont, a földművelés minősége is kifejeződik az előbbiekben. Ezt a nyilvánvaló igazságot kezdte beárnyékolni az ipari fejlődés csábítása és zűrzavara, ám a világ népességének gyors növekedése mennyiségi aspektusában most újra ránk kényszeríti. Még nem teljesen megvilágított okokból kifolyólag az ilyesfajta növekedés mindig társulni látszik egy ipari forradalommal.[2] Hihetetlenül rövid idő alatt az ipari fejlődés majdnem minden nemzet célkitűzésévé vált, és egy ilyen törekvésről, ha egyszer meghonosodott, nem könnyű lemondani, különösen ha célja a jómód és a vagyon, amely hatalmába keríti. Következésképpen, noha néhány évtizeden belül világméretű éhínség veszélyével kell szembenéznünk, továbbra is egyre növekvő arányban áldozzuk pénzünket és energiáinkat különféle fejlesztésekre az ipar területén, melynek igényei kielégíthetetlenek. Az ipar folyamatosan újabb vadhajtásokat hoz, amelyek csak fokozzák a világ élelemmel való ellátásának problémáját azáltal, hogy új lehetőségeket és ezekkel együtt újabb vágyakat teremt. Elég különös módon – bár meglehet, ebben egyáltalán nincs semmi különös – a legújabb vágyak és kívánt dolgok a legdrágábbak és a legabszurdabbak, így például a színes televízió, az egyre gyorsabb utazás és az emberek eljuttatása a Holdra. A jelszó az önmagáért való haladás lett, s ez leggyorsabban csak valaki más kárára érhető el. Ha mindenki erre törekszik, a különböző – nemzeti vagy másféle – csoportok érdekei közötti rivalizálás mindenütt elmérgesedik, és a háborúra való készülődés, legyen az „hideg” vagy „tüzes”, az erőforrások legfőbb kiaknázójává válik.

Az iparban domináló szempont, az alapjait képező fő elv, mely minden egyebet megelőz, hogy bármely árucikk előállításának és értékesítésének pénzügyi költségeit folyamatosan csökkenteni kell. E csökkentés célja az emberi és fizikai erőforrások felszabadítása a még szélesebb áruválaszték előállítása érdekében. A folyamattól elválaszthatatlan a halmozódó és gyorsulást előidéző jelleg. Ez maga után von egy olyasfajta állandó változást, amelyet manapság az „erőforrások átcsoportosításának” hívnak. Ezenfelül megköveteli a javak utáni igények szakadatlan stimulálását, vagy más szavakkal, a vágyakét; tehát folyamatosan meg kell győzni az embereket, hogy azt kívánják, amiről nem is tudták, hogy kívánják, különben az expanzió lassul vagy megáll. Kitalálni is nehéz volna olyan ökonómiai hátteret, amely ennél még kevésbé lenne alkalmas a mezőgazdaság életfunkcióinak megvalósulására. Ahogy az ipari szemléletmód egyre univerzálisabbá lesz, úgy egyre bonyolultabbá és végső fokon lehetetlenné válik, hogy a földművelés megőrizzen egy szemléletet és metódust, amely összeegyeztethetetlen az iparéval. A földművelést mindenekelőtt az a szakadatlan világméretű nyomás befolyásolja, hogy csökkentenie kell az egységre eső költséget pusztán marginális pénzügyi előnyökkel járó új módszerek átvételével, és folytonosan újabb eljárásokkal kell felváltania ezeket, annak ellenére, hogy az ebből fakadó bizonytalanság csupán károkat okoz. Ennélfogva a mezőgazdaság, amennyire csak a körülmények engedik, magáévá teszi az ipari szemléletmódot, ám ha egyszer beleesett a csapdába, nincs menekvés. Sokáig ellenállt, de mostanra alaposan belegabalyodott.

A földművelés jellegzetes szervezete a legutóbbi időkig az úgynevezett parasztság volt; talán valamivel hamarabb tűnt el Nagy-Britanniában, mint más országokban. Alapvető jellemzői közé tartoznak az aránylag kis ökonómiai egységek, melyeket rendszerint családok művelnek, akik táplálékuk javát saját birtokukról nyerik, a felesleget pedig eladják vagy elcserélik. Minden egység vagy egységcsoport többé-kevésbé önálló és többé-kevésbé önfenntartó, mind ökonómiai, mind biológiai szempontból. A földművelés és az állattartás technikái csekély módosulásokkal generációról generációra hagyományozódnak. Ezen keretek között sokféle változat található és tanulmányozható; némelyek a mai napig fennmaradtak itt-ott, noha nem teljesen változatlanul. A parasztság életmódja mindenekelőtt tradicionális; a változásokkal szembeni ellenállása a múltban talán a legfőbb stabilizáló tényező volt az emberi civilizációban, mindemellett tiszta emberi minőségek táptalaja is. A hajdani parasztság néhány túlélője között még ma is megtalálhatjuk a méltóság, a tartás, a valódi mesterségbeli tudáshoz kapcsolódó hivatás büszkeségének kiemelkedő példáit, melyek kétségtelenül az ember Természetben betöltött helyének, s ezáltal Istenhez való viszonyának valódi érzékelésével állnak összefüggésben. E minőségek pótolhatnak számos hiányosságot, de nincsenek kellően megbecsülve napjainkban, mivel nem hoznak pénzt a konyhára; egy civilizáció mindazonáltal súlyosan elsilányul, ha ezek megritkulnak. A paraszt mindig tuskónak tűnt az elegáns és ápolt városlakók szemében, ugyanakkor mégis gyakran romantizálták életmódját. Egy ilyesfajta lekicsinylés egyáltalán nem igazolható, a paraszti funkció nélkülözhetetlen a letelepedett népek életében, s e funkció sokkal több, mint puszta élelem előállítás, mivel ez az a hivatás, amely révén az ember szerves egységet alkot környezetével, legalábbis annyiban, amennyiben a parasztság őrzi még az eredeti édeni állapot emlékének maradványait. Romantikus aspektusa szorosan kötődik ehhez az eredethez, jóllehet hanyatlásából következően igen kevés maradt fenn ebből. A paraszti életmódot mára szinte teljesen eltörölték a Föld színéről. Azt mondják, nem felel meg korunk követelményeinek, de akkor korunk emberei nincsenek tisztában azzal, mik is a valódi szükségleteik. Hogy a parasztság képes megőrizni valamit, ami összhangban van a legmélyebb emberi szükségletekkel, legalábbis magyarázatot ad arra, hogy a társadalmi formák közül miért ez a legszívósabb. Ám úgy tűnik, ott is halálra van ítélve, ahol a mai napig kitartott. A traktor felváltja az igásállatokat, mindenhol megjelent az elektromosság, a televízió a nappalikban és az autó az istállóban, és ahol mindennek ellenére valaminek még kicsit tovább sikerülne megőrződnie az egykori szellemiségből, azt hamarosan elnyeli a turizmus mesterkélt miliője.

Az európai és ázsiai parasztot, akiről itt nyilvánvalóan beszélünk, a tradi­cionális földművelés jellegzetes képviselőjének tekintjük. A vadászó nomád életforma lényegénél fogva elenyésző mértékben földművelő, emiatt jelenlegi té­­mánk tárgyalásánál nem vesszük figyelembe, csupán megemlítjük, hogy ­­az i­gazi nomád sok szempontból közelebb áll az édeni állapothoz, mint a pa­­­­­­­­raszt, s a modernizmus megjelenése még gyorsabban és szinte tökéletesen pusztította el életmódját.

Érdemes röviden összefoglalni ama külső változások mibenlétét, amelyeket a földművelésben a modern szemléletmód dominanciája idézett elő.

Először is: a földművelésben közvetlenül részt vevő személyek számának progresszív csökkenése, mind a termékek, mind a nem földművelő lakosság mennyiségéhez viszonyítva. Ez a tendencia Nagy-Britanniában előrehaladottabb, mint másutt, itt ugyanis a földművelők teljes lakossághoz viszonyított aránya ma már kevesebb mint négy százalék és továbbra is csökken. A folyton növekvő számú mezőgazdasági folyamatok és feladatok gépesítése tette lehetővé ezt, beleértve az állattartást is. Ez az indusztrializáció legjellegzetesebb vonása, melynek velejárója a kenyérkeresők tulajdonrészesedéssel bíró munkásokkal való helyettesítése.

Másodszor: pontosan a fentiekből adódóan, egy progresszív növekedés figyelhető meg a gazdaságok és földterületek átlagos méretében, hogy ezáltal a bonyolult és drága gépezetek és berendezések költsége nagyobb területen oszolhasson szét, valamint teljes kapacitásuk kihasználtsága a lehető legkevésbé legyen korlátozva. Az ebből következő változásokat a birtokrendszerre és a pénzügyi kérdésekre stb. vonatkozóan most nem vesszük tekintetbe itt, noha azok sem jelentéktelenek.

Harmadszor: vegyi eljárások bevezetése a régi módszerek helyett, mind a talaj termékenységének fenntartása, mind a fertőzések, gyomok és kártevők elleni küzdelem terén.

Negyedszer: közvetlenül a már vázolt három változásból eredően: a gazdasági függetlenség fokozatos elvesztése, az individuális mezőgazdasági egységek és az egészében vett mezőgazdaság tekintetében egyaránt. A mezőgazdaság funkcióinak megvalósítása szempontjából tulajdonképpen máris alávetettje az iparnak, sőt, különösen Angliában, távoli országok iparától és termékeitől függ. Éppen ebben rejlik az eddig jórészt fel sem ismert éhínség veszélye.[3]

Ötödször: egyre nő az igény a mezőgazdasági és kertészeti termékek standardizálására, hogy a főként városi lakosság igényeit kielégíthessék és a közvetítő kereskedők elvárásainak is eleget tegyenek, akik nem csupán kiszolgálják eme igényeket, hanem meggyőzik vevőiket arról, hogy azt kívánják, amit ők kínálnak nekik, azaz uniformizált, szabványosított mennyiségben csomagolt és lehetőség szerint nem romlandó termékeket. Mindennek következménye a tartósítószerek használatának széles körben elterjedt gyakorlata, illetve a romlandó vagy költséges összetevők pótlékokkal való helyettesítése az élelmiszerek egyre bővülő választékában, egészen a többé-kevésbé súlyos élelmiszerhamisításig elmenően. A felhasznált anyagokról rövidtávú kísérletek során rendszerint kimutatják, hogy ártalmatlanok, de enyhén szólva is jogunk van valami többet és jobbat elvárni élelmiszereinktől, mint hogy pusztán ártalmatlanok legyenek. Az ilyesfajta praktikák állítólagos indoklása és igazolása ismételten az olcsóság, ám ezt is meglehetősen érvénytelenítik a termelés, a csomagolás és a forgalmazás költségei. Egyre nő a szakadék az őstermelők és a végső fogyasztók között, melynek leginkább a financiális aspektusa szembetűnő, de így van a sokkal fontosabb biológiai nézőpontból is. Ez természetesen olyan átfogó kérdés, amely lefedi az emberek élelmezésének teljes területét.

Hatodszor: növekvő bizonytalanság támad abból a fokozódó sebességből, amellyel a kutatások által kitermelt újabb ötletek, az ökonómiai és politikai változásokkal együtt, szükségessé teszik a módszerek és az aktuális problémák megközelítéseinek korrigálását vagy átalakítását. A mezőgazdaság megszűnt a civilizáció fő – akár ökonómiai, akár társadalmi – stabilizáló tényezőjévé lenni, és akarva-akaratlanul belekeveredett abba, amit általában és csípősen „a patkányok versenyfutásának” neveznek.[4] Talán nem túlzottan képtelen feltevés kijelenteni, hogy több változás történt az elmúlt száz esztendőben, mint az azt megelőző ezer év alatt, és több az elmúlt húsz évben, mint a megelőző két évszázadban. Ez a gyorsulás a tempó csökkenésének halvány jelét sem mutatja, noha nem belátható, hogyan is tarthatna így örökké. Ha szükséges lenne kiválasztani a legnagyobb eltérést a hajdani és a modern mezőgazdaság között, ez lenne az.

Mindeme változások a tradicionális szemléletmód cserbenhagyását mutatják egy ipari megközelítés kedvéért. Az indusztriális fejlődés a modern tudományon alapszik, így nem meglepő, a mezőgazdaságban szintén felmerült az igény, hogy egyre inkább tudományos legyen, s valóban nagymértékben igyekszik megfelelni eme elvárásnak. A legtöbb földműves elfogadja a helyzetet és sokan örvendetesnek is tartják, hiszen távolról sem mentesek az ipari fejlődés ideológiájának fertőzésétől. Szerintük, és mások szerint szintén, ezen az úton minden egyes lépés haladásként üdvözlendő, ami pusztán ipari nézőpontból valóban így van. Minden egyes újítás legalábbis potenciális pénzügyi nyereséget hoz, ám ennek szükségszerűen meg kell fizetni az árát. Az ipar egyedüli motivációja a financiálisan kimutatható nyereség, de a fizetendő árat kevésbé mérhető valutában kell megfizetni, amely inkább kvalitatív, mint kvantitatív. Nincs nyilvánvalóbb példa erre annál, hogy a szépség feláldozása együtt jár az ipari fejlődéssel, beleértve az ipari irányvonalak mentén végbemenő mezőgazdasági fejlesztéseket. Itt nem csupán a Természet szépségeinek elvesztéséről van szó, hanem a dolgok szépségéről is, melyeket az ember használati vagy élvezeti célokból állít elő. Ez egyike ama minőségi veszteségeknek, amelyek nem maradtak észrevétlenek. Sajnálkoznak miatta és számos kísérlet történt, hogy a lehető legkisebbre csökkentsék, de keveset tettek azért, hogy szembeszálljanak vele, vagy akár csak megkíséreljék megérteni az okát.

Léteznek más hasonló esetek is. Például: erős felzúdulást váltott ki, amikor a „nagyüzemi gazdálkodást” állatokra alkalmazták, főleg az eljárás kegyetlensége miatt, majd számos érvet sorakoztattak fel mindkét oldalon. Anélkül, hogy a vitával behatóbban foglalkoznánk, bizton kijelenthetjük, hogy mindaddig, amíg bármely termelő, aki csökkenteni tudja kiadásait és közben eladható terméket állít elő, kiszoríthatja az üzletből a másik termelőt, aki ezt nem képes megtenni, egészen addig létezni fog a „nagyüzemi gazdálkodás”, vagy valami ahhoz hasonló, minden elkerülhetetlen következményével együtt termékeinek minőségére és a termelésbe vont állatokra vonatkozóan, jóllehet ezeket alighanem eltitkolják.

Egy további példa a „természetes” és a „mesterséges” úton termelt élelmiszerek minőségéről szóló polémia. A kérdés valójában nem az, hogy egy termék természetes vagy mesterséges-e, hanem itt a mesterségesség mértékéről van szó, ugyanis természetes táplálékoknak egyedül csak azokat nevezhetjük, melyek emberi támogatás nélkül teremnek; a mérték kérdése azonban tényleg döntő jelentőségű. A téma ad nauseam [rosszullétig – A szerk.] vitatható, és a született válaszok bármelyike bizonyosan kritizálható elfogultsága miatt, hiszen tudományos bizonyítékok aligha lehetségesek e kérdésben. Igazából csak egész közösségekkel végzett, több generáción átívelő kísérletek nyújthatnának olyasmit, amit tudományos bizonyítéknak nevezhetnénk, és addigra már túl késő lenne, hogy bármi hasznát vegyük.[5] Eközben a művelés és termékennyé tétel régi módszereihez való visszatérés sem érintené önmagában a dolog lényegét. Ez nem jelenti azt, hogy ne érné meg a fáradságot önmaga kedvéért, feltéve, hogy nem remélünk túl sokat tőle. Néhány ember megpróbált és ma is próbál élelmiszert előállítani műtrágyák és permetszerek nélkül, és néhányan – talán egyre növekvő számban – előnyben is részesítik az ily módon termelt táplálékokat, és ki merné állítani, hogy rosszul teszik? Ezek az ellenmozgalmak azonban igen csekély befolyással bírnak jelenleg; az emberek nagy többsége a kérdés iránt nem mutat érdeklődést, és inkább sodródik az árral, a modern módszerekkel termesztett élelmiszerek ellen tiltakozókat pedig egyszerűen mániákusoknak tekinti.

A gazdák mindazonáltal átveszik az új eljárásokat, mert tudják, ha nem tartanak lépést a korral, kiszorulnak az üzletből; a modern földművelés ugyanis sokkal inkább üzlet, mint életmód. A mezőgazdaság egyre teljesebb indusztrializációja iránti kényszer egyre nő; a földműveseket hivatalosan is erre ösztönzik. Nagy-Britanniában, ahol a kormány szabja meg a legalacsonyabb árakat, közölték a gazdálkodókkal, hogy az árak évente, a „termelékenységük” elvárt növekedése alapján kerülnek kiszámításra, a termelékenység mértéke pedig kizárólag pénzügyi jellegű. Ezért az a néhány gazda, aki így vagy úgy megpróbált szembeszállni a jelenkori trendekkel, máris kiszorult a piacról; kitalálták ugyanis, hogy ami tegnap gazdasági szempontból lehetséges volt, ma már nem az, és holnap még kevésbé lesz az. Ha valaki meg akarja védeni magát az általa ártalmasnak vélt kortárs trendektől és hatásoktól, oly módon, hogy saját táplálékát saját birtokán, saját módon termeszti – amihez minden joga megvan –, segítséget és megértést aligha kap. Olyan helyzetben kell lennie, hogy szembe tudjon nézni a gazdasági elszigetelődéssel, ami a gyakorlatban igen nehezen kivitelezhető. Más területeken szintén egyre nehezebben megvalósítható a modern civilizáció befolyásától való elkülönülés, ám ha nem sikerül megtenni, a gazdasági izoláció is csupán erősen részlegesen vihető végbe.

A gazdasági elkülönülést megkísérlő individuumok vagy csoportok ellen irányuló alapvető kritika azt hangoztatja, hogy nem veszik ki részüket a világ jövőbeni élelmiszerellátási problémájának megoldásából. Erre azt is felelhetnék, hogy felesleges a világot méreggel táplálni, ám egyedül az idő tudja megmutatni, igazuk van-e vagy sem. Az azonban teljesen biztos, hogy a jövőben lehetetlen a világ egyre növekvő lakosságát másként élelmezni, mint a modern tudományos mezőgazdasági eljárások teljes körű alkalmazásával: ha az élelmiszerellátás lehetséges volna e módszerek felhasználása nélkül, az feltételezné a modern civilizáció kvantitatív és szentimentális ideái és az ezekből születő vágyak eltörlését, valamint a Természettel való – jelenleg felfüggesztett – összhang és együttérzés helyreállítását. Tagadhatatlan, hogy igen sűrű népességszám mellett az emberek hosszú időszakokon át képesek voltak élelemmel ellátni magukat a modern eljárások nélkül is,[6] ám az életre és problémáira való rátekintésük és értékrendjük olyannyira eltért a miénktől, hogy még megérteni sem tudjuk őket, arról nem is beszélve, hogy úgy éljünk, ahogy ők.

Bárhol húzzuk meg a határvonalat, mely elválasztja a mesterségest a természetestől, elkülönülésükben elértünk egy pontot, amikor azt mondhatjuk, az ipari forradalom sarkában járó mezőgazdasági forradalom létrehozott valamit, amit az ember és a Természet közötti szétválásnak nevezhetünk. Korábban az ember többé-kevésbé harmóniában élt a Természettel mint egésszel, és kivette részét a „Természet egyensúlyának” fenntartásából. A természeti egyensúly, ha úgy tekintjük, az isteni elrendelés és akarat megvalósulását jelképezi, miszerint minden élőlény kapcsolatban áll egymással Istenben való közös eredetük révén, és ezen elrendeléseknek megvan a szelíd és a szigorú aspektusuk is; olyan tény ez, melynek felismerését és elfogadását a modern szentimentalitás megtagadja.[7] A modern nézőpont szerint a múlt embere „babonás”, értve ezalatt, hogy indítékai többnyire nem pusztán racionálisak voltak. Nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy az indítékok eredetüket tekintve lehettek szupraracionálisak is; vagy más szavakkal, a tényt, hogy a földművelés – egyéb emberi, társas, művészi, katonai stb. tevékenységekkel együtt – valaha megszentelt, szakrális cselekménynek minősült, noha mi gyakran tradicionálisnak nevezzük. A „szakrális” és a „tradicionális” szavak jelentésben nagyon közel állnak egymáshoz, vagy legalábbis így kellene lennie ennek. Mára azonban jelentésében mindkettő többé-kevésbé hasonult a „babonás” kifejezéshez, ami a szó szoros értelmében olyan dolgokra alkalmazható, amelyek az isteni eredethez való kapcsoltságuk elvesztése miatt elveszítették értéküket. Az ősi eljárások nem érthetők a pusztán gazdasági kifejezésmód segítségével, s ha semmilyen más kifejezésmódot nem tekintenek valóban fontosnak és komolyan vehetőnek, akkor egyáltalán nem értelmezhetőek. Az ősi eljárások nagy része tényleg – a szó valódi értelmében – babonává vált, s talán éppen ezért nem bizonyulnak többé eredményesnek.[8] A hajdani emberek Természethez való hozzáállása feltehetően egy többé-kevésbé nem-analitikus elfogadás volt, mellyel együtt járt az Isten csodálatos alkotásai iránt érzett tisztelet, amit manapság túl gyakran „természetimádatként” karikíroznak. Ám őseink kétségtelenül felismerték, tudatosan vagy tudattalanul, esetleg félig tudatosan, hogy sosincs vége az élőlények közötti kapcsolatok és viszonyok komplexitásának és finom árnyaltságának, így magyarázatuk meghaladja a pusztán emberi elme képességeit, amint erre mi is kezdünk újra ráeszmélni. Őseinkben nem élt holmi elbizakodott és tapintatlan kíváncsiság a környezetük iránt, vallásaik és hagyományaik ugyanis arra tanították őket, hogy fogadják el emberi helyzetüket. Minden ilyenfajta tanítás indokoltsága abban áll, hogy a közvetlen és körülményeskedéstől mentes emberi tapasztalás is nyújt annyit, ha nem többet, mint amit a legtöbb ember mélységében felfogni képes, míg a túlzottan széles körű érdeklődés elvonhatja a figyelmet ama tapasztalatoktól, melyek ugyan látszólag egyszerűek és szinte közhelyszerűek, szimbolikusan minden spirituális igényt kielégítők. Egy túlzott kíváncsiság a külső és felületi komplexitásra összpontosítja a figyelmet, megteremtvén a széleskörűség illúzióját, holott valójában csak a külsőségekkel foglalkozik és ezért felületes marad.

Egy szétterjedő gömb felülete egyre távolodik a középponttól, gömbszerű­ségének alapjától, ugyanakkor, ahogy felülete kiterjed, alkotóelemei is távo­lodnak egymástól. Ilyen hasonlattal lehet leírni minden kifelé tekintő és periférikus tudást; az egyre kiterjedtebbé válás során összetevői eltávolodnak egymástól és közös alapjuktól.[9] Ebben az analógiában a gömb felülete jelképezi a látható univerzumot, a jelenségek világát, amellyel a modern tudomány kizárólagosan foglalkozik, míg a teljes gömb, beleértve felületét is, a maga teljességében jelképezi a valóságot, egység köré centráltan. A felület kiterjedésében korlátlan; nincsenek határai és egyik része sem principiális valamely másikhoz viszonyítva, ennélfogva a felületre szorítkozó kutatás nem rendelkezhet finalitással [célra irányulással – A ford.]. Ha a finalitást a felületen keressük, a kutatás elkerülhetetlenül egyre terjedelmesebb és töredékesebb, ugyanakkor egyre eszeveszettebb lesz. Az ebből fakadó sokféleséget és változatosságot gazdagodásként tüntetik fel, ám ez hamis és végső soron káros gazdagodás, mivel egyre inkább kvantitatív és egyre inkább elszakad a tisztán kvalitatív centrumtól. A kísérletekre alapozott kutatások iránti nyilvánvaló igény egyre gyorsabban nő, ahogy a megfigyelés alatt álló terület növekszik, mivel minden egyes kísérlet csupán egyre kisebb töredékét képes lefedni az adott területnek. A tudomány szemléletmódja, lévén kísérletekre alapozott, a próba és a tévedés módszerét alkalmazza, azaz pusztán empirikus. Ha igaz, hogy a mezőgazdaságban vagy bárhol másutt a helyes gyakorlat semmilyen más alapokra nem helyezhető, abból az következik, hogy a kíváncsiskodás és a találékonyság az intelligencia valódi mértéke. Ha ez így van, őseink intelligenciája csakugyan alacsonyabb rendű volt a miénkhez képest, és az emberi agy képességeiben végbemenő recens változásokat olyan nagyfokúnak, gyorsnak és olyan világszerte elterjedtnek kell tekintenünk, amit aligha lehetséges a fokozatos adaptációként elgondolt evolúciós elmélet számlájára írni. Csupán olyasvalamivel lehetne magyarázni, amit a biológusok mutációnak hívnak, ám ez a mennyiségi nagyság és a sokoldalúság mutációja lenne, melyet jelen tudásunkkal semmivel sem vagyunk képesek párhuzamba állítani. Szinte szükségessé válnék egy miszteriózus külső erő beavatkozására gondolni, de ez sem kielégítő. Valójában csupán annyi történt, hogy a szemléletmód átalakulása – ami végbemehet bármiféle új képességek megszerzése nélkül – oly sok változást hozott életünkbe, hogy új képességek megszerzésével tévesztettük össze.

Mi választottuk meg az irányt, amely felé haladni kívántunk, s elérkeztünk egy pontig, ahol úgy tűnik, a jövő egyetlen reménye a kutatás kiterjesztésében és gyorsításában található, így a választott irányba mutató változások egyre gyorsabban mennek végbe. E gyorsulás, amely egy nehéz test magasból való alázuhanásához hasonlítható, rendkívül ártalmas a mezőgazdaságnak, és ha a mezőgazdaság számára ártalmas, ártalmas az emberiség számára is. A talaj, az állatok és a növények korlátozott mértékben képesek alkalmazkodásra, és meglehetősen lassan alkalmazkodnak e határokon belül is, melyeket a gyors változások tovább szűkítenek. Ha a teljesítmény kikényszerítésének folyamata elér egy bizonyos pontot, túlmegy minden határon, ám addigra már túl késő lesz. Senki sem tudja megmondani, melyik ez a pont, mivel mielőtt bármely újítást tisztességes próba alá lehetne vetni, és mielőtt a kísérletbe bevont élőlényeknek – beleértve az embereket is – lehetőségük nyílna az adaptációra, addigra a korábbi módszert máris felváltotta egy másik. Egyáltalán nincs lehetőség a hosszú távú következmények felmérésére és előre jelzésére, voltaképpen azért, mert csak a hosszú táv lejárta után lehetne kiértékelni ezeket. Egyszerűen nincs idő többre, mint a legnyilvánvalóbb és legközvetlenebb hatások számításba vételére. Ezekről a hosszú távú változásokról egyedül annyit tudunk, hogy igen komplexek és kiszámíthatatlanok, illetve – mint például a talajerózió esetében – gyakran visszafordíthatatlanok. Jellegük és természetük megjövendölésére bármely próbálkozás pusztán találgatás. Eddig úgy tűnik, a talajra leselkedő veszélyek a talajszerkezet leromlásában és a nyomelemek hiányában nyilvánulnak meg; az állatok és növények esetében a betegségekre és genetikai zavarokra való hajlamban; a mezőgazdaság egészét tekintve pedig a gyomok és kártevők elburjánzásában. Eddig és egy bizonyos pontig a tudomány többé-kevésbé képes lépést tartani az ilyen irányú tendenciákkal és a belőlük fakadó nehézségekkel, ám egyre gyorsabban újabb és újabb problémák merülnek fel. Mindez felhívja a figyelmet a mezőgazdaság fokozódó függésére attól a komplikált és sebezhető tudományos és ipari szervezettől, amely felett tulajdonképpen semmi kontrollja nincs.

Talán e helyütt érdemes megemlíteni egy viszonylag új tudomány, a genetika legújabb fejleményeit, amelyek gyakorlatilag lehetőséget nyújtanak új növény- és állatfajok mesterséges előállítására. Tevékenysége ezidáig arra szorítkozott, hogy már létező fajokból új változatokat vagy hibrideket hozott létre a meglévő gének szelekciójával és kombinációjával, de a mesterséges gének előállítása is komolyan felvetődött. Kérdés, hogy ilyesmi lehetséges-e vagy sem, a jövőbeni fejlemények azonban biztosan messzeágazóbbak lesznek, mint a jelenlegi eredmények. Jól tudjuk, az atomok szerkezetével végzett kísérletek potenciálisan milyen veszélyt jelentenek az élőlényekre, noha kezdeményezőik nem látták előre e következményeket. Vajon mivel járnak akkor az élőlények genetikai összetételén végzett kísérletek? Azt mondhatnók, az elle­nőrizhetetlen és fékezhetetlen szörnyűségek akaratlan előállítása, noha talán nem nagyobbak a vírusoknál, nem zárható ki mint lehetetlenség. Egy olyan felfedezést, amit zsurnalisztikai nyelvezettel „jelentős áttörésként” harangoznának be, nagyon is indokolt aggodalommal szemlélni, már csak azért is, mert tovább erősítené az uralkodó álláspontot, amely az emberiségnek új „teremtőerőt” tulajdonít, jóllehet a nagyobb és sokkal alattomosabb veszély alighanem a velünk oly szoros kapcsolatban álló állatok és növények további minőségi lerontásában rejlik.[10] S vajon az ilyesfajta kísérletek mindig csakis állatokra és növényekre korlátozódnak majd? Az emberiség eme legújabb vívmányának kvázi-isteni teremtőerőként való felfogása a „szuperember” jövőbeni evolúciójával kapcsolatos, szinte ugyanennyire elterjedt elképzeléssel együtt szemlélve erősen arra enged következtetni, hogy az emberi szervezeten végzett kísérleteket sem halogatják már sokáig.

Mindezt egyben látva, különös tekintettel az uralkodó gyorsulás tényezőjére, nehezen belátható, miként volna elkerülhető vagy legalább hosszan késleltethető a mezőgazdaság súlyos válsága. Lehetetlen megjósolni, milyen alakot fog ölteni, főként azért, mert közvetlen oka nem is a mezőgazdaságon belül keresendő. Nyilván kapcsolódik majd függetlenségének és önállóságának jelenlegi elvesztéséhez. Közvetve vagy közvetlenül valószínűleg kapcsolódik a világ népességének növekedéséhez is, s alighanem továbbra is fennáll majd valami olyasmi, ami a jelenlegi kényszerhez és feszültséghez hasonló, bár okai teljesen mások lesznek. Korántsem nehéz elképzelni olyan helyzetet, amikor az olcsó élelmiszer iránti igényt felváltja az „élelmet mindenáron” igénye. Sőt, egy ilyen szituáció szinte teljesen biztosan kialakul, ha a világ továbbra is kitart ama törekvéseiben, hogy olyan dolgokkal lássa el az embereket, amelyek enyhén szólva sokkal kevésbé nélkülözhetetlenek, mint a táplálék. Akkor is lesz még feszültség, talán sokkal elviselhetetlenebb, mint ma, és bizonyosan még inkább a mennyiségi szemlélet uralja, mint a minőségi. Lehetetlen előre látni bármely jövőbeni krízis természetét, ám amennyiben a mezőgazdaság egészét érinti, úgy hatással lesz minden egyes emberre a Földön. Eközben pedig Nagy-Britannia lehetővé teszi, hogy évente ötvenezer angol holdnyi mezőgazdasági területet maradandóan egyéb célokra hasznosítsanak. Ehhez már felesleges bármit hozzáfűzni.

A krízis egyik lehetséges formája az, amit egykor „Isten ujjának” neveztek. Ez lecsapódhat például úgy, mint a Föld kérgének újraigazítása. Érdemes megemlékezni arról, hogy azokban az időkben, amikor az elkerülhetetlen csapásokat kifejezetten Istennek tulajdonították, egyidejűleg szokás volt hálát is adni Neki a kapott jótéteményekért. Ez a két attitűd együttesen jelké­pezi az Istentől való függés elismerését, ami a lélek javára válik. Jót tesz a léleknek – ugyanis általa kapcsolatban marad a valósággal. Semmi sem károsabb a lélek számára, mert semmi sem tévesebb annál, mint az Istentől való függetlenség öntelt feltételezése, legyen szó akár nagyobb, akár jelentéktelenebb dolgokról. Ha a múltban a csapások „Isten ujjai” voltak, ez ma sincs másként; ha akkoriban „ítéletek” voltak, ma is azok, amit önkéntelenül is elfogadunk, amikor a „krízis” szót alkalmazzuk, melynek szó szerinti jelentése „ítélet”. Hogy az események sora manapság „krízisek” sorozata, melyek egyre szorosabban követik egymást, kétségtelenül kifejezésteljesebb annál, mint a legtöbb ember gondolná.

Mind az emberi lélek, mind a Föld kérge Isten mindent felülmúló diszpozícióinak és ítéleteinek alávetett. A világ a maga lakóival együtt sok részből összetett, de az isteni Egységből való eredete folytán egységet alkot. Ami hatással van valamely részére, az az egészre is kihat, és ami hatással van az egészre, kihat az egyes részekre is. Amennyiben így van, furcsa lenne, ha a földkéreg és az emberi mentalitás változásai egymástól függetlenek volnának, akár előkészítő szakaszaikban, akár beteljesülésükben. Nem is annyira arról van szó, hogy az egyikben bekövetkező változás okoz változást a másikban, hanem inkább arról, hogy ezek egy közös okból indulnak ki, noha egy vagy más alkalommal úgy tűnhet, hogy az egyik a másiknak oka. Például egy földi átalakulás látszólagos oka lehet az emberi mentalitás megváltozásának, vagy az ember látszólagos előidézője lehet egy földi átalakulásnak azáltal, hogy nem a megfelelő helyen robbant fel valamit, vagy éppen megbolygatja az atmoszféra érzékenységét bizonyos típusú sugárzásokkal, és így tovább. Más szavakkal, minden dolog együtt mozog az Univerzum Nagy Építőmestere terveinek megvalósítása felé, egymással összefüggésben állva minden szakaszon, nem csupán a kritikus vagy feszült vagy szembetűnő fázisokban, annak ellenére, hogy az előkészítő fázisokat nem tekintjük ilyeneknek. Ezek alig észrevehetők a Föld kérgének átalakulása esetében, ugyanakkor azonban nyilvánvalók az emberi ügyekben, ahol „az idők jelei” lehetnek mindazok számára, akik képesek olvasni azokat.

Bármely fázis beteljesedése katasztrofális lehet az ember szempontjából, pláne, ha földi átalakulással jár együtt. Elfelejtjük, hogy egy földi átalakulás, noha egy azt megelőző szempontból halált jelent, születés is az azt követő nézőpontból. A világ vagy egy világ újjászületik egy új talajon, amely termékenyebb a régi, már kiüresedett földeknél. S ha a kataklizma isteni ítélet a korábbi emberiség vonatkozásában, isteni beiktatása is egy új emberiségnek, visszaállítva annak édeni állapotát, mivel így már nincs eltávolodva a közvetlen isteni beavatkozástól és nem feledkezik meg róla. Így új ciklus kezdődik, és ennek folyamán valahol szükségessé válik valamiféle földművelés is, ahogy Ádámmal is történt. A tudomány a kisebb vagy nagyobb arányú földi kataklizmák periodikus előfordulását illetőleg egyetért a vallással, de a kettő mélységesen eltér egymástól következtetéseiben.[11] A tudomány csak saját leleményességének hipotetikus gyarapítása révén lát kiutat az ember számára, minélfogva a földi mintára elképzelt emberi élet egyre hipotetikusabb lehetőségeit kívánja megnyitni a csillagokkal teli univerzum felfedezése és kiaknázása révén. A vallás teljesen más jellegű megoldást kínál: megszabadulást minden akadálytól, legyen az fizikai vagy másféle, és ezt az ember csak saját lénye és minden létező változatlan Centrumában találhatja meg, ahol a Szellem lakozik örökkön, és kisugárzása révén átruházza kvalitatív minőségeit mindenre, ami periferikus.

Ha időnként úgy tűnt, messzire kalandoztunk a mezőgazdaságtól, azért történt, mert a mezőgazdaság kérdését nem lehetséges elszigetelten s ugyanakkor realisztikusan megfontolás tárgyává tenni. A földművelés a Természethez való viszonyunk alapvető kifejeződése, sokkal inkább, mint például bármely esztétikai vagy szentimentális viszonyulás; bele van szőve egész létezésünk szövedékébe és minden ponton érint minket. Teremtményi szempontból van Isten és van Természet, és van az ember is, akinek teste és lelke egy a Természettel, de ugyanakkor Isten képét és hasonlóságát hordja magában, így ő a kijelölt közvetítő Isten és Természet között.

Az ember nem tudja eredményesen gyakorolni közvetítő szerepét, ha engedi elkalandozni tekintetét Istenről, aki erre a szerepre kijelölte és mindig kész vezetni őt, ha útmutatást keres. Amennyiben Istentől kapott uralmát a Természet felett nem Isten szándékai szerint, hanem saját felnagyobbítására és meggazdagodására használja, hamarosan elhagyatottnak és jelentéktelennek érzi magát, értelmetlenül küzdve a Természet erői ellen, végül pedig saját erői is ellene fordulnak, s önmaga legádázabb ellenfelévé lesz.

A Természet juttatja kifejezésre a Mindenható változatlan diszpozícióit a változásban; a természetnek nincs választása. Nekünk azonban van választásunk, és ezt oly módon gyakoroltuk, elérvén egy pontig, hogy úgy látszik, nincs kiút az így magunkra szabadított bonyodalmakból. A mezőgazdaság indusztrializációja egyike ezen bonyodalmaknak, és bizonyára nem is a ­legjelentéktelenebb.

Fordította: Umenhoffer István

 

Jegyzetek

[1] [Forrás: Studies in Comparative Religion, III. évf. (1969) 1. sz. (tél), http://www.stu­di­esin­­­­comparativereligion.co/Public/articles/A... – A szerk.]

[2] A népességrobbanás nem szükségszerűen vagy kizárólag a több vagy jobb élelmiszer, a lakáskérdés vagy az orvosi ellátás javulásának következménye, melyek mindegyike nyilvánvalóan hiányzott az angol ipari forradalom korai szakaszaiban. Kétségtelenül segítik a népesség növekedésének folytatódását – ha már elkezdődött –, de nem ezek az okai.

[3] Például a brit mezőgazdaság manapság teljesen függ a gépektől, az ezekhez szükséges alkatrészek utánpótlásától, az üzemanyagoktól, kenőanyagoktól, az elektromosságtól és egyéb kellékektől, például a bálázó zsinórtól, amelyek nagy része külföldről kerül behozatalra. A modern szempontok szerint működő intenzív állattenyésztés lehetetlen volna oltóanyagok és gyógyszerek, illetve a természetes eledelek mellé adott tápszerek nélkül. S amíg a fennálló gazdasági kényszer folytatódik, a termények előállításának jelenlegi színvonala sem érhető el a műtrágyák és gyomirtók kötetlen alkalmazása nélkül. Kiszámították, hogy Nagy-Britanniában egy ember teljes munkaidőben történő alkalmazásához a mezőgazdaságban két embert kell alkalmazni teljes munkaidőben az iparban.

[4] Úgy is szokták mondani: „bánj el másokkal, mielőtt ők bánnak el veled”.

[5] Élő populációk tanulmányozása azonban igen informatív lehet. Ld. például Dr. G. T. Wrench: The Wheel of Health (London, 1938, C. W. Daniel Co.), amely egy tanulmány az északnyugat-indiai hunza népcsoportról; illetve F. H. King: Farmers of Forty Centuries (Madison [Wisconsin], 1911, Mrs. F. H. King), a kínai parasztságról.

[6] Lásd az előző jegyzetet. A hivatkozott művek egyaránt tanulságosak a nagy populációk kisebb méretű, megművelhető földekről történő ellátásával kapcsolatban is.

[7] Amikor lenézően a „dzsungel törvényéről” beszélünk, csak az isteni akarat szigorú aspektusát vesszük figyelembe. Kétségtelen, hogy a vadállatok olyan csapásoknak vannak kitéve, amelyek szemünkben olykor kegyetlennek és akár értelmetlennek is tűnhetnek, de az már vitatható, hogy rosszabbak-e azoknál, melyek az emberiséget fenyegetik, különös tekintettel arra, hogy az emberi bajok sokkal változatosabbak, szubtilisebbek és tartósabbak. A legfelületesebb szemlélő számára is nyilvánvaló, hogy a vadállatok szinte mindig életerősnek és jól tápláltnak látszanak, különben meghalnak. A Természet módszerei a betegségek és a sérülések, illetve az általuk okozott szenvedés kiiktatására talán durvának tűnhetnek, de tagadhatatlanul hatékonyak. S ahol a haláltól való tudatos rettegés, amennyire erre rálátásunk van, hiányzik vagy csupán pillanatnyi, ott aligha lehetnének könyörületesebbek, lévén hogy a fájdalom, egyik vagy másik formájában, elkerülhetetlen egy szükségszerűen tökéletlen világban. A vadállatok kétségtelenül boldogabbnak látszanak, mint mi magunk.

[8] Jó példa erre a vetés és ültetés holdfázisok szerinti szabályozása.

[9] Vajon ezek lennének a táguló univerzum modern csillagászati elméletének alapjául szolgáló tények? Milyen mértékben a modern mentalitás pusztán kifelé forduló tendenciáinak reflexiói ezek? Teljességgel lehetséges, hogy a fizikai univerzum tágulónak tűnik, ha egy sajátos, szükségszerűen korlátolt, ám nem szükségszerűen illegitim nézőpontból vizsgáljuk; noha egy teljesen más nézőpontból, amely nem kevésbé legitim, de talán kevésbé korlátolt, egészen másmilyennek is tűnhet. [Ld. Baranyi Tibor Imre írását a jelen kötetben. – A szerk.]

[10] Ez a kapcsolat egy kölcsönös függő viszonyon alapul. Fennmaradásunk szempontjából a növényektől való függésünk totális, az állatoktól való már kevésbé, bár a gyakorlatban ez is eléggé valós; mindkét esetben a kvantitatív aspektus nyilvánvalóbb, mint a kvalitatív, jóllehet utóbbit önveszélyesen figyelmen kívül hagyjuk. Viszont a növények és az állatok, kivéve a termesztett fajokat és változataikat, fizikailag nem ugyanígy függenek tőlünk: képesek volnának életben maradni akkor is, ha mi eltűnnénk. A tudományos nyelvezet számára az a kijelentés, hogy a növények és állatok embertől való függése a szellemi rendhez köthető, semmit sem jelent, mivel a tudomány nincs felkészülve e rend figyelembe vételére, mindazonáltal ez az igazság és emiatt kell kijelenteni. Az emberiség funkciója lényegileg szellemi és közvetítői, amit az egész teremtés javára kell gyakorolnia. Ha elhanyagolja, az egész teremtett világ megszenvedi azt. Emiatt a növények és állatok tanúságot tesznek az emberek jelenlegi generációja ellen az ítélet napján, a természet védelmével és a kegyetlenség megelőzésével foglalkozó társaságok ellenére is.

[11] A hindú kozmológia teljes mértékben figyelembe veszi a ciklusok egymásra következését, melyeken minden egyes „világ” és minden emberiség áthalad az Abszolútumba való végső reintegrációja felé vezető útján. A Teremtés Könyvének első fejezete és az Újtestamentum (különösen Máté evangéliumának 24. fejezete és a Jelenések Könyve) látszólag csak arra a ciklusra vonatkozik, amelyben a jelen emberiség él. Mindazonáltal mivel minden ciklus, legyen az hosszabb vagy rövidebb, az univerzális törvények manifesztációja, így minden ciklus alapvetően hasonló. A bibliai beszámoló ennélfogva sokkal általánosabb, mint első pillantásra tűnhet. Más vallásokban a szempont eltérő lehet, de minden esetben egy átfogó igazság adaptációjáról van szó ama népek sajátos mentalitására szabva, akikhez az üzenet szól. Az üzenet pedig lényegét tekintve mindig ugyanaz.