„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

 

 

Baranyi Tibor Imre

 

„Hőhalál” vagy „nagy reccs”
– vagy valami egészen más?

 

A „világvége” modern elméletei és
tradicionális teóriája[1]

 

 

„Amikor a Nap felgöngyölödik,
és a csillagok elhomályosulnak,

és megmozdulnak a hegyek […],
és amikor az ég elhúzódik,
és a Pokol tüze föllángol,
a Paradicsom pedig közel kerül –
megtudja [minden] lélek, hogy mit hozott magával.”

Szent Korán 81:1-14

 

 

Mielőtt minden szuggesztiót most is mellőzve, a tradicionális ­néző­pontból megvizsgálnánk a „tudomány jelenlegi állása szerinti”, ­„vi­lág­vé­gé­vel” kapcsolatos, modern szcientista[2] elméleteket, foglaljuk össze röviden ­eze­ket úgy, ahogyan megfogalmazást nyernek, vagyis azzal a szcientista álmito­ló­giára általánosan jellemző frazeológiával, amely a modern fülekben oly hangzatos volta ellenére nemcsak semmilyen mélyebb magyarázóerővel nem ren­delkezik, de egyenesen úgy tűnik, bizonyos alapvető igazságok elől való folyamatos menekülés és azokkal kapcsolatos értetlenség leplezésére lett l­épésről-­lépésre kieszelve.

A szcientizmus szerint a fizikai világegyetem jövőbeli sorsára, annak megsemmisülésére vonatkozóan ma főként két elmélettel, két variációval lehet számolni. Az egyik az úgynevezett hőhalál elmélete, amelyet a termodinamika második főtételére vezetnek vissza. Ez kimondja, hogy egy zárt rendszerben a folyamatok mindig úgy mennek végbe, hogy azalatt az entrópia növekszik és a természetben minden folyamat a kisebb valószínűségi állapotból a nagyobb valószínűségi állapot felé tart. Amennyiben az univerzumban nincsen elegendő „anyag”, amely akkora gravitációt tud kifejteni, hogy a tágulás egy kozmikus összehúzódásba alakuljon át, a tér tágulása során a hő egyenletesen fog eloszlani a világegyetemben. Akik elfogadják a Hawking-sugárzás létét, azt mondják, hogy még a fekete lyukak is szétterülhetnek. Az univerzum így örökké tágulásra ítéltetett, egyre hígabb és hígabb „részecskelevessé” válik. Akkora lesz a tér, hogy az elemi részecskék fényévenként lesznek csak megtalálhatóak. Az ilyen típusú világegyetemet nevezik szcientista nyelven nyílt világegyetemnek.

Azonban felvetnek egy másik lehetőséget is: ez az úgynevezett zárt világegyetem. Ennek az elméletnek a lényege röviden abban áll, hogy a világegyetemben elegendő „anyag” áll rendelkezésre a tágulás megfékezésére, és a gravitáció győzedelmeskedik minden más természeti erő fölött. Ez a „nagy reccs” („Big Crash”) elmélete, miszerint a távoli jövőben nagyjából a következő folyamat fog lejátszódni: az univerzum az állítólagos ősrobbanás („nagy bumm”, „Big Bang”) óta tartó tágulása fokozatosan lassul, rövid időre látszólag nyugalmi állapotba kerül, majd egyre gyorsabb és gyorsabb összehúzódásba kezd. A folyamatot általában egy feldobott kő viselkedéséhez hasonlítják; hangsúlyozva, hogy a tágulási maximum elérésének ideje egyáltalán nem mindegy. Bármikor is következzék be mához viszonyítva a fordulópont, az biztos, hogy az univerzum ugyanannyi idő elteltével megint ugyanakkora lesz, mint most. Látványa azonban erősen különbözni fog a ma megfigyelhető állapottól. Még ha csak százmilliárd év telik is el a két állapot között, akkor is sokkal kevesebb lesz a fényes csillag, és sokkal nagyobb számban lesznek fekete lyukak és különböző törpecsillagok.

Az elmélethez azt kutatják, hogyan szerezhetnének tudomást az összehúzódás elindulásáról. Az egyik módszer az, hogy a távoli galaxisok vöröseltolódását vizsgálják. Azonban azt a megállapítást, hogy a fény csak évmilliárdok alatt tudja a világegyetemet átszelni, úgy kell értelmezniük, hogy az összehúzódást csak jóval a tényleges megkezdődése után lehetne észrevenni. Létezik még egy módszer; a kozmikus háttérsugárzás hőmérséklete lassú növekedésének megfigyelése. Eszerint, amint elkezdődik az összehúzódás, a sugárzás hőmérséklete növekedni kezd. Mai értéke körülbelül 3 Kelvin (20 C° = 293,15 K). Százmilliárd év múlva 1 Kelvinre fog lehűlni. Amennyiben akkor kezdődik el az összehúzódás, ugyanannyi idő múlva ismét 3 Kelvin hőmérsékletű lesz.

Mire a világegyetem ismételten eléri mai méretét, az összehúzódás sebessége már meglehetősen naggyá válik: három és fél milliárd évente feleződik a tér mérete. A földszerű bolygók addigra már csak igen nehezen tudnak megszabadulni fölös hőjüktől, ugyanis a háttérsugárzás értéke addigra meghaladja majd a 300 K-t. Negyvenmillió évvel később a sugárzás hőmérséklete eléri a Föld mai átlaghőmérsékletét. Minden, valaha lakható bolygó lakhatatlan lesz, a hőmérséklet-növekedés és az összehúzódás pedig gyorsabb. A még létező galaxisok felismerhetetlenné válnak, mert anyaguk összeütközik. A világegyetem, a végső pillanat felé közeledve, egyre inkább közeledik az „ősrobbanást” megelőző állapotához. Voltaképpen a „nagy reccs” nem más, mint egy „megfordított ősrobbanás”. A csillagok lassan megsemmisülnek, mert a háttérsugárzás olyannyira magas lesz, hogy nem képesek többé hőt kisugározni a környezetbe, és emiatt felrobbannak. A teret plazma tölti ki. Már csak a kompakt égitestek, a fekete lyukak és neutroncsillagok létezhetnek, de már ezek sem sokáig. A hőmérséklet egyre magasabb, eléri a több milliárd fokot. A világegyetem összes anyaga egy pár fényév nagyságú területen zsúfolódik össze. A hőmérséklet végül oly magas lesz, hogy még az atommagok is darabjaikra hullanak. Ekkorra már – a fekete lyukakon kívül – minden képződmény elemi részecskék nagyon sűrű levesében egyesül. Már csak másodpercek vannak hátra. Még a protonok és neutronok is kvarkokra esnek szét, ám a fekete lyukak konok ma­kacssággal még mindig tartják magukat.

A végső katasztrófáig már csak milliomod másodpercek vannak hátra. Most már a fekete lyukak is egyesülni kezdenek egymással, habár a belsejük már alig különbözik a rajtuk kívül eső világtól. Végül a gravitáció, a négy alapvető természeti erő közül a leggyengébbik, győzedelmeskedik. Minden egy végső tér-idő szingularitásban egyesül.

A „nagy reccs” mindennek a végét jelenti – tanítja a szcientizmus legújabb „mitológiája”. Az időnek, a térnek, a sok milliárd éves civilizációknak, a csillagoknak; mindennek vége. Eszerint: megkérdezni, hogy mi lesz ezután, éppoly értelmetlenség, mint megkérdezni, mi volt az ősrobbanás előtt. Minden az ősrobbanással vette kezdetét, minden a „nagy reccs-csel” ér véget. Ilyen egyszerű lenne a dolog – állítják, és végül felmerül a végső kérdés, hogy: itt megáll minden? Valószínűleg nem – válaszolják –, inkább kezdődik minden elölről, hiszen „az anyag nem vész el, csak átalakul”. Ebben az esetben addig torlódik és sűrűsödik, hogy majd újra megtörténhessen a „nagy bumm”.

Nos, e fantasztikus elmeszülemények ismertetése után vizsgáljuk meg a – hipotéziseknél talán kevésbé érdektelen – tényeket, pontosabban azt, hogy egyáltalán vannak-e itt ilyenek. Az imént vázolt egész spekuláció tulajdonképpen egyetlen megállapítás-szerűségre épül, és ez az, miszerint a látható világegyetem tágul. Ezt elsődlegesen a távoli galaxisok színképében megfigyelhető torzulásokból következtették ki, merthogy az úgynevezett Doppler-hatás ismeretében ki lehet számítani, hogy ezek a csillagrendszerek távolodnak a földi megfigyelőtől, méghozzá oly módon, hogy minél távolabb vannak, annál gyorsabb a mozgásuk. Ebből következtetnek arra – egy alább feltárt nem kis mérvű csúsztatással –, hogy a fizikai világegyetem hatalmas méretekben tágul. Az állítólagos tágulásnak pedig a kézenfekvő oka nem lehet más, mint egy kozmikus méretű robbanás: egy állítólagos „Big Bang”.

Mindeközben igen meglepte a szcientista kutatókat, hogy a feltételezett robbanás középpontjának éppen a közelünkben kell lennie, merthogy úgy tűnik, éppen tőlünk igyekszik „elmenekülni” minden csillagrendszer. (Azonban – mivel világnézeti előítéleteik miatt saját kitüntetett helyzetüket semmiképpen el nem fogadhatják – ezt is megmagyarázzák, mégpedig az Einstein-féle általános relativitáselmélettel. Eszerint bármelyik galaxist választjuk is ki vonatkoztatási rendszerünk középpontjául, mindig ugyanazt kell látnunk; minden más galaxist távolodni észlelünk. Minthogy tehát bármelyik galaxis az univerzum középpontjának tekinthető, ez egyúttal azt is jelenti, hogy ennek a tágulásnak nincs is középpontja.)

Összefoglalva az eddigieket: adott egy bizonyítottnak vett empirikus tény: a környező fizikai világegyetem távolodni látszik a földi megfigyelőtől, vagy ha úgy tetszik tágul; tekintettel azonban arra, hogy a fény évmilliárdok alatt tudja csak átszelni a világegyetemet, ez a megállapítás szigorúan egy évmilliárdokkal ezelőtti állapotra vonatkoztatható; vagyis amit fizikailag ma lát a földi megfigyelő az égen, az a nagyon távoli, évmilliárdokkal ezelőtti múlt. Következésképpen az, hogy a világegyetem jelenleg is tágul, az egzakt tényeket tekintve teljes mértékben feltételezésen alapuló, hipotetikus fikció. Ezzel akár be is fejezhetnénk a jelen vizsgálódásunkat, hiszen a logika elemi szabálya szerint egy nem-igaz megállapításra épített következtetés a fortiori maga sem igaz. Feltáró jelentősége miatt azonban menjünk mégis tovább. Ekkor azt látjuk, hogy kizárólag a most jelzett feltételezésre, immáron mint tényre építve – ismét merőben fiktív módon –, levonják azt a következtetést, hogy a „tágulás” tulajdonképpen egy robbanás következménye. Ezután a második fikcióra épített harmadrendű fikcióként némelyek arra gondolnak, hogy ez a tágulás végül – a termodinamika második tétele miatt – „hőhalált” okoz, míg mások szerint nem folytatódhat a végtelenségig, hanem a tágulási folyamat egyszercsak majd talán leáll, és – egy lehetséges negyedrendű fikció szerint – a folyamat visszafelé is lejátszódik, és végül eljön a „nagy reccs”. Az ötödik fikció pedig az, hogy utána minden kezdődik elölről. Mindezt a modern szcientizmusra jellemző rendkívül körmönfont és hihetetlenül bonyodalmas eszköztárral utólagosan, mintegy a posteriori bizonyítják, pontosabban bizonyítani próbálják. Az egész elméleti kártyavár tehát úgy néz ki, hogy van egy ténymegállapításnak álcázott alapfikció, majd erre jönnek a további egyre inkább légből kapott „konzekvenciális” fikciók, végül egy – az egészet „komolynak” feltüntetni igyekvő – monstruózus bizonyítási procedúra. Ám mivel mint látjuk már az első elem is inog, a komolyabb vizsgálat legenyhébb szellőjétől is azonnal összedől az egész spekulatív építmény.

De e ponton legyünk engedékenyek és tegyük fel, hogy az égi objektumok valóban és most is távolodnak tőlem mint földi megfigyelőtől – rögtön hozzátéve, hogy a közvetlen és ilyenformán cáfolhatatlan tapasztalat például nem támasztja alá ezt, mert közvetlenül vagy úgyszólván szabad szemmel és egy emberöltőn belül semmiféle távolodás és tágulás nem tapasztalható; sőt mind maga a földi tér-tapasztalás, mind az egyre távolabbi csillagrendszerek és egyéb égi objektumok észlelése éppenséggel az összehúzódás alapelvének előtérbe kerüléséről tanúskodik, függetlenül attól, hogy ez utóbbi kizárólag műszeres észlelés, ugyanis teljesen nyilvánvalóan az sem véletlen, hogy éppen a megnyilvánulás e pontján „léptek elő” a műszerek. Ha ugyanabban a határtalan (és nem végtelen) észleleti térben, amely a jelen esetben az égbolt, a korábbiakhoz képest egyre több objektumot észlelünk, az evidenter sűrűsödésről és zsugorodásról tanúskodik. Vagy az az elemi és úgyszólván „mikrokozmikus” tapasztalat, miszerint az ember ugyanazt a teret fiatalabb korábban nagyobbnak tapasztalja, mint idősebb korában, aminek természetesen megvan a makrokozmikus analógiája. De visszatérve rá, tegyük fel, hogy tágul a fizikai világegyetem: a lényegi kérdés ekkor az, hogy ebből kizárólag a fenti következtetéseket lehetne levonni? Természetesen nem.

Amennyiben az égi objektumok távolodnak a földi megfigyelőtől, szellemi és tradicionális szempontból azt jelenti, hogy az ezek által szimbolizált és ezek révén manifesztálódó kvalitatív princípiumok egyre távolibbakká válnak nemcsak térben, hanem esszenciális értelemben is, hiszen a térbeli távolság egy esszenciális távolság szimbóluma. Ennek a megállapításnak természetesen az a premisszája, hogy a látható égi objektumok bizonyos elkülönült minőségi princípiumok szimbólumai, amelyek mibenlétéről és az egész rátekintési- vagy szemléletmódról a megfelelő tradicionális tudományok adnak eligazítást (és amelyek valódi mélységükben való megismerése rendkívül elmélyült tudományos aszkézist követel meg, és ezekre ehelyütt nem térhetünk ki). Amennyiben tehát a kvalitatív princípiumokat szimbolizáló égi objektumok távolodni látszanának, annak nem valamiféle „ősrobbanás” lenne az oka, hanem a távolodás a kozmikus involúció egyik lehetséges, megnyilvánuló makrokozmikus szimbóluma lenne. A távolodás mint szimbólum hátterében az állna, hogy a metafizikai Princípiumhoz „közeli” – és ezért magasrendű – lehetőségek után lépésről-lépésre megnyilvánulhassanak a „távolabbi” – vagy alsóbb rendű – lehetőségek is, és hogy ezáltal az egyetemes lehetőség totalitása – egy „világciklus” folyamán – potencialitásból aktualitásba kerülhessen. A megnyilvánuló világban az egyik legfőbb erő akként nyilvánul meg, hogy a Princípium – minden közönségesen értelmezhető ok nélkül – meg akarja nyilvánítani Önmagát: ennek a megnyilvánulásnak a Princípium által kezdetben szabadon megválasztott törvényszerűségei vannak (beleértve az úgynevezett természeti törvényeket is), amelyek történetesen egy a legmagasabb rendű állapottól a legalacsonyabb rendű állapotokig való involutív kibontakozást irányoznak elő mind fizikai, mind kémiai, mind biológiai, mind – a jelenlegi világciklust tekintve – az emberi nem társadalmi és történelmi és egyéb vonatkozásaiban. Ha látszólag távolodnak az égi objektumok, az tehát azért van, mert ez egy szellemi folyamatot szimbolizál, nevezetesen a mindenkori, aktualitásban lévő megnyilvánulás folyamatos távolodását a metafizikai Princípiumtól, ez pedig – megismételve – azért van, mert a Princípium Önmagát az egyetemes lehetőség totalitásának lépésről-lépésre való aktusba emelése vagy ha úgy teszik aktualizálása révén nyilvánítja és ismeri meg. Emiatt az időbe- és térbe-vetett, de Princípium-hordozó ember számára egyre távolabb kerülnek a közvetlen elérhetőség és realizálhatóság körétől azok a lehetőségek, amelyeket többek között az égi objektumok szimbolizálnak. A jobb érthetőség végett vegyünk egy példát: ha kiderülne, hogy a Polaris mint csillag távolodik tőlem mint föl­­di megfigyelőtől, ez azt jelenti, hogy mindaz, amit a Polaris tradicionálisan és asztrozófiailag szimbolizálni hivatott (a szellemi axialitás, a mozdíthatatlanság, a rendíthetetlenség, a szilárdság, a centralitás, az első mozdulatlan mozgató pozíciója stb.), egyre nehezebben realizálható és kelthető életre a földi emberi világban. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a negatíve értékelhető szimbólumok sem lennének cáfolatai ennek a szemléletnek, mert látszólagos távolodá­suk azt jelentené, hogy még a negatív minőségek is távolodnak egy egyre teljesebb minőségtelenség és jellegtelenség (nirguna) és végső soron a tényleges megsemmisülés felé való haladás miatt. Ez pedig a minden megnyilvánulást alapvetően jellemző involúció következménye, nem pedig holmi képzeletbeli ősrobbanásé, ami – úgy, ahogy felvetik – természetesen ugyanannyira nem történt meg soha, mint ahogy ezáltal az ismertetett módon elképzelt „nagy reccs” és ilyesmi sem fog soha bekövetkezni.

Itt azonban még nem állhatunk meg. Tudniillik még meg sem érintettük a modern szcientista hipotézisek, beleértve az előbbieket is, abszurditásának legfőbb okát, ami nem más, mint a naiv realizmusuk; bármilyen modern elméletről is legyen szó, kivétel nélkül mindegyik közös vonása ez. A naiv realizmus a tudattól független objektív realitás elfogadásából indul ki, ahogyan azt – bár más elnevezéssel – Lenin fogalmazta meg szubfilozófiai síkon „filozófiailag” (és ennyiben minden modern szcientista elmélet „leninista”).

Mielőtt azonban erre rátérnénk, e ponton közbevetőleg megjegyezhető, hogy a modern kozmológiai koncepciók naivitása már abban is megmutatkozik, miszerint döntően minden szcientista egyetlen elmélet vagy magyarázat kizárólagos érvénye mellett száll síkra, nyilvánvalóan azon legalacsonyabb rendű és egyedüli rátekintési módból fakadóan, amely a valóságot pusztán a korporális exisztenciára szűkítő, többnyire fárasztóan korlátolt „világnézetük” kötelező velejárója, és amely a „tudományos” exkluzívizmus jellegzetes „szektás” hangnemét is szolgáltatja (valahogy úgy, mintha a színvakok ex cathedra kijelentenék, hogy márpedig színek nincsenek, ha pedig valaki azt állítja, hogy vannak, az kiközösíttessék). Ezzel szemben tradicionális alapelv az, hogy egymással párhuzamosan, vagy ha úgy tetszik egymás alatt és felett számos többé-kevésbé érvényes kozmogóniai, kozmológiai és eszkatológiai koncepció létezik, olyanok is akár, amelyek egy felületes szemlélő számára egymásnak ellentmondóknak látszanak és látszólag egymást kizárják; tudniillik tisztában kell lenni azzal, hogy egy létkialakulási vagy létleírási, vagy éppenséggel eszkatológiai koncepció elsősorban nem fenomenológiájában érdekes és igaz, hanem úgyszólván konzekvenciális perspektívájában, vagyis abban, hogy létrendileg – szellemi éberséggel megítélve – mi következik abból, vagy ami ugyanaz, hogy a metafizikai felébredés és a létörvényben való teljes elmerülés két szélsőséges alternatíváját tekintve melyik irányba és milyen intenzitással képes elmozdítani az azt magáévá tévő létezőt. Ennek megfelelően – jelenlegi tárgyunknál maradva – a tradicionális szemlélet értelmében például kimondhatjuk, hogy a világegyetem tágul; nem tágul; tágul is és szűkül is; sem nem tágul, sem nem szűkül; öröktől fogva mozdulatlan – külön-külön és egyszerre, attól függően, hogy melyek azok a nézőpontok, amelyekből rátekintünk a kérdésre; és természetesen ezeknek a megállapításoknak is számos érvényes (és érvénytelen) okfejtő és következményeket-feltáró magyarázata lehetséges.

Másrészt rendkívül naiv az a – szintén általános és más síkokra, például az emberi történelemre is transzponált – modern elképzelés is, miszerint a jelenlegivel, pontosabban az elméletek kieszelésekor fennállókkal lényegileg azonos, „kvantifikált” tér- és időfeltételekkel számolnak minden esetben, és ez már önmagában is egy súlyos tévedés. Ezzel szemben már utaltunk arra,  hogy mind a tér, mind az idő minőségileg determinált,[3] ami – nem lehet eleget hangsúlyozni – azt jelenti, hogy a megnyilvánuló világciklus egyik pontján más tér- és időfeltételek adottak, mint bármely másik pontján. Ez alapvetően úgy jelenik meg, hogy a ciklus kezdetét a tér elem által képviselt kiterjedés alapelvének hegemóniája jellemzi az idő által reprezentált összehúzódás alapelvével szemben; a ciklikus kibontakozás során azonban – szemben a kiterjedés alapelvével – egyre inkább előtérbe lép az összehúzódás alapel­vének tevékenysége. Ennek megfelelően nemcsak arról van szó, hogy az idő fokozatosan gyorsul egészen a ciklus végéig, hanem egyszersmind a gyorsuló idő fokozatosan magába szívja vagy – ahogy Guénon mondja – „elfogyasztja” a teret.[4] Az idő elem túlsúlyával tehát egyre inkább gyorsul az idő, mind jobban közeledik a ciklikus vég, amikor is a szinte teljes győzelemre jutó idő úgyszólván megsemmisíti a teret: a „világ vége” nem utolsó sorban a tér végét jelenti. Amikor ugyanis az idő már-már végleg győzelemre jutni látszik, vagyis amikor az idő összehúzódása szinte a végsőkig fokozódik, akkor az idő végül is hozzávetőlegesen egyetlen pillanattá zsugorodik; ekkor valójában megszűnik minden időtartam, mert nyilvánvalóan nem lehet semmiféle egymásutániság a pillanaton belül, „így az történik, hogy a felfaló idő »önmagát felfalva szűnik meg«, és pedig oly módon, hogy a »világ végénél«, vagyis a ciklikus megnyilvánulás végső határánál »nem lesz többé idő«.”[5]

A valódi naiv realizmus ezen túlmenően azonban az, ami a jelen problémánkra vetítve úgy néz ki, hogy tőlem függetlenül, jócskán, évmilliárdok­kal ezelőtt, „amikor én még nem voltam” történt a „nagy bumm”, és a fizikai, kémiai, biológiai evolúció és a többi, s amikor én majd nem leszek, tehát tőlem szintén teljesen függetlenül majd megtörténik a „nagy reccs” vagy a „részecskelevessé” hígulás, vagy akármi, amit még e tekintetben majd feltalálnak. Ami abszurd ebben: a „tőlem függetlenül” elv felvetése, nem véve észre, hogy még az sem lehet független tőlem, amikor a „tőlem függetlenség” abszurditását felvetem. Minden olyan feltételezés, amely a tapasztaló szubjektum, vagy élesebbre állítva a dolgot, az én tudatomtól független lét fennálltából indul ki (mint az egész modern tudomány), elfogadhatatlan, mert képtelen belátni azt az elemi igazságot, miszerint ha én nem vagyok, nincs se univerzum, se úgynevezett „nagy bumm”, se „nagy reccs”, se semmi. Ezeket – függetlenül attól, hogy elméletileg elfogadom vagy nem, valamint mindig egyes szám első személyben felvetve – én gondolom el, az én képzeteim, az én illúzióim. Némileg sarkítva, azt lehet mondani, hogy az univerzum és az állítólagos „nagy bumm” és minden ilyen rendű felvethető dolog elsődleges princípiuma Én-Önmagam vagyok. Minden, ami létezik a megnyilvánuló létben általam létezik, és az egész lét az én-önmagam léte, az én létem, és a létnek ezért nincs más, csupán illuzórius realitása: kétségtelenül van, de általam van és a tudatomban van, tudat pedig egyetlen van, és az az én tudatom.

Ezen elemi tapasztalatokkal kapcsolatos értetlenségből adódik a modern szcientista világvége-elképzelések legfőbb naivitása és abszurditása is. Mert „a világ” vége – ami először is mindig csupán egy bizonyos világnak a vége – sem tőlem függetlenül jön majd el valahol és valamikor – „el nem múlik ez a nemzetség, mígnem mindezek meglesznek” –, hanem a szóban forgó világnak a vége pontosan egybe fog esni az én megnyilvánuló létemnek a végével; pontosabban úgy kell fogalmazni: az, amit jobb híján úgy nevezek, hogy a halálom, tulajdonképpen nem egyéb, mint a fizikai univerzum, a jelenleg megnyilvánuló világ (beleértve saját személyes voltomat) általam és önmagamból való kivetítésének a vége, vagy éppenséggel egy általam álmodott kozmikus illúzió álmodásának a befejezése, vagy megint másként fogalmazva, egy általam teremtett teremtésnek a visszavonása metafizikai Önmagamba, mint minden megnyilvánulás, minden létezés, minden világ, egyszóval a mindenség első és végső princípiumába.

Ebből pedig az következik, hogy sem az aktuális világ, sem – kiterjesztve – bármilyen értelemben felvetődő világ vége Én-Önmagamra nézve egyáltalán nem jelent véget egy megsemmisülés értelmében, mert egy következmény megszűnése semmilyen értelemben és egyáltalán nem érinti az azt létrehozó okot vagy princípiumot. És e fundamentális igazság belátása következményeire nézve éppen annyira – és szó szerint – végtelenül pozitív, mint amennyire végtelenül negatív konzekvenciákkal jár mind a világ jelenlegi és általános állapotára nézve, mind és főleg a saját halál pillanatának vonatkozásában az olyan profanizált, nem-empirikus és absztrakt elképzelések hiedelem szinten való általános elterjedése, mint amilyen a napközéppontú, sőt naprendszeren kívüli középpontú világmodell, vagy az alaptalan evolúció, vagy mint amilyen az a – remélhetőleg mondani sem kell, hogy nem holmi pszichológiai „kisebbrendűségi komplexus” vagy eszképizmus miatt – itt vizsgált, tarthatatlan elképzelés, miszerint egy állítólagos „Big Bang” és „Big Crash” között oszcilláló, netalán egy sűrűség nélküli „részecskelevessé” híguló világ egy elhanyagolható, „porszemnyi” epizódjai lennénk.

 
Jegyzetek

[1] [Első megjelenés: Baranyi Tibor Imre: Fejlődő létrontás és örök hagyomány. Debrecen, 2005, Kvintesszencia Kiadó. – A szerk.]

[2] Szó sem lehet arról, hogy főként a középkori keresztény–klerikális világnézet elleni reakcióként kialakult modern és profán hatalmi ösztön megnyilatkozását a tudománynak tekintsük, ahogyan azt saját maga szeretné, amikor inherens korlátoltságát (miszerint csak a megnyilvánulás legszűkebb területéről, a korporális exisztenciáról van tudomása) még a kizárólagosság abszolút igényével is megtoldja.

[3] Vö. Baranyi Tibor Imre: Fejlődő létrontás és örök hagyomány. IV. fej. Id. kiad. Ld. továbbá René Guénon: A mennyiség uralma és az idők jelei. Debrecen, 2006, Kvintesszencia Kiadó.

[4] Uo.

[5] Uo.