„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

 Ars Naturæ, II. évf. 3–4. sz. – Gazdaság és társadalom

 

Julius Evola

 

A tarantula csípése

 

 

Azt beszélik, hogy egy nem európai, ám ősi kultúrájú országban egy amerikai vállalat, elégedetlen lévén a helyi lakosok munkavállalói kedvével, úgy gondolta, megtalálta a megfelelő módszert ösztönzésükre: megduplázta az órabéreket.[1] Kudarc: a munkások nagy része a korábbihoz képest fele annyi munkát vállalt. Elegendőnek tartván életük természetes szükségleteihez az eredeti bért, most teljes értelmetlenségnek találták, hogy többre kötelezzék magukat, mint ami az új követelmény alapján szükséges.

Mindez az antitézise annak, amit nálunk mostanában sztahanovizmusnak kereszteltek el. Ezen anekdota próbakőül szolgálhat, hogy két világ, két mentalitás, két civilizáció közül melyiket ítéljük egészségesnek és normálisnak, s melyiket deviánsnak és pszichotikusnak.

Az, hogy nem európai vidékre hivatkoztunk, ne idézze fel azokat a közhelyeket, amelyek az „aktivista” és „dinamikus” nyugatitól eltérő rasszok tétlenségéről és nemtörődömségéről szólnak. Az ilyen ellenvetéseknek itt nincs létjogosultsága, mint ahogy más területeken sincs. Elég eltekintenünk a „modern” civilizációtól, hogy nálunk, Nyugaton is ugyanerre az életfelfogásra, attitűdre, a haszon és a munka ugyanilyen megítélésére találjunk.

Mielőtt Európában megjelent, amit hivatalosan és jelentőségteljesen „merkantil gazdaságnak” neveztek (jelentőségteljesen, mivel tudjuk, hogy a hagyományos társadalmi hierarchiában mennyire tartották jelentősnek a „kereskedő” és a pénzkölcsönző típusait) – melyből szükségszerű gyorsasággal fejlődött ki a modern kapitalizmus –, a gazdaságban alapvető kritérium volt, hogy a külső javakat bizonyos mértéknek kell alávetni, hogy a pénzkereset akkor megbocsátható és megengedett, ha egy saját státusznak megfelelő megélhetés biztosítását szolgálja. Következésképpen normális gazdaságnak lényegében csak egy szükségleteket kiszolgáló gazdaság számított. Ez volt a tomista és később a lutheránus felfogás is. A lényege, hogy az egyén felismerje egy rögzített vagy határok közé szabott csoporthoz és létmódhoz való tartozását, amelyen belül kibontakoztathatta lehetőségeit, megvalósíthatta elhivatottságát, egy részleges, sajátos tökéletességre törekedve. Nem volt más az ókori korporatív etika sem, ahol a személyiség és a minőség értékeit és érvényét domborították ki, ahol a munka mennyisége minden esetben a természetes szükségletek meghatározott szintjének függvénye volt. Akkoriban általában benső, lényegi síkon használták az előrejutás fogalmát, nem azért, hogy a haszonszerzés érdekében kilépjenek saját létrendi rangjukból, és hogy megsokszorozva a munka mennyiségét külső, gazdasági és társadalmi pozíciókhoz jussanak, amelyek nem a lényüknek megfelelően a sajátjuk.

Ezek tehát teljesen nyugati nézetek voltak: az akkoriban még egészséges európai emberé, akit még nem csípett meg a tarantula,[2] aki még nem volt a tébolyult, lázas tevékenység és a „gazdaság” hipnózisának megszállottja, melyeknek a jelenkori civilizáció rendellenességeihez, válságaihoz és rohamaihoz kellett vezetniük. És ma mindenféle rendszereket hirdetnek, ilyen vagy olyan csillapítókat keresnek, de egyik sem tér vissza a kezdethez. Az a felismerés, hogy a gazdaságban is szellemi tényezők az elsőlegesek, hogy az egyedül hatásos eszköz a lejtőn való megálláshoz – ha ezt egyáltalán el lehet még képzelni – a hozzáállás megváltoztatása, az igazi metanoia, túlmegy a szakemberek értelmi képességein, akik immár eljutottak odáig, hogy kijelentsék: „a gazdaság a végzetünk”.

Pedig tudjuk, hová vezet az út, amelyen az ember elárulja önmagát, felforgatja az értékek és érdekek minden helyénvaló hierarchiáját, a külsőségre koncentrál, s amikor általában a meggazdagodás, „a termelés”, a gazdasági tényező keresése válik az ember lelkének uralkodó indítékává. Talán Sombart volt, aki mindenki másnál jobban elemezte az egész folyamatot. E motiváció elkerülhetetlenül a fejlett ipari kapitalizmus azon formáiba torkollik, amelyekben az ember megállás nélküli hajszára és a termelés korlátlan terjeszkedésére van ítélve, mert minden megállás azonnali meghátrálást jelentene, mely gyakran a talajtalanná válással és elsodortatással lenne egyenértékű. Ezért van az, hogy a gazdasági folyamatok lelkileg és testileg elragadják a nagyvállalkozót, s jobban leláncolják, mint legutolsó munkását, miközben a szinte öntörvényűvé vált áramlás személyek, dolgok és létezők ezreit ragadja magával, míg végül odáig jut, hogy törvényeket diktál az embereknek vagy kormányoknak. Fiat productio, pereat homo [Legyen termelés, vesszen az ember! – A ford.], ahogy azt már maga Sombart leírta.

Ez leleplezi többek között a „felszabadítás” művének és a világnak adott amerikai segítség azonos színpadi hátterét. Truman negyedik pontjához érkeztünk, amely csordultig telve érdek nélküli szeretettel előírja „a Föld kevésbé fejlett területeinek gazdasági felemelését”. Más szavakkal: véghezvinni az új barbár inváziót, a gazdaság közönségességében való elaljasítását azon országokban is, amelyeket a körülmények szerencsés együttállása eddig megóvott a tarantula csípésétől, hagyományos életmódban konzervált, és visszatartott az ember és a természet minden lehetőségének végső kimerüléséig tartó gazdasági és „termelési” kizsákmányolástól.

Mutatis mutandis, azon első kereskedelmi társaságok módszerét folytatják, amelyek ágyúk kíséretében „beszélték rá” a kereskedelemre azt, aki semmilyen érdeklődést nem tanúsított iránta.

Nyugati volt az etika, amely az „abstine et substine” [Tartóztasd meg magad és állj helyt – A ford.] elvben összegződött, és Nyugaton is árulták el, olyan életfelfogással, amely – ahelyett, hogy az emberi erőfeszítésre valóban méltó dolgok űzésére való tekintettel természetes határain belül tartotta volna a szükségletet – eszményképe a növekedés és magának a szükségletnek a mesterséges megsokszorozása – s így a kielégítésére szolgáló eszközöké is –, tekintet nélkül a növekvő szolgaságra, amit ez a folyamat először az egyénben, majd a kollektívumban leküzdhetetlen törvény erejével alakít ki. Hogy ilyen alapon nem lehetséges többé semmilyen stabilitás, hogy minden összeomlik, s az úgynevezett „szociális kérdés” – amelynek már a kiindulásnál lehetetlen premisszák határozzák meg a sorsát – odáig súlyosbodik, ameddig a kommunizmus és bolsevizmus szeretné, azon nem szabad csodálkozni.

Egyébiránt mára odáig jutottunk, hogy minden eltérő nézet „anakronisztikusnak”, „történelemellenesnek” látszik. Szép, megfizethetetlen szavak! Pedig bárhol, ahol visszatérnének a normalitáshoz, nyilvánvalóvá válna, hogy az egyén számára nincs olyan külső, „gazdasági” gyarapodás, amely megéri a fáradságot, s amely hízelgésének nem kellene teljes mértékben ellenállnia, amikor a mérleg másik serpenyőjében szabadságának lényegétől való megfosztatása áll; hogy nincs olyan összeg, amellyel megfizethető lenne a szabad tér, a szabad lélegzés, amely lehetővé teszi, hogy magunkra találjunk és önmagunk legyünk, tehát annak elérését, ami mindenki számára lehetséges, túl az anyagiság és a hétköznapi élet szükségletei által kiszabott szférán.

És nem érvényes más a nemzetekre sem, különösen amikor erőforrásaik korlátozottak. Itt az „autarkia” egy etikai elv, mert az egyén és az Állam számára azonosnak kell lennie, ami az értékek mérlegén többet nyom: jobb lemondani az általános feltételek illuzórius javulásának fantazmájáról és alkalmazni, ahol szükséges, az „austerity” rendszerét, hogy az ember ne váljon idegen érdekek igavonójává, ne hagyja belerántani magát a hegemónia és a hiábavaló gazdasági produktivitás világfolyamataiba, melyek a végén, mikor nem találnak több zsákmányt, életre hívóik ellen fordulnak.

Mindez nyilvánvalóvá válik annak számára, aki elgondolkodik az írásunk elején említett egyszerű anekdotába oltott tanulságon. Két világ, két mentalitás, két sors. A „tarantula csípésének” ellenállnak, akik még képesek emlékezni, mi a helyénvaló tevékenység, a józan erőfeszítés, hogy mi méltó a követésre, mit jelent az önmagunkhoz való hűség. Csak és kizárólag ők a „megvalósítók”, s csak és kizárólag ők, akik igazán állva maradnak.

Fordította: Kocsi Lajos

 
Jegyzetek

[1] Első megjelenés: Vie della Tradizione, 12. sz. (1973. október–november) [Forrás: Julius Evola: Scritti per „Vie della Tradizione”. 1971–1974. Palermo, 1996, Edizioni di Vie della Tradizione, 87–91. o. – A szerk.]

[2] Farkaspók (Lycdosa tarentula). Bizonyos néphiedelmek e pókfajta csípésének tulajdonítják a hisztérikus görcs, az őrület, nyugtalanság, izgágaság stb. megnyilvánulásait. Innen ered a tarantizmus rokonértelmű szó. [Az eredeti szöveg szerkesztőjének megjegyzése. A tarantula nevet Olaszországban használták először a farkaspók megnevezésére. Aki a csípése által okozott tarantizmus betegségében szenvedett, annak a méreg kiűzése érdekében kimerülésig kellett táncolnia. Ide vezethető vissza az olasz tarantella táncstílus eredete is. – A szerk.]