„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

 

 

Othmar Spann

 

Az ember együttélése a természettel

 

 

„Képtelenség azt hinni, hogy az egész anyagi természet a semmiből lett előhúzva, hogy majd egyszer örökre visszatérjen oda… Szívünknek nem elég a puszta szellemi élet. Van bennünk valami, ami lényegibb valóság után vágyakozik; […] s ahogy a művész nem áll meg a mű gondolatánál, hanem – mindazt, ami egy ideál által felszított – megtestesült kifejeződésben, anyagi–látható alakban akarja megnyilvánítani vagy megtalálni: úgy minden szenvedély célja a testi–anyagi tökéletesség, mint a tökéletes szellemi tükröződése és képmása.”

F. W. J. Schelling[1]

 

 

Kérdésfeltevés[2]

Az ember kapcsolatban áll a természettel, érzékeli, megismeri, eszközszerűen és életének alapjaként hasznosítja azt – ez miként magyarázható? Habár ifjúkorunk óta ezt tapasztaljuk, mindez korántsem magától értetődő, legkevésbé a természettudományos tanok alapján, melyek az újkori kultúrát meghatározzák.

E tanok szerint az érzékelő ember úgy áll a természet színe előtt, mint egy idegen. Az ember kiszolgáltatva érzi magát a környezet „ingereivel” szemben, amelyek érzékszerveiben, érző idegeiben és az agykéreg megfelelő mezőiben bizonyos folyamatokat váltanak ki, melyeknek a tapasztalat szerint megint csak bizonyos érzékszervi érzékletek (Sinnesempfindungen) a következményei. – A régi materializmus ezt a „következményt”, az érzékletet gyermeteg őszinteségében az agy egyfajta finom váladékaként, „foszforeszcenciájaként” vagy valami hasonlóként magyarázta. Minthogy azonban az ilyen váladékok – akárcsak a környezet, az ingerek, a szervi és agyi folyamatok – mindig csupán fizikai–kémiai folyamatok, az érzékszervi érzékletet egy világ választja el ezektől a folyamatoktól. Így később (főként Dubois-Reymond óta)[3] óvatosabbak lettek, és manapság azt állítják, hogy az érzéklet „korrelátumként” – az érzékszervekben és az agykéreg szenzorikus mezőiben zajló megfelelő kölcsönhatásokkal együtt – „parallel” módon jön létre.

Csakhogy ezzel az ember még inkább idegenné válik érzésvilágában a természet egészével szemben. Az érzéklet eszemlélet szerint teljesen „inadekvát”, „összemérhetetlen” az ingerekkel. Így például az elektromágneses hullámoknak, amelyek a fizika tanítása szerint a szem ingereit képezik, semmi közük sincs a fény- és színérzéklethez; a levegő rezgéseinek, a fül ingereinek is épp oly kevés közük van a hangérzéklethez; az íz- és szagérzékletnek pedig azokhoz a kémiai folyamatokhoz, amelyek ingereiket képezik; a hő- és nyomásérzékleteknek az ingereik révén végbemenő fizikai folyamatokhoz stb. – A fizika ezen eredményeiből máig szükségszerű és logikailag elkerülhetetlen módon következik az „érzékleti minőségek merő szubjektivitásának” tana, amely szerint az érzékleti minőségek – például szín, hang, hő – jóllehet objektív ingerek révén jönnek létre, kizárólag szubjektív átélésünkben léteznek. A természetben sem fény, sem hang, még csak keménység és puhaság, meleg és hideg sem, hanem csak bizonyos természeti folyamatok (például hullámok) mennyiségi viszonyai léteznek.

Eszerint áthidalhatatlan szakadék választja el az érző lelket az érzékletek alapján gondolkozó szellemtől – ámde nemcsak erről van szó! Ezzel érzésünk és gondolkozásunk egészének értelmét és igazságát, sőt – ami a legelképesztőbb és legmegdöbbentőbb – még magának a természetnek a valóságát is kétségbe vonjuk! Mert ugyan a fizika azt tanítja, hogy a természeti folyamatokban legalább léteznek valós mennyiségi különbségek, minthogy azonban végső soron a fizikai kísérleti műszerek is érzékszervi érzékleteink révén észlelhetők, a kételkedésnek semmilyen határ nem szabható! Végül már senki sem tudja megmondani, hol kezdődik az illúzió, az igazság és a szubjektív! Másfelől viszont a fizika nem vonhat vissza semmit matematikailag jól megalapozott eredményeiből.

Egyébként is tagadhatatlan, hogy a tudományok történetében már rég beigazolódott a tisztán mennyiségi (mi ezt legegyszerűbb módon kauzális–mechanisztikusnak nevezzünk) szemléletmód nagyfokú termékenysége, de ezzel együtt korlátozott érvényű igazsága és illetékessége is. Amennyiben mégis kizárólagos érvényre tart igényt, ahelyett, hogy egy módszer alkalmazásához – azaz a természetben hozzáférhető mennyiségi kutatásához – szükséges puszta hipotézisként merülne fel, úgy alapjaiban rombolja le az ember természettel való benső viszonyát! Mi több, ha következetesek maradunk, komolyan vesszük és fenntartjuk, akkor az embert (akinek érzésvilága mit sem számít) egy fizikai–kémiai képződménnyé, úgyszólván egy kémiailag mozgatott marionetté változtatja, amely a természettel csupán mint élettelen környezettel áll szemben, vagy amely számára – eme következtetés minden előzményét végigkövetve – még magának a természetnek a valósága, de mindenesetre az élet értelme is elvész!

Amikor az érzékelés és a szellem csakis szubjektív marad, akkor az embernek a természetben éppúgy nincs helye, mint ahogy a természet és az élet értelme sincs jelen. (Noha az újabb fiziológiában és lélektanban vannak próbálkozások, amelyek másfajta beállítottságokra utalnak,[4] ám sikerüknek egyetlen nyoma sem látszik, amiért is szükségszerű, hogy az érzékleti minőségek szubjektivitásának tana – amely tiszta és szigorúan következetes – uralja a terepet.)

Mi ellenben azt állítjuk: a kauzális–mechanisztikus, mennyiségi módszer esetén elvész a természetszemléletből az, ami a leglényegibb, legnélkülözhetetlenebb és legigazabb! Van valami a természetben, amit a saját életének (Eigenleben), bensőségének (Innerlichkeit) nevezhetünk. A természet él, az érző ember pedig bizonyos értelemben vele együtt él, és osztozik bensőségében.

Az érző lélek eme titokzatos részvételét az ember és a természet együttélésének (Gemeinleben) nevezzük, amely ugyanakkor nem fajilag azonosak (Artgleiches) közössége, hanem egy (korábbi elnevezéssel élve) „távolabbi, magasabb rendű kettőség” (Gezweiung ferner, höherer Ordnung) vagy közösség ember és természet között.

Mármost a mai természettudományos kultúra számára egy ilyen „együttélés” teljesen képzeletbelinek hangzik. Akkor hát hogyan igazoljuk, annál is inkább, minthogy a matematikai–természettudományos módszer termékenységét és korlátozott illetékességét nem tagadjuk? – Lépésről lépésre haladunk előre, és előbb megvizsgáljuk az ember és a természet azon együttélését, amely kérdésünk és problémánk szempontjából a legfontosabb, és a legnagyobb jelentőséggel bír, azt, ami az érzékletben adott.

 

Az érzékszervi érzékelés doktrínája

Amennyiben meg akarunk szabadulni az ember fizikai–mechanisztikus felfogásától, legfőképpen attól a megsemmisítő tanítástól, amely az érzékleti minőségek merő szubjektivitását hirdeti, jobban el kell mélyülnünk az érzékszervi érzékelés és az érzékszervi észlelés (feladatunk szempontjából a kettőt itt azonosnak tekintjük) lényegében, mint ahogy idáig a fiziológiában és a lélektanban történt.

Itt eltekinthetünk attól, hogy ismertessük az érzékelés idealisztikus értelmezéseit. Ezek közül Arisztotelész, Eckehart Mester, Fichte, Schelling, Hegel és Baader próbálkozásai a legfontosabbak, mindazonáltal számunkra szinte hasztalanok. Még ennél is értelmetlenebb volna a szenzualisztikus–fizikai elméletek – amelyek alapgondolatát fentebb ismertettük – apró különbségeibe belemennünk.

Természetesen magunk is elismerjük a fentebb közölt alapvető tényt, amelyre minden szenzualizmus, materializmus és szubjektivizmus támaszkodik, vagyis az inger (például elektromágneses hullámok) és az érzéklet (ez esetben a fény) „inkommenzurábilitását”. Itt azonban nem szabad megállnunk.

Ha mélyebb bepillantást szeretnénk nyerni az érzékelésbe, tovább kell haladnunk az érzékelésrendkívüli teljesítményeihez, amelyek rendkívüli lelkiállapotokban olykor megvalósulnak. Mert csak ily módon tárul fel mindaz, ami egyébként rejtve marad. Ilyen rendkívüli állapotokat a jelenségek azon körében tapasztalunk, amelyeket hipnotizmusnak, magnetizmusnak, szomnabulizmusnak, második látásnak és hasonlónak szokás nevezni, és amelyek során távolbalátás, tisztánlátás, távolbamozgás, telepátia és ezekkel rokon jelenségek lépnek fel. Nos, habár az ilyesfajta érzékeléseknél is – ami alighanem a tisztánlátás, a tisztánhallás és általában a tisztánérzékelés esetében a legnyilvánvalóbb – jelen van egy anyagi jellegű érzékelt tárgy, számos esetben képtelenség, hogy egy belőle kiinduló fizikai inger érje az érzékelő embert!

Az ilyen állapotok közismertek, melyeket már tankönyvekben is tárgyalnak és alapvetően elismeréssel fogadnak, így ma már – nem, mint ötven évvel ezelőtt – külön ismertetést és bizonyítást nem igényelnek. Ezért csak egyetlen klasszikussá vált példát említünk, a Justinus Kerner által hűen leírt „prevorsti jósnőt”. A látnoknő például belenézett egy vízzel teli pohárba – ez tudvalevőleg egyfajta önhipnózis, amelyet „kristálylátásnak” vagy „tükörlátásnak” is neveznek –, és ily módon transzállapotba került, amelyben látta, amint egy lovas kocsi egy távoli falun keresztül halad végig. A kocsi a megadott időpontban valóban meg is érkezett Kerner házához, és pontosan megfelelt a látnoknő által megadott leírásnak.[5]

Megítélésünk szerint döntő az a körülmény, hogy itt is, miként számtalan más esetben (amelyek jobb megerősítést nyertek, mint például Swedenborg stockholmi tűzvésszel kapcsolatos közismert távolbalátásai),[6] közönséges inger nem érhette a szemet! Mi következik ebből?

Megcáfolhatatlan módon az, hogy a közönséges látás esetén is ugyanezzel az alapvető ténnyel állunk szemben, egyszóval, hogy az inger és az utána következő – az érzékszervekben, az idegekben, a kérgi mezők idegdúcaiban zajló – folyamatok nem az érzékelés abszolúte nélkülözhetetlen feltételeit képezik.

Továbbá, hogy nem az érzékszervekben, az idegekben, a kérgi mezőkben végbemenő folyamatokat érzékeljük (hiszen az inger egyáltalán nem érte a jósnőt, és a legtöbb esetben nem is érheti a tisztánlátót).

Végül, mivel hiányzik az inger általi közvetítés és hiányoznak annak következményei, közvetlen kapcsolat, részvétel, összeköttetés jön létre a látó és a tárgy között.

Itt azonban felmerül egy újabb kérdés! Hogyan jöhet létre közvetlen kapcsolat a lélek és egy anyagi (például látott) tárgy között? Minthogy a lélek vagy a szellem – egyfelől – és az anyag – másfelől – egymástól lényegidegen (wesensfremd), nem tudnak egymással „érintkezni” bármilyen tág értelemben is ragadjuk meg ezt a fogalmat. Vagyis közvetlen kapcsolat a lélek és az anyag között nem lehetséges. (Emiatt lehetetlen közvetlen „kölcsönhatás a test és a lélek között”[7]; egyébként épp úgy, mint a „parallelizmus” – amit másutt kifejtettem.)[8] Ezért az érző lélek ismét csak valami lélekszerűhöz, szellemszerűhöz, intelligibilishez kapcsolódhat.

Nos, amivel az érző lélek érintkezik, az valójában tényleg valami anyagtalan: a dolgok intelligibilis, lényegi oka, princípiuma (Wesensgrund), amelyet egy igazi, a fizikára módszertanilag rárótt egyszerűsítéseket meghaladó természetszemléletnek el kell ismernie: létezik valami immateriális, ami a természeti dolgok alapjául szolgál! Azt állítjuk (és ezt másutt alaposan megindokoltuk), hogy minden anyagi természeti dolog – például egy kristály – alapjában egy immateriális gyökér, valami térelőtti és térfölötti, intelligibilis fekszik. A dolgok ezen immateriális gyökerei abban különböznek az emberi szellemtől, hogy nem gondolkoznak, viszont teret öltenek (verräumlichen)!

Valójában egy immateriális fejeződik ki az anyagi természeti dolgokban, például egy kristályban, egy térelőtti és térfeletti, amely csak bennük ölt teret. Az emberi szellem gondolkozik, a természeti létezők térbelivé válnak!

Ennélfogva azt állítjuk, hogy az érzékszervi érzékletek nem az ingerek és a hozzájuk kapcsolódó – a szervekben, az idegszálakban és a kérgi mezőkben zajló – folyamatok révén keletkeznek, ezek inkább csak az érzékelés ébresztő előfeltételei. Az érzékszervi érzékelés csak szellemünknek a természeti dolgok immateriális, lényegi okaival való közvetlen kapcsolata révén jön létre. Így végső soron arról van szó: Minden látás tisztánlátás, minden hallás tisztánhallás, minden érzékelés tisztánérzékelés. Ezzel szemben az ingerek és annak következményei csupán a közönséges állapotokban tekinthetők nélkülözhetetlen előfeltételeknek, amelyek a lelket saját tettére, a dolgok bensőjében való részvételére sarkallják.

Ez az egyetlen olyan belátás, amely feltárja az érzékelés titkát. Ez érvényben tartja a szenzualizmust mint teljes értékű mindennapi tapasztalást, azonban felfedi a történés rejtett alapját, s ily módon a rendkívülire is fényt derít.

Ha az általunk elfoglalt álláspont felől szemügyre vesszük a közönséges érzékszervi érzékelést, úgy magától adódik doktrínánk helyességének próbája. Mi az, ami valójában rejtélyes az érzékszervi érzékelésben? Elsősorban az a körülmény, hogy nem találunk átmenetet az ingerek által az érzékszervekben, az idegekben és a kérgi mezőkben kiváltott anyagi folyamatok valamint a lelki folyamatok, vagyis az érzékszervi érzetek között! Még ha meg is lennének a tökéletes fizikai–kémiai képleteink mindazon történésre vonatkozólag, amelyek az ingerekben, érzékszervekben, idegekben, a szenzorikus kérgi mezők megfelelő idegdúcaiban lejátszódnak – továbbra is csak képleteink lennének, úgy beszélnénk róluk, miként a vak ember a színről, továbbra sem tudnánk semmit a fényről, a színről, az alakról, a hangról, a hőről, semmit sem tudnánk eme képletek lelki „korrelátumairól”, semmit sem tudnánk magukról az érzékszervi érzetekről! Ezen képleteket egy világ választja el az érzékelés tartalmaitól. A fiziológiai vegyésznek és fizikusnak először látóként, hallóként, ízlelőként stb. bensőleg meg kell tapasztalnia azt, amit képleteiben, külsőleg, anyagilag maga előtt talál!

Ebből ismét világosan az következik, hogy a történés, amelyet az érzékelés magában foglal, más síkon fekszik, mint az a történés, amely az érintett szervekben fellépő fizikai–kémiai változásokban rejlik. Másképpen szólva: maga a lélek az, amelynek érzékelnie kell, ezt pedig saját, önmagát megillető tette, saját spontaneitása által kell véghezvinnie! Amint az egyébként Fichte nagyszerű tanításából is kitűnik, aki az „Én öntételezését” és „önmagával való szembeállítását” hirdette (amelyről a szenzualisztikus és az egész jelenkori lélektannak persze fogalma sincsen!).[9]

Ha mármost maga a lélek az, amelynek érzékelnie kell, hogyan történhetne ez másként, mint közvetlen kapcsolatban az érzékelt természeti dolgok immateriális gyökereivel, intelligibilis lényegi okaival? Éspedig közönséges módon azon indítékokhoz mérten,amelyek az ingerekből és a belőlükeredő kölcsönhatásokból származnak. Ezek az érzékelés előfeltételei, de semmi esetre sem – amint azt a parallelizmus tana tévesen állítja – az érzékelés másik oldala.

De hisz ember és ember, szellem és szellem kapcsolatában is ugyanerre a tényállásra bukkanunk! Közönséges módon nélkülözhetetlenek azok az impulzusok és indítékok, amelyeket az ingerek a másik ember benső állapotáról számot adva nyújtanak számunkra. Tudniillik, amikor a másik elpirul vagy elsápad, nem érzünk késztetést arra, hogy „következtetéseket” vonjunk le annak benső folyamataira vonatkozólag, arra sem, hogy ezeket a folyamatokat magunkban is felébresszük, „reprodukáljuk”. Nem, ezek arra sarkallnak bennünket, hogy – miként a német nyelv is éleslátóan mondja – „belehelyezkedjünk” a másikba – ez pedig nem jelent mást, mint közvetlen kapcsolatba kerülni a másik lelki lényével (amit például a hipnotikus–magnetikus, úgyszólván alvajáró állapothoz vagy akár a „telepátiához” hasonlóan is elképzelhetünk). Ez a társadalmi élet egészének, minden benső „közösségnek”, „kettőségnek” az alapja! A szellem szellemmel való kapcsolata lényegében egy kölcsönös felébresztés, és hogyan mehet ez végbe másként, mint a részvét, az összekapcsoltság, úgyszólván a másik szellemébe való beillesztettség közvetlenségében?

Társadalomtudományi munkáim során rég világossá vált számomra, hogy azon individualisztikus elképzelés, amely szerint az egyes szellem autark, magában zárt, és utólag lép kapcsolatba a másik szellemmel, értelmetlen elgondolás, amely egyetlen társadalmi alapjelenséget sem képes magyarázni. Minden társadalmi tapasztalat és minden személyes élettapasztalat ellentmond annak a felfogásnak, amely szerint az ember lelki élete egyedül önmagán alapszik, önmagában zárt, és csupán utólagos közvetítésekkel lép kapcsolatba a többi emberrel.

Ily módon szemlélve kevésbé ütközünk meg az emberi szellem összes szomnambul állapotának, kiváltképp pedig a hipnotikus–magnetikus tisztánlátásnak a kitüntetett helyzetén, mint ahogy az a manapság uralkodó lélektani doktrínák alapján szokásos. Különösen látszik, hogy alapjában mennyire elhibázott, amikor az érzékszervi érzékelés magyarázata során kizárólag az anyagi oldalból indulunk ki, a lelki folyamatokat pedig egyszerűen „parallelként” és „korrelatívként” kezeljük. Módszertani hipotézisként persze nélkülözhetetlen a fiziológiai kutatás számára, ámde nem szabad, hogy a parallelizmus-hipotézis az érzékelés vizsgálatát a másik oldalon egyenesen érzéketlenné tegye a probléma iránt!

Ellenkezőleg, megközelítően hasonló a viszony a szellem és a természet között, mint a szellemeknek egymás között. Mindazonáltal itt a másik oldal, a természet, nem ugyanazon a fokon áll. Az ember és a természet közössége fajilag nem azonos. Azonban éppen ebből következik, hogy az embernek, ahhoz, hogy a természettel egyáltalán kapcsolatba kerüljön, a természet feltétlen alapját képező szellemszerű (geistähnlich), a dolgok immateriális gyökerei felé kell fordulnia!

A dolgotígy felfogva, belátjuk, hogy a magnetikus tisztánlátásban és a rokon állapotokban nem rejlik más, mint az anyagi előfeltételek és impulzusok visszaszorulása vagy hiánya, amelyek közönséges módon az ingerekből erednek, viszont észrevehető módon szembetűnnek a közvetlen kapcsolatok – „távolabbi rendű kettőségek”, távolabbiak, mivel fajilag nem azonosak között jönnek létre. Mivel pedig a közönséges, az ingerekhez kötött érzékelésben is e közvetlen kapcsolat a fő dolog, a közönséges és rendkívüli érzékelések közötti számos átmenet szintén érthetővé válik.

Ismeretelméleti szempontból is adódik itt egy hozadék. Ősi tanítás szerint csak a hasonló ismeri fel a hasonlót. A lélek, a szellemi csak szellemszerűvel (geistartig), az immateriális csak immateriálissal léphet közvetlen kapcsolatba. A szellem csupán önmagával, csupán vele hasonlóval (gleichartig) érintkezik. Magával a térbeli anyaggal nem érintkezhet közvetlen módon.

Most pedig lépjünk tovább: minden érzékszervi érzékelés, úgy az ingerekhez kötött, mint a rendkívüli, a léleknek a dolgok immateriális gyökereivel való közvetlen kapcsolataként nem egyéb, mint az embernek a természet bensőségével való társas együttélése (Mitleben, Gemeinleben). Ezt az együttélést, minthogy itt a szellem a fölérendelt, magasabb fél, a természet bensőjének az ember szellemébe való „visszakapcsoltságának” is nevezhetjük.

A természet emberi szellembe való „visszakapcsoltsága”, azaz „benne­foglaltsá­ga”­ mint fogalom révén döntő lépést teszünk az ember és természet viszonyának a megismerésében: alapjaiban csak ebből kiindulva érthetjük meg az ember és a természet együttélését (Miteinanderleben, Gemeinleben).

„A szellem a szellemmel együtt létesül” – ezt fejezi ki az emberek közötti fajazonos közösség vagy kettőség; „a szellem az immateriálissal, a természet bensőjével együtt jön létre” – ezt fejezi ki az ember és a természet közötti távolabbi, magasabb rendű közösség vagy kettőség, az embernek a természettel való együttélése! Mindenekelőtt az érzékszervi érzékelés az, amelyben a szellem természettel együtt való létesülése mint társas együttélés végbemegy.

Hogy ez mit is jelent az emberi szellem benső kibontakozására nézve, arra a kiesési tünetek például süketnémák és vakok esetében élesen rávilágítanak: Az emberi szellem kibontakozásához lényének legalsóbb fokát is igényli, amelynek jelzője az érzékszervi érzékelés, a természettel való együttélés. Magasabb szellemi élete stb. más szellemekkel való közösségben csak erre alapozva képes kibontakozni.

Nem csoda hát, ha azt látjuk, hogy számos kiváló szellem és misztikus – így például Szent Ferenc,[10] Meister Eckhart („Isten a természetet nem lerombolja, hanem beteljesíti”), Jakob Böhme, Schelling, Goethe, Novalis, Eichendorff – oly mértékben kifejlesztette a természet bensőjével való együttélést. Eckhart egy ízben az érzékiséget „alsóbb értelemnek” nevezi, amiben viszont bennerejlik, hogy a magasabb alapja.

A természet bensőjével való közvetlen kapcsolat, együttélés végül azt is magában foglalja, hogy az érzékszervi érzékelésben nem önkényességekről, nem az „érzékleti minőségek merő szubjektivitásáról” van szó! Ellenkezőleg! A közvetlenség, a kettőség (még ha távolabbi rendű is) garantálja az érzékelés lényegi „adekvátságát”! Hogyan is volna lehetséges egy tartós együttélés minden benső igazság nélkül!

Ezzel érvényét veszti a dolgok önvalójának megismerhetetlenségéről szóló, Kant által felállított – egyébként saját maga által is korlátozott – tétel!

Az, ahogyan az érzékelést mint a lélek természettel való benső kapcsolatának és ilyen értelemben az embernek a természet bensőségével való együttélésének bizonyítékát felfogjuk, láthatólag élesen ellenkezik a természetszemlélet manapság uralkodó szkepticizmusával és külsőlegességével – amint az kiváltképp a parallelisztikus, lényegében materialisztikus érzékeléstanban kifejezésre jut –, azonban eleget tesz lényünk és gondolkozásunk legmélyebb követelményeinek! Ezért is aztán a régi korok embere, aki még nem ismerte a természettudományos fiziológia és a matematikai fizika eme materialisztikusan felfogott elemzéseit, az ember és természet társas együttéléséről szóló feltevést teljesen magától értődőnek tekintette! Ezen korok embere számára érthetetlen lett volna, hogy a természet élettelen, hogy sem fényt, sem hangot, sem meleget nem rejt magában. És Platón, Arisztotelész, Plótinosz, a skolasztika és a misztika, valamint később Schelling, Hegel, Baader, Goethe természetfilozófiája – hát végül is valamilyen módon nem arra irányult-e, hogy az ember a természet immateriális idea- és formavilágát, vagyis mindazt, amit általánosabban, immateriális gyökereinek, bensőségének neveztünk, magában hordozza; s hogy az érzékszervi érzékelésben csupán aktualizálja ezt a látens birtokot? „Nem a kő van a lélekben, hanem a kő formája”, így hangzanak Arisztotelész híres szavai.[11] Egyúttal e szavak voltaképpen platonikusak.Amire a fentiekben kísérletet tettünk, azt nyugodtan nevezhetjük ilyesfajta platonikus–arisztoteliánus gondolatok és utalások puszta közvetítésének is. Hozzátesszük, ebbe a sorba illeszkedik Platón Menónban kifejtett mélyértelmű „anamnézistana” (az ideák világára való visszaemlékezés), amely mindazonáltal csak szimbolikus–mitikus értelemben fogható fel! Hasonlóképpen közismertek Goethe Plótinosszal egybehangzó szavai, amelyek az ingert, az érzékszervet és az érzékelést egymással megfelelésbe állítják:

„Ha a szem nem lenne napszerű,
Nem láthatnánk a Napot,
Ha Isten önnön ereje nem élne bennünk,
Miként ragadtathatna el bennünket az Isteni?”[12]

Ehhez vegyük elő a magasabb lelki élet tekintetében Meister Eckhart szavait: „Istent Isten ismeri meg a lélekben”.

Eszerint Arisztotelész, Plótinosz, Meister Eckehart, Goethe, Schelling, Baader alapjában véve úgy gondolták el az embert, mint aki állandó érintkezésben van a természet bensőségével. Még ha ismerték is volna ennek a kapcsolatnak a külső oldalát, miként azt napjainkban a természettudományok feltárták és tanítják – soha sem lettek volna képesek arra, hogy feladják a benső oldalt mint mélyebb igazságot.

 

Összérzék, ösztön, hajlam

Amennyiben az immateriálishoz való közvetlen kapcsolat és ebből következően a természettel való együttélés fogalmával egyszer szilárdan megvetettük a lábunkat, utunk magától folytatódik tovább.

Az általánosabb érzetek, vagyis az összérzék, az ösztön és a hajlam még a rendkívüli érzeteknél is jobban rámutatnak az ember és a természet társas együttélésére.

Mi az összérzék? Egész testünk egyetlen érzékszerv, az összérzék vagy egyetemes érzék szerve, amely a szétaprózódott különös érzékek egyetemes alapja. A különös érzékszervek, mint például a szem és a fül, csupán a test egészéből ágazódnak el. Egyszóval, valamennyi különös érzék egyetlen törzs egy-egy ágának mutatkozik. – Összérzékünkre vonatkozólag bizonyára a legegyértelműbb példák a benső szervi érzékelések. Mivel határozatlanok, csak relatíve jellegzetesek és önállóak, épp úgy, mint az elektromos feszültség által keltett bizonytalan érzetek vagy a lélegzetvétel frissítő érzetekor tapasztalt határozatlan bensőség.

Az ösztön és a hajlam még egy fokkal mélyebben gyökerezik, de ugyanakkor specifikusabb és határozottabb. Maradjunk az előbbinél.

Mik az ösztönök? Nem kevesebbek, mint a természet összegészének megnyilvánulásai a tagokban, valamennyi természeti létező egymásra illesztettségének bizonyítékai, azé, hogy az egyes létező egyedül nem meríti ki önnön létét!

Ezzel a felfogással módszertanilag túllépünk a természettudományok mennyiségi, oksági–mechanisztikus és atomisztikus szemléletmódján. A természet összegészéből indulunk ki! Mi több, univerzalisztikus módszerünk az ösztönben, a hajlamban és az érzékszervi érzékelésben is megmutatja, amint az összegész az egyesben, a természet tagjaiban működik!

Az ösztönökben legtöbbször világosan megmutatkozik az egyes létezők tagszerű mivolta a faj és egyáltalán a természet összegészében! Először is itt vannak a szűkebb értelemben vett faji ösztönök, melyek a nemi szerelem formájában az egyes létezőn is messze túl kifejtik hatásukat. Ugyanakkor nem vethetők-e egybe ezekkel az ösztönökkel más, homályos hajlamszerű érzetek? A régebbi irodalomban egy egyetemes, ösztönszerű ásvány- és fémérzékelés ismert példái a Kerner által első ízben bemutatott prevorsti jósnő, továbbá Kaspar Hauser. Kerner beszámolója szerint a kövek általában a jósnő testi felélénkülését idézték elő. Néhányat fájdalmainak csillapítására használt. A hegyi kristály a szívgödörre helyezve a test megerősödéseként hatott rá, a barit egy szokatlan könnyűségérzésként, s így tovább.[13] Egy rokon jelenséget láthatunk a varázsvesszős kutatók – ma úgyszintén általánosan elfogadott – víz- és fémérzékelésében. Ez különösképpen tanulságosnak tűnik számunkra. Mivelhogy itt semmi anyagi nem kerül az ember látókörébe, hiszen egy benső érintettség az, amely a varázsvesszős kutató számára a vizet és a fémet kijelzi (még akkor is, ha bizonyos sugárzások mint eddig ismeretlen ingerek játszanának közre). – Így tehát, ahogy minden érzékelésben, úgy az egymásba átnyúló ösztönök és hajlamok által keltett érzékelésben is egyértelműen igazolva látjuk a természeti létezők egymáshoz illesztettségét.

A bizonyos tápanyagokra való ösztön és hajlam illetve másoktól való tartózkodás is világos bizonyítékát nyújtja az ember természetközelségének, a természettel való együttélésének! Mi több, már eleve a „táplálék” ténye egy ilyen együttélésről és az ebben rejlő benső természetközelségről, másképpen szólva, az egésznek a tagban való jelenlétéről tanúskodik! Egyáltalán nem magától értetődő, hogy létezik táplálék, ahogyan az sem, hogy az ember táplálékra szorul. A tápláléknak az úgyszólván atomisztikus–individualisztikus és kémiai–fizikai felfogása mint puszta energiabevitel – legyen az előnyös vagy káros – persze önmagában nézve helyes, de csak az érem egyik oldalát látja. A fizikai–kémiain kívül van egy másik oldala is: nevezetesen az egész felől a tagok irányába haladva – ami egyúttal inkább szellemi és bensőleges – az ember természettel való folytonos kommunikációjának a megteremtése. A táplálék eszerint az ember természettel való együttélésének újabb tanúsága!

Valamennyi többi ösztön és hajlam ugyanezt a képet mutatja egyébként nemcsak az emberek, hanem az állatok esetében is. A vándor- és költözőmadarak – hogy csupán egyetlen példát említsünk – a természet összegészével való összefonódottság kétségbevonhatatlan tanújelét adják. Ide tartozik minden védekezési és fészekrakó ösztön, merthogy ezek távolról sem csak az „önfenntartást” szolgálják – amint (egyesek) állítják, hiszen azt csupán a természet egészének a keretében teszik! Az ilyen önfenntartásban is kifejezésre jut egy tag–egész viszony, az egész tagban való jelenvalósága, vagyis a tag élete mint társas együttélésaz össztermészet keretei között.

Ám mindaz, amit az ember „természet iránti érzéknek” nevez, ugyanígy szól hozzánk, és ily módon beilleszkedik az ösztönök és hajlamok sorába, amelyek mint bizonyítékok a természettel való összefonódottságunkról tanúskodnak. A természethez való vonzalom, mely bennünk lakozik, úgy az egyes ember egészbe való tagozódásának életmegnyilvánulása, mint ahogy az Egész hangja szívünkben mint az Egész tagjában. Innen a titokzatos borzongás, a kozmikus, a kifelé, a távoli mindenségbe hívogató, mi több, őshoni, mely az ilyen bizonytalan érzékelésekben tetten érhető. Amit Eichendorff a hazáról mond, tágabb értelemben véve a természetre mint Egészre is igaz:

„Mondjátok, merre van az én hazám?
Álmomban ma újra láttam,
Minden hegy felől
Oly köszöntés zúdult rám,
Hogy könny csordult ki szememből.”[14]

Mindezek a példák azt bizonyítják, hogy az ösztönök és a hajlamok nem magukhoz az egyes emberekhez és élőlényekhez tartoznak. Félreismerhetetlen módon fény derül bennük az össztermészettel való benső kapcsolatokra, magasabb, távolabbi rendű közösségekre. Világosan és kézzelfoghatóan kirajzolódik bennük az embernek és valamennyi létezőnek a természet összegészével való együttélése. Továbbá, ebben az összefüggésben nézve az ösztönökeleve adottként tűnnek fel. Ezt különösen fontosnak tartjuk. Ha viszont eleve adottak, akkor az ingerek (és ezekből adódó következmények) sem lehetnek elsőlegesek, hanem csupán felébresztők, közvetítők, hiszen az össztagozódásban lényegében már ezek is számításba vétettek! – Abban az esetben, ha a materializmus itt olyan üres fogalmakkal próbál segíteni magán, mint „alkalmazkodás”, „a létért folyó küzdelem során történő kiválasztódás” és hasonlók, napnál világosabb, hogy ezek a fogalmak alapvetően csak olyasmit érintenek, ami származtatott, s hogy valójában ezek egyrészt az összegészt, másfelől az egyes létező, legfőképp az ember tagszerűségét előfeltételezik. Egyébként Darwin temetése és Mendel hatályba lépése óta kezdenek elkopni ezek a bosszantó, békaperspektívából megragadott fogalmak.

 

A természet összéletéről

Amennyiben a természetben egy bensőség lakozik, amellyel a sajátos érzékszervi érzékeléseken– mint a látás és a hallás – valamint az általános érzékszervi érzékleteken, vagyis az összérzéken, továbbá a hajlamokon és az ösztönökön keresztül kapcsolatban állunk és együttélünk, akkor a természetben is lennie kell egy benső összéletnek (Gesamtleben). Megtudhatunk-e bármit is erről az együttes életről?[15]

Csak akkor remélhetjük, hogy bepillantást nyerünk ezen benső élet alkatába és értelmébe, ha rendelkezünk érzékleteink, hajlamaink és ösztöneink teljességével valamint olyan észlelésekkel, amelyek legalább következtetéseket tesznek lehetővé.

Csak akkor, ha az ember híven követia természetet, s arra törekszik, hogy egészként ragadja meg, képes arra, hogy hatalmas testében hatalmas életéből is meglásson valamit, képes arra, hogy a szétszórtságban megragadjon egy hatalmas benső összefüggést![16]

Nyilvánvaló, hogy benső tervét és értelmét illetően ez az összélet csak nehezen hozzáférhető számunkra. Azonban mégis akadnak olyan külső jelenségek, amelyek benső vonatkozásokra utalnak.

Először is ott lennének a természetben megfigyelhető, ismert körforgások, amelyek közül talán a széné a legfontosabb, hiszen a szerves élet tartós, elengedhetetlen feltételeit biztosítja.[17] Továbbá, a geológia és a geográfia révén is megismerhetünknéhány olyan jelenséget, amelyet túlságosan szűk látókörűen ítélünk meg akkor, ha azt egyfajta „természetben lévő célszerűségként” fogjuk fel. A nagy légáramlatokat például a Föld együttes életének megnyilvánulásaiként értelmezhetjük tekintettel arra, hogy egy hőmérsékleti és éghajlati egyensúlyt hoznak létre, amely a földi élet feltételeinek egyike, így természetünkre nézve valamilyen jelentőséggel bírnak összéletükben.

A szerves élet tekintetében csupán az Erich Becher[18] által találóan „idegenszolgáló célszerűségnek” nevezett jelenségre emlékezetnénk, amely például megmutatkozik a méh-megtermékenyítés (a növények vagy a gubacsok[19] és sok minden más) viszonylatában. Itt – az észlelésünk számára hozzáférhető ösztönök és hajlamok körén kívül is – kifejezésre jut a természeti folyamatok egymásrautaltsága, amely csupán egy tervszerű, bensőleg tagolt összélet nyomán érthető.

Már csak a növények ismert napraforgása sem magyárazható a természet együttes életének figyelembevétele nélkül. Nyilvánvalóan lenniük kell erre vonatkozó mechanizmusoknak is, ám ezek nem valamilyen körülmények, rétegződések, kiválasztódások és hasonlók „eredői” vagy esetleges „következményei”, hanem sokkal inkább a természet életének együttes benső tagoltságából következnek.

Ugyanilyen esetet képez számos ismert „szimbiózis”, még általánosabban nézve, megannyi növény- és állattársulás, nemcsak egy adott fajon belüliek, hanem azok is, amelyek különböző növény- és állatfajok illetve nemzetségek között jönnek létre. Ezek esetében az együttélés, a kölcsönös benső vonzalom különösen szűk köreivel állunk szemben. S ezt a megállapítást az ásványokra szintén kiterjeszthetjük.[20]

Ha kitágítanánk ezen utalások körét (ez nem feladatunk), akkor sem lennénk képesek arra, hogy teljes képet alkossunk az összegészről, melyet a természetben jelenlévőként ismerünk. („Természetfilozófiámban” kísérletet tettem arra, hogy a természet „kitagolási rendjét”[21] kifejtsem.) Ám a természet összegészében folyó összélet fogalma – ahogyan azt követeljük – mégsem teljesen hasztalan!

Mindenekelőtt ez alapján beláthatjuk, hogy a természet – egésznek tekintve – szükségképpen teremtő! Ez viszont ellenkezik a jelenkori fizika „megmaradási elveivel”. Azonban nincs olyan eleven és mélyebbre hatoló természetszemlélet, amely ezeket elfogadná. A megmaradási elvek, melyek közül ma valamennyit az energia megmaradás elvére vezetnek vissza, csupán olyan követelmények, melyek a fizika módszeréből, azaz minden természeti jelenség mennyiségiben, matematikaiban való feloldásából erednek. E módszertani hipotézis ugyanakkor megállta a helyét, és csakis ez tette a fizikát azzá, amivé lett; csupán ez adta meg mai egységét. Csakhogy ez sohasem használható fel bizonyítékként az ellen, ami a dolog lényegéből fakadó követelmény, és a vele való együttélésünk alapján közvetlen módon belátható: „ahogy a természet a teremtésben él” (Goethe: Parabase).[22]

A természet összegészének és összéletének fogalma egy másik hozadékkal is jár, amely közvetlenül magának az Egésznek (Ganzheit) a fogalmából ered! Ahogy az egész minden tagját, úgy a természet összegészét egy nagyobb Egésznek kell magában foglalnia, azaz felülmúlnia és visszakapcsolnia.[23] Ez csakis a Legmagasabban, Istenben lehetséges.

A fizika módszertani előfeltevései szerint – amelyek a tisztán mennyiségi szemlélet céljának eléréséhez szükségesek – a természetben nem beszélhetünk Istenről. Miként Laplace Napóleonhoz intézve mondja: „Nem szorultam rá erre a hipotézisre (mármint Istenére)”. Különben is mi keresnivalója lenne egy isteni működésnek például a gravitációs törvényekben, egy egyenlőségben, egy Laplace-i „világképletben”? – Másként áll a dolog az univerzalisztikus szemléletben. Ez mindenkor szükségképpen úgy fogja fel az egészek, az alsóbb egészek és a tagok működését, mint amelyen a magasabb egészek, végső soron a Legfensőbb Átfogó, Isten által adott impulzusok végiglüktetnek.

Ennélfogva nem költői hangulattól, hanem azon túl az Egész fogalmában rejlő benső szükségszerűségtől indíttatva csatlakozhatunk Goethe kiváló szavaihoz:

„Aki a természetet mint isteni szervet tagadni akarja,
Az máris nemet mond minden kinyilatkoztatásra.”[24]

Ismételten elmondjuk, hogy az ilyen szavaknak nem is volna helye a matematikai fizika fogalmi rendszerében, nem is illenének oda, ámde alapvetően más a helyzet egy olyan szemléletben, amely az ember természetben való együttélésére irányul. E szemlélet a természet mint Egész fogalmához vezet, és minden Egész lényege szerint felülmúlást követel. Ez végső soron csak a Mindent Átfogóban, Istenben adatik meg.

S ahogyan létezik az összegész mint kitagolás fogalma, úgy létezik az összélet mint áttagolás fogalma is:[25] „A természetben ugyan minden változás, de a változás mögött egy örökkévaló nyugszik” (Goethe).[26]

 

A művészet tanúságai

A természet együttes élete érvényes fogalom marad számunkra, habár sohasem leszünk képesek azt teljesen kiismerni. Ennek egyik oka, hogy az ember a természetben nem tekinthető egy résznek a többi rész között. A középkori filozófia és misztika tudta, hogy az ember milyen magasan felülmúlja a természetet. Míg az embert Isten képmásának, addig a természetet Isten „lábnyomának” nevezte. Az ember, aki a természet fölé emelkedik, magában hordozza a természetet abban az értelemben, ahogy Arisztotelész, mint említettük, a lélekről szóló könyveiben „mintegy összes dolognak” (hósz panión), vagyis tulajdonképpen a dolgok foglalatának nevezte, ámde nehézségei és szoros határai vannak úgy az egyes részletek, mint az egész megfejtésének.

A természet együttes életét sokszor csak szimbolikus módon tudjuk megragadni. És ez mindenekelőtt a művészetben történik! Kiváltképp a természetköltészet, a tájfestészet és a zene képesek benső összbenyomásokat visszaadni. Szimbolizmusuk és megszemélyesítésük természetesen tág játéktérrel rendelkezik. Így aztán a természet megfejtését különböző szubjektív hangulatokkal és élményekkel lehet összefüggésbe hozni, mégis minden egyes szimbólum a maga módján igaz (vagyis amennyire egy adott oldalról ragadja meg a tárgyát). Mert amennyiben egyáltalán valamit szimbólummá lehet tenni, egy valóság, egy igazság is áll mögötte. Sőt, Goethe joggal mondhatta:

„Minden, mi történik, szimbólum, és azzal, hogy önmagát
tökéletesen kifejezi, utal a Fennmaradóra.”[27]

Hogy Goethét mennyire betöltötte a természet Egészéről vallott meggyőződése, többek között a Falkkal folytatott beszélgetésből származó alábbi szavak igazolják:[28]

„Ugyan mire jók nekem a (természet) részei és azok nevei?
Azt akarom tudni, ami a világegyetemet minden részében
átszellemíti, olyannyira, hogy felkutatja a másikat, szolgálja őt
vagy uralkodik rajta, aszerint, hogy a mindenkivel együtt született
szellem törvénye […] egyiket az egyik szerepre, másikat a másik szerepre képesíti.”[29]

Goethe az ember, a természet és Isten viszonyát Schelling és saját természetszemléletének értelmében látta:

„Miként a kicsiben, úgy a nagyban örökké
a természet s az emberi szellem tevékenykedik, mindkettő
égi ősfény tükröződése,
mely láthatatlanul fényárba von minden világot.”[30]

Goethe a természet isteni magábafoglalásának ősfényét egyfajta természetmisztika körében is megtartja. Így például a Faust első kötetében az „Erdő, barlang” felemelő jelenetében: „Dicső szellem, (visszapillantva a Földszellemre) megadtál, meg, de mindent […] S adtad országomul a dús természetet […]”:

„[…] biztonságos barlangba elvezetsz,
és láttatod magammal önmagam,
s megnyílnak lelkem titkos mélyei.”[31]

(A barlang tudvalevően az elmélyülés misztikus szimbóluma.)

Goethe még idős korában is – mintegy összefoglalva a makrokozmoszról és a Földszellemről szóló iménti Faust-monológot – az alábbi sokszor idézett szavakkal (Bedenken und Ergebung, 1820)irányította tekintetét a természet össz­egészére:

„Nézzétek, hogy szövi a gép
az örök szövőnő remekét,
egy lábnyomásnak hogyan enged
egymásba folyva száz fonál,
a vetélő jobbra-balra száll,
s egy billenés csomót köt, ezret –
csoda-művét nem koldulta össze,
örök időktől fogva szőtte,
az örök Mesternek így segít
megszőni szövevényeit."[32]

A Ganümédészben az ember és az „Isten-természet” mély közösségének kifejeződését látjuk. Ismét más helyen említést tesz a mértéktelenről (Übermaßes), amely veszélybe sodorja az ember és a természet közösségét (Kies tájék, Faust II.):

„[…] de az örök mélységek máris okádják
a lángözönt, s megállunk szíven ütve;
meggyújtottuk az élet fáklyalángját,
s tűztenger vesz körül, micsoda máglya!
Az öröm és bú izzó óceánját
– szeretet? gyűlölet? – mi szítja lángra
oly iszonyúan, hogy megint a földre
tekintünk, gyermeki fátyolra vágyva?
Így hát maradj, nap, a hátam mögött te!”[33]

Goethe az egyes létezőben is a legmagasabb Egészet kereste annak felfoghatatlanságában. Az egyes létező a természet mélységes alapjára utal, melyet nem vagyunk képesek elérni:

„Egy rózsa mindig képtelenség,
s felfoghatatlan a csalogány!”[34]

A természet, az emberi élet, szerelem, gondolkozás labirintusi útjára utalnak A Holdhoz című vers ismert sorai, ahol a folyó egymásba fonódott járását, hullámainak mulandóságát az emberre vonatkoztatja:

„[…] Mit a tömeg sohse lát,
Mi hivatlanúl,
Keblünk utvesztőin át
Éjenként kigyúl.”[35]

Az éjszaka mágiája ugyanígy felébreszti az emberi kebelben a természet szunnyadó, esetenként barátságtalan tündérvilágát. Kiváltképp ez a megfelelés tetteoly híressé Tieck verseit:

„Csodás holdfényes éjszaka,
Mely az értelmet fogva tartja,
Csodálatos mesevilág,
Támadj fel a régi pompában!”[36]

Sokszor megénekelték, hogy a reggel és a tavasz milyen megfelelésben áll az új, benső élettel és a bennünk lévő szellemi felébredéssel. És még egy ennél is magasabb megfelelésre, a túlnani életben való megújulására utal Uhland Jövendő tavasz című költeményében:

„Bizony minden esztendőhöz
Szelíden, fényesen jut el tavasza;
Ama hatalmas, tiszta is –
Légy nyugodt, te sem vagy nélküle!
Még megadatik neked
Az utad végén;
E földön hírét veszed,
S odafent rád köszönt.”[37]

A gazdag váltakozás, a kimeríthetetlen átalakulások, amelyekre csakúgy, mint az ember, a természet is képes, például Eichendorff alábbi megigéző soraiban jut kifejezésre:

„Az erdők királya végig járta az erdőket
S örömében kürtjébe fújt.
Lám, a néma mezők felett zengett,
Amiről a nappal mit sem tudott. ”[38]

A legmerészebb Goethe egyedülálló Szulejka-himnusza a Nyugat-keleti dívánban, amely rámutat a természetben is annak megfelelőire, amit az ember a szeretetben képes érezni, és ami újfent az ember és a természet rejtett egységére utal, és kettőjük együttélését újból érthetővé teszi:

„Ezer alakba rejtőzhetsz előttem,
Csupa-kedvesség, látom, mind te vagy;
futhatsz, csodák varázsfátylába szőtten,
s Csupa-Jelen, látom, hogy merre vagy.

A karcsú ciprus ifjú erejében,
Csupa-Szépség, felismerlek: te vagy;
a folyam zsongó hullámtengerében,
Csupa-Hízelgés, ott is csak te vagy.

Ha a szökellő vizsugár kibomlik,
Csupa-Játék, nekem az is te vagy;
a felhőben, amely épülve omlik,
te Csupa-Tánc, téged látlak: te vagy.

Rét szőnyegében ragyogó virágok:
te Csupa-Csillag, nekem mind te vagy;
hol ezerkarú repkényt kúszni látok,
óh Csupa-Ölelés, ott is te vagy.”[39]

Az emberi szellem fensőbbségét a természetben lévő immaterialissal szemben, amely teret ölt, nem pedig – az emberhez hasonlóan – gondolkozik, a természet iránt lelkesedők körében nem jelentéktelenebb személy, mint maga Eichendorff mondta ki:

„Ó, emberi szó, tisztán teljes szívből való!
Hisz te vagy a leghatalmasabb, eltalálod
A helyes alaphangot, mely csak zavarosan csendül fel
A természet ezernyi hangjában.”[40]

Még hány ilyen példát lehetne előhozni! A festészetben csupán Altdorfer, Grünewald, Philipp Otto Runge, Schwind tájaira emlékeztetünk, amelyek Egészként életet lehelnek. A zenében Beethoven Pastoralejára és Richard Wagner Siegfriedjének Erdőzsongás-motívumára, amely közvetlenül minden szívet megragad, és ez a közvetlenség kezességet vállal az igazságért.

 

Visszapillantás

Az előbb kifejtett gondolatmenetek tartalmaznak egyet s mást, ami korunk nézeteitől, sőt egész szellemi irányvonalától idegen. Annak érdekében, hogy az idegenség érzését enyhítsük, álljon itt még egy rövid visszapillantás, amely gondolatainkat más megvilágításba kívánja helyezni.

1. Az újkori fizika olyan leegyszerűsített módszert kénytelen alkalmazni, amely csupán a természeti világ történéseinek mennyiségi s így értelem nélküli, azaz mechanisztikus összefüggéseit veheti alapul. Ilyen leegyszerűsítés nélkül a kauzális–matematikai fizika – az összes nagy eredményével együtt – nem volna lehetséges. Másfelől viszont nem válhat egészében e módszer hipotézise – vagyis a természet tisztán mennyiségi meghatározottsága – természetszemléletünk alapjává.

Felül kell kerekednünk a jelenleg uralkodó, mélyen szégyenletes és életünket elszegényítő tévedésen, amely szerint a természet nem bensőleg áll velünk kapcsolatban. (Az, hogy ebben az alapvető kérdésben a legújabb fizika bármiben is különbözne a régitől – Galilei óta –, gyermeteg tévedés, válaszra sem érdemes.)

Ezen cél elérését követeli velejéig megtámadott kultúránk élete.

2. Ugyanez vonatkozik a lélektanra. Miként a fizika matematikai, úgy a lélektan illetve annak minden irányzata (beleértve a gondolkozás- és alaklélektant) szenzualisztikus, ennélfogva továbbra is egy „pszichológia lélek nélkül”. Ám valamennyi szenzualizmus a matematikai–kauzális és mechanisztikus módszer átültetése a lelki jelenségekre (ami egyébként már a felszínen a „kísérleti lélektan” elburjánzásaként jelentkezik!). A fizikában a matematikai–mechanisztikus hipotézis termékenynek bizonyult (mivel a természeti összefüggések értelme többnyire nem hozzáférhető számunkra), de a lélektanban ez létellenes, önnön lényegével ellenkező, így hát terméketlen, mi több romboló. Tán Shakespeare-nek meg kellett volna várnia a mai „laboratóriumokban” folyó „kísérletek” eredményeit, mielőtt megírja a „III. Richárdot” és a „Macbethet”?

Felül kell kerekednünk a lélek nélküli lelki élet szenzualisztikus tévedésén, illetve azon, hogy ezt az életet a fizika módszerével kutassuk, valamint azon, hogy a lélek szenzualisztikus módon önmaga által meghatározott, magára hagyott, vagyis egyúttal felfelé is zárt, Istentől elidegenedett.

Az, hogy ezen cél elérése elengedhetetlenül szükséges kultúránk újjáélesztéséhez, talán még nyilvánvalóbb, mint magában a mennyiségi–mechanisztikus természet esetében. A természet ugyanis annyiban lehetővé teszi a visszavezetést tisztán mennyiségi ismérvekre (indíciumokra), hogy e módszer habár nem tudja kimeríteni a tárgyát, mégis eredményes, ellenben a lélek körében egyáltalában nem találkozunk mennyiséggel, hiszen itt minden kizárólag az Egész értelmi összefüggései, tagolása és áttagolása alapján fogható fel (ami még a közgazdaságtanra nézve is érvényes, ahol a jószágmennyiség és a munkamennyiség csupán származtatott értékkel, érvénnyel bír.)[41]

Ebből következően:

3. Az emberi Én csak a másik Énnel együtt jön létre, ebben nyilatkozik meg az egyes szellem közösségben való tagszerű bennefoglaltsága, és e tagszerűség újfent a lelki élet egészleges alkatát igazolja, amely szükségképp megköveteli a legmagasabb Egész feletti Egészben, Istenben való bennefoglaltságot, visszakapcsoltságot (a misztikusok „lélek-alapja”).

Nemcsak a szenzualisztikus, hanem a pozitivisztikus tévedésen is felül kell kerekednünk, újra betekintést kell nyernünk a lélek metafizikai lényegébe.

A pozitivizmus által elszegényített jelenkori gondolkozás számára mindez idegenül hangzik; és kiváltképp minden metafizikai egyenesen kínosnak számít. Mi viszont azzal a kérdéssel felelünk: Lehetséges-e egyáltalán magasabb kultúra metafizika nélkül?

Bennünket az a felfogás érdekel itt különösképpen, amely az érzékszervi érzékelésben az embernek a természet bensőjében, a dolgok immateriális gyökereiben vagy intelligibilis lényegi princípiumaiban (ideáiban, formáiban) való részvételét látja. Akinek túl merésznek tűnik e gondolat, az fontolja meg az ellenkezőjét: az érzékelés szokásos felfogása teljességgel lehetetlen, nem végiggondolható. Amennyiben az elektromágneses inger, a levegőrezgés, a „molekulamozgás” valóban csak és kizárólag külső inger lenne, úgy emez és minden, ami hozzákötődik, merőben inadekvát lenne szellemi–lelki életünk számára, tehát nem pusztán „szubjektív”, hanem érinthetetlen, hozzáférhetetlen lenne számunkra! Az ilyesfajta ingereken keresztül semmiképpen sem lennénk képesek fényt, hangot és meleget érzékelni, merthogy a szellemi–lelki és az anyagi teljesen különböző síkon fekszenek. Egyenesen gondolattalannak kell neveznünk a pozitivizmus azon állítását, mely szerint az érzékelésben képesek lennénk a szervek ingerét és kemizmusát – ami még a pozitivisták számára is valami merőben más kell legyen – bensőleg megragadni úgy, hogy ezen folyamat során – amit „paralelnek” vagy „korrelatívnak” neveznek – mindezek nem változnak.

Ha a természet valóban semmit sem foglalna magába szellemünk tükröződéséből, ha ellenkezőleg nem alkotna vele egy távolabbi rendű közösséget, vagyis, ha semmi immateriálisat nem tartalmazna, akkor – ismételjük meg még egyszer – érzékelhetetlen, érinthetetlen volna, legjobb esetben is olyan káoszt képezne, melyben nem lennénk képesek eligazodni.

Ha meg akarjuk érteni az ember és természet viszonyát, ezt nem lehet elégszer megfontolás tárgyává tenni.

Mindazonáltal az újkori embernek egyfajta benső emelkedettségre, az elsajátított materialisztikus–pozitivisztikus beállítottságokon való teremtő felülemelkedésre van szüksége ahhoz, hogy az ember és a természet valódi közösségi viszonyát megértse. Aki a mai szellemben nevelkedett, annak számára egy benső megtérés szükséges ahhoz, hogy a természetet képes legyen immateriális lényegi princípiumok által hordozottként, ezen lényegi okokat pedig szellemünkkel érintkezőként, sőt hozzátartozóként elgondolni!

A természet igaz szemlélése így vezet vissza bennünket az ember nagyságához. Az ember legfőbb lénye szerint szellem. Szellem, aki képes önmagát gondolni, aki az egész világot magában foglalja, aki képes a természetet észlelni, továbbá megismerni.

Végül külön nyereségnek tekinthetjük, hogy az érzékelés mibenlétéről alkotott felfogásunkkal a természet önértéke is magától adódik, amelynek megléte olyan követelmény, amiről lényünk legmélyebb szintjén nem tudunk lemondani (ezt még a szigorú aszkézis is csak nagyon korlátozottan teheti meg). S vajon miért idézik folyton Goethe nagyszerű mondását: „A természet magva – nem szívében az ember?”, ha nem éppen a lélek és a természet közötti rokonság érzése miatt? Ez utóbbit viszont csak a természet immateriális általi hordozottságával magyarázhatjuk. Ha így teszünk, azok a szánalmas filozófusok is elhallgatnak, akik a költő isteni szavaiban „panteizmust” akarnak szimatolni.[42]

Végül jobban megértjük az anyag immateriális gyökereire vonatkozó tant, amennyiben letisztult szemléletként fogjuk fel, amely mindazon korok sajátja volt, ahol a természeti jelenségekben valami lélekszerűt láttak, és amely mellett ugyanakkor a platóni ideatan és az ariszotelészi formatan is csupán ennek meghatározott fogalmi megragadásához szolgálnak példaként.

Ekkor lényegében már nem ütközünk meg azon, hogy e lélekszerű lény az emberi szellemmel (úgyszólván a színfalak mögött) érintkezik.

Csupán a természet ilyen szemlélete által válik érthetővé az ösztön és az érzékelés, általa halad a megértés az Egész felől a tagok irányába, egyedül általa válik érthetővé úgy az ember, mint minden szerves lény együttélése a természettel, és az ember mint az ideák vezére (Ideenführer) csak általa nyeri vissza a méltóságát, amelynek értelmében közvetett módon a természet ura.

 

Fordította: Berkó Dániel

 

Jegyzetek

[1] A hagyatékból származó, Manfred Schröter által első ízben közzétett töredékek A tavasz címmel. – Friedrich Wilhelm Joseph von Schelling: Clara oder Über den Zusammenhang der Natur mit der Geisterwelt. München, 1948, Manfred Schröter, 132. o.

[2] [Első megjelenése: Vom Gemeinleben des Menschen mit der Natur. In Zeitschrift für philosophische Forschung, 4. évf. 4. sz. Glan-Meisenheim, 1950, 527–549. o. Továbbá in Kleine Schriften. Othmar Spann összkiadás. 8. köt. Graz, 1969, Akademische Druck- und Verlagsanstalt, 313–340. o. – a szerk.]

[3] [Dubois-Reymond, Emil (1818—1896): német fiziológus és fizikus. – a ford.]

[4] Így például Rudolph Dittler (fiziológus) cikkében: Sinnesorgane (allgemein­physiologisch). In Handwörterbuch der Naturwissenschaften.2. kiad. 9. köt. Jéna, 1934, 57. o. Dittler ugyanitt „az érzéki energiák specifikusságára” vonatkozó tanítást is képviseli (I. m. 54. és 57. o.).

[5] Justinus Kerner: Die Seherin von Prevorst. Stuttgart, 1829. [Az eset részletes beszámolójához lásd Alfred Lehmann: Babona és varázslat. Budapest, 1900, 396–403. o. – a ford.] – A kiterjedt irodalomból számtalan példát találunk, többek között Ernst Mattiesen Der jenseitige Mensch (Berlin és Lipcse, 1925) című könyvében.

[6] [„Swedenborg távolbalátásának legcsodálatosabb esete bizonyára a stockholmi tűzvészről szóló híres tudósítás. 1739. szeptember 1-jén Swedenborg visszaérkezett Svédországba és délután 4 órakor Gothenburgban lépett partra. Egy barátja mindjárt társaságba hívta meg. 6 órakor távozott a társaságból, de egy pillanat múlva sápadtan és megrémülve tért vissza. Elbeszélte, hogy Stockholmban nagy tűzvész pusztít. Nagyon nyugtalan volt és gyakran kiment szabad levegőre. 8 óra tájban azt beszélte, hogy a tüzet eloltották, éppen három háznyira stockholmi lakása előtt. Swedenborg állításának híre rögtön szétterjedt a városban és a kormányzó füléhez is eljutott. A következő reggel elküldött Swedenborgért, aki a tűzvész minden részletét leírta előtte. Csak hétfőn este jött hírmondó Stockholmból Gothenburgba és kedden reggel érkezett a királyi hírnök. E hírnökök jelentései pontosan megegyeztek Swedenborg leírásával. Kant ezt az esemény után körülbelül hat év múlva írta le. Adatait egy barátjától kapta, aki maga is a két említett városban volt és szemtanukkal beszélt, kik a csodálatos eseményre még pontosan emlékeztek.” Alfred Lehmann: Babona és varázslat. Budapest, 1900, 383. o. (Ranschburg Pál fordítása) – a ford.]

[7] [E hipotézis – Spann szerint – azért is tarthatatlan, „mivel ez esetben a test és a szellem tökéletes mellérendelésének kellene történnie. Ha tudniillik az egyik egyenesen hat a másikra, akkor többé nem állapítható meg a szellem fensőbbsége, amelyet feltétlenül el kell ismernünk, hogyha egyszer (mint ahogy ez esetben is) elismertük a szellem fogalmát.” Othmar Spann: Erkenne Dich Selbst. Jena, 1935, 157. o. – a ford.]

[8] [Lásd Othmar Spann: Erkenne Dich Selbst. I. m. 155–156. o. „Ennek a Spinozánál fölbukkanó és a szenzualisztikus lélektanban uralkodó tanításnak az alapgondolata, hogy a testi történések és a szellemi történések külön-külön egymás mellett folynak, egymással párhuzamosak. Ezen tanítás előnye, hogy elismeri a szellemi és a testi fajbeli különbségeit, de ellentmondásos és nem magyarázza meg a valóságot.” (…) „Megállapíthatjuk, hogy a parallelizmus-hipotézis gyakorlatilag rejtett materializmusra fut ki. (…) A parallelizmus tana a természet oldalán a történések tisztán törvényszerű lefolyását, zárt természeti kauzalitástállapít meg. Ez szükségképpen azt jelenti, hogy azok az események is, amelyek a szellem oldalán hozzá vannak rendelve a test természeti történéseihez, egyértelműen meghatározottak. Ezzel viszont kiiktattuk a szellem szabadságát. (…) Ezen tanítás értelmében a »parallelizmus« nem értelmes megfelelést, hanem külsőleges hozzárendelést, azaz egy tisztán mechanikus párhuzamosságot jelent.” – a ford.]

[9] Részletesebb kifejtést nyújtottam könyvemben: Philosophenspiegel. Die Hauptlehren der Philosophie begrifflich und geschichtlich dargestellt. 2. kiad. Bécs, 1950, 111. oldaltól és 124. oldaltól (újabban: 3. kiad. Graz, 1970, 121. oldaltól és 136. oldaltól = Othmar Spann összkiadás. 13. köt.).

[10] [Lásd a jelen kötetben Sophie Latour Assisi Szent Ferencről szóló tanulmányát. – a ford.]

[11] Arisztotelész: A lélekről. 431 b.

[12] [„Wär’ nicht das Auge sonnenhaft, / Die Sonne könnt’ es nicht erblicken; / Lebt’ nicht in uns des Gottes eigne Kraft, / Wie könnt’ uns Göttliches entzücken?” Goethes Werke. 1. köt. Hamburg, 1978, 367. o. – a ford.]

[13] Az erre vonatkozó példák megtalálhatók könyvemben: Erkenne Dich Selbst. Eine Geistesphilosophie als Lehre vom Menschen und seiner Weltstellung. I. m. 134–135. o. (újabban: 2. kiad. Graz, 1968, 120–121. o. = Othmar Spann összkiadás. 14. köt.)

[14] [„Sagt, wo meine Heimat liegt? Heut’ im Traum sah ich sie wieder, und von allen Bergen ging / Solches Grüßen zu mir nieder, / Daß ich an zu weinen fing.” Joseph von Eichendorff: Erinnerung (Lindes Rauschen in den Wipfeln). In Gedichte, 1837, Duncker und Humblot. – a ford.]

[15] Itt természetesen csupán a Földünkről lehet szó. A világmindenség többi részére vonatkozólag az asztrológia ad támpontokat. – Vö. többek között Karl Wirtz: Kosmos. In Handwörterbuch der Naturwissenschaften. 2. kiad. 5. köt. Jena, 1934, 1070. oldaltól. Otto Knopf: Kosmogonie. In Handwörterbuch der Naturwissenschaften. 2. kiad. 5. köt. Jena, 1934, 1057. oldaltól. – Vö. továbbá Wilhelm Troll: Morphologie der Pflanzen. In Handwörterbuch der Naturwissenschaften. 2. kiad. 7. köt. Jena, 1932, 1. oldaltól.

[16] Az innen, a világszellem (Weltseele) fogalma felé nyíló perspektívák kapcsán vö. könyvemmel: Naturphilosophie. Jena, 1937, 262. oldaltól és 279. oldaltól (2. kiad. Graz, 1963, 232 oldaltól = Othmar Spann összkiadás. 15. köt.).

[17] Vö. Henrik Lundegardh: Der Kreislauf der Stoffe in der organischen Welt. In Handwörterbuch der Naturwissenschaft. 2. kiad. 5. köt. Jena, 1934. Gottlob Lick: Der Kreislauf der Stoffe in der anorganischen Natur. In Uo.

[18] [Erich Becher (1882–1929), német filozófus és pszichológus, a vitalizmus képviselője. – a ford.]

[19] [„A növények szervein élősködők vagy szurás következtében támadt helyi szövetdaganat vagy szövetképzés, mely a benne vagy rajta levő élősködőnek az időjárás és ellensége ellen védelmül, lakóhelyül, költőfészkül és táplálékul is szolgál.” A Pallas Nagy Lexikona. Budapest, 1893–1897, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság. http://mek.niif.hu/00000/00060/html/042/pc004292.html– a ford.]

[20] Vö. Wilhelm Troll: Goethes morphologische Schriften. Jena, 1926, Eugen Diederichs, 89. o., 94. oldaltól és több helyen. A szép problémája, in Studium Generale, 1949, 259. oldaltól (értékes utalásokkal: a szépség az egész természetet átjárja). – Lothar Wolf. In Studium Generale, Heidelberg, 1949, 213 oldaltól. – Johann Killian: Das Du im Stein. Die Sprache des Anorganischen. Berlin–Bécs–Lipcse, 1948, Zsolnay Pál.

[21] [A kitagolási rend (Ausgliederungsordnung) fogalma kapcsán lásd Walter Becher: Ökológia és univerzalizmus Othmar Spann szellemében. A jelen kötetben. – a ford.]

[22] [Részlet Goethe Parabase című költeményéből. – a ford.]

[23] [A visszakapcsoltság (Rückverbundenheit) kategóriája kapcsán lásd Walter Becher: I. m.a ford.]

[24] „Wer die Natur als göttliches Organ leugnen will, / der leugne nur gleich alle Offen­barung.”

[25] [A kitagolás (Ausgliederung) illetve áttagolás (Umgliederung) kategóriája kapcsán lásd a jelen kötetben Walter Becher: I. m. – a ford.]

[26] Idézi Wilhelm Troll: Goethes morphologische Schriften. I. m. 34. o.

[27] „Alles, was geschiet, ist Symbol, und indem es vollkommen sich / selber darstellt, deutet es auf das Übrige.”

[28] Goethe: Gespräche. 2. kiad. Lipcse, 1909, Woldemar Freiherr von Biedermann, 28. o.

[29] „Was helfen mir die Teile (der Natur), was ihre Namen? / Wissen will ich, was jeden Teil im Universum so hoch / Begeistigt, daß er den andern aufsucht, ihm entweder dient / Oder ihn beherrscht, je nachdem das allen eingeborene / Vernunftgesetz… den zur dieser, jenen zu jener Rolle befähigt.”

[30] „So im Kleinen ewig wie im Großen / Wirkt Natur, wirkt Menschengeist und beide / Sind ein Abglanz jenes Urlichts droben, / Das unsichtbar alle Welt erleuchtet.”

[31] [Goethe: Faust I. Budapest, 1980, Európa Könyvkiadó, 217. o. (Jékely Zoltán fordítása) – a ford.]

[32] [Goethe: Antepirrhema In Goethe versei. Budapest, 1972, Európa Könyvkiadó, 180. o.(Eörsi István fordítása) – a ford.]

[33] [Goethe: Faust II. Budapest, 1980, Európa Könyvkiadó, 11. o. (Kálnoky László fordítása) – a ford.]

[34] „Unmöglich ist immer die Rose, / Unbegreiflich die Nachtigall!”

[35] Goethe: A Holdhoz (1779). In Dóczi Lajos: Goethe költeményei. Dóczi Lajos munkái. 10. köt. Budapest, 1905, 48–49. o.

[36] [„Mondbeglänzte Zaubernacht, / Die den Sinn gefangen hält, / Wunderbare Märchenwelt, / Steig’ auf in der alten Pracht!” Ludwig Tieck: Wunder der Liebe (Glosse). In Gedichte. 2. rész. Drezda, 1821, 212. o. – a ford.]

[37] [„Wohl blühet jedem Jahre / Sein Frühling mild und licht; / Auch jener große, klare – / Getrost, er fehlt dir nicht! / Er ist dir noch beschieden / Am Ziele deiner Bahn; / Du ahnest ihn hienieden, / Und droben bricht er an.” Ludwig Uhland: Künftiger Frühling. In Werke. 1. köt. München, 1980, 32–33. o. – a ford.]

[38] [„Waldkönig zog durch die Wälder / Und stieß ins Horn vor Lust. / Da klang über die stillen Felder, / Wovon der Tag nichts gewußt.” Joseph von Eichendorff: Die Stolze. In Gedichte. Berlin, 1841. – a ford.]

[39] Johann Wolfgang Goethe: Nyugat-keleti díván. Ezer alakba rejtőzhetsz előttem. Budapest, 2001, Magyar Elektronikus Könyvtár. http://mek.niif.hu/04200/04277/04277.htm#157 (Szabó Lőrinc fordítása)

[40] [„Ja, Menschenstimme hell aus volles Brust! / Du bist doch die gewaltigste und triffst / Den rechten Grundton, der nur verworren anklingt / In all’ den tausend Stimmen der Natur.” Joseph von Eichendorff: Aus schweren Träumen (1828). – a ford.]

[41] [Az utóbbi kapcsán lásd bővebben Othmar Spann: A gazdaság átka és áldása. A jelen kötetben. – a ford.]

[42] [A panteizmussal kapcsolatban lásd a jelen kötetben Harry Oldmeadow „Keze művét hirdeti az égbolt” című írását. – a szerk.]