Hirtelenjében a nyugtalanság, amely a civilizáció, sőt az emberi faj mint olyan fennmaradása körül támadt, olyan tolakodóvá vált, hogy komplikálttá tette és megzavarta a fejlődésről való lázas tervszövögetést, amely a modern civilizációban már a megszállottság méreteit öltötte magára, és ma sem hagy alább.[1] „Hirtelenjében”: ez a jó szó annak kifejezésére, hogy mennyire meglepődnének az ipari világ szerkezetének megálmodói, ha azt találnák, hogy a fennmaradás témája ilyen gyorsan felütötte ellenszenves fejét, összezavarandó eredeti szándékaikat a mindenki számára biztosítandó jólétről és pihenésről!
Nem célja az itt következő vizsgálódásoknak, hogy belemenjenek ezen aggodalom okainak részletes tanulmányozásába, és még kevésbé, hogy specifikus orvosságokat vagy fájdalomcsillapítókat javasoljon; sokkal inkább, hogy olyan nézőpontot találjon, amelyben a szituáció a maga teljességében áttekinthetőbbé válik azok számára, akik nem csupán aggodalmaskodnak, hanem egyúttal kiábrándultak és zavarban vannak. Elöljáróban kívánatosnak tűnik oly röviden összefoglalni a szóban forgó aggodalmak legfontosabb, közvetlen okait, amennyire csak lehetséges. Saját természetük szerint ezeket három fő csoportra oszthatjuk, alkalmasint félretéve a viszonylagos érvényű, tetszőleges nézőpontokat. Először is a hidrogénbomba elérhetősége, s azzal együtt a tudományos, azaz kémiai, biológiai, sőt pszichológiai fegyverek folytatódó fejlesztése, amelyek legalább olyan pusztítóak lehetnek, mint az iménti. Másodsorban a világ népességének várható hatványozott növekedése. Harmadszor, néhány természeti forrás korai kimerülésének megjövendölhetősége, melyektől a modern civilizáció függésben van, s itt nem csak a fosszilis üzemanyagokra és bizonyos fémekre kell gondolni, hanem egyúttal azon biológiai forrásokra, amelyeket az emberi egészségre egyébként közvetlenül is ártalmas környezetszennyezés veszélyeztet.
E három csoport közül bármelyiknek a figyelembevétele önmagában elegendő okot adhatna az aggodalomra; együttesen egészen nyomasztó a hatásuk, különösen, hogy az idő-skálán – amelyen jó néhány krízis akuttá válásának bekövetkeztével számolhatunk – évtizedekkel, nem pedig évszázadokkal kell kalkulálni. Okkal kérdezheti bárki: helyzetünk ezen aspektusa miért került hirtelen ennyire előtérbe, és mint gondolkodtak ez idő alatt a tudósok és tervezők, akikbe oly sokáig vetettük bizalmunkat? Igaz, vannak közöttük és mások között, akik fenntartják, hogy így beszélni merő pánik; hogy a tudományos tudás alkalmazása oly régóta kiugróan sikeres, és hogy éppen ezért meg lehet bízni a tudománynak azon képességében, hogy megbirkózzon a helyzettel, mi több: hogy egyedül a tudomány tud megbirkózni vele, feltéve persze, ha széleskörű kutatási lehetőségeket kap és az emberek elismerik az eredményeit. Vannak aztán emberek, köztük tudósok is, akik eltökéltek arra, hogy az egészet figyelmen kívül hagyják, azon az alapon, hogy valahogy majd csak elboldogulunk a jövőben, mint ahogy elboldogultunk a múltban. Nehéz elfogadni e nézetek bármelyikét is. Ezúttal az eset túlságosan súlyos, az idő pedig túl rövid. Az aggodalom létezik és egyre növekvő politikai, társadalmi, morális, filozófiai és vallási rendetlenség kíséri. Közben mindennek ellenére a termelés és elosztás terén (ami a legtöbb embert érinti, akár bér, akár fizetés révén) minden partikuláris érdeket annyira erőteljesen akarnak érvényesíteni a több és még több jegyében, amennyire csak lehet, s mindeközben a szükségletek megszervezett felajzása maga is egy külön iparággá vált, amelyet könyörtelenül, tudományos alapossággal kutatnak.
Kevésbé nehéz elfogadni azt a nézetet, hogy az emberiségnek, különösen módosabb tagjainak legalábbis egy időre vélhetőleg el kell halasztania a haladás megannyi forgalomban lévő eszméjének megvalósítását, sőt talán el kell fogadnia valamit, ami ezen eszmék szempontjából csakis regresszióként értékelhető, az életszínvonalból való engedés, régebbi vívmányok feláldozása, és – ha a legrosszabb félelmek realizálódnak – valamiféle barbarizmusba való részleges visszatérés formájában. Mindez ugyanakkor csak és kizárólag az anyagi jólét értelmében mérhető fejlődés lelassítására vonatkozik. Olykor azt sugallják, hogy annak, amit „kultúrának” neveznek, a jólét igazi mércéjének kellene lennie, és hogy a kulturális progressziót nem szükségszerűen akadályozza a materiális regresszió. Természetesen minden azon áll, hogy a „kultúra” szó mit jelent, mit foglal magában, és mit nem. Egyáltalán nem lehetetlen, hogy egy kultúrát mértéktelenség, fényűzés és értéktelenség jellemezzen, amely utóbbi a túlzott materiális fényűzésnél nem kevésbé káros és megtévesztő. Korunk kultúrája miként állja ki a próbát e lehetőség fényében?
A mai kultúrát – átfogóan használva a szót, ahogy e vonatkozásban kell, nem szorítkozva a művészet speciálisabb vagy exkluzívabb ágaira – főként az érzéki keresése jellemzi, ami alig kevesebb, mint az érzékinek való behódolás; ez a keresés pedig a bármilyen irányban való kísérletezést indokolja. Az érzékiség nem maradandó, nem elégít ki sokáig; állandó megújulást követel, inkább teletöm, mint kielégít, azt követeli, hogy egyre nagyobb változatossággal még intenzívebbé tegyék. A művészetek sem mentesek ettől, ám ezzel kapcsolatban gyakran az „esztétikai” szót részesítjük előnyben a „érzéki” helyett, pedig jóformán ugyanazt jelentik. Az eredmény zavaros, mivel egy igazi kultúra mindenekfelett fegyelmezett, szabályokkal fékezett, nemesítve válogató és intellektuális (ami azt jelenti, hogy elsősorban az értelemmel törődik és csak másodsorban az emóciókkal). Egy igazi kultúra nem veti meg az érzékit, mi sem áll távolabb tőle; a célja pontosan az, hogy az érzékelést a lélek építése és megtisztítása felé irányítsa. Minthogy kultúránk olyan, amilyen, tán nem kellene meglepődnünk a „szubkultúrák” kibontakozásán, amelyek drogokra, szexuális szabadosságra, kvázi-vallásos fantáziákra, vagy akár erőszakra alapozódnak, gyakran az úgynevezett „szabadság” nevében, ami a valóságban semmi más, mint a kultúránkra jellemző érzékleteknek való rabulesés. Mindezt egy fülsüketítő propagandaáradat és zaklatottság táplálja és támogatja, mely jóformán szünet nélkül ömlik a sajtóból és a rádióból, szinte minden elképzelhető témáról való egyveleg-szerű információkkal elegyítve. Az egésznek már a puszta súlya is nyomasztó, szervezettsége és irányítottsága pedig a legtöbb halandó tevőlegességi hatókörén túl helyezkedik el. Ellenáll mindennek, ami egyszerű, nyugodt, kedves, maradandó vagy mély. Mi több, mivel a szemléletünk domináns módon tudományos, s ez tükröződik kultúránkban, talán kijelenthető, hogy a tudomány is hasonló özöntől szenved a maga területén: egy hatalmas és gyorsan dagadó, mind inkább specializált és emészthetetlen információtömegtől, míg ezzel egyidejűleg a legfőbb elfoglaltsága, hogy nagy sebességgel és még több kutatással növelje annak tömegét, mintha ez a fajta kutatás leggyakrabban nem még több problémát támasztana a valóságban, mint amennyit megold. A teljes válasz mindig olyan, mintha már itt lenne az orrunk előtt, ám minduntalan „további előrelépést” kell tenni, hogy a tökéletes sikert elérjék. Ami kísérleti megközelítésüket és eredménytelenségüket illeti, tudományunk és kultúránk pontosan megegyezők, s e tény nem minden jelentőség nélkül való.
Bizonyos, hogy kulturális téren is egy mennyiségi túlfejlettségtől és egy minőségi hanyatlástól – mondhatni szennyezéstől – szenvedünk, amely párhuzamos azzal, ami materiális téren végbemegy, és a folyamatok irányának legalább olyan mindent felölelő megfordítását követeli, mint az utóbbi. Megjegyezhető, hogy olyan kultúra, amelyre az anyagi veszteségek ellensúlyozásainak reményteljes forrásaként lehetne tekinteni, aligha jelenkori kultúránkból fog származni.
Mindezek a jelenségek, bármilyen kategóriába legyenek sorolhatók, valójában egyetlenegynek az aspektusai, egyszerűen azért, mert a civilizáció, ha egyáltalán jelent valamit, egyetlen egész. Rendelkezik gazdasági és kulturális aspektussal, amelyeket nem lehet jobban szétválasztani, mint amennyire a test és lélek elválaszthatók lennének azokban az emberi lényekben, akik alkotják. Ez a két aspektus, amelyek hasonlóképp nevezhetők testinek, illetőleg lelkinek, ennek ellenére nem teszi ki az egész embert vagy az egész társadalmat. Mindkettőben van valami, amit „szellemnek” neveznek, és nincs rá jobb szavunk, azon sokféle értelmezés ellenére, amelyekben e szót közönségesen használják. Ha valóban nincs a testi és lelki tartományon kívül valóság, akkor a szellem fogalma csakugyan felesleges, mivel ez esetben a szó nem jelent semmi többet egy konvencionális kifejezésnél, amely egyik vagy másik, vagy mindkét tartományhoz tartozó jelenségeket takar. E kifejezést nagyon más értelemben használjuk itt. Azt jelenti, ami meghaladja mind a testit, mind a lelkit, és mindkettőhöz képest elsőrendű. Ez az isteni afflatus, a „szél”, amely „ott fú, ahol akar”, életet lehelve minden változható formába, és anélkül nyilvánul meg azokon keresztül, hogy önmaga változáson menne át. Ezért hát lényegileg miszteriózus, és nem lehet egyértelműen vagy kimerítően meghatározni, amit vesztünkre mégis megpróbálnak figyelmen kívül hagyni, mivel mindenütt-jelenvalósága megkerülhetetlenné teszi. Saját természeténél fogva teljesen más megközelítést kíván, mint a tudományos, minthogy utóbbinak kizárólag az érzékelhető megfigyelésének útján lehet nekivágni, illetve e megfigyelésből való dedukció által. A tudományos megközelítés mindig közvetett, míg a szellemi mint olyan csakis közvetlenül megközelíthető, úgymond „látott” vagy „nem látott”, eset szerint.
A vallás viszonyulása az emberi élet valóságaihoz és problémáihoz alapvetően eltér a tudomány megközelítésétől, mivel a vallás sajátos és nélkülözhetetlen feladata a szellemi tudatos érzékelésének avagy „látásának” kiművelése és megőrző fenntartása, illetve ennek megosztása az emberekkel különféle igényeiknek és képességeiknek megfelelő formában. Principiálisan a vallás képezi a civilizáció látható szellemi középpontját: a szellemi ennek ellenére mindenben megnyilvánul, nem kivétel ez alól az érintetlen Természet sem. Így van ez mind pozitív, mind negatív értelemben, messze túl a viszonylagos igenlésen vagy tagadáson, mindent felölelő lényegiségének való viszonylagos megfelelésen vagy meg-nem-felelésen. Semmi sem független tőle. Tudatos felfogásának lehetősége mindenesetre egyedül az ember számára adott. Az emberi értelem azonban nem lenne tudatos ellentétének a lehetősége nélkül, ami a spirituális elutasításának formájában jelentkezik. Ez utóbbi lehetőség ezért szintén speciálisan emberi. Ez a két, egymással ellentétes lehetőség az, amelyek együttesen képezik az ember és a teljes nem-emberi világ alapvető elválasztottságát, minden más elválasztás eseti, minthogy inkább fokozati vagy típusbeli, semmint lényegi. Vissza fogunk térni e döntő pontra. Mindeközben legitim módon kezeljük a spirituálist a civilizáció harmadik „aspektusaként”, feltéve, hogy felismerjük, ez, valamint a materiális és a kulturális aspektusok olyannyira egymásban működnek, amennyire csak lehet, és tulajdonképpen elválaszthatatlanok egymástól. Minthogy azonban különbségtétel lehetséges közöttük, valójában normális egyiknek vagy másiknak viszonylagos prioritást tulajdonítani, s ezt nem csak specialisták – például technológusok, pszichológusok vagy teológusok – tehetik, hanem a legtöbb ember ezt teszi mindennapi életében. Amellett úgy tűnik, hogy az egyiknek vagy másiknak adott hangsúly a különböző történelmi korok szerint változik. Legalábbis a jelenkorban lehetetlen tagadni a gazdasági aspektus eluralkodását, a kulturális aspektus alárendelődését, s a szellemi aspektus elsötétülését. Mindig emlékezni kell ugyanakkor arra, hogy a szellemi, „amint önmagában van” nem egy „aspektus”: mindentől érintetlen és mindenben jelenvaló – csak az emberi tudatosságban való jelenléte az, ami elhomályosulhat. Úgy tűnik, gyakorta feltételezik, hogy a kulturális mint olyan önmagában véve „spirituálisabb” mint a gazdaság. Valóban lehet az, de lehet, hogy nem – minden az emberi tudatosság minőségén múlik, amely életre kelti.[2] Ezt az igazságot a mai kultúra bizonyos szereplőinek elbizakodottságára és általánosabban a művészetek civilizációnkban betöltött helyzetére való tekintettel felettébb fontos megfogalmazni. Talán némelyek számára meglepő, hogy ennek megfelelően pontosan úgy, mint a kulturális, a materiális tartomány is közvetítője lehet a szellem megnyilvánításának vagy elsötétülésének. Ezért ne féljünk visszatérni egy pillanatra a dolgok e materiális aspektusához.
Láttuk, hogy az „érvényesülés evangéliumának” visszahatásai közül némelyik riadó megfúvására adott okot, s legalább arra elegendő volt, hogy sok felelősségteljes embert, köztük számos tudóst meggyőzzünk, hogy a helyzet alapos vizsgálatot követel – más szavakkal, több kutatást –, és hogy a gazdasági szerkezet valamelyes módosítását nagyon sürgősen el kell végezni, talán még mielőtt e kutatás eredménye kielégítően bizonyossá válna. Máskülönben a mozgatóerő bármely végrehajtható cselekvés mögött a hathatós, ám inkonstruktív félelem lesz, az elért előnyök elveszítésétől való félelem, s mivel a félelem olyan, amilyen, ez az impulzus koordinálatlan és betegesség-irányította akciókhoz vezet. Az elérhető eszközök pontosan ugyanazok lesznek, mint amelyek a jelen szituációhoz vezettek, és nagy valószínűséggel óriási ellenállást fognak tanúsítani minden módosítással szemben. Nos, azt mondják, az embereket arra kell nevelni, hogy világosan gondolkodjanak és bölcsen szavazzanak mindezekben a dolgokban. A kérdés már csak az: ki neveli őket és milyen értelemben? És még sürgetőbb: van-e egyáltalán még idő arra, hogy az embereket megpróbálják nevelni? Akármelyik kiutat fogadjuk el, abban a súlyos veszélyben vagyunk, hogy az események megelőznek minket – ha nem éppen ez történik már most.
Engedtessék meg tehát továbblépnünk annak érdekében, hogy pillantást vessünk egy feltevésre, amely alapvetőnek látszik az indusztrializmus filozófiája számára. Ez pedig az, hogy egy mindent felölelő növekedés az anyagi jólétben automatikusan létrehozza azokat az erényeket, amelyeken egy civilizáció harmóniája és stabilitása nyugszik. Ha volt valaha olyan feltevés, amely következetesen hamisnak bizonyult a tapasztalat számára, bizonyosan ez volt, mégis hallgatólagosan és magától értetődően továbbra is mindenben ott van, amit tervezünk és teszünk, valamint a legtöbb nyilvános állásfoglalásban, amely gazdasággal és politikával kapcsolatos, amint számos olyan kijelentésben is, amely magának vallásos eredetet tulajdonít. Nem tudjuk e feltevést anélkül megvizsgálni, hogy ne vennénk górcső alá, milyen erényeket kell számításba venni. Szükségtelen arra számítanunk, hogy bármi újat találunk, s attól sem kell megijednünk, hogy olyan erényeket veszünk tekintetbe, melyekre a múltban úgy tekintettek, mint amelyek fontosak az emberi társadalom szilárdabb és koherensebb formákban való megőrzéséhez. Megéri egy kicsit elidőznünk annál, hogy számba vegyünk néhányat ezek közül, melyek különösen relevánsnak tűnnek a jelen eszmefuttatásban, és ugyanakkor szemügyre vegyük azokat a bűnöket, amelyekkel ezek összeegyeztethetetlenek.
Közülük egyik az alázat. Ez az emberi állapotban mint olyanban, valamint a saját individualitásban rejlő korlátozottságok tudomásulvételéből áll, először is az ember és Isten kapcsolatában, majd pedig az ember emberhez és Természethez való viszonyában megnyilvánított módon. Az alázat a magabiztosság bármely formájának fordítottja, beleértve az érvényesülési törekvést, a „személyiség” kultuszát és minden olyan elképzelést, amely magába foglalja, amit a Természet „meghódításának” neveznek. Szorosan kapcsolódik az alázathoz a világi felületességek feladása és az életben való saját helyzet, az élet eseményeinek egykedvűséggel és türelemmel való elfogadása, míg képességeink szerint legjobban elvégezzük mindazokat a feladatokat, amelyek hatókörünkbe esnek, az anyagi viszonzás helyett, melyet a munka magával hozhat, az eredmény kiválóságára tekintve. Az alázathoz kapcsolódik az egyszerűség is, a gyermekies erény, kedves, követelőzéstől mentes, bizalommal teli és teljes-szívű. Továbbá a jelen megjegyzések szempontjából talán releváns a „szelídek” jutalmára hivatkozni, ami speciálisan és igen meglepően az, hogy „öröklik a földet”. Aztán ott vannak az erélyes vagy „nemes” erények, minden kötelezettséggel, amit a nemesség magában foglal: nagylelkűség és önfeláldozás, bátorság és odaadás, a méltósággal együtt, amely nem a rangé, hanem a léleké, hízelgés és rágalom által megrendíthetetlen, egyaránt mentes az arroganciától és az alázatoskodástól, tudva a helyét és nem keresve másikat. És a számbavételből senki nem hagyhatja ki mindennek az alapját, a hitet és a félelmet: hitet a mindentudó Teremtőben, és félelmet az igazságos Bírótól, nem a veszteségtől, nem a szenvedéstől és nem is a haláltól.
A bűnök közül, amelyek ezekkel és más erényekkel össze nem egyeztethetők, különösen a következőket ildomos megemlíteni: a jelenleg elfogadott és annak mindenféle formájában támogatott testi vágyat; ilyen az irigység, amelyet gyakran, úgy látszik, erényként vagy kötelességként tanítanak az egyenlőség nevében, a fösvénység, amit tudományos pszichológiai háttérrel népszerűsít az emberek korábban nem létezett vágyainak létrehozására tervezett reklámipar csakúgy, mint például a tőzsde vagy a szerencsejátékok; és a leginkább mindent felölelő és legvégzetesebb mind közül, a büszkeség: azon előfeltevés, hogy mindennek mértéke az ember, ő az, akitől minden függ, az a lény, akit minden szolgálni méltóztatik; ez az arrogancia, amely önállósítja magát Istennel szemben, míg a többi bűnök arra szolgálnak, hogy elrejtsenek Előle.
Természetesen nem kérdés, hogy sokan gyakorolják az erényeket és őrizkednek az ilyen bűnöktől, ám bőségesen igazolható a nézet, hogy egy növekvő nyomással szemben teszik, amely minden oldalról támad, és mindenekelőtt olyan motívumok generálják, amelyek technológiai–indusztriális civilizációnkat kormányozzák. E civilizációban a legfőbb hely a jólétre való törekvést illeti meg az erényre való törekvés helyett, arra a hamis alapfeltevésre alapozva, hogy az előbbi hozza létre az utóbbit. Hogy e prioritások megfordítása volna, amely egy jobb világot hozna, az olyan felvetés, amit senkinek nem kellene szégyellnie, de nagyon nehéz meglátni a módját, hogyan lehetne ilyen megfordítást életbe léptetni. Abból következően pedig, hogy a benne foglalt változások mindent felölelnek, lehetetlen megjósolni, ez milyen világot eredményezne, ha egyáltalán sikerülne. Hiszen ez nem kevesebbre, mint a szív teljes és egyetemes kicserélésére való vállalkozás. Olyasmi, aminek a véghezvitelét a legintelligensebb és legjobb szándékú tervezés által sem lehet még csak meg sem kísérelni. Evidens, hogy ezzel kapcsolatban a helyzet túlment a megfontolt emberi kontroll lehetőségén. Ezért, ha lehetséges, újra visszafelé kell lépnünk a dolgok rendjében, hogy még inkább mindenre kiterjedő képet kapjunk.
Egy olyan helyzet, amelyben az aggodalom döntő súllyal van jelen, törvényszerűen önmaga elleni reakciókat idéz elő, s ma számos ilyen tapasztalható is. Van, amelyik intelligensebb, s van, amelyik kevésbé. Kicsi ezek között az összetartás és az egyetértés, s jobbára azzal vannak elfoglalva, hogy – többet törődve a tünetekkel, mint a kiváltó okokkal – a helyzet többé-kevésbé elszigetelt aspektusaira találjanak csillapítószereket. Összességében látszólag inkább további zavart eredményeznek, mint enyhülést. Az intelligensebb reakciók között említhetők a természeti erőforrások megőrzését, a környezetszennyezést és az egészségre ártalmatlan mezőgazdálkodást szem előtt tartó mozgalmak. Amennyiben ezek és egyéb mozgalmak a civilizáció céljainak újrameghatározása felé haladnak, eltávolodnak a féktelen jólétre való törekvéstől, s közelítenek a kevésbé mohó, visszafogottabb és szerényebb, „felebaráti” hozzáálláshoz – nem csupán ember és ember között, hanem ember és Természet között is (mivel a Természetet forrásként értve, amiből azt nyerjük, amire szükségünk van, valóban tekinthetjük „felebarátunknak”, a szónak abban az értelemében, amely az irgalmas szamaritánus példázatára utal) –, ennyiben e szóban forgó mozgalmak, vagy legalább néhány közülük, kedvezőbb feltételeket teremthetnek az erény megszerzéséhez. Másfelől, amennyiben igazi céljuk – bevallottan vagy más módon – a jelen civilizáció lefolyásának újrakezdése egy szükséges, előre nem látott akadályoktól való mentesítésre szolgáló megszakítást követően, annyiban semmit sem tudnak tenni a jelenlegi elégtelenség okainak eltávolítása érdekében. Egyedül a híveiket csapják be, mert azt a látszatot keltik, hogy valami hasznosat tesznek. Van valami, ami szinte az összes mozgalomban éppen olyan alapvető, mint maga a civilizáció, amely létrehozta. Ez pedig az a feltevés, hogy az ember, mint e bolygó uralkodó lakójának fizikai túlélése az egész emberiség elsőleges ügye, és mindig az is kell, hogy maradjon. Lehetséges-e, hogy ez a tétel nem teljesen vagy csupán feltételesen indokolt? Ez a kérdés elvezet utolsó pontunkhoz, mely vagy a helyzet kulcsa, vagy a téveszmék legszánalmasabbika, s az eddig velünk tartó olvasónak feltétlenül választania kell egyik vagy másik közül, ugyanakkor felkészültnek kell lennie, hogy elfogadja az igazságot, mert végeredményben ez az egyedüli, ami számít, akkor is, ha első látásra nem vezet semmilyen közvetlen cselekvéssorhoz. Egyedül az igazság gyakorlati, s a dolgok rendje szerint végső soron az igazságnak kell érvényesülnie.
A faj megőrzésének ösztöne az állatoknál egyetemes, és az ember – fiziológiai értelemben – állat. Igaz-e akkor rá, hogy nem több, mint egy kivételesen magasan fejlett elmebeli képességekkel rendelkező állat, aki ezen képességei által érte el jelenlegi dominanciáját, s egyedül erre támaszkodva kell fenntartania magát? Pontosan e nézet foglaltatik benne a modern civilizáció szemléletmódjában, majdnem mindenben, amit teszünk vagy nyíltan vallunk hallgatólagosan magától értetődő. Úgy csinálunk, mintha az ember elégséges lenne önmagának, önjogán létezne, és mintha rendeltetésének betöltése elsősorban azon környezeti feltételek javításától függene, amelyek között él. Ezt a javítást „haladásnak” nevezzük, és abban reménykedünk, hogy biztosíthatjuk folyamatosságát azáltal, hogy környezetünkről, annak teljesebb ellenőrzésére való tekintettel egyre növeljük tudásunkat. E viselkedés többek között azt foglalja magában, hogy az emberi nem rendeltetéséről alkotott víziónk a földi utópia megteremtésére szorítkozik, melyet talán a minden vágyukat kielégített, s az összes minket gyötrő aggodalomtól megszabadult szupermenek népesítenek be, akik a helyzet teljes élvezetének adhatják át magukat.
Mindezen nézetek helyzetünkről és rendeltetésünkről viszonylag újak, nem összeegyeztethetők alternatív nézőpontunkkal, amely minden, csak nem új. Ez utóbbi azonban olyannyira divatjamúlt, hogy fő alapelvét a lehető legrövidebb úton újra meg kell fogalmazni. Ez pedig az, hogy az ember rendeltetése szellemi, nem pedig földi; örökkévaló, nem pedig időbeli; valamint paradicsomi (vagy alvilági), nem pedig utópikus (vagy kataklizmatikus). Ez akkor is igaz, ha tény, hogy a cél elkerülhetetlenül túl van egy teljességgel földi tapasztalatokból származó képzeletvilág hatókörén, és a fortiori hozzáférhetetlen a tudományos vizsgálat vagy bizonyítások számára. Kövessük nyomon e tételt, mivel ha alapjában véve igaz, akkor anélkül, hogy számításba vennénk, nem nézhetünk korrektül szembe a helyzetünkkel, mivelhogy minden motivációnknak ez kell feltételt szabjon, s e motivációknak kell minden tettünket meghatározniuk – mint ahogy mostani mozgatórugóinkat is a helyzetünkről jelenleg kialakított nézőpont határozza meg. Ha pedig jelenlegi nézőpontunk hamis, akkor nehezen várhatjuk el, hogy akár legjobb szándékaink ténylegesen megvalósíthatók legyenek, és nincs okunk meglepődni, ha civilizációnkban kivételes nehézségek bukkannak fel.
Még a magatartásbeli erények is hatástalanná válnak, ha földi, és nem égi célokért valók, hiszen az erények szerepe az ember rendeltetésének beteljesítésében elsősorban a lelkek megtisztítása, hogy a szellem fénye beléjük áradhasson. A megtisztítás elengedhetetlen, de nem minden. Az erények önmagukban nem biztosítják azt a lendületet, ami az embert útnak indítja, és azt a vezérlő fényt sem, amely az úton tartja őt. Ebben az értelemben, bármilyen elengedhetetlenek legyenek, a magatartásbeli erények funkciója olyan, mintha nem lenne közvetlenül produktív, vagyis önmagukban elégtelenek. A pozitív és döntő tényező, amely spirituálisan gyümölcsözővé teszi az erényeket, tisztán spirituális természetű, és ezért nem tárgyiasítható. Jelenléte az emberben az egész lényre vonatkozó irányultságot foglalja magában – és nem puszta vágyat –, amely az abszolútumra, a végtelenre, az örökkévalóra, a „nem ebből a világból valóra” irányul. Egy istenszeretetben megnyilvánuló irányultság – sokkal több a puszta vallásnál –, amely titkon átjár minden gondolatot és cselekedetet, és gyümölcsözővé teszi azt, így járulván hozzá az ember igazi rendeltetésének beteljesítéséhez. Ha az emberek lelkei ilyesféle irányultsággal rendelkeznek, akkor egyetlen entitásként vett civilizációjuk is így orientálódik. Az ember valódi funkciója rendeltetésének ily módon való beteljesítése, kizárólag ez adhat életének létjogosultságot és halálának felmagasztosítást. Mi több: az ember nincs egyedül a földön. Az ember nem tud a föld nélkül, a föld pedig ember nélkül létezni, hiszen az ember a földön „középponti” helyet foglal el. Az ember „mikrokozmosz”, egy „kis univerzum”, az univerzum minden lehetősége tükröződik és „koncentrálódik” az emberi állapotban. Kollektív funkciója, hogy „közvetítő” Isten és az univerzum, a spirituális és a fizikális között. A mód, ahogyan ezt a funkciót betölti, szükségszerűen nemcsak saját magára, hanem minden élő vagy élettelen lényre hatást gyakorol, melyeket ő képvisel Isten előtt. Innen való például a neki tulajdonított „uralkodás” a Teremtés könyve 1,26-ban, Isten „képviselőjévé” (kalifa) való specifikus kijelölése a Koránban, vagy Amida fogadalma a buddhizmusban, miszerint „nem lép be a Paradicsom kapuján, amíg az utolsó fűszál is meg nem menekült”. A valódi funkció gyakorlásának elhanyagolása vagy gyengülése következésképp nemcsak az emberiség különféle egyensúlyzavarait hozza magával, hanem egyúttal az egész élő vagy élettelen világét. Ezek egyszerűen azért állítanak nehéz helyzetek elé minket, mert nem vesszük számításba az elsődleges okukat, nevezetesen spirituális funkciónk betöltésére való alkalmatlanságunkat, vagy ha mégis, úgy tekintünk rá, mint csupán egyre a számos tényező közül, legyen az gazdasági, pszichológiai, politikai stb., és akkor is úgy, mint e tényezők közül a legkevésbé megbízhatóra. Természetesen elkerülhetetlen, hogy a legtöbb problémánkkal, így vagy úgy, kizárólag szakembereknek kelljen megbirkózni, de a részletekbe menő megközelítés, habár elkerülhetetlen, bármilyen jó szándékú vagy jól kivitelezett is legyen, csak akkor lehet hatásos, ha a társadalmat egyetlen végső cél egyesíti és szilárdítja meg, amely teljességgel számításba veszi a spirituális princípium felsőbbrendűségét, amely az univerzumnak és teljes tartalmának eredete, fenntartója és célja. A probléma ott kezdődik, hogy az emberiség természeténél fogva képtelen teljes összhangban élni e princípium sajátosságaival. A baj pedig akkor tetőzik, amikor a princípiumot összetévesztik annak manifesztációival, vagyis amikor a látszatot összekeverik a valósággal, az esetlegest az esszenciálissal, a végest az örökkévalóval.
Jelenleg az emberi nem bőséggel rendelkezésre álló energiái és jószándékai szétszóródnak és meghiúsulnak, mivel nélkülözik a helyes célt. Nem tudjuk, hova tekintsünk vezetésért – mintha a változhatatlan szellem korábbi önkinyilatkoztatásai által kínált vezetés megváltozna! Ami megváltozott, az a szentiratokra és a tradíciókra alapított néhány értelmezés, melyeket abszurd kísérletek keretében olyan modernizáló kinyilatkoztatásokhoz társítottak, amelyek megpróbálják ezeket „aktuálissá tenni”, vagyis összhangba akarják hozni a kor otromba vallás- és tradícióellenes áramlataival – a lényeg azonban az marad, ami mindig is volt. Az ajtó annak, aki zörget, megnyittatik, s ez mindig is így lesz, mindenesetre, aki manapság zörget, nagyon magányosan teszi, mivel kevés segítséget kap a környezetéből. Az ember egy kinyilatkoztatott vallás vezetésének elfogadásakor nem teheti meg, hogy szépítgetve elkendőzi annak szigorú aspektusát, s el kell fogadnia az egyetemes szentírási és tradicionális próféciák utalásait arra vonatkozólag, hogy elkerülhetetlen a vég, amelyet egy új kezdet követ. Ez az ember meg fogja érteni, hogy egyedül a változhatatlan szellem közvetlen beavatkozása állíthat helyre mindent, és ez magában foglalja azt, hogy bárminek, ami nem egyeztethető össze a szellem jelenlétével, előbb el kell pusztulnia. Végig készen áll majd – ez minden, ami lehetséges számára, és ez minden, ami tőle elvárt.
Erőink jóval kevesebbek, mint gondolnánk. Nem válhatunk mássá, mint amik vagyunk, nem tudunk kibújni az „itt és most” alól, amelyben találjuk magunkat, nem tudjuk megjövendölni, és még kevésbé kieszelni a jövőt. Nem tudjuk egy nagyon rövid időnél tovább megőrizni azt, ami természete szerint mulandó, márpedig mind civilizációnk, mind pedig mi magunk természetünk szerint mulandók vagyunk. Különösképpen pedig egyvalami az, amire semmilyen eszközzel sem vagyunk képesek, bármennyire is próbálkozzunk: hogy elmeneküljünk a szellem elől, vagy leromboljuk azt, ami egyedül elmúlhatatlan.
Miközben a Természet fölé emeljük a saját erőinket, lekicsinyítjük magunkat, mivel lehetőségeink teljességének megvalósítása nem ezen erők földi előnyeinkre szolgáló kifejlesztésétől és gyakorlásától függ, hanem teljességgel saját spirituális funkciónk beteljesítésétől. Csak ez az egy tarthat érintkezésben minket az el-nem-múlóval és vezethet végül egységre azzal. Ily módon meghatározott a rendeltetésünk. Ember és ember, ember és Természet között csak olyan mértékben lehetséges a harmónia, amilyen mértékben e rendeltetést a saját kedvéért, hátsó szándék nélkül követjük. Egy civilizáció csak e harmónia által válhat méltóvá a nevére, és ezzel egyidejűleg minden romlással és feloldódással szemben olyannyira védetté, amennyire emberi szerveződés egyáltalán védett lehet.
Fordította: Molnár András
Jegyzetek
[1] [Forrás: Studies in Comparative Religion, VII. évf. 1. sz. 1973. tél. – a szerk.]
[2] [Lásd ide vonatkozóan Othmar Spann „A gazdaság átka és áldása a különböző közgazdasági tanok megítélése szerint” című írását a jelen kötetben. – a szerk.]
