„Ez a világ, amelynél nagyszerűbbet és éke­seb­­bet a természet sosem alkotott, és a lélek, a­­­­­­­­­mely szemléli és csodálja a világot, s egyúttal an­­nak legpompásabb része is, egészen a miénk és örök, s mindaddig együtt él velünk, ameddig jómagunk élünk. Bárhová űz tehát a sors, siessünk oda vidáman és emelt fővel, ret­­tenthe­tetlenül, s végigvándorolhatjuk az e­­­­­­­­­­­­­­gész földkerekséget, e világon igazi számű­ze­­tés nem lehet; mert a világon semmi sincs, amivel az ember közösséget nem érezne. Min­denünnen egyaránt az égre röppen tekintetünk, a menny a földtől mindenütt egyforma távolságra van.”

Seneca

 

 

„Ne idegenként bolyongjon az ember saját birodalmában […]. Aki nem tudja, hogy a villám elektromos szikra, aki a fizika, kémia és biológia legfontosabb alaptényeit nem ismeri, azt manapság műveletlennek nevezzük. Mégis be kell látnunk, hogy kevesebbet veszítünk, ha nem vagyunk tisztában e dolgokkal, mintsem a lényeggel, ama megnyilvánulási formákkal, amelyek az államban és a társadalomban körülvesznek bennünket, s amelyekben létünk gyökerei rejlenek. Nem külső tárgy, mint a természet, hanem egy benső, amit képesek vagyunk megértéssel felidézni: saját Énünk az, amit e helyütt újra fel kell ismernünk. A társadalom olyan, akár egy bűvös tükör; csak azáltal születünk meg, hogy belepillantunk – felébresztve tükrözi vissza saját lényegiségünket, amelyben felismerünk egy máskülönben rejtett szellemi hazát.”

Othmar Spann

 

 

„Minden emberben van egy romolhatatlan csillag, egy szubsztancia, ami arra ítéltetett, hogy a halhatatlanságban kristályosodjék ki. Ez utat mutatva múlhatatlanul ott ragyog az »Önmagam« fényteli közelségében. Az ember az igazsággal, az imával és az erénnyel, és csak ezekkel szabadíthatja ki e csillagot földi akadályoztatottságából.”

Frithjof Schuon

 

 

 

 

Omnis ars naturæ imitatio est
 

Az Ars Naturæ folyóiratról
 

 

Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). A környezetfilozófia alapkérdéseinek kontextusában ember és környezetének kapcsolatával foglalkozik. Írásainak kulturális, társadalmi, eszmetörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai megközelítései, követhető és értékes szempontokat adva, a humánökológia és a környezeti etika kérdésköreit is érintik.

A folyóirat kiemelt témái: ember és természet, ökológiai válság és civilizáció, környezetfilozófia és környezeti nevelés, gazdaság és társadalom, művészet és tudomány stb. Mivel az ökofilozófiai problémák társadalmi, kulturális kérdésekkel is összefüggenek, ezért azokat szintén megfelelő helyen és súllyal kezeli, mindig ügyelve arra, hogy a lehetőségekhez mérten felmutassa a problémák eredendő előzményeit.

Mélyökológiai irányultságú folyóiratról lévén szó, egyrészt azokra az alapvető okokra igyekszik rávilágítani, amelyek a mai társadalmak szerkezetében és kultúrájában meghatározók, ugyanakkor kétségkívül a Föld rombolásához, a – lehető legtágabb értelemben vett – környezetpusztításhoz vezettek és vezetnek. Másrészt olyan szerzőket, irányzatokat mutat be, akik/amelyek a környezeti válság kapcsán transzcendens távlatokban gondolkoznak, a megoldást a transzcendenciával való viszony rendezésében látják, és a szellemi gyökerekhez való kapcsolódást, az ebből következő magatartást szorgalmazzák.

Lényeges, hogy az Ars Naturæ minden vizsgált kérdésben a szellemi tradíciók tanításait tekinti mértékadónak. A hagyományok természetre, világra, az ember lehetőségeire, létbeli feladatára vonatkozó tanai mutatnak utat a számára, az ennek megfelelő létszemlélet életmeghatározó irányelveihez igazodik, amelyek mentén egy valóban benső indíttatásból eredő környezettudatosság bontakozhat ki.

Az utóbbi ponthoz kapcsolódik a folyóirat legfőbb szerkesztési elve, amely alapján az egyes számok különböző tematikumai és írásai rendeződnek: eszerint mindennemű környezettudatosság alapfeltétele az önmegismerés, hogy az ember tudja, ő maga ki is valójában, honnan jött és hová tart, mi az, amit ehhez mérten kutatnia érdemes, illetve hogy saját természetéhez szabott rendeltetésének megfelelően el tudja helyezni magát a világban. Ez a tudás adja meg számára azokat a kereteket, amelyek előirányozzák törekvéseit, természetfelfogását, a civilizációról alkotott elképzeléseit és a természethez való viszonyát. Ennélfogva e tudás a kulcs a természet megismeréséhez és óvó, megőrző, nemesítő műveléséhez, továbbá az igazi civilizáció létrehozásához is. Ennek érvényesítéséhez az embernek mindenekelőtt tekintettel kell lennie arra, ami világfeletti, létesülteken túli s ennélfogva mindannak eredete, ami a megismerés során a természeti világ látható fizikai és láthatatlan szubtilis részeként tárul fel előtte.

E hozzáállás azon örömteli kötelességgel jár mind a szerkesztők, mind a szerzők és a fordítók részéről, hogy tisztelettel forduljanak a tradíciók felé, amelyek kinyilatkoztatásaikban, kozmogóniai (a kozmosz eredetére, születésére vonatkozó) és kozmológiai (a kozmosz felépítését, működését feltáró) tanításaikban a rendezett és ékesített világmindenség örök törvényeit és az ember lényegi valójával szoros kapcsolatban álló titkait világítják meg.

A folyóirat egyik fő törekvése egy bárhol és bármikor megvalósítható, ám napjainkban elfeledett benső attitüd megtalálásának és kialakításának segítése, miszerint a természettel, a világgal való találkozás és kapcsolat (történjen bármilyen formában) ne a természetfeletti tagadását és az attól való elfordulást eredményezze, ne önnön legbensőbb lényegünktől való elfordulást, hanem ellenkezőleg, az eredetre és a „végleges otthonra” való emlékezést, hogy a természet megfigyelése és tanulmányozása az embert önmagához vezesse, annak felismeréséig, hogy a természet nem csupán megjeleníti Isten bölcsességét rendjén és harmóniáján keresztül, „hanem – mint Seyyed Hossein Nasr írja – szakadatlanul beszél azokról a szellemi valóságokról, amelyek létünk igazi szubsztanciáját alkotják. A természet rendje nem más, mint a mi rendünk, harmóniája pedig az a benső harmónia, amely ma is az örök dalt zengi lényünk legmélyén, a feledékenység világában szétszóródó énünk kakofóniája ellenére. A természet tagjai a mi tagjaink, élete a mi életünk, pusztítása a mi pusztulásunk. Ez az, amit a vallások korszakokon át, nyelvek százaival és különböző mélységben tanítottak, kezdve onnan, hogy megpillantották Isten bölcsességét a természetben, egészen addig, hogy látták benne az Isteni Prototípust, amely a mi ősalakunk is, az Örök avagy Univerzális Embert (al-inszán al-kámil), hogy egy szúfi kifejezéssel éljünk, aki egyszerre az ember és a természet ősképe is. Szintén e valóságra utalt az angol költő, William Blake, amikor alábbi versét megírta, nyíltan szembeszállva a racionalizmus és a szekularizmus körülötte uralkodó nyomasztóan erőteljes áramlataival:

»Akként az Ember is kiles fából, fűből, halból, vadból és madárból,
Begyűjtve halhatatlan teste szétszórt részeit
[...]
Ha nő a fű, ha pattan a bimbó
Látni, hallani, érezni az Örök Embert,
S minden keservét, mig csak ős áldását vissza nem nyeri.«

William Blake: Vala, vagy a négy Zoa (Nyolcadik Éj, Vámosi Pál fordítása)”

„A természet nem csak Isten lábnyoma, nem csak – miként a misztikusok mondják – az Istenhez vezető út. A külső természet egy olyan út, amely önnön bensejébe is elvezet. Aki érzi, amint a színméz megégeti nyelvét, az valamit megízlelt titokzatos mélységéből. […]. Az ember csak azután, hogy a természet felszínéről eljutott annak bensejébe, éri el a szellemi kibontakozás ama fokát, hogy képes – legalábbis bizonyos mértékben – a külső természetet lerázni magáról, így tehát az eszközök világán, a gazdaságon felülemelkedni. […]. Ősi bölcsesség, miszerint a természet mindig a kegyelem előfeltétele. Az ember képtelen arra, hogy a természetet átugorja. Ahhoz, hogy eljusson a természetfelettihez, előbb keresztül kell hatolnia a természeten.” (Othmar Spann)

Hegedűs Zoltán fotója.