Vajon s nem kiált-é az bölcsesség Mennyből,
Onnét alászállván hegyek tetejiből,
Sőt városokban is utcák közepiből,
De még házoknak is belső küszebiből?

Herceg Esterházy Pál: Az Isteni bölcsességről

 

 

„A fák, vagy az ég, a szél, a madarak, vagy a csillagok mindennap megajándékoznak. Megtaláltam a világ tengelyét.”

Hamvas Béla

 

 

„Ha valaki megkérdezné a természetet, hogy  miért hozza létre a műveit, a következőképpen válaszolna (ha egyáltalán odáig ereszkedne, hogy feleletet adjon): Helyénvalóbb lenne nem kérdezned (vagyis nem az eszeddel kutatnod), hanem csendesen tanulnod, ahogyan én is hallgatag vagyok. A beszéd ugyanis nem az én utam (hanem a Szellemé, aki szavakban nyilatkoztatja ki Önmagát). Azt kell tehát megtanulnod, hogy minden, ami létrejön, az én néma szemlélődésem tárgya, annak a szemlélésnek, amely eredendően a sajátom, mivel én magam is kontemplációból származom (mégpedig az »univerzális lélekéből«, mely az Univerzális Szellemet kontemplálja, éppen úgy, ahogyan az utóbbi a Végtelent kontemplálja). Szeretem a kontemplációt, és az, ami bennem szemlél, azonnal létrehozza kontemplációja tárgyát. A matematikusok számokat és ábrákat jegyeznek le kontemplációjuk eredményeként. Én azonban nem írok le semmit. Csak nézek, és a materiális világ formái felmerülnek, mintegy belőlem eredve…”

Plótinosz: Enneades III. 8. 4.

 

 

 

 

Gustav Meyrink

 

Kőolaj, kőolaj

 

 

Hogy ennek a próféciának elsőségét magam számára biztosítsam, kijelentem,
hogy a következő novellát 1903-ban írtam.

 

 

Pénteken – déltájban – történt, hogy Dr. Kunibald Jessegrim a sztichninoldatot lassan a patakba csorgatta. Egy hal jelent meg a víz felszínén – holtan – hasával felfelé.

„Ilyen halott lennél hát most te is”, mondta saját magának Jessegrim és kinyújtózott, – örült, hogy a méreggel elkövetett öngyilkosság gondolatát elűzte magától.

Élete folyamán háromszor nézett már ily módon szembe a halállal, és mindannyiszor felmerült benne a homályos sejtelem, miszerint még nagy dolgokra – egy féktelen, széles körű bosszúra – hivatott, amely újra az élethez láncolta.

Első alkalommal akkor akart véget vetni életének, amikor találmányát ellopták, – majd évek múltán, mikor elüldözték állásából, mert nem hagyott fel találmánya tolvajának üldözésével és megszégyenítésével, – és most, mert – mert –

Kunibald Jessegrim felnyögött, amint bősz bánatának gondolatai újra életre keltek. – Minden oda volt – minden, amihez ragaszkodott, – minden, ami egykor kedves és fontos volt a számára.

– És mindennek az oka a tömegek szlogenek által felszított vak, korlátolt, ostoba gyűlölete, mely mindennel szembeszegült, ami eltért a szokásostól.

Mi mindent vállalt magára, gondolt ki és indítványozott! Ám alighogy lendületbe jött, máris fel kellett hagynia mindennel – ott magasodott előtte a „kínai nagy fal”: a tömegemberek széles homlokú sorai és a „de” szócska.

– „Isten ostora” – igen, ez a megváltás neve. – Egek Ura, Mindenható! Hadd legyek pusztító – egy Attila! – lángolt fel a düh Jessegrim szívében.

Timur Lenk, a Dzsingisz Kán, aki Ázsián áthaladván Európa rónáit végigpusztítja sárga mongol hordájával, – a vandálok vezérei, akik csak a római műalkotások romjai között leltek békére, – ezek mind az ő fajtájából valók voltak ­– erős, zabolátlan testvérek, akik egy sasfészekben születtek.

Hatalmas, korlátlan szeretet ébredt benne Síva ezen teremtményei iránt. – E halottak szellemei vele lesznek, érezte, – és egy más lény költözött testébe – villámcsapásszerűen. Ha ebben a pillanatban láthatta volna magát egy tükörben, a transzfiguráció csodája többé nem maradt volna rejtély számára. – A természet sötét erői így törnek be az ember vérébe – gyorsan és mélyrehatóan.

Dr. Jessegrim alapos tudást birtokolt vegyészként, és az érvényesülés sem esett nehezére. –  Amerikában az ilyen emberek könnyen boldogulnak, – nem csoda, hogy hamarosan pénzre is szert tett, – mégpedig egy egész vagyonra. A mexikói Tampikóban telepedett le és virágzó üzletet bonyolított egy új narkotikummal, a meszkalinnal, amellyel, mivel értett a kémiai előkészítéséhez, milliókat keresett. Tampiko környékén számos négyzetmérföldnyi terület került tulajdonába, és e helyeken fellelt számtalan kőolajforrás vagyonának mérhetetlen megszaporodásával kecsegtetett.

De szíve nem erre vágyott. Beköszöntött az új esztendő. –

„Holnap 1951 január elseje lesz, a lusta kreoloknak pedig ismét alkalmuk nyílik rá, hogy három napon át vedeljenek és fandangót táncoljanak” – gondolta Dr. Jessegrim és erkélyéről a nyugodt tengerre pillantott.

Európában sem sokkal jobb a helyzet. Ezidőtájt a napilapok már az utcákra kerültek Ausztriában – kétszer vastagabbak és négyszer ostobábbak, mint máskor. Az új esztendőt csupasz fiúként ábrázolják, a friss naptár pedig teli libegő nőkkel és bőségszarukkal, valamint statisztikai furcsaságokkal: hogy kedden 11 óra 35 perc 16 másodperckor éppen 9 milliárd másodperc múlt el azóta, hogy a kettős könyvelés feltalálója szemeit lehunyva átadta magát a jól megérdemelt örök nyugalomnak, – és így tovább.

Dr. Jessegrim még hosszan állt ott a mozdulatlan víztükörre meredve, ami oly sajátosan csillogott a holdfényben. Ekkor az óra tizenkettőt ütött. –

Éjfél! – Elővette zsebóráját és lassan elkezdte felhúzni, míg ujjhegyei meg nem érezték a rugók ellenállását. – Finoman, majd egyre erősebben tovább feszítette... –  majd egy halk roppanással a rugó elpattant és az óra megállt.

Dr. Jessegrim csúfondárosan felnevetett: „Így akarom a ti rugóitokat is eltörni, kedveseim.”

Rettenetes robbanás rázta meg a várost. A morajlás messziről jött, délről, és a hajósok úgy vélekedtek, a nagy földnyelv környékén – nagyjából Tampiko és Vera Cruz között – kell a jelenség eredetét keresni.

Tűz nyomait senki se látta – a világítótornyok sem adtak semmilyen jelet.

Mennydörgés? – ilyenkor? – ilyen tiszta égbolt mellett? Lehetetlen! – Alighanem földrengés volt.

Mindenki hányta magára a keresztet, csak a kocsmárosok átkozódtak vadul, mikor valamennyi vendég kirohant a csapszékből, hogy a város magaslatain összegyűlvén rémisztő történeteket meséljen egymásnak.

Dr. Jessegrim minderről tudomást sem vett, dolgozószobájába lépett és valami ilyesmit dúdolgatott: „Isten veled, hazám, Tirol –”

Kitűnő hangulatban volt, az egyik fiókból elővett egy térképet, amelyre körzővel egy kört húzott – összevetette jegyzetfüzetével és örvendezett, hogy minden stimmel: a kőolaj egészen Omaháig, vagy talán még tovább északra is kiterjedt, efelől többé nem volt kétség, és tudta, hogy a nyersolaj egész földalatti tavakat képez, akkorákat, mint a Hudson-öböl. Tudta, hisz kiszámolta – tizenkét teljes évet töltött ezzel.

Véleménye szerint egész Mexikó a föld mélyében húzódó sziklabarlangok felett terült el, amelyek nagyobbrészt, de legalábbis azok, amelyek tele voltak kőolajjal, egymással összeköttetésben álltak.

A még meglévő közfalakat egymás után eltávolítani, ez lett élete feladata. Éveken át munkások seregeit bérelte fel erre a munkára – és micsoda összegeket fordított rá!

Az a sok millió, amit a meszkalin-kereskedelemmel keresett, mind erre ment el.

Ha csak egyszer is beletrafált volna egy olajkútba – az mindennek a végét jelentette volna. A robbantásokat természetesen azonnal leállíttatta volna a kormány, hisz egyébként sem voltak túl jó viszonyban.

– Ma éjjel végre ledőlnek az utolsó falak is, amelyek a földnyelvnél elzárták az utat a tengerhez, valamint az északabbra lévők is, St. Louis de Potosi környékén. – Automata szerkezetek gondoskodtak a robbanásról.

Dr. Kunibald Jessegrim magához vette néhány megmaradt ezer dolláros csekkjét és a pályaudvarra vitette magát. Hajnali négy órakor indul a gyorsvonat New Yorkba. – Mi keresnivalója lenne még Mexikóban?

Persze már minden újságban ott virított a mexikói öböl partmenti városaiból érkezett eredeti távirat nemzetközi kódolásban: „Ephraim borjúvese áfonyaöntettel”, ami lefordítva nagyjából így hangzik: „A tenger felszínét teljesen ellepte a kőolaj, az okok ismeretlenek, közel s távol minden bűzlik. A kormányzó”.

A jenkiket rendkívül érdekelte a dolog, mivel az eseménynek kétségtelenül óriási hatása kellett legyen a tőzsdére és az olaj árára – a tőke áthelyeződése pedig életbe vágó! A Wall Street bankárjai, akiktől a kormány megkérdezte, hogy az események vajon az árfolyamok esését vagy növekedését okozzák-e, vállukat vonogatták és addig nem voltak hajlandóak nyilatkozni, míg a jelenség okai nem ismertek – aztán majd persze –, ugyanis ha valaki a börzén az ellenkezőjét tenné, mint amit a józan ész diktál, jó csomó pénzt kereshetne vele.

Európa kedélyére a hír nem volt különösebb hatással – egyrészt védvámok óvták, másrészt éppen új törvények voltak születőben, amelyekkel az úgynevezett hároméves önkéntes kényszersorozást tervezték bevezetni, összekötve mindezt a hímnemű egyedek tulajdonneveiktől való megfosztásával, hogy hazaszeretetüket felszítsák és lelkületüket a katonai szolgálatra alkalmasabbá tegyék.

Mindeközben az olaj ömlött tovább, éppen úgy, ahogy azt Dr. Jessegrim kiszámította, Mexikó földalatti medencéiből bele a tengerbe, opálos réteget képezve felszínén, amely egyre csak terjedt és a Golf-áramlat sodrása miatt hamarosan az egész tengeröblöt beteríteni látszott.

A partvidék kihalt, a népesség a szárazföld belsejébe húzódott vissza. Milyen kár azokért a virágzó városokért!

A tenger rettenetes szépsége pedig fokozódott – a beláthatatlan felület számtalan színben ragyogott és csillámlott: vörös, zöld és ibolya váltotta egymást, majd újra mély, sötét fekete, akár a csillagok világának mesés álomképeiben.

Az olaj sűrűbb volt, mint a kőolaj általában, és a sós tengervízzel érintkezvén csak annyi változás volt rajta tapasztalható, hogy szagát fokozatosan elvesztette.

A tudósok úgy vélekedtek, hogy a jelenség okainak precíz vizsgálata jelentős tudományos értékkel bírna, és mivel Dr. Jessegrim hírneve az országban – legalábbis a mexikói olajkészletek szakértőjeként – kellően megalapozott volt, nem mulasztották el kikérni az ő véleményét sem.

Ez rövid, de velős volt, noha a témát nem egészen abban az értelemben tárgyalta, ahogyan azt várták:

„Ha a kőolaj oly mértékben ömlik továbbra is, mint eddig, akkor számításaim szerint 27–29 héten belül a Föld valamennyi óceánját elborítja és többé nem lesznek esők, mivel a víz nem tud majd elpárologni – a legjobb esetben is csak olaj fog hullani az égből.”

Frivol jóslata viharos rosszallást keltett, jóllehet valószínűsége napról napra nőtt, és amikor a láthatatlan áramlás nemhogy apadt volna, hanem épp ellenkezőleg, rendkívüli mértékben fokozódni látszott, pánikszerű rémület kerítette hatalmába az emberiséget.

Óránként érkeztek újabb jelentések Amerika és Európa obszervatóriumaiból – még a prágai csillagvizsgáló is, amely ezidáig mindig csak a Holdat fényképezte, fokozatosan az új jelenségre irányította figyelmét.

Az Óvilágban hamarosan senki sem beszélt már az új katonai törvényjavaslatokról és a tervezet atyja, az egyik európai haderőnél szolgáló őrnagy, Dressel Ritter von Glubinger ab Zinkski auf Trottelgrün is teljesen feledésbe merült.

Mint zavaros időkben mindig, amikor a szerencsétlenség viharfelhői fenyegetően tornyosulnak, jelentkeztek ama nyughatatlan szellemek hangjai, akik a fennálló helyzettel folyton elégedetlenek, hogy az ősi, tiszteletreméltó intézményeket kikezdjék:

„Pokolba a katonasággal, amely csak zabálja a pénzünket!

Építsünk inkább gépeket, találjunk fel olyan eszközöket, amelyek a kétségbeesett emberiséget megmentik az olajtól!”

– „No ez azért mégsem járja – intettek a megfontoltak – emberek milliói csak nem maradhatnak egyik napról a másikra kenyér nélkül!”

– „Hogyhogy kenyér nélkül? Csak a katonaság legénységi állományát kell feloszlatni – különben is mindegyikük tanult valamit, még ha csak valami egyszerű mesterséget is” – hangzott a felelet.

– „Na igen, persze, a legénységi állományt! De mihez kezdjünk azzal a rengeteg tiszttel?”

Ez kétségtelenül súlyos érv volt.

Hosszasan ingadoztak a vélemények hol egyik, hol másik irányba, és egyik párt sem tudta a többséget megszerezni, mígnem befutott a kódolt üzenet New Yorkból:

„Tarajos sül fontszámra hashártyagyulladás Amerika”, ami lefordítva körülbelül így hangzik: „Az olajkutak áradása folyamatosan nő, a helyzet rendkívül veszélyes! Táviratozzanak, hogy a bűz ott is ennyire elviselhetetlen-e. Szívélyes üdvözlettel: Amerika.”

Ezzel betelt a pohár!

Egy népszónok – egy vad fanatikus – felállt, szilárdan, akár egy szikla a hullámtörésben, és meggyőző szónoki ereje által a népet meggondolatlan cselekedetekre ösztönözte.

„Engedjük szabadon a katonákat – elég a játszadozásból! – a tisztek pedig tegyék újra hasznossá magukat! Adjunk nekik új egyenruhákat, ha ez annyira boldoggá teszi őket – felőlem lehet békazöld is piros pöttyökkel. Aztán ki velük a tengerpartokra, és itatóspapírral itassák fel az olajat, mindeközben az emberiség pedig gondolkozzék el azon, hogyan kerülhetjük el a szörnyű szerencsétlenséget!” –

– A tömeg egyetértően ujjongott.

– A kifogások, miszerint ilyen intézkedésekkel semmilyen hatást nem lehet elérni, hanem inkább vegyi eszközökkel kellene közbeavatkozni, süket fülekre találtak.

– „Tudjuk mi, tudunk mi mindent” – mondták. „De akkor mihez kezdenénk a sok felesleges katonatiszttel, he?”

 

Fordította: Umenhoffer István