Ars Naturæ Online

A méhes – 120 éve született Hamvas Béla (1897–1968) from Ars Naturae on Vimeo.

Az Igazság, a Hatalmasság és a szörnyű erejű Rend,
a beavatás, az aszkézis, Brahman, s az áldozat:
ezek tartják fenn a Földet;

Úrnője Ő mindannak, ami volt, s ami lesz, a Föld:
nyisson nekünk tág teret a létre!

A Föld, kinek szíve a legmagasabb égben lakozik halhatatlanul, az igazságba burkolózva:

Hevítsen minket izzó fénye, adjon nekünk erőt ama legfensőbb birodalomban!

„A közvetlenség megőrzésére és megerősítésére szólítanak fel bennünket az Ars Naturae ötödik kötetének gyönyörű képeket és szerteágazó témákat felmutató oldalain, amelyek elsöprő erővel bizonyítják, milyen nélkülözhetetlen és bőséges tudást mutatnak fel a tradíciók és a tradicionális szemléletű szerzők a környezettudatosság vonatkozásában. Minden, amit a természettel kapcsolatban fontosnak tartottunk, megközelítéseik által egy magasabb értelmet nyer. Megtanuljuk általuk a tájakat, az égitesteket, a növény- és állatvilágot szimbolikusan szemlélni, melyből kiderül, hogy a »virágok az égi világ szépségének földi megtestesítői«, amelyek »vágyódva néznek valódi hazájuk felé«.

Megismerkedünk a szakrális kertészet rejtelmeivel, mely szépségével megnyitja lelkünket a transzcendenciára, hiszen e művészetben a »ligetek, sziklakertek, bokrok, kanyargós ösvények mind-mind azt a célt szolgálták, hogy a szemlélő figyelmét a közvetlen benyomás mögött feltáruló valóságra irányítsák«. Rájövünk arra, hogy a természet által nyújtott ajándékok iránti őszinte hálánk és a nálunknál hatalmasabb erők létének elismerése egyúttal hozzájárulhat ahhoz, hogy »újra felépüljön az emberben magában az, amit teljesen eltemetett«, illetve belátjuk, hogy »amennyiben nem így cselekszem, továbbra is az én merev börtönébe zártan élek és gondolkozom«.”

„Csupán a fizikai testünkben tapasztaljuk meg közvetlenül a természeti rendet bensőleg, és nyilvánvalóan a test által vagyunk képesek kapcsolatba kerülni a körülöttünk lévő természet világával. Testünk (…) egyszerre kiterjesztése a természet világának és része az »énünknek«, melyet képesek vagyunk közvetlenül megismerni, és amelyről közvetlen tudatossággal rendelkezünk, szemben mindazzal, ami körülvesz minket és amit megkülönböztetünk az »énünktől«, avagy attól, amit köznapi tudatosságunkkal közvetlenül és intuitíve »önmagunkként« ragadunk meg. Azonosítjuk magunkat a testünkkel, és mégis megkülönböztetjük tőle magunkat; s miközben ismerjük és közvetlenül tapasztaljuk testünket, valójában nem ismerjük, legalábbis nem mindenki. (…).

A vallások mint a szellemi kibontakozás korlátjáról, ám – ezzel egyidejűleg – mint megszentelt térről beszéltek a testről. A vallás azonban tradicionálisan minden esetben a legintenzívebb érdeklődést tanúsította a fizikai test iránt, míg a modern világban a természeti rend felfogásának szekularizációja egyre inkább visszatükröződött a modern férfiak és nők felfogásában saját testükre vonatkozóan is, ami így még inkább konfliktusba került a vallásos nézőponttal, mely konfliktus most robbanást okozott a Nyugat közösségi életében azáltal, hogy a modern technológiák progresszív módon behatoltak az élet legalapvetőbb folyamataiba. Manapság fontos közkérdéssé vált annak eldöntése, hol végződik a családtervezés és honnan kezdve beszélhetünk gyilkosságról, és miben is áll az élet szentsége, melyhez a modern civilizáció egyfelől olyannyira ragaszkodik – legalábbis amennyiben az emberi életről van szó – és amelyet másfelől oly büntetlenül pusztít.

Az emberi élet eredetének nagy drámája és a biomérnökösködés, valamint a bioetikához kapcsolódó problémák által felvetődő temérdek kérdés mind rámutat arra az igazságra, hogy a természet rendjének vallási felfogása, amennyiben az az emberi életre is kiterjed, most végső kihívással néz szembe a szcientista és szekularista világkép révén. A nyugati vallás nagymértékű hallgatólagos beleegyezésével ez a világkép sikerrel szekularizálta a kozmoszt, mechanisztikus – avagy agnosztikus, vitalisztikus – nézeteit pedig kiterjesztette a természeti rendre is, még nagyobb mértékben, mint az emberi testre. Következésképpen az emberi testet sokan nem tekintik többnek mint egy merőben kvantitatív természeti rend részét, amit a fizika és a kémia törvényei kormányoznak, s magát a biológiát is igyekeznek ezek működésére redukálni. Ennél az oknál fogva a természeti rend vallási értelemben vett újrafelfedezésének a test központi kérdéséhez kell fordulnia, ahol a spirituális, pszichikai és fizikai összetevők egységet alkotnak, amelynek egésze szükségképpen jelentőséggel bír a vallás számára. Ez az oka annak is, hogy komoly ellenállást tanúsítottak még a modern Nyugaton is a test materialista felfogása és a pusztán materialisztikus orvoslás kizárólagos követeléseivel szemben. Mind a környezeti válság, mind a természet jelentőségének újrafelfedezése a vallásos gondolkozók által, amint azt az előző fejezetben tárgyaltuk, az utóbbi néhány évtizedben együtt járt a fizikai test és annak vallási jelentősége iránti érdeklődés figyelemre méltó növekedésével. S Nyugaton éppen itt zajlik a legnagyobb küzdelem, e homlokegyenest ellenkező nézetek közt, az élet és halál értelmére és az emberi test jelentőségére vonatkozóan.”

„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«. (…). Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”

Életrend ♦ Környezetbölcselet
Környezeti nevelés ♦ Kultúra és művészet
Szakrális tudományok ♦ A tudomány határai

A „zene az isteni kegyelem egyik forrása lehet – kielégítve az elveszett és szomjúhozó lelkeket; menedékhely, amely megóv az idők negatív befolyásaitól, és – legalábbis némelyek számára – a csodás, ám időbe vetett szépségekből utat nyit az Abszolút szépségéhez. Minthogy e zene az örök világ dala az idő és tér világában, nem  érintheti sem elfajulás, sem romlás. Mint a hajnali napfény, üzenete mindig friss és életteli. Világunkban azért van jelen, hogy felnyissa szemünket és fülünket, s dallamainak segítségével – természetesen isteni segédlettel – megszabadulhassunk a haláltól, amit helytelenül neveznek életnek, és elérjük a valódi életet, amelyre semmi sem vet árnyékot.”

Időpont:

Az ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat új számának (VII. évf. 13–14. sz.) tartalmáról Kocsi Lajos főszerkesztő beszélget a folyóirat meghívott szerzőivel: Horváth Róberttel és Laki Zoltánnal.

Az új szám főbb témái: tudatökológia és mélyökológia; hagyományos nyugati és keleti esztétika és szépségelmélet; virágok, kertek szimbolikája; irodalom és természet; szakrális építészet; az élet princípiuma; vallás és tudomány kapcsolata.

„Noha Friedrich képein a földi és az égi ellentéte határozottan megjelenik, és vannak arra utaló jelek, hogy némely tekintetben ő maga is az isteni bizonyosság és a földi élet reményvesztettsége között »ingadozó« személyiség volt, ezt a kettősséget – úgy véljük – benső szemlélődésének kegyelmi pillanataiban, a »megszentelt« (geweiht) és »átlelkesült« (begeisternd) órákban fel tudta oldani, és a képein megjelenő tájakat éppen ez teszi olyan fenségessé. A tengerben és az égen, amikor a látás a végtelen messzeségbe nyílik, megszűnik a tölgyfák görcsös feszültsége vagy a sziklatömbök nehéz mozdulatlansága: csak a fény marad, ami mindent beragyog. Friedrich talán az utolsó festők egyike, aki nemcsak – ahogy Földényi F. László mondja – magára vette a »középkori oltárfestészet súlyát«, de ezt a súlyt el is bírta: képes volt Isten jelenlétét láthatóvá tenni.

»Ilyen a Magasságos igazi papja, amennyiben közelebb hozza őt azokhoz, akik csak a kicsiny és véges megragadásában járatosak; a mennyeit és az örökkévalót mint az élvezet és az egyesülés tárgyait mutatja be nekik, mint egyetlen és kimeríthetetlen forrását annak, amire egész törekvésük irányul. Így próbálja Isten követe életre kelteni a jobb emberiség szunnyadó csíráját, lángra lobbantani a Magasságos iránti szeretetet, a közönséges életet magasabb rendűvé változtatni, a föld fiait megbékíteni a mennyel, amely az övék, így igyekszik szembeszállni a kornak a durva anyaghoz való csökönyös ragaszkodásával.« (F. D. E. Schleiermacher)”

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.

Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

„A derű nem erőtlen belenyugvás vagy közönyös elfogadás, hanem uralom. Uralom önmagam fölött, kétségeim, félelmeim és ellentmondásaim fölött: királyi magatartás, Nap-jelleg. »A harmónia nem erőtlenség vagy enyhültség. Ellenkezőleg: van. Csak az erőt nem látni, mert el van osztva –, elosztotta valaki, az erők nagy megfékezője: az arány és a mérték ura«. (Hamvas Béla) A zavartalan nyugalomhoz a legnagyobb akadályon keresztül vezet az út: önmagamon át. Csak az tud a világ tetejéről letekinteni és szenvtelenül szemlélni az élet játékait, aki már megvívta a legnehezebb csatát: a saját a harcot saját maga ellen. Aki megmártózik a mulandóság habjaiban, de végül újjászületve lép ki a lét örvényeiből, s utána felszabadult megnyugvás lesz úrrá rajta, mert már tudja, hogy ami időbe vetett, az mulandó, de ami fölötte áll, az múlhatatlan. Úgy él, mint egy virág: arcát a Nap felé fordítja, szívét kitárja s rábízza magát Teremtőjére. Tudja, hogy a halál nemcsak lezárás, hanem új kezdet is: a halhatatlanság küszöbe.”

„Ősszel, amikor egy lámpás fénye elég ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat – valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik – s mi fölébredünk. Látszatra leszűkül életünk; bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely – ahol szobánk áll, és lámpásunk világít – a »kör középpontja«. Valódi helyünk. Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több, az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága.”

„Hogy mennyire összhangban áll egymással lelkünk és a zene – leghatalmasabb királyom –, nincs senki, aki ne tudná. Ugyanis bárki sajátmagán tapasztalhatja: semmi nem befolyásolja és gyönyörködteti lelkünket inkább, mint a zene. Ez ugyanis annyira elragadja a lelket, s arra hajlítja, amerre csak akarod: – hogy a kivételes bölcsességű régiek azt egyenesen az öröm forrásának és szerzőjének tartották – az örömnek, amely csaknem egész életünket, de mindenesetre annak jobbik részét alkotja. Így mondta a súlyosszavú Szókratész, az isteni Platón és a bölcs Püthagorasz – akik is a zenét olyannyira dicsőítették, hogy azt az isteni dolgok ismeretéhez mérték és azt tanították róla, hogy az a legmagasabbrendű műveltség, minthogy az idegeknek és a hangoknak az összhangjából fakad. Olyannyira, hogy azt mondták: a zene isteni ereje egyszerre járja át értelmünket és jellemünket s ezért azt az isteni bölcsesség ragyogása sugározza át. (…).

Minthogy pedig tapasztalták, hogy a zene ereje lelkünket közelebb ragadja Istenhez, a mindenség alkotójához és a jóság forrásához; s hogy erejénél fogva dicséreteink, himnuszaink és énekeink hálateltebbé válnak, s hogy ezek így a lelket is serényebbé teszik – ez okból lépett gyakorlatba az isteni szentségnek a dicséret e nemével való ünneplése. (…). A legyőzhetetlen király, Dávid is bevezette Istennek dicsérő énekekkel történő magasztalását, amelyeket sokféle, választékos hangszer hangjával kísért – hogy a dicséret így fokozottan hasson az énekesek és a zenészek szívére, s ezáltal azok mélyebbre hatolhassanak Isten természetébe.”

Az utca pora és kövei oly becsesek voltak számomra, mintha csak aranyból lettek volna. Az ajtók eleinte a világ végét jelentették számomra; s amikor az egyik ajtón keresztül először pillantottam meg a zöld fákat, elbűvöltek és magukkal ragadtak, édességük és szokatlan szépségük hatására pedig szívem csaknem kiugrott helyéből, annyira különös és csodálatos lények voltak! És az emberek! Ó mennyire tiszteletre méltó teremtményeknek látszottak az idősebbek! Halhatatlan arkangyalok! A fiatalemberek ragyogó és szikrázó angyalok, a fiatal leányok meg az élet és a szépség különös, szeráfi példányai; az utcán bukfencező, játszó fiúk és a lányok pedig izgő-mozgó drágaköveknek látszottak: arról, hogy valaha is születtek, s egyszer majd meg kell halniuk, mit se tudtam. Minden örökösen megmaradt annak, ami a maga helyén volt. A nappal fényében az örökkévalóság nyilvánult meg, s mindazok mögött, amik szemem elé tűntek, valamiféle végtelenség sejlett, melyre egyfajta várakozással tekintettem, s amely minduntalan magához vonzotta figyelmemet. A város mintha csak az édenkertben állt vagy egyenesen a mennyben épült volna! Az utcák az enyémek voltak, a templom az enyém volt, az emberek az enyémek voltak, ruhájuk, ékszereik az enyémek voltak – akárcsak szikrázó szemeik, világos bőrük és pirospozsgás orcájuk. Enyém volt a bőrük, és enyém volt a Nap és a Hold és a csillagok – és az egész világ az enyém volt. S a körülöttem lévő világnak én voltam az egyetlen szemlélője, egyedül én gyönyörködtem mindebben. Fogalmam sem volt arról, hogy a dolgokat mások birtokolják, fogalmam sem volt a határokról és tulajdonról – hanem az összes javak és tulajdonok az én birtokomban voltak: minden kincs, tulajdonosával együtt, az enyém volt.

„Aki minden ragaszkodásról lemondva, tetteit a Brahmanra ruházva cselekszik, arról lepereg a bűn, mint víz a lótusz szirmáról” (Bhagavad-gítá V. 10.); „semmi gonoszság nem tapadhat ennek tudójához, mint ahogy a lótuszszirom sem ázik el soha” (Cshándógja-upanisad IV. 14. 3.); „Ahogy az út szélére szórt szemétrakásból is kihajt / az édes illatú lótusz, a szemet gyönyörködtetőn, / a Megvilágosult Szentség tanítványa is kiragyog / tudásával a vak világ szeméthalmából fényesen” (Dhammapada 58–59.). A koreai irodalom egyik klasszikusa, Csong Cshol (1536–1593) így ír egyik költeményében: „Minél erősebb a záporeső, / a lótusz annál frissebb. / De a szirma, pillants oda: / egyáltalán nem lett vizes. / Szeretném, ha a lelkem is / tiszta lenne, mint a lótusz.”

Az aszfaltot elgondoló és megalkotó ember vajon milyen fogalmat alkothatott magának a természetről? Ami a mai városi környezetben körülvesz, az jórészt Tellum, a Föld belsejéből származik. Azt mondják, hogy a kőolaj, aminek ez a lesimított, szürkés anyag a mellékterméke, nem más, mint az ősi tengeri élet maradványainak a Föld mélyén összegyűlt üledéke; az aszfalton elhúzó, guruló fémdobozokat is ez az üledék táplálja; és persze maguk a járművek is a talaj mélységéből kitermelt ércek és más nyersanyagok származékai. Az aszfalt-utak világának „alapanyagai” tehát a természetből származnak és az emberi tudás hozza létre, miként a füvészkertet, mégis csalhatatlan bizonyossággal tudjuk azt, hogy az aszfalt-világ elválik az eredendőtől. De nézzük meg pontosabban, mi válik el mitől? A kert fenoménje mindenki számára nyilvánvalóvá teszi, hogy nem az ember és a természet áll szemben egymással. A helyes érzékünk, a biztos és jó ízlés képes pontosan elkülöníteni a művit a művészitől, a mesterségeset és a mesterkéltet a mesteritől. Tudja, hogy a mesterséges természetellenes, a mestermunka viszont természetes. (…).

De honnét ered maga a művészet? Elsődleges formájában a művészet túl van a munkálkodáson. Ezt abból is beláthatjuk, hogy a gondolkodás munkáját megelőzik bizonyos finom intuitív belátások, amelyek alapján kialakul az, amit látásnak, nyelvnek, hallásnak nevezünk. Azonban ezek az intuitív mozzanatok annyira alapvetőek és gondolkozás előttiek, hogy nem tudatosulnak, holott ezek képezik a mindennapi elmeműködések (láthatatlan) alapját. Minden művészi mozzanat, legyen az zene, írás vagy festészet, tudatosan vagy öntudatlanul ide tér vissza, ezen ontológiai régióba. A mai értelemben vett művészet számára e tudatfölötti mozgás nem igazán tudatosul. Inkább egy többé-kevésbé nehezen beilleszthető élményről szól, amit a művészek, gondolkodók, saját szubjektív lelkiállapotuk, alkatuk szerint megélhetnek elragadtatásként, a harmónia ritka pillanataként, vagy épp gyötrődő, bizonytalan, űzött állapotként.

Az esztétika nyelvén ihletről beszélnek, a mítosz pedig a Múzsák kegyelméről szól. Ezek a meglehetősen elmosódó, fogalmi gondolkodással nehezen kezelhető kifejezések olyan tapasztalatokra utalnak, amelyek pontosan megfeleltethetőek bizonyos tudatos szellemi gyakorlatok során átélt tapasztalatoknak, és kivételes esetben a meditáció és a kontempláció során elért állapotokkal is analógiába hozhatók.

Olyan ez a szó a mély magánhangzóival és kemény mássalhangzóival, mint a kaszavágás hangja, amikor halk roppanással törik a búza kemény szára, és a búza meg a rozs sóhajtva dől a testvérekhez, akik még lábon állnak… Az arató kaszának más hangja van, mint annak, amelyik füvet vág. A puha fűben, lóherében, lucernában szinte suhog a kasza, és hang­jában sok az „s” betű, míg az arató kaszáéban úr az „r”. A füvet virágjá­ban vágják: a fű még talán sír egy kicsit, de a búza csírájában már ott van millió utód, mért sírjon? Kicsit ellenáll, pattog a kemény szár, aztán ma­rokra fekszik szépen, mint aki tudja, hogy ez a rend.

Mert a gabonákat marokra vágják, a markokból kéve lesz és a kévékből: kereszt.