Mint már említettük, a bambuszok látványa különös hatást gyakorol szemlélőjükre, így érthető, hogy ez sok költőt és művészt ihletett meg évszázadokon át.
Gyakorta halljuk az intést: igyekezzünk „mindenütt” vagy „mindenben meglátni Istent”. A hívő számára ez a feladat nem tűnik különösebben nehéznek; mindamellett a dolognak számos fokozata van, a puszta képzelgéstől az intellektuális intuícióig. Elvégre hogyan „láthatnánk Istent” – aki láthatatlan és végtelen – a láthatóban és végesben, anélkül hogy becsapnánk magunkat, hibát követnénk el, vagy olyannyira felhígítanánk e kifejezés értelmét, hogy annak jelentése teljességgel kiürül? Ezt a kérdést igyekszünk megvilágítani az itt következő fejtegetésekben.
Nekem a Pilis szent hegy, s szívesen merülök el beszédes s megigéző csendjébe. Ha Pomáz felől iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és embertelen magányba jutok. Erdőkoszorúzott hegyek sorfala szegélyezi az utat, s kúpjaik, mintha csak szélesen fölépített román stílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra. A kúpokon mintha lángok lobognának, melyeket a történelem, a genius loci gyújtogat, tiszteletére a dachsteini mészkőből természet-építette hétszázötven méter magas oltárnak, mely a Pilis hegye.
Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!
Mint már említettük, a bambuszok látványa különös hatást gyakorol szemlélőjükre, így érthető, hogy ez sok költőt és művészt ihletett meg évszázadokon át.
Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!
Kicsoda tehát Fekete István? Ismétlem: az ismeretlen ismerős. Látszólag egészen olyan, mint a laikus és kritikus olvasók bármelyike, ugyanakkor besorol(hat)atlan kívülálló, és e kettősséggel a kanonizáló irodalomtörténet-írás egyelőre nem tud mit kezdeni. Feltűnése szokatlan jelenségnek számított, és még ennél is különösebbnek bizonyult írói pályájának alakulástörténete, illetve szerzői utóélete.
Nekem a Pilis szent hegy, s szívesen merülök el beszédes s megigéző csendjébe. Ha Pomáz felől iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és embertelen magányba jutok. Erdőkoszorúzott hegyek sorfala szegélyezi az utat, s kúpjaik, mintha csak szélesen fölépített román stílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra. A kúpokon mintha lángok lobognának, melyeket a történelem, a genius loci gyújtogat, tiszteletére a dachsteini mészkőből természet-építette hétszázötven méter magas oltárnak, mely a Pilis hegye.
„A világtól eltávolodva lazul az idő szorítása, és az őszi napfény meglágyítja és leolvasztja a hétköznapok szennyes, kemény páncélját, s aki addig szüntelenül kergette céljait, az most az értelmetlen hajszát feladva megkönnyebbül és felszabadul.”
Az Ars Naturæ ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat 2010 óta jelenik meg az Életharmónia Alapítvány kiadásában (évente két szám egy kötetben). Elsősorban eszme- és kultúrtörténeti, filozófiai, vallási és metafizikai összefüggéseiben közelíti meg a humánökológia, a környezetfilozófia, a környezeti etika alapkérdéseit.
A legnagyobb fölvilágosodottságot, igazi szabadságot és a legfőbb haladást semmi sem szerzi meg az emberiségnek, csak Isten malasztja, melyet Krisztus hozott e világra.
A modern pszichológiából teljes mértékben hiányzik az a kritérium, amely lehetővé teszi, hogy a lélek aspektusait vagy tendenciáit kozmikus környezetükbe helyezzük. A tradicionális pszichológiában ezek a kritériumok két alapvető „dimenzióval” összhangban adottak: egyrészt a kozmológiával összeegyeztetve, mely „elhelyezi a lelket” és modalitásait a létállapotok hierarchiájában, másrészt egy spirituális cél felé irányított erkölcsi felfogással összhangban.
„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel
Nincs olyan ember – legyen az a legszárazabb, legmaterialistább –, akinél a gazdaság és az élet ugyanazt jelentené, akinek gazdasága nem valamilyen élettartalom, szellemi cél, politikai, vallási, társadalmi cél szolgálatában állna. A gazdaság olyan, mint a „Terülj, terülj asztalka!”, amely az embert végigkíséri életén, és jó vagy rossz szolgálatot teljesít az élet szellemi tartalmai és céljai számára.
A hagyományos szemlélet középpontjában az áll, hogy a világot, benne minden élőlénnyel, az örökkévaló Igazság tartja fenn. A természet csodálatraméltó törvényei, rendje és harmóniája révén szüntelenül erről beszél, ezáltal tanít és egész működésével feléje vezérel, még akkor is, amikor hatalmas erejével látszólag igazságtalanul sújt le az emberre. A természet – lényegében – mindig Isten Szavát követi, és az univerzum részeként ez alól az ember sem bújhat ki.
A hagyományos szemlélet középpontjában az áll, hogy a világot, benne minden élőlénnyel, az örökkévaló Igazság tartja fenn. A természet csodálatraméltó törvényei, rendje és harmóniája révén szüntelenül erről beszél, ezáltal tanít és egész működésével feléje vezérel, még akkor is, amikor hatalmas erejével látszólag igazságtalanul sújt le az emberre. A természet – lényegében – mindig Isten Szavát követi, és az univerzum részeként ez alól az ember sem bújhat ki.
A környezetvédelem ma döntő részben a minden élet forrását jelentő abszolút Igazság mellőzésén alapul. Ezért ha születnek is benne értékes gondolatok, ha sok jó szándékú embert össze is fog, valójában hatástalan marad, pontosabban pusztán pillanatnyi érdekeket fog szolgálni, vagy éppen azt a célt, amit a világpolitikát meghatározó körök szánnak neki. Ha ebben az irányban halad tovább, nem fog tudni kilépni a jelenlegi paradigmája, gondolkodásmódja által teremtett tehetetlenségi mezőből.
A legnagyobb fölvilágosodottságot, igazi szabadságot és a legfőbb haladást semmi sem szerzi meg az emberiségnek, csak Isten malasztja, melyet Krisztus hozott e világra.
Mint már említettük, a bambuszok látványa különös hatást gyakorol szemlélőjükre, így érthető, hogy ez sok költőt és művészt ihletett meg évszázadokon át.
Gyakorta halljuk az intést: igyekezzünk „mindenütt” vagy „mindenben meglátni Istent”. A hívő számára ez a feladat nem tűnik különösebben nehéznek; mindamellett a dolognak számos fokozata van, a puszta képzelgéstől az intellektuális intuícióig. Elvégre hogyan „láthatnánk Istent” – aki láthatatlan és végtelen – a láthatóban és végesben, anélkül hogy becsapnánk magunkat, hibát követnénk el, vagy olyannyira felhígítanánk e kifejezés értelmét, hogy annak jelentése teljességgel kiürül? Ezt a kérdést igyekszünk megvilágítani az itt következő fejtegetésekben.
Nekem a Pilis szent hegy, s szívesen merülök el beszédes s megigéző csendjébe. Ha Pomáz felől iparkodom a pilisszentkereszti völgyön fölfelé, egyre mélyebb csendbe és embertelen magányba jutok. Erdőkoszorúzott hegyek sorfala szegélyezi az utat, s kúpjaik, mintha csak szélesen fölépített román stílű gyertyatartók volnának, strázsát állnak jobbra-balra. A kúpokon mintha lángok lobognának, melyeket a történelem, a genius loci gyújtogat, tiszteletére a dachsteini mészkőből természet-építette hétszázötven méter magas oltárnak, mely a Pilis hegye.
Ezer meg ezer füsti fecske
egy titkos örömtől repesve,
egy titkos fájdalommal fájva,
reménykedve és keseregve
most szakad el fészektől, földtől – – –
az ösztön azt sikongja – – – Föl! Föl!!
El innen! El innen!!
Messze! MESSZE!!!
Bármely meditációs objektum, így a bambusz is, csak akkor tárja fel titkait, ha szemlélője a szemlélés folyamán azt élővé teszi, mintegy „használatba véve” nemcsak érzékszerveivel, hanem tudatával is letapogatja, leképezi, és szinte feloldja és felszívja azt, így adván egyfajta szellemi táplálékot a tudat számára. A vizsgált objektumban megtestesülő különféle minőségek ezáltal visszavezethetők szellemi eredetükhöz, ideájukhoz.
Ahogy a parton ülök és pásztázom a tájat, egészen tengeri hangulat fog el. Élvezem az utánozhatatlan nyári oldottságot, és azon gondolkozom, vajon milyen összetevőkből keverhető ki a tengeri atmoszféra.
Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban.
Kicsoda tehát Fekete István? Ismétlem: az ismeretlen ismerős. Látszólag egészen olyan, mint a laikus és kritikus olvasók bármelyike, ugyanakkor besorol(hat)atlan kívülálló, és e kettősséggel a kanonizáló irodalomtörténet-írás egyelőre nem tud mit kezdeni. Feltűnése szokatlan jelenségnek számított, és még ennél is különösebbnek bizonyult írói pályájának alakulástörténete, illetve szerzői utóélete.
A környezetvédelemben is jelentős szerepe van a bambusznak. Kiválóan alkalmas a fitoremediációra (= szennyezett környezet megtisztítása növények segítségével), ami az úgynevezett bioszorpció (= káros anyagok megkötése élőlény által) révén valósul meg. Kiváló talajerózió-gátló, ezért jól alkalmazható a kiirtott őserdők és az erodált trópusi területek rehabilitációjának kezdeti szakaszában.
Ki ne látta volna az Alföldön jártában a sok apró fehér tanyát, amint az akácok, rakományok közül kivillanik? Egy-egy vidéken sűrűbben vannak elhintve a község határában, máshol ritkábban látjuk, inkább a nagy uradalmak majorjai helyettesítik. Mi, akik már inkább ennek a századnak a gyermekei vagyunk, megcsóválnók a fejünket, ha valaki azt állítaná, hogy ezeknek az apró akácos kis tanyáknak a múlt század derekán legtöbb helyen még hírmondója sem volt.
Egy európai ember számára, aki az erdőről alkotott fogalmának biztos tudatában él, rendkívül megkapó, sőt meghökkentő, ha eljutván egy bambuszerdőbe megtapasztalhatja: „ez valami egészen más”. Bizonyosan rabul ejti – miként az ottaniakat is ősidők óta – ennek a növénynek a kecsessége, eleganciája, égbetörő egyenessége, hajlékonysága, felületének simasága, levelei zizegésének semmivel össze nem téveszthető hangja.
Nehéz út vezetett a betlehemi istállóig, hogy ott láthassák a megszületettet. „Per aspera ad astra”, göröngyös út vezet a csillagokig, Krisztus követése is a kezdetektől fogva ilyen, ahogy a napkeleti bölcsek, úgy mi is küzdelmeken, nehézségeken át érkezünk meg a jászolhoz.
Kacagott a Nap a hűvös februári reggelen. Az ég arca sima, szeme tiszta kék. Az ég királynőjének tüzes szekere elől menekül a sötét köd. Lomhán gomolyog a Tisza mély völgyében. A föld még fagyos. Az éjjeli dérfagy ott csillog a kopár tarló árva fűszálain. Megszürkíti az egyszerű földműves porta avas zsupfedelét.
A karácsony a születés ünnepe, egy olyan születésé, mely az emberiség új korszakát hozta el. Jézus a földi létezésünk alapjául szolgáló valóság keresésének új útját nyilatkoztatta ki; egy valóságét, amely sokkal mélyebb, mint bármely tudományos vagy filozófiai megközelítésből fakadó elgondolás valaha lehet; és olyan utat, amely a lelkek üdvözüléséhez vezet, ha gondolattal, szóval és cselekedettel hűségesen követik; nem kevesebb ugyanis az emberi élet célja.
Krisztus születésének mélyebb megértése, átélése kulcsot ad számunkra: a közénk eljött Isten által – akinek jelenléte az áthidalhatatlan szakadék betemetését jelentette – megérthetjük, hogy nem a rideg magány az ember sorsa, nem az örökös rohanásban való kiégés.
Valami nyugalmas révedezés volt ez, majdnem álom, ámbár nem volt álmos. Most nem nézett egy fára vagy bokorra vagy a méhesre, hanem magában érezte az egész kertet, az egész alkonyodó csendet, és ugyanakkor önmagát is benne érezte ebben az illatos magányban.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó, komoly embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszteri est vagy a Sámuel napja. Ha már Pesten és Budán csupán a korcsmárosok szüretelnek a pincéikben, legalább az a néhány ember tartsa meg a budai szüretet a maga régi formájában, akik még látták azt, hogy hogyan taposták a bort a Sas-hegyen.
