Vajon s nem kiált-é az bölcsesség Mennyből,
Onnét alászállván hegyek tetejiből,
Sőt városokban is utcák közepiből,
De még házoknak is belső küszebiből?

Herceg Esterházy Pál: Az Isteni bölcsességről

 

 

„A fák, vagy az ég, a szél, a madarak, vagy a csillagok mindennap megajándékoznak. Megtaláltam a világ tengelyét.”

Hamvas Béla

 

 

„Ha valaki megkérdezné a természetet, hogy  miért hozza létre a műveit, a következőképpen válaszolna (ha egyáltalán odáig ereszkedne, hogy feleletet adjon): Helyénvalóbb lenne nem kérdezned (vagyis nem az eszeddel kutatnod), hanem csendesen tanulnod, ahogyan én is hallgatag vagyok. A beszéd ugyanis nem az én utam (hanem a Szellemé, aki szavakban nyilatkoztatja ki Önmagát). Azt kell tehát megtanulnod, hogy minden, ami létrejön, az én néma szemlélődésem tárgya, annak a szemlélésnek, amely eredendően a sajátom, mivel én magam is kontemplációból származom (mégpedig az »univerzális lélekéből«, mely az Univerzális Szellemet kontemplálja, éppen úgy, ahogyan az utóbbi a Végtelent kontemplálja). Szeretem a kontemplációt, és az, ami bennem szemlél, azonnal létrehozza kontemplációja tárgyát. A matematikusok számokat és ábrákat jegyeznek le kontemplációjuk eredményeként. Én azonban nem írok le semmit. Csak nézek, és a materiális világ formái felmerülnek, mintegy belőlem eredve…”

Plótinosz: Enneades III. 8. 4.

 

 

 

Életrend ♦ Környezetbölcselet
Környezeti nevelés ♦ Kultúra és művészet
Szakrális tudományok ♦ A tudomány határai

 

A „zene az isteni kegyelem egyik forrása lehet – kielégítve az elveszett és szomjúhozó lelkeket; menedékhely, amely megóv az idők negatív befolyásaitól, és – legalábbis némelyek számára – a csodás, ám időbe vetett szépségekből utat nyit az Abszolút szépségéhez. Minthogy e zene az örök világ dala az idő és tér világában, nem  érintheti sem elfajulás, sem romlás. Mint a hajnali napfény, üzenete mindig friss és életteli. Világunkban azért van jelen, hogy felnyissa szemünket és fülünket, s dallamainak segítségével – természetesen isteni segédlettel – megszabadulhassunk a haláltól, amit helytelenül neveznek életnek, és elérjük a valódi életet, amelyre semmi sem vet árnyékot.”

Időpont:
2016. november 11., péntek, 17:30
 
Helyszín:
Párbeszéd Háza
1085 Budapest, Horánszky u. 20.
Matteo Ricci terem

Az ökológiai, társadalmi, kulturális folyóirat új számának (VII. évf. 13–14. sz.) tartalmáról Kocsi Lajos főszerkesztő beszélget a folyóirat meghívott szerzőivel: Horváth Róberttel és Laki Zoltánnal.

Az új szám főbb témái: tudatökológia és mélyökológia; hagyományos nyugati és keleti esztétika és szépségelmélet; virágok, kertek szimbolikája; irodalom és természet; szakrális építészet; az élet princípiuma; vallás és tudomány kapcsolata.

„Noha Friedrich képein a földi és az égi ellentéte határozottan megjelenik, és vannak arra utaló jelek, hogy némely tekintetben ő maga is az isteni bizonyosság és a földi élet reményvesztettsége között »ingadozó« személyiség volt, ezt a kettősséget – úgy véljük – benső szemlélődésének kegyelmi pillanataiban, a »megszentelt« (geweiht) és »átlelkesült« (begeisternd) órákban fel tudta oldani, és a képein megjelenő tájakat éppen ez teszi olyan fenségessé. A tengerben és az égen, amikor a látás a végtelen messzeségbe nyílik, megszűnik a tölgyfák görcsös feszültsége vagy a sziklatömbök nehéz mozdulatlansága: csak a fény marad, ami mindent beragyog. Friedrich talán az utolsó festők egyike, aki nemcsak – ahogy Földényi F. László mondja – magára vette a »középkori oltárfestészet súlyát«, de ezt a súlyt el is bírta: képes volt Isten jelenlétét láthatóvá tenni.

»Ilyen a Magasságos igazi papja, amennyiben közelebb hozza őt azokhoz, akik csak a kicsiny és véges megragadásában járatosak; a mennyeit és az örökkévalót mint az élvezet és az egyesülés tárgyait mutatja be nekik, mint egyetlen és kimeríthetetlen forrását annak, amire egész törekvésük irányul. Így próbálja Isten követe életre kelteni a jobb emberiség szunnyadó csíráját, lángra lobbantani a Magasságos iránti szeretetet, a közönséges életet magasabb rendűvé változtatni, a föld fiait megbékíteni a mennyel, amely az övék, így igyekszik szembeszállni a kornak a durva anyaghoz való csökönyös ragaszkodásával.« (F. D. E. Schleiermacher)”

Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok. A föld a nyárvégi esőktől újra nedves és puha. A levelekről a víz a port lemosta, s a lomb újra zöld. A hajnalok frissek, de a nap még meleg. S a hegyeken alkonyatkor langyos a nyugati szél.

Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj.

„A derű nem erőtlen belenyugvás vagy közönyös elfogadás, hanem uralom. Uralom önmagam fölött, kétségeim, félelmeim és ellentmondásaim fölött: királyi magatartás, Nap-jelleg. »A harmónia nem erőtlenség vagy enyhültség. Ellenkezőleg: van. Csak az erőt nem látni, mert el van osztva –, elosztotta valaki, az erők nagy megfékezője: az arány és a mérték ura«. (Hamvas Béla) A zavartalan nyugalomhoz a legnagyobb akadályon keresztül vezet az út: önmagamon át. Csak az tud a világ tetejéről letekinteni és szenvtelenül szemlélni az élet játékait, aki már megvívta a legnehezebb csatát: a saját a harcot saját maga ellen. Aki megmártózik a mulandóság habjaiban, de végül újjászületve lép ki a lét örvényeiből, s utána felszabadult megnyugvás lesz úrrá rajta, mert már tudja, hogy ami időbe vetett, az mulandó, de ami fölötte áll, az múlhatatlan. Úgy él, mint egy virág: arcát a Nap felé fordítja, szívét kitárja s rábízza magát Teremtőjére. Tudja, hogy a halál nemcsak lezárás, hanem új kezdet is: a halhatatlanság küszöbe.”

„Ősszel, amikor egy lámpás fénye elég ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat – valójában az emberi sors, az emberi helyzet misztériumát éljük át. A természet elalszik – s mi fölébredünk. Látszatra leszűkül életünk; bezárkózunk. De ez a kiterjedés nélküli hely – ahol szobánk áll, és lámpásunk világít – a »kör középpontja«. Valódi helyünk. Mivel az ember, bár a természetben él, igazában a mindenség, az univerzum polgára. Mi több, az idő természetes folyamán túl az öröklété: Isten meghívottja. Valódi helye ezért jelképes. Látszatra egyetlen kiterjedés nélküli pont. Valójában az öröklét időtlen tágassága.”

„Hogy mennyire összhangban áll egymással lelkünk és a zene – leghatalmasabb királyom –, nincs senki, aki ne tudná. Ugyanis bárki sajátmagán tapasztalhatja: semmi nem befolyásolja és gyönyörködteti lelkünket inkább, mint a zene. Ez ugyanis annyira elragadja a lelket, s arra hajlítja, amerre csak akarod: – hogy a kivételes bölcsességű régiek azt egyenesen az öröm forrásának és szerzőjének tartották – az örömnek, amely csaknem egész életünket, de mindenesetre annak jobbik részét alkotja. Így mondta a súlyosszavú Szókratész, az isteni Platón és a bölcs Püthagorasz – akik is a zenét olyannyira dicsőítették, hogy azt az isteni dolgok ismeretéhez mérték és azt tanították róla, hogy az a legmagasabbrendű műveltség, minthogy az idegeknek és a hangoknak az összhangjából fakad. Olyannyira, hogy azt mondták: a zene isteni ereje egyszerre járja át értelmünket és jellemünket s ezért azt az isteni bölcsesség ragyogása sugározza át. (…).

Minthogy pedig tapasztalták, hogy a zene ereje lelkünket közelebb ragadja Istenhez, a mindenség alkotójához és a jóság forrásához; s hogy erejénél fogva dicséreteink, himnuszaink és énekeink hálateltebbé válnak, s hogy ezek így a lelket is serényebbé teszik – ez okból lépett gyakorlatba az isteni szentségnek a dicséret e nemével való ünneplése. (…). A legyőzhetetlen király, Dávid is bevezette Istennek dicsérő énekekkel történő magasztalását, amelyeket sokféle, választékos hangszer hangjával kísért – hogy a dicséret így fokozottan hasson az énekesek és a zenészek szívére, s ezáltal azok mélyebbre hatolhassanak Isten természetébe.”

Az utca pora és kövei oly becsesek voltak számomra, mintha csak aranyból lettek volna. Az ajtók eleinte a világ végét jelentették számomra; s amikor az egyik ajtón keresztül először pillantottam meg a zöld fákat, elbűvöltek és magukkal ragadtak, édességük és szokatlan szépségük hatására pedig szívem csaknem kiugrott helyéből, annyira különös és csodálatos lények voltak! És az emberek! Ó mennyire tiszteletre méltó teremtményeknek látszottak az idősebbek! Halhatatlan arkangyalok! A fiatalemberek ragyogó és szikrázó angyalok, a fiatal leányok meg az élet és a szépség különös, szeráfi példányai; az utcán bukfencező, játszó fiúk és a lányok pedig izgő-mozgó drágaköveknek látszottak: arról, hogy valaha is születtek, s egyszer majd meg kell halniuk, mit se tudtam. Minden örökösen megmaradt annak, ami a maga helyén volt. A nappal fényében az örökkévalóság nyilvánult meg, s mindazok mögött, amik szemem elé tűntek, valamiféle végtelenség sejlett, melyre egyfajta várakozással tekintettem, s amely minduntalan magához vonzotta figyelmemet. A város mintha csak az édenkertben állt vagy egyenesen a mennyben épült volna! Az utcák az enyémek voltak, a templom az enyém volt, az emberek az enyémek voltak, ruhájuk, ékszereik az enyémek voltak – akárcsak szikrázó szemeik, világos bőrük és pirospozsgás orcájuk. Enyém volt a bőrük, és enyém volt a Nap és a Hold és a csillagok – és az egész világ az enyém volt. S a körülöttem lévő világnak én voltam az egyetlen szemlélője, egyedül én gyönyörködtem mindebben. Fogalmam sem volt arról, hogy a dolgokat mások birtokolják, fogalmam sem volt a határokról és tulajdonról – hanem az összes javak és tulajdonok az én birtokomban voltak: minden kincs, tulajdonosával együtt, az enyém volt.

„Aki minden ragaszkodásról lemondva, tetteit a Brahmanra ruházva cselekszik, arról lepereg a bűn, mint víz a lótusz szirmáról” (Bhagavad-gítá V. 10.); „semmi gonoszság nem tapadhat ennek tudójához, mint ahogy a lótuszszirom sem ázik el soha” (Cshándógja-upanisad IV. 14. 3.); „Ahogy az út szélére szórt szemétrakásból is kihajt / az édes illatú lótusz, a szemet gyönyörködtetőn, / a Megvilágosult Szentség tanítványa is kiragyog / tudásával a vak világ szeméthalmából fényesen” (Dhammapada 58–59.). A koreai irodalom egyik klasszikusa, Csong Cshol (1536–1593) így ír egyik költeményében: „Minél erősebb a záporeső, / a lótusz annál frissebb. / De a szirma, pillants oda: / egyáltalán nem lett vizes. / Szeretném, ha a lelkem is / tiszta lenne, mint a lótusz.”

Az aszfaltot elgondoló és megalkotó ember vajon milyen fogalmat alkothatott magának a természetről? Ami a mai városi környezetben körülvesz, az jórészt Tellum, a Föld belsejéből származik. Azt mondják, hogy a kőolaj, aminek ez a lesimított, szürkés anyag a mellékterméke, nem más, mint az ősi tengeri élet maradványainak a Föld mélyén összegyűlt üledéke; az aszfalton elhúzó, guruló fémdobozokat is ez az üledék táplálja; és persze maguk a járművek is a talaj mélységéből kitermelt ércek és más nyersanyagok származékai. Az aszfalt-utak világának „alapanyagai” tehát a természetből származnak és az emberi tudás hozza létre, miként a füvészkertet, mégis csalhatatlan bizonyossággal tudjuk azt, hogy az aszfalt-világ elválik az eredendőtől. De nézzük meg pontosabban, mi válik el mitől? A kert fenoménje mindenki számára nyilvánvalóvá teszi, hogy nem az ember és a természet áll szemben egymással. A helyes érzékünk, a biztos és jó ízlés képes pontosan elkülöníteni a művit a művészitől, a mesterségeset és a mesterkéltet a mesteritől. Tudja, hogy a mesterséges természetellenes, a mestermunka viszont természetes. (…).

De honnét ered maga a művészet? Elsődleges formájában a művészet túl van a munkálkodáson. Ezt abból is beláthatjuk, hogy a gondolkodás munkáját megelőzik bizonyos finom intuitív belátások, amelyek alapján kialakul az, amit látásnak, nyelvnek, hallásnak nevezünk. Azonban ezek az intuitív mozzanatok annyira alapvetőek és gondolkozás előttiek, hogy nem tudatosulnak, holott ezek képezik a mindennapi elmeműködések (láthatatlan) alapját. Minden művészi mozzanat, legyen az zene, írás vagy festészet, tudatosan vagy öntudatlanul ide tér vissza, ezen ontológiai régióba. A mai értelemben vett művészet számára e tudatfölötti mozgás nem igazán tudatosul. Inkább egy többé-kevésbé nehezen beilleszthető élményről szól, amit a művészek, gondolkodók, saját szubjektív lelkiállapotuk, alkatuk szerint megélhetnek elragadtatásként, a harmónia ritka pillanataként, vagy épp gyötrődő, bizonytalan, űzött állapotként.

Az esztétika nyelvén ihletről beszélnek, a mítosz pedig a Múzsák kegyelméről szól. Ezek a meglehetősen elmosódó, fogalmi gondolkodással nehezen kezelhető kifejezések olyan tapasztalatokra utalnak, amelyek pontosan megfeleltethetőek bizonyos tudatos szellemi gyakorlatok során átélt tapasztalatoknak, és kivételes esetben a meditáció és a kontempláció során elért állapotokkal is analógiába hozhatók.

Olyan ez a szó a mély magánhangzóival és kemény mássalhangzóival, mint a kaszavágás hangja, amikor halk roppanással törik a búza kemény szára, és a búza meg a rozs sóhajtva dől a testvérekhez, akik még lábon állnak… Az arató kaszának más hangja van, mint annak, amelyik füvet vág. A puha fűben, lóherében, lucernában szinte suhog a kasza, és hang­jában sok az „s” betű, míg az arató kaszáéban úr az „r”. A füvet virágjá­ban vágják: a fű még talán sír egy kicsit, de a búza csírájában már ott van millió utód, mért sírjon? Kicsit ellenáll, pattog a kemény szár, aztán ma­rokra fekszik szépen, mint aki tudja, hogy ez a rend.

Mert a gabonákat marokra vágják, a markokból kéve lesz és a kévékből: kereszt.

A világ szépségéről és megszentelt voltáról szóló bármely fejtegetés, ortodox perspektívából legalábbis, fel kell ölelje az ikon teológiájának és misztériumának felfedezését, azaz az ikonok hátteréül szolgáló doktrína és az ikonokon túli látomás feltárását is. Az ikonok világa ugyanis nem csupán előfeltételez egy gondolkodásmódot és megkövetel egy életmódot, hanem új betekintéseket nyújt világnézetünkbe, új intuitív felismeréseket ébreszt a minket körülvevő világgal, illetve az örökkévalóval kapcsolatban, mely ott rejlik mindenben, amit látunk. Generációnkat olyan viselkedés jellemzi, amely a természeti kozmosszal kapcsolatos autizmusból fakad: a tudatosság avagy a felismerés egy bizonyos hiánya okozza, hogy a világ szépségét elhasználjuk, sőt elpazaroljuk. S ily módon saját gondjaink korlátai közé vagyunk zárva, a külvilághoz való hozzáférés nélkül. Megfosztattunk önmagunk és a külvilág közötti kontinuitástól, a bensőséges közösség és a kölcsönös növekedés lehetősége nélkül. Az ikon világa helyreállítja ezt a viszonyt azáltal, hogy emlékeztet minket arra, ami rajtunk kívül és felettünk áll, ahonnan végső soron az értéket és az életerőt kapjuk.

Az ikonfestő arra törekszik, hogy megvalósítsa a világ benső vízióját, a világ képét, ahogyan azt Isten eltervezte. Az „ikonikus” világ azonban nem egy irreális, képzeletbeli világ; inkább éppen ez a valódi világ, amely arra hivatott, hogy beléhatoljanak és átömlesszék ebbe a világba. Az ortodox ikonográfia megkísérli felfedezni, majd elénk tárni a mennyei királyság tapasztalatának valóságát ezen a világon. Valójában az ikon teológiai meggyőződéssel fejezi ki hitét e királyságban és ennek hatását a földi birodalomban. Sajnálatos módon deszakralizáltuk avagy természetétől megfosztottuk eme világot azáltal, hogy elszakítottuk a „mennytől”. Az ikon megfordítja az általunk ismert perspektívát és eltörli az „objektív” távolságot e két világ között. Nincs kettős rend a teremtésben. Nincs éles határvonal a „materiális” és a „spirituális” között. Az ikon leképezi Isten epifániáját a világban és a világ létezését Isten jelenlétében. Ez se nem idealizmus, se nem bálványimádás. Miként a meg nem született gyermek anyja méhében, az ikon megjeleníti számunkra az istenség látható csíráit a világban. Művészi volta és szépsége Isten művészetét és szépségét jeleníti meg a teremtésben. Az ikon e világban szólal meg, ám egy eljövendő kor nyelvén.

Filmajánlóinkban olyan alkotásokra szeretnénk felhívni a figyelmet, amelyek valamiképpen utalnak a teremtés szépségében is megnyilatkozó természetfeletti valóságra. Filmekre, amelyek segítséget adhatnak a szavak, képek és zenei hatások kompozíciója mögötti szellemi perspektívák felfedezéséhez és életbe emeléséhez, s amelyek sajátos vizualizációs erejüknél fogva könnyebben megragadhatják az erre fogékony lelket. Természetesen nem állítjuk, hogy a mozgókép kifejezetten elsőrendű formája lenne a szellemi valóságok közvetítésének, és azt sem, hogy életünkben ugyanazt a szerepet töltheti be, mint a religio értelmében vett archaikus művészetek. Ám a létezés egyik elsőrendű jellegzetessége a nagyfokú összetettség, tehát akár egy filmben is valamely idea számtalan arculata tárulhat fel az értő figyelem számára, s hogy éppen milyen minőségben és összefüggésben mutatkozik meg, az elsősorban személyes, benső irányultságunktól függ. Ha a szemlélő megfelelő hozzáállást alakít ki magában, a filmművészet területén is csodálkozva tapasztalja majd: a Szellem ott nyilvánul meg, ahol akar.

„»Mikor nincs mennyei látás, a nép elvadul«. Vissza kell tehát térnünk a kezdetekhez, az egyszerű »ház« és »szó« szavakhoz, hogy megérthessük az összetett »ökológia« szó jelentését. Szükséges ehhez, hogy a természet világát »házként« lássuk, amelyben élnünk kell, ám amelyet nem emberi, hanem isteni kéz emelt. Szükséges az is, hogy alaposan megvizsgáljuk ennek a háznak a különböző részeit, végigvonultatván azokat örömtől ragyogó szemeink előtt, s csodálkozva felismerjük: »Ez mind az enyém!« Csakhogy nem azért az enyém, hogy visszaéljek vele, hanem hogy használjam, élvezzem, sőt, szeressem.

Mi több, amennyiben önmagunkra úgy gondolunk, mint férfira és nőre, akiknek a logosz hatalma, a szavakban való szólás képessége megadatott – továb­bá, ha eltöprengünk ama képességünkön, hogy visszhangozhatjuk az isteni nevet: »Én vagyok« –, s ha végül ráébredünk, mennyire különbözünk a többi élőlényektől Isten házában, amely a természet világa – csak akkor válik számunkra természetessé, hogy megrendülve átérezzük mindeme dicsőség teljes súlyát. Csak ekkor válik természetessé feltenni a csodálkozó kérdést: »Ki vagyok én, hogy ily megtiszteltetésben van részem?« Egyidejűleg csak ekkor válik természetessé a világba kiáltani, miként Péter tette a szent hegyen: »Jó nékünk itt lennünk!«”

A cseresznyeszedés más életrendhez tartozik. Ahhoz, ahol nincs idegesség és sietség és túlerőltetés, és minél rövidebb idő alatt minél többet. Ahol nincs hajsza. A cseresznyeszedés nem megnyugvás. A munkabarbarizmussal semminemű viszonylata nincs. Ahhoz, hogy az ember cseresznyét tudjon szedni, egyszerűnek kell lenni, vagyis normálisnak. Egyébként csak kapkod, és jobban teszi, ha futballmeccsre megy. A cseresznyeszedés tökéletesen izgalommentes foglalkozás. Ha az ember a fa tetején jól elhelyezkedett, kosarát alkalmas helyre, keze ügyébe akasztotta, a kampót, hogy a külső gallyakat be tudja hajlítani, szépen az ágra fektette, mindenre van idő. Gyönyörködhet a tájban, akár az alatta levő kertben, amelynek arca innen felülről egészen más, mintha en face lenne a szomszéd fákkal. Rágyújthat, közben hallgatja a fülemülét vagy a rigót, és nézi, hogy a napfény miképpen ragyog a nyugati égen, a habos jégkristály felhő gomolyán. Közben a cseresznye szárát tövén óvatosan megfogja, a növés irányának ellenkezőjére fordítja, hogy az könnyen engedjen, és erőszak nélkül leváljék. A gyümölcsöt a kosárba teszi, kettesével, hármasával, ahogy éppen sikerül. Három szemnél többet egyszerre nem ajánlatos, mert a gyümölcs megsínyli.

A fa tetején, cseresznyeszedés közben olyan tapasztalatra tettem szert, amit sem zongorajáték, sem írás, sem gondolkozás, sem utazás közben nem éltem meg. Ez a szabadságról való tapasztalat.

Fel lehet tenni a kérdést, számít-e valóban, hogy a természetet egy elmén és tudaton kívüli mechanizmusnak hisszük, vagy éppen ellenkezőleg, úgy tartjuk, hogy egy folyton változó képfolyam áramlása az elménkben, májá. Nem ugyanazt a világot látjuk-e mind, bárhogyan vélekedjünk is róla? Úgy mondanám, hogy bár az érzés-benyomások ugyanazok lehetnek, a tapasztalatok eltérőek. A tényszerű megfigyelés és egy eleven találkozás közti különbségről van itt szó. A materialista számára a természetes világ más, lélektelen, élettelen, értelmetlen. A materializmus megjelenésével maga a tudatosság változott meg, ahogyan Blake is megállapítja, mikor azt írja: „Megfigyelik, mi van most bent, kívülről”, és e külsővé tett természet „messzi-távolivá” válik, „egy kicsinyes és sötét tájon”, ahol mindennek az értelme és értéke lecsökkent és kiüresedett.

De a megfigyelt objektumból a megfigyelő elmébe áthelyeződve a külsőnek és belsőnek ama „szétszakítottsága”, melyről Blake beszélt, összeforr. Ez esetben az univerzum nem áll szemben velünk; Martin Buber szavaival többé nem egy „én-ő”, hanem egy „én-te” viszonyról beszélhetünk. Az univerzum egy velünk, nem pusztán abban az értelemben, hogy testünk anyaga illeszkedik anyagi rendszerébe, hanem egy egészen más értelemben: a természet életünkkel együtt él, „feléled”, jelentéssel, minőségekkel bír és rokonságban áll velünk. A természetben semmi sem ellentétes lelkiállapotainkkal és gondolatainkkal, késztetéseinkkel és bánatainkkal, gyönyöreinkkel és nevetésünkkel. Minden megtalálja a természetben saját nyelvét. Szeretetben élhetünk világunkkal, mindent megtapasztalhatunk egyfajta véget nem érő dialógusként, nem csupán az élő teremtményekkel, hanem a nappal, a hegyekkel, a fákkal és kövekkel is. A tudományos kísérletezés egyszerű méricskéléseinél sokkal mélyebben beszélnek ők mindarról, ami bölcsességünket alkotja. Egyek vagyunk a természettel, nem pusztán elenyésző részekként egy roppant mechanizmusban, vagy jelenségeinek elkülönült szemlélőiként: a természet maga is emberi mivoltunk területévé lesz. Más szóval emberivé válik. Ez a mi világunk, értünk, velünk, általunk teremtődött, és az életünkkel együtt él.

„(…) szándékunkban áll rávilágítani, hogy a katolikus (és nem csak római katolikus) művészetszemléletben, utánzás, kifejezés, részesülés, a művészet lényegi mivoltáról való három állítás; nem három különböző vagy ellentétes, hanem három egymást kölcsönösen átható és egybeeső meghatározása a művészetnek, amely e hármasság egysége.

Az imitáció (mimészisz, anukriti, pratimá stb.) fogalma a művészet minden tanulmányozója számára oly ismerős lesz, hogy elegendő csupán egy rövid ismertetés. Hogy az utánzás az általunk figyelembe vett bölcseleti összefüggésben nem »hamisítást« jelent, a szótári definíció is világosan kifejezi: az imitáció »egy érzékelhető dolog rokonsága ideájával; az ideális forma imaginatív megtestesítése«; a forma lévén »egy dolog esszenciális természete (…) mint anyagtól elkülönülő jelleg vagy fajta, amely a dolgot mint egyedet megkülönbözteti; formáló princípium; formai ok« (Webster). Az imagináció [képzelet] az idea felfogása egy imitábilis [utánozható] formában. Valóban, minta (paradeigma, exemplar) nélkül semmi sem készülhetne el, kivéve merő véletlenségből. Ebből eredően adatott Mózesnek a parancs: »Nézd meg, és arra a mintára készítsd, amelyet a hegyen mutattam neked.« »Feltéve, hogy soha nem lehetne létrehozni egy szépséges utánzatot, kizárólag szépséges minta szerint, és hogy nincs olyan érzékek útján felfogható dolog, amely hibátlan lehetne, kivéve, ha egy archetípus hasonlatosságára készült, amelyet egyedül az intellektus láthat, Isten, amikor látható világot akart teremteni, elsőként az intelligibilis világot formálta meg teljes mértékben, avégből, hogy egy minden tekintetben isteni és testetlen mintát használhasson.« »Isten akarata meglátta a kozmosz szépségét és utánozta azt.«”

Pages