Kacagott a Nap a hűvös februári reggelen. Az ég arca sima, szeme tiszta kék. Az ég királynőjének tüzes szekere elől menekül a sötét köd. Lomhán gomolyog a Tisza mély völgyében. A föld még fagyos. Az éjjeli dérfagy ott csillog a kopár tarló árva fűszálain. Megszürkíti az egyszerű földműves porta avas zsupfedelét.
A karácsony a születés ünnepe, egy olyan születésé, mely az emberiség új korszakát hozta el. Jézus a földi létezésünk alapjául szolgáló valóság keresésének új útját nyilatkoztatta ki; egy valóságét, amely sokkal mélyebb, mint bármely tudományos vagy filozófiai megközelítésből fakadó elgondolás valaha lehet; és olyan utat, amely a lelkek üdvözüléséhez vezet, ha gondolattal, szóval és cselekedettel hűségesen követik; nem kevesebb ugyanis az emberi élet célja.
Krisztus születésének mélyebb megértése, átélése kulcsot ad számunkra: a közénk eljött Isten által – akinek jelenléte az áthidalhatatlan szakadék betemetését jelentette – megérthetjük, hogy nem a rideg magány az ember sorsa, nem az örökös rohanásban való kiégés.
Embertelen és istentelen módon bánunk a bolygónkkal, mert embertelen és istentelen módon látjuk a dolgokat. És azért látjuk őket így, mert alapvetően ily módon tekintünk önmagunkra.
Nehéz út vezetett a betlehemi istállóig, hogy ott láthassák a megszületettet. „Per aspera ad astra”, göröngyös út vezet a csillagokig, Krisztus követése is a kezdetektől fogva ilyen, ahogy a napkeleti bölcsek, úgy mi is küzdelmeken, nehézségeken át érkezünk meg a jászolhoz.
Ki az, aki egy tiszta hegyi tó vagy egy sziklából kibuggyanó forrás láttán sohasem érzett legalább valamennyit abból az áhítatból és tiszteletből, amely elválaszthatatlan mindattól, ami szent? Az előző korok emberei jobban tudták, mint mi, hogy nem zavarhatjuk meg a természet egyensúlyát büntetlenül.
A gyűjtemények létrejöttét egyszerre inspirálta a ritkaságok iránti érdeklődés, a teremtett világ szépsége iránti csodálat és ezek repræsentatiojának lehetőségei, a kivételes műalkotások megrendelése és mecenatúrája.
Kacagott a Nap a hűvös februári reggelen. Az ég arca sima, szeme tiszta kék. Az ég királynőjének tüzes szekere elől menekül a sötét köd. Lomhán gomolyog a Tisza mély völgyében. A föld még fagyos. Az éjjeli dérfagy ott csillog a kopár tarló árva fűszálain. Megszürkíti az egyszerű földműves porta avas zsupfedelét.
„A világtól eltávolodva lazul az idő szorítása, és az őszi napfény meglágyítja és leolvasztja a hétköznapok szennyes, kemény páncélját, s aki addig szüntelenül kergette céljait, az most az értelmetlen hajszát feladva megkönnyebbül és felszabadul.”
A modern pszichológiából teljes mértékben hiányzik az a kritérium, amely lehetővé teszi, hogy a lélek aspektusait vagy tendenciáit kozmikus környezetükbe helyezzük. A tradicionális pszichológiában ezek a kritériumok két alapvető „dimenzióval” összhangban adottak: egyrészt a kozmológiával összeegyeztetve, mely „elhelyezi a lelket” és modalitásait a létállapotok hierarchiájában, másrészt egy spirituális cél felé irányított erkölcsi felfogással összhangban.
„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel
Nincs olyan ember – legyen az a legszárazabb, legmaterialistább –, akinél a gazdaság és az élet ugyanazt jelentené, akinek gazdasága nem valamilyen élettartalom, szellemi cél, politikai, vallási, társadalmi cél szolgálatában állna. A gazdaság olyan, mint a „Terülj, terülj asztalka!”, amely az embert végigkíséri életén, és jó vagy rossz szolgálatot teljesít az élet szellemi tartalmai és céljai számára.
A dologgá való degradálódás nem csupán akkor érződik lealacsonyítónak, ha emberekről van szó. Az élő természet sem akar dolog lenni. Az állat- és természetvédelem nem csupán szentimentális ügy. Maholnap különösképpen a természetvédelem válik az emberiség sorskérdésévé, mely védelemre szorul az abszolutizált magántulajdon mohóságával szemben, hacsak nem akarjuk, hogy az emberek élősködő fogyasztási vágya tönkretegye az életlehetőségeket e Földön.
Nehéz út vezetett a betlehemi istállóig, hogy ott láthassák a megszületettet. „Per aspera ad astra”, göröngyös út vezet a csillagokig, Krisztus követése is a kezdetektől fogva ilyen, ahogy a napkeleti bölcsek, úgy mi is küzdelmeken, nehézségeken át érkezünk meg a jászolhoz.
Kacagott a Nap a hűvös februári reggelen. Az ég arca sima, szeme tiszta kék. Az ég királynőjének tüzes szekere elől menekül a sötét köd. Lomhán gomolyog a Tisza mély völgyében. A föld még fagyos. Az éjjeli dérfagy ott csillog a kopár tarló árva fűszálain. Megszürkíti az egyszerű földműves porta avas zsupfedelét.
A karácsony a születés ünnepe, egy olyan születésé, mely az emberiség új korszakát hozta el. Jézus a földi létezésünk alapjául szolgáló valóság keresésének új útját nyilatkoztatta ki; egy valóságét, amely sokkal mélyebb, mint bármely tudományos vagy filozófiai megközelítésből fakadó elgondolás valaha lehet; és olyan utat, amely a lelkek üdvözüléséhez vezet, ha gondolattal, szóval és cselekedettel hűségesen követik; nem kevesebb ugyanis az emberi élet célja.
Krisztus születésének mélyebb megértése, átélése kulcsot ad számunkra: a közénk eljött Isten által – akinek jelenléte az áthidalhatatlan szakadék betemetését jelentette – megérthetjük, hogy nem a rideg magány az ember sorsa, nem az örökös rohanásban való kiégés.
„A világtól eltávolodva lazul az idő szorítása, és az őszi napfény meglágyítja és leolvasztja a hétköznapok szennyes, kemény páncélját, s aki addig szüntelenül kergette céljait, az most az értelmetlen hajszát feladva megkönnyebbül és felszabadul.”
A kultúra egyre fokozatosabb térhódítása, mely ma már sokkal többet vár a magyar földtől, szinte naponta alakítja a magyar föld arculatát. Hazánk természeti szépségeiről messzeföldön híres, jellegzetes alföldi tájai, tanyacsoportjai, tavai és erdei számtalan külföldi festőnek szolgáltak tárgyul. Sok külföldi jött Alföldünkre, hogy vászonra vesse a Hortobágy délibábját, a csöndes faluvéget, a folyóparti nagymosást, vagy akár az erdei tópartot, fehér tavirózsákkal.
A jegenyesor mögött, ahol a Nap a földdel összeér, haragos felhők jelzik a holnapi szelet. Vöröslő őszi napnyugta tükröződik a tó vizén, és arany hídként köti össze a narancssárga ragyogást a szellőtől hajladozó nádassal. Az ég és a föld határvonalainak mágikus összefonódása ez. Itt állunk, és innen tekintünk a múltba, figyelve a halk suttogást, a tó hangját, mely mesélni szeretne nekünk.
Ki az, aki egy tiszta hegyi tó vagy egy sziklából kibuggyanó forrás láttán sohasem érzett legalább valamennyit abból az áhítatból és tiszteletből, amely elválaszthatatlan mindattól, ami szent? Az előző korok emberei jobban tudták, mint mi, hogy nem zavarhatjuk meg a természet egyensúlyát büntetlenül.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
A valóság szintjei, a legfelső szellemi princípiumoktól az érzékelhető formák világáig, egyazon fény öltözékei. Olyan héjak, amelyek e „belső mag” körül jönnek létre, egymásra rétegződve, egymásból kibontakozva. Az ember mindent átfogó természete ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy míg lelke a lét magja, a primordiális fény, teste az összes héj, a megnyilvánulás egésze.
Aki valamennyire ismeri a világ nagy vallási hagyományainak tanításait, azt tudja, hogy ezek szinte minden tekintetben ellentmondanak a modern világ szellemi és szemléleti alapját képező vélekedéseknek. Ez az ellentmondás fájóan élesen mutatkozik meg az ember eredetével vagy ősével kapcsolatos felfogásban.
Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok.
A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó, komoly embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszteri est vagy a Sámuel napja. Ha már Pesten és Budán csupán a korcsmárosok szüretelnek a pincéikben, legalább az a néhány ember tartsa meg a budai szüretet a maga régi formájában, akik még látták azt, hogy hogyan taposták a bort a Sas-hegyen.
A gyűjtemények létrejöttét egyszerre inspirálta a ritkaságok iránti érdeklődés, a teremtett világ szépsége iránti csodálat és ezek repræsentatiojának lehetőségei, a kivételes műalkotások megrendelése és mecenatúrája.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó, komoly embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszteri est vagy a Sámuel napja. Ha már Pesten és Budán csupán a korcsmárosok szüretelnek a pincéikben, legalább az a néhány ember tartsa meg a budai szüretet a maga régi formájában, akik még látták azt, hogy hogyan taposták a bort a Sas-hegyen.
Az erdő mindig egy kicsit másutt van, mint ahol mi vagyunk. Ahol mi vagyunk, onnan eltűnt és csak friss nyoma maradt ott. A régiek, akik eleven testi formákba vetítették ki érzelmeiket, benépesítették az erdőt lenge nimfákkal. Semmi sincs ennél igazabb és kifejezőbb.