Ars Naturæ Online

köröttünk
a világ nem több mint
cseresznyevirág

♦

Ez már a tavasz?
Nevenincs szép hegyeket
lágy pára burkol!

♦

elaludnék itt
virágzó cseresznyék alatt
csak egy éjszakára

♦

elhull a virág
virágzó fák szirma is
ehulló virág

„»Az emberi nemzetséget először fényes aranyból készítették az istenek, ők, az Olymposon élők.« – A ciklusokról szóló tradicionális tanításokhoz hasonlóan, az archaikus költő számos képpel ír le egy olyan mitikus, boldog korszakot, amikor az embereknek »csak jóban volt részük«, »távol a bajtól, távol a jajtól, még az öregség sem járt köztük«. E távoli időszakot a hagyományok »Aranykornak«, az »Igazság korának« nevezik. Az Aranykorról szóló beszámolókat sokféleképpen lehet megközelíteni, ma különösen szeretik azokat a fantáziák és a képzelet világába száműzni. Ha valaki azonban szemügyre veszi az archaikus tanítások megfogalmazási módjait és azok eredeti célkitűzéseit, akkor érdemes e leírásokat is egy olyan benső állapot kifejeződéseiként, szimbólumaiként felfogni, amelyeket nem pusztán egy történetileg csak nehezen behatárolható időszak emberei tekinthettek magukénak.

Ha az embert szembesítik azzal a kérdéssel, hogy életének valójában mi a célja, miért él igazából, akkor értelmi nívójától függetlenül, őszintébb pillanatában a megkérdezett várhatóan a boldogság elérését fogja célul tűzni. Akarva-akaratlanul, örömeinek mélyén és hátterében lévő ama boldog állapotra vágyik és emlékezik, amelyet a mitikus megfogalmazások »Aranykornak« hívnak, és amelyet a tradicionális tanítások szimbólumrendszereikben az »arany« képével hoznak összefüggésbe, ezzel utalva e tudatállapot sérthetetlenségére, állandóságára és ragyogó fénytermészetére. Vajon lehetséges-e a modern világ szétszórtságából és céltévesztettségéből kiemelkedni, és e belül hordozott emléket megtisztítani és maradandóvá tenni? A hagyomány spirituális megvalósítást tanító vonulatai szerint az aranykori állapot nemcsak a távoli múlt embereinek a világát jellemezte, és mindössze visszfényszerűen bukkanhat fel a ma emberének, hanem egyúttal olyan minden egyes jelen pillanatban aktualizálandó lehetőség és cél is, amelyhez a tradicionális tanítások szimbólumaikkal és metódusaikkal képesek utat mutatni.”

„Szilveszterkor lépjük át az új év küszöbét, s az elmúlás szomorúságán átragyog az újrakezdés mosolya. A szilveszteri »hangulat« nagyon is összetett valami, s kivált az a hívő számára. Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri »tizenkettő«.

Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán az egész esztendőt felidézi bennünk. Szilveszterre azt is mondhatnánk, hogy magának az Időnek ünnepe, magának a titokzatos földi Időnek a megszentelése. Épp ezért sokszor az az érzésem, hogy rosszul ünnepeljük. Tulajdonképpen csendben, szinte hallgatózva kellene fogadnunk, mint valaki a hóesés kezdetét lesi, vagy a csillagok neszére figyel, vagy mint a gazda, ki az éjszaka csendjéből a vetés növését szeretné kihallgatni.”

„Harmatozzatok egek reánk
és ti fellegek hullassátok az igazat:
nyíljék meg a föld és teremje meg az Üdvözítőt.
Az egek beszélik Isten dicsőségét
s kezének hatalmát hirdeti az égboltozat.”

„Megint ismételjük, hogy: Ez az a nap, melyet az Úr alkotott, ujjongjunk és örvendjünk benne (Zsolt 117,24).

Ezen kezd csökkenni a sötétség, és a növekvő fény visszaszorítja az éjszaka határait. Nem véletlenül és nem esetlegesen kerül erre a napra az ünnep, amelyen az emberi életben kezd felragyogni az isteni élet. Ám az élesebb szeműeknek a jelenségeken keresztül valami titokzatos dolgot beszél el a teremtés, nemcsak hangot ad és tanítja azt, aki képes meghallani, hogy mit akar jelenteni az, hogy az Úr eljövetelével a nappal is hosszabbodik, az éjszaka viszont megrövidül. Nekem úgy tűnik, ennek végbemenetelénél a teremtéstől ezt halljuk: Ember! Ha ezt látod, akkor gondolj arra a titokra, amire a jelenségek céloznak. Látod, hogy az éjszaka elérte végső határát, előrehaladó mozgása leállt, és fordítottjában feloszlik? Gondolj arra, hogy a bűn gonosz éjszakája, elérte lehető legnagyobb mértékét, a gonoszság mindenféle leleményével elérte a bűn végső határát, ma van az a nap, amely elvágja további elharapódzásának útját, és ettől kezdve fogyatkozik és megsemmisül.

Látod-e a fény erősebb sugárzását, a megszokottnál is fenségesebb Napot? Akkor gondolj az igaz világosság eljövetelére, amely az evangélium fénysugaraival beragyogja a földkerekséget. (…).

Hallod, amikor Izajás próféta azt kiáltja, hogy gyermek született nekünk, és fiú adatott nekünk (Iz 9,6).

Tudd meg a prófétától, hogy miként született a gyermek, és hogyan adatott a fiú!

Talán a természet törvénye szerint?

Nem! ‒ mondja a próféta.

A természet Ura nem szolgája a természet törvényeinek.

Mondd meg hát, hogyan született a gyermek?

Így szól: Íme a szűz méhében fogan, és fiat szül, és Emmanuelnek fogják nevezni (Iz 7,14), ami annyit jelent: velünk az Isten.

Mekkora csoda!

A szűz anya lesz, és szűz marad.

Látod a természet újítását!"

„Megindul Atyja székitől,
s Atyjához ismét visszatér,
bejárva poklok mélyeit,
föl, az isteni trónusig.”

„»Kijön a magas mennyből, és a mennyeknek magasába visszatér, és az ő melege mindenkihez elér.« A himnusz a Nap pályáját Krisztusra konkretizálja. Ő azonban a teremtett Nappal éppen ellentétesen: a magasból kel föl (vö. Benedictus: »meglátogatott minket a magasságból Támadó«), a magasba tér vissza. Útjának kezdőpontja: Atyjának széke. Útjának végpontja: Atyjának trónusa. Mélypontja: a megaláztatás, a szolga-volt, a szenvedés, a halál, s ahol »fordul« az útpálya: a poklok mélye (»szálla alá poklokra«). De »harmadnapra feltámada, fölméne a mennyekbe«, s ezért megy továbbá a himnusz szerint is »fel, az isteni trónusig«. Karácsony pillanata nem szakítható el a teljes Krisztus-misztériumtól, karácsony Krisztus kettős természetének ünnepe, de benne értődően, egyben a húsvéti misztériumé is.” (Dobszay László)

„Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy »meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«. (…) Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.” (Pilinszky János)

„Bizony a szíved is kicsi jászol ha lenne,
Újra jönne az Úr s gyermekként megszületne.
Ha Krisztus százszor is születne Betlehemben,
Elvesznél, hogyha nem jönne el a szívedben.”

(Angelus Silesius)

„E bensőséges értelem válsága mindinkább kiütközik a föld lakhatatlanságának közérzetében. E közérzet végül is az ember eltévesztett öntudatának következménye, aki ismereteit egy öncélú szabadság téveszméje által, az erőszak követeként, az élet helyett egyre nyíltabban a halál szolgálatába állítja. A dolgok rendjét, ha egyáltalán lehet valóságos rendről beszélni, legfőképp a civilizált létesítmények rendszerével tartja fenn, amely felkelti az élet feletti rendelkezés képzetét; mégis, a sarokba szorított ember mintha épp e létesítmények áldozatává válnék. A kapott, élő környezet ellenében a saját okosságától vezérelt külön környezettől hiába várja ugyanis szabadsága jóváhagyását. Ellenkezőleg: a téboly vesz rajta erőt, amennyiben – mint Blondel írja – »minden őrültség a környezettel való szakítás eredménye«. A hatalmassága tudatában természeti környezetét provokáló ember: csapdába került ember. Egy ökológiai válság eshetőségét felidézve éppenséggel a szabadsága ellen dolgozik. (…).

Feltételezhetjük, hogy ennek a civilizációnak a végére, mondjuk a vég közelébe jutottunk, legkivált az önállósult ész hibájából, amennyiben ez az ész elveszteni látszik az ellenőrzést saját tette, a technikától elözönlött élet felett. De az emberiség sorsa nem a technikai civilizáció sorsa. Az ember beletartozik az univerzumot átható egyetemes rendbe, amely ellen szabadságánál fogva fellázadhat ugyan, csak éppen kitörni nem képes belőle. Ha pedig nem képes kitörni, mégis belül van a törvényen, hogy az legyen, aki: a beleírt forró értelem által üdvösségre hívott lény, még ha katasztrofális okossága az univerzális rend ellen irányítja is, hogy maga teremtsen törvényt magának, mintha az lenne a valóságos törvény.”

„(…) a tradicionális jellegű civilizációkban mindenek gyökerét az intellektuális intuíció képezi; más szavakkal, a tiszta metafizikai doktrína a lényeg, és minden más ehhez kapcsolódik, vagy konzekvenciálisan, vagy az esetleges valóság különböző szintjeire való alkalmazás gyanánt. Ez nemcsak a társadalmi intézményekre igaz, hanem a tudományokra is, vagyis mondhatni a relatívum területére támaszkodó tudásra, arra a tudásra, amely az ilyen civilizációkban nem fogható fel másként, mint puszta függelékként, az abszolút vagy principiális tudás afféle meghosszabbításaként vagy tükröződéseként. Így egy igazi hierarchia mindig, mindenütt megőrződik: a relatívumot nem tekintik nemlétezőnek, ami abszurdum lenne; annyira veszik számításba, amennyire az megérdemli, ám a neki megfelelő helyre teszik, ami csakis másodrendű és alárendelt lehet; és még ezen a relatív területen is nagyon különböző valóságszintek vannak, attól függően, hogy a dolog közel vagy távol fekszik a princípiumok szférájától.

Ami tehát a tudományokat illeti, két gyökeresen eltérő és kölcsönösen összeegyeztethetetlen felfogás létezik, amelyeket elválasztva tradicionálisnak, illetve modernnek nevezhetünk. (…).

A tradicionális felfogás szerint valamely tudomány érdekessége nem annyira önmagában áll, mint inkább abban, hogy annak a doktrínának a meghosszabbítása vagy másodhajtása, amelynek mint fent mondtuk, esszenciális része a tiszta metafizika. Valójában bár addig minden tudománynak feltétlenül van létjogosultsága, amíg a saját természete folytán hozzá tartozó helyet foglalja el, azonban azt sem nehéz megérteni, hogy egy alacsonyabb rendű tudás egy egyre nagyobb tudású ember számára egyre kisebb jelentőséggel bír. Úgyszólván csak mint a principiális tudás működése marad érdekes, vagyis amennyiben képes egyfelől tükrözni e tudást valamely esetleges területen, másfelől ha képes magához e tudáshoz elvezetni, ami esetünkben sohasem veszítődhet szem elől vagy áldozódhat fel többé-kevésbé esetleges megfontolásoknak. A »tradicionális tudományok« két, egymást kiegészítő hivatása a következő: egyrészről mint doktrínaalkalmazások lehetővé teszik a valóság különböző szintjeinek összekapcsolását, egyetlen szintézis egységébe integrálva őket; másrészről, legalábbis az emberek zöme számára, összhangban egyéni hajlamaikkal, előkészületeket jelentenek egy magasabb tudásra és az ahhoz vezető útra. És az egzisztenciális szintekkel összefüggő és az azokra utaló hierarchikus felosztásuknál fogva, úgyszólván megannyi lépcsőfokot alkotnak, amelyeken keresztül fel lehet emelkedni a tiszta intellektualitás szintjére. Teljesen világos, hogy a modern tudományok nem alkalmasak ezen célok egyikére sem: ez az, amiért nem lehetnek többek »profán tudományoknál«, míg a tradicionális tudományok a metafizikai princípiumokhoz való kapcsolódásuk révén ténylegesen »szakrális tudományként« testesültek meg.”

A tudatökológia egyik kiindulópontja, hogy az ökológiai gondolkodás átvihető a tudatra, mivel az ember tudatállapotai szintén oikoszt, környezetet képviselnek a saját – egyszerre statikus és dinamikus – lényege körül. Az átvitel azért is lehetséges, mert a tudatosság az ökológia bármely változatának fundamentumát képezi.

De nemcsak lehetséges, hanem szükséges is, tekintettel arra, hogy az ember tudata ma éppen olyan rossz állapotban van, mint a természeti környezete. A tudat megváltoztatása a fizikai környezetet is megváltoztatná. Ha – például – a saját tudaton belül létezőként élnénk át az egész látható természetet, nyilvánvalóan kevésbé ártanánk annak, a környezetet tudaton kívülre helyező uralkodó felfogásokhoz képest.

A szúfizmus út a csendbe, amely az ember lényének középpontjában rejlik; a csendbe, ami a zene legszebb formája, és amit csak a bölcsek képesek meghallani. Minden igazán értelemmel bíró cselekvés és tevékenység forrása e csend, s az élet, az emberi lét gyökere is egyben. A szúfizmus az Isten kegyelméből fakadó istenhit, amelynek az iszlám Kinyilatkoztatás a szíve. Egy kulcs, amelyet az ember azért kapott, hogy általa felnyithassa saját egzisztenciájának titkát, s birtokba vehesse azt az elfeledett és megtagadott kincset, amelyet saját lénye rejt. Ahhoz nyújt eszközt, hogy az ember megismerje önmagát, önmagán keresztül pedig Istent. Önmagunk megismerése csak a szellemi ösvény doktrínáinak és módszereinek segítségével érhető el: ezek révén halhat meg az, akit az ember illuzórikusan önmagával azonosít, s éledhet újra valódi önmagunk. A szúfizmus ama csendbe és békébe mutat utat, amely az ember lényének középpontjában rejlik, és amely mindig és mindenütt megidézhető. Megszabadíthatja őt élete eseményeinek hömpölygő viharától és a külső világ lármájától, anélkül, hogy le kellene mondania a világról. A szúfizmusban az ember egy benső átalakulás révén szabadul meg, ami itt és most, a normális élet keretein belül megy végbe. Eme átalakulás eredményeként képessé válik arra, hogy a mindennapi élet lármája fölött meghallja minden lény benső zenéjét – az örökkévalóság csendjének muzsikáját.

„Kimentem a pusztinai nagy hegyre,
Letekinték, letekinték a völgybe,
Ott látám a kicsi kertes házunkat,
Édesanyám szedi a virágokat.”
(Moldvai magyar népdal)

Egy ilyen egyszerű népdalban is felfedezhető azon bölcsesség, ami valaha sokkal általánosabban megélt tapasztalat lehetett, külső és belső értelemben egyaránt. Életünk mindennapjainak síkjáról vagy „völgyéből”, a megszokott „hétköznapok” horizontjáról ki kell mozdulnunk, kellő magasságba emelkednünk, s onnan visszanéznünk, letekintenünk minderre, sőt mindenre. Szellemi értelemben ez naponta megtehető, sőt, akár odáig fejleszthető, hogy bensőleg folytonosan és rendíthetetlenül egy magas kőszikla csúcsán állunk. Olykor viszont a testiség, a fizikalitás szintjén is meg kell tennünk, meg kell tapasztalnunk, át kell élnünk, mit is jelent mindez. Átélni, ahogy szinte minden porcikánkat megfeszítve, lépésről lépésre tudunk csak feljebb jutni, fokról fokra, erőnkkel és időnkkel is gazdálkodva győzni szusszal a tempót, merthogy a hegyen nem lehet „gatyázni”, menni kell, az időjárás gyorsan megváltozhat, vihar jöhet és bajba kerülhetünk. A „csúcsélmény” pedig: korlátainkat és a végességet leküzdve meglátni a végtelen távlatot. Végül a visszatérésnek, hazajutásnak is megvan a maga öröme.

„»Nézd csak meg magad, és hasonlítsd össze kerek pofádat az enyémmel: látsz bármi különbséget? Te éppen olyan tigris vagy, mint én! Neked nem a füvet kell tépkedned; a te eledeled a hús!« A fűevő tigris azonban nem hitt a másiknak. Nagy nehézségek árán az igazi tigris végül is meggyőzte, hogy mindketten ugyanabból a fajból valók. Akkor aztán adott neki egy darab húst, de a másik még csak hozzáérni sem volt hajlandó. Újra csak bégetni kezdett, és kereste, hol találhatna magának füvet. Végül azonban az igazi tigrisnek sikerült beleerőszakolnia egy falat húst; s ő, ahogy megérezte a vér ízét, azonnal feladta a fűevést és a bégetést, s felismerte, hogy ő nem birka, hanem tigris. »Micsoda szégyen: eddig a birkákkal éltél és velük együtt tépkedted a füvet!« A fűevő tigris erre valóban elszégyellte magát, aztán követte az igazi tigrist, és hasonlóvá vált hozzá.”

„A szcientista platform talán legfőbb pillére az a feltevés, hogy a modern tudomány önmagában hordozza a szükséges és elégséges eszközöket az anyagi világra vonatkozó minden vizsgálódáshoz, továbbá olyan autonóm és önszentesítő törekvés lehet és azzá is kell válnia, ami önmagán kívül semmiért sem felelős. Ez új eszme volt az emberi gondolkodás történetében, mely radikálisan szemben állt a tradicionális nézettel, miszerint a természeti világra vonatkozó bármely vizsgálódás csak a filozófia és a vallás nyújtotta nagyobb, átfogóbb kereteken belül folytatható megfelelő módon. (…).

Noha a modern tudomány kétségtelenül számos materiális információt tárt fel, amely korábban ismeretlen volt, kiszorított a helyéből egy olyan tudást, amely végtelenül meghaladja ezeket. Amint Gai Eaton a modern tudomány sokat magasztalt »felfedezései« kapcsán megjegyezte, »Tudatlanságunk azon néhány dolgot illetően, melyek igazán számítanak, éppannyira elképesztő, mint a jelentéktelenségekkel kapcsolatos ismereteink bősége.« (…).

A tradicionális felfogás kulcsa a dolgok szimbolizmusának természetében rejlik – ez olyasfajta tudás, amely meglehetősen nehezen elfogadható és hozzáférhető a szcientista mentalitás számára. (…). Egy materiálisan pontatlan, de szimbolikusan gazdag nézet mindig inkább előnyben részesítendő a nyers tények világánál. A töredékes, materialisztikus és mennyiségi szemlélet zsarnokságának befolyása alá kerülvén a modern tudományt menthetetlenül korlátok közé szorítja saját ismeretelméleti bázisa. Spirituális valóságokról a modern tudomány nem tud és nem is tudhat egyáltalán semmit.”

„Nem is olyan régen a szomszédos faluban élt egy kandúr. Egész nap aludt. Olyasmi, amit szellemi erőnek nevezünk, nem látszott a megjelenésén. Soha nem látta senki, hogy patkányt fogott volna. De ahol tartózkodott, sehol sem volt patkány található. És ahol csak megjelent, ahol csak feltűnt, ugyanez volt a helyzet: nyoma sem volt patkányoknak.

Egy alkalommal fölkerestem, és magyarázatot kértem. Nem válaszolt. Újra kérdeztem, de ismét csak hallgatott. Nem az volt a látszat, mintha nem akart volna válaszolni, hanem inkább úgy tűnt, mintha nem tudná, mit is feleljen. »Aki tudja, az nem szól – és aki szól, az nem tudja.« Ez a kandúr megfeledkezett a külvilágról, »semmivé« vált, és így elérte a szándék nélküliség legfelső fokát. Elmondhatjuk, hogy e fokon valósul meg az isteni lovagi ösvény célja: ölés nélkül győzni.”

Az északi életrend a délitől a következőkben különbözik: északon az az ember, aki kezéből a kezdeményt kiereszti, elveszett. – Délen viszont az veszett el, aki a kezdeményt megtartja, és nem tudja magát elereszteni.

A különbség lényeges. A kezdeményt az embernek északon a kezében kell tartania, s ezért minden dolgok középpontja: az Én. Délen a kezdeményről le kell mondania, s ezért minden dolgok középpontja: az istenek.

Aki délre jön, jól gondolja meg, tevékenységét fel kell adnia, és magát el kell engednie. Megrögzött hyperboreusnak nehéz. Nehéz, hogy ami benne a legerősebb, azt ki kell kapcsolnia. Sokan ki se bírják. A metamorfózis e fajtájától megbetegszenek. A betegség neve: unalom.

A szellemi ember a metamorfózisra különösen érzékeny. Éppen ezért, amikor Delet eléri, a határkő mellé ásson gödröt, tegye bele Énjét. Ha fél, hogy valaki ellopja, tegye melléje névjegyét, vagy csomagolja papírba és jelölje meg nevének kezdőbetűivel, aztán nyomassa le kővel. Visszatértében újra vegye ki és tegye a helyére. Ha a szertartást megteszi, meglátja, hogy Én nélkül is egészen jól meg lehet élni.

„Természetesen sosem fogunk – és nem is kell, hogy ezt kívánjuk – visszatérni a kőkor ártatlan világához. Sosem tudjuk nem-ismertté tenni, amit a természet tudományos vizsgálata elénk tárt, miközben leírta számukra legapróbb részleteiben és a legtágabb körben a »természet zöld búrája« alatt rejlő képet. De amíg nem tapasztaltuk meg minden dolog egységét, nem mint természeti tényt, hanem élő jelenlétet, sohasem fogjuk, a korai misztikus Traherne szavaival élve, »helyesen« ismerni a világot. (…)

Szekuláris világunkban megszokott, hogy a tudósokra az igazság letéteményeseiként, a művészetekre pedig szórakozásként tekintünk: úgy vélem, ez egy teljességgel elhibázott attitűd. Talán meg kellene fordítani, mivel a költő feladata elénk tárni a valóság teljes látványát és tapasztalatát, mely magában foglalja emberiségünk minden aspektusát valamennyi kor kontextusában – avagy amely inkább minden kort meghatároz az örökkévalóval összefüggésben. Ilyen költők még ebben a században is írtak – gondolok itt Valéryre és Claudelre, Rilkére és Yeatsre, sőt még T. S. Eliotra és Edwin Muirra és Vernon Watkinsra vagy Robert Frostra is – de vannak még mások, akik kevésbé kiérleltek vagy nevezetesek.”