Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
A valóság szintjei, a legfelső szellemi princípiumoktól az érzékelhető formák világáig, egyazon fény öltözékei. Olyan héjak, amelyek e „belső mag” körül jönnek létre, egymásra rétegződve, egymásból kibontakozva. Az ember mindent átfogó természete ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy míg lelke a lét magja, a primordiális fény, teste az összes héj, a megnyilvánulás egésze.
Aki valamennyire ismeri a világ nagy vallási hagyományainak tanításait, azt tudja, hogy ezek szinte minden tekintetben ellentmondanak a modern világ szellemi és szemléleti alapját képező vélekedéseknek. Ez az ellentmondás fájóan élesen mutatkozik meg az ember eredetével vagy ősével kapcsolatos felfogásban.
A gyűjtemények létrejöttét egyszerre inspirálta a ritkaságok iránti érdeklődés, a teremtett világ szépsége iránti csodálat és ezek repræsentatiojának lehetőségei, a kivételes műalkotások megrendelése és mecenatúrája.
Az ihletett tradíciók tehát elutasítják a becsvágyat, a versengést és a kvantitatív, mennyiségi szemléletmódot; ezzel szemben a mi modern „civilizációnk” a szociális haladás, a szabad szórakozás (utánunk a vízözön jellegű) képzetét és a mennyiségi termelést tette meg alapjául.
Több mint jogosnak és nehezen kétségbevonhatónak tűnik számunkra, hogy civilizációnk típusa és mostani, a közelgő ökológiai katasztrófával fenyegető állapota között szoros összefüggés van. Kézenfekvő: ha nem tesszük fel a kérdést, mi ez az összefüggés (…), akkor elkönyvelhetjük, hogy bármely környezetvédelmi akció csupán szánalmas illúzió.
A jegenyesor mögött, ahol a Nap a földdel összeér, haragos felhők jelzik a holnapi szelet. Vöröslő őszi napnyugta tükröződik a tó vizén, és arany hídként köti össze a narancssárga ragyogást a szellőtől hajladozó nádassal. Az ég és a föld határvonalainak mágikus összefonódása ez. Itt állunk, és innen tekintünk a múltba, figyelve a halk suttogást, a tó hangját, mely mesélni szeretne nekünk.
A modern pszichológiából teljes mértékben hiányzik az a kritérium, amely lehetővé teszi, hogy a lélek aspektusait vagy tendenciáit kozmikus környezetükbe helyezzük. A tradicionális pszichológiában ezek a kritériumok két alapvető „dimenzióval” összhangban adottak: egyrészt a kozmológiával összeegyeztetve, mely „elhelyezi a lelket” és modalitásait a létállapotok hierarchiájában, másrészt egy spirituális cél felé irányított erkölcsi felfogással összhangban.
„Minél tökéletesebben tudunk szeretni és művelni egy individuumot, annál nagyobb harmóniára lelünk a világban: minél többet megértünk az univerzum szervezettségéből, annál gazdagabbá, végtelenebbé és világszerűbbé válik számunkra minden tárgy.” – Friedrich Schlegel
Nincs olyan ember – legyen az a legszárazabb, legmaterialistább –, akinél a gazdaság és az élet ugyanazt jelentené, akinek gazdasága nem valamilyen élettartalom, szellemi cél, politikai, vallási, társadalmi cél szolgálatában állna. A gazdaság olyan, mint a „Terülj, terülj asztalka!”, amely az embert végigkíséri életén, és jó vagy rossz szolgálatot teljesít az élet szellemi tartalmai és céljai számára.
A dologgá való degradálódás nem csupán akkor érződik lealacsonyítónak, ha emberekről van szó. Az élő természet sem akar dolog lenni. Az állat- és természetvédelem nem csupán szentimentális ügy. Maholnap különösképpen a természetvédelem válik az emberiség sorskérdésévé, mely védelemre szorul az abszolutizált magántulajdon mohóságával szemben, hacsak nem akarjuk, hogy az emberek élősködő fogyasztási vágya tönkretegye az életlehetőségeket e Földön.
Ki az, aki egy tiszta hegyi tó vagy egy sziklából kibuggyanó forrás láttán sohasem érzett legalább valamennyit abból az áhítatból és tiszteletből, amely elválaszthatatlan mindattól, ami szent? Az előző korok emberei jobban tudták, mint mi, hogy nem zavarhatjuk meg a természet egyensúlyát büntetlenül.
A jegenyesor mögött, ahol a Nap a földdel összeér, haragos felhők jelzik a holnapi szelet. Vöröslő őszi napnyugta tükröződik a tó vizén, és arany hídként köti össze a narancssárga ragyogást a szellőtől hajladozó nádassal. Az ég és a föld határvonalainak mágikus összefonódása ez. Itt állunk, és innen tekintünk a múltba, figyelve a halk suttogást, a tó hangját, mely mesélni szeretne nekünk.
Ki az, aki egy tiszta hegyi tó vagy egy sziklából kibuggyanó forrás láttán sohasem érzett legalább valamennyit abból az áhítatból és tiszteletből, amely elválaszthatatlan mindattól, ami szent? Az előző korok emberei jobban tudták, mint mi, hogy nem zavarhatjuk meg a természet egyensúlyát büntetlenül.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
A valóság szintjei, a legfelső szellemi princípiumoktól az érzékelhető formák világáig, egyazon fény öltözékei. Olyan héjak, amelyek e „belső mag” körül jönnek létre, egymásra rétegződve, egymásból kibontakozva. Az ember mindent átfogó természete ebben a vonatkozásban azt jelenti, hogy míg lelke a lét magja, a primordiális fény, teste az összes héj, a megnyilvánulás egésze.
Aki valamennyire ismeri a világ nagy vallási hagyományainak tanításait, azt tudja, hogy ezek szinte minden tekintetben ellentmondanak a modern világ szellemi és szemléleti alapját képező vélekedéseknek. Ez az ellentmondás fájóan élesen mutatkozik meg az ember eredetével vagy ősével kapcsolatos felfogásban.
Ha csak néhány napra, vagy órára, van úgy, hogy egy hétre, sőt még tovább, de minden esztendőben visszatér az idő, amit szeretnék úgy hívni, hogy: az aranynapok.
A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó, komoly embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszteri est vagy a Sámuel napja. Ha már Pesten és Budán csupán a korcsmárosok szüretelnek a pincéikben, legalább az a néhány ember tartsa meg a budai szüretet a maga régi formájában, akik még látták azt, hogy hogyan taposták a bort a Sas-hegyen.
A gyűjtemények létrejöttét egyszerre inspirálta a ritkaságok iránti érdeklődés, a teremtett világ szépsége iránti csodálat és ezek repræsentatiojának lehetőségei, a kivételes műalkotások megrendelése és mecenatúrája.
A templom nem pusztán a világ »realisztikus« képe, hanem sokkal inkább »szerkezeti« mása, amely úgyszólván a világegyetem legbenső és matematikai szerkezetét idézi meg újra és újra. S ebben rejlik fenséges szépségének forrása. Mert »Szép alakon – mondja Platón a Philéboszban (51c) – most nem azt értem, amire általában gondolni szokás, élőlények vagy festmények szépségére, hanem – kimondom egyenesen – az egyenesre gondolok, továbbá a körvonalra, valamint az ezekből körzővel, vonalzóval, szögmérővel létrehozott síkidomokra és testekre. Érted? Ezek ugyanis szerintem nem csupán valamilyen szempontból szépek, mint annyi minden, hanem önmaguktól«.”
A szent hegy nemcsak az istenek lakhelye, hanem a világtól elvonult élet ideális színtere is. Az istenkeresők gyakran emelték magasba tekintetüket és indultak neki a szűk hegyi ösvénynek, hogy megleljék az utat. A földtől távolodva, az éghez közelítve a hegy a magány és a befelé fordulás roppant katedrálisa, melyben a magasság gyermekei sokszor kerestek menedéket.
A modern lelkület magányos. Akárhogy is nézzük, a magány jelenleg járványos méreteket ölt a modern társadalmakban, és egyike a modern léthelyzetre leginkább jellemző állapotoknak. Lehet, hogy a mai ember őseinél mérhetetlenül nagyobb jólétben és magasabb úgynevezett „életszínvonalon” él, de belül olyan ürességet él meg, mely számára értéktelenné és elégtelenné teszi mindazt, amit elér. A magány az „új szegénység”, a jól táplált ember éhsége.
Mária testben is felvétetett a mennybe, s ennek emlékére gyógynövényeket, virágokat szenteltek, s szentelnek ma is néhány helyen Európában. Mindennek spirituális jelentősége a döntő, ugyanis jól leképezik az emberi és az isteni, a természeti és a természetfeletti rend összeköttetését.
Már biztosan tudom, nem csak hiszem:
Isten üzenetrögzítője minden élet,
s üzenetek tárlata a természet.
Bárhova lépek, és bárhova nézek,
minden életben látom az Egészet.
A virág a növény világos része, lelke és szelleme. Bár gyökere a mélybe nyúlik, s a sötét, nedves talajhoz köti, de lénye egésze a Nap felé tör. A fent és a lent feszültségéből, a föld és az ég egyszerre munkálkodó, széthúzó erejéből fakad a viráglét intenzitása. Röghöz kötött, mégis fényre hajló.
A teljes ökológiai válságot megoldaná, sőt, nem hagyta volna kibontakozni, ha így tekintenénk a környezetre: nem kívül, hanem belül, bennem van. Így lehetne, lehet a természetet a legjobban, a legszebben, a legmélyebben, a legtisztábban megélni is.
Nagyon kevesen ismerik a szegedi Madarász-tavat. Csak részletes térképen találkozunk nevével a Szeged alsótanyai tavak sokasága között. Nem nagy, átlag két-három kilométer hosszú és háromszáz-négyszáz méter széles. Közepes mélységű szélfújta mélyedésben keletkezett.
Az ősziség teljével érkezik a melankólia angyala. Áldoznunk kellene neki, nem menekülni tőle. A halál misztériumának egyfajta ünnepe ez: a meghalást is gyakorolni kell. (…). Midőn sötétedik, felviláglik a remény is. Ez a remény mozdul minden csírában, csúcsban és hajtásban a sötét föld mélyén, s akár a gyertyák, lobbannak fel fényénél. Következnek a fényünnepek.
A szüret valami olyan régimódi mulatság, amit éppen úgy kell kultiválni a múlt idők ideáljaihoz ragaszkodó, komoly embereknek, mint akár a csizmahúzót vagy a vatermördert. A szüret még nem is színházi előadás, de még csak jánoshegyi séta sem. A szüret olyan ünnepély, mint a szilveszteri est vagy a Sámuel napja. Ha már Pesten és Budán csupán a korcsmárosok szüretelnek a pincéikben, legalább az a néhány ember tartsa meg a budai szüretet a maga régi formájában, akik még látták azt, hogy hogyan taposták a bort a Sas-hegyen.
Az erdő mindig egy kicsit másutt van, mint ahol mi vagyunk. Ahol mi vagyunk, onnan eltűnt és csak friss nyoma maradt ott. A régiek, akik eleven testi formákba vetítették ki érzelmeiket, benépesítették az erdőt lenge nimfákkal. Semmi sincs ennél igazabb és kifejezőbb.
